Globusz^® Publishing 

Oxfordban gyakran megjelent álmaimban Levana. Felismertem öltözékének római kori szimbólumairól. De hát ki is Levana? Nem fogsz neheztelni rám, olvasóm, ha elmondom neked, hisz joggal mondhatod: nem volt időd elmélyedni régi korok történetében. Római istennő volt Levana, az ő nevében celebrálták azt a szertartást, mellyel minden újszülöttet elindítottak az életbe; olyan formák között, hogy látni való lett az emberben minden újszülöttet elindítottak az életbe; olyan formák között, hogy látni való lett az emberben mindig fellelhető lelki nagyság, s a láthatatlan hatalmak jósága is, amely néha, még a pogány időben is a földre szállt néha, hogy azt a jóságot megóvja. Születése pillanatában, mikor a gyermek először szívja magába hányatott bolygónk levegőjét, lefektetik a földre. Ez sokféleképpen értelmezhető. De mindjárt utána, nehogy egy ily nemes teremtmény egy pillanatnál hosszabb ideig feküdjön a porban, magasra emelik: vagy az apa, vagy más közeli rokon, Levana istennő nevében, mintha felszólítanák a gyermeket, tekintsen szét e világon: a csillagos ég felé fordítják homlokát, s talán így szólnak szívükben: Ime, lássátok azt, ami nagyobb nálatok. E jelképes szertartás istennője volt Levana. És e titokzatos hölgy, aki soha nem fedte fel arcát (kivéve előttem, álmaimban), hanem mindig csak mások által képviseltette magát, a latin levare, "magasba emelni" szóból nyerte nevét.

Elmondtam hát, kicsoda is Levana. Szerepéből érthető, hogy a gyermekek nevelkedésének istennőjeként tisztelték számosan. Ő, aki e kis lények megaláztatásának még jelképes megjelenítését sem tűrte, hogy tűrte volna bármiféle tényleges megaláztatásukat: képességeik fejlesztésének elhanyagolását. Így őrködött a nevelése volt ez, a bennünk mélyen lakozó hatalmak által, a szenvedélyek, küzdelmek és kísértések iskolája, s az ellenállás során megsokszorozódó erőé, mely mind nyomot hagy a gyermeken; ez az a nevelés, mely nem pihen sohasem, valamint az éjek és napok óriáskereke is, csillámló küllőivel, a pillanatokkal, forog végeláthatatlan.

Ha tehát éppen ebben áll Levanna isteni tevékenysége, mily fogékony kell legyen a fájdalom minden megnyilvánulására. De te, olvasóm, úgy gondolod, a gyermeket általában nemigen érik oly szenvedések, mint engem értek. E szónak: általában, két jelentése is van; először is az euklideszi, vagyis az, hogy "egyetemes érvényűen", a másik a hétköznapi, eléggé ostoba használat szerint annyi, mint "többnyire". Mármost távol álljon tőlem, hogy azt állítsam: a gyermekek egyetemlegesen úgy tudnak szenvedni, mint én. Mégis, bízvást mondhatom, hogy szigetországunkban jóval több gyermek hal bele a bánatba, mint bárki gondolná. Hadd említsek egy egészen hétköznapi példát. Etonban az a szabály, hogy az alapítványi ösztöndíjas növendékek tizenkét évet kötelesek ott tölteni; tizennyolc éves korukban végeznek, tehát hatéves korukban kell odakerülniök. És azok a gyermekek, akiket ilyen módon szakítanak el anyjuktól, vagy nővéreiktől, nemegyszer belehalnak az elválásba. Tapasztalatból beszélek. A halálozási anyakönyvbe nem a bánat került, mégis erről van szó. És effajta bánat több ilyen korú gyermek életébe került már, mintsem akár csak sejthetnék is.

Ezért hát, hogy Levanda oly gyakran lép kapcsolatba az emberi szív megrázkódtatásait okozó erőkkel; azért, hogy bálványozza a szenvedést. - "Ezek a hölgyek - szóltam magamhoz halkan nemegyszer, mikor együtt láttam őt segítőtársaival - a Fájdalmak; hárman vannak, mint a Gráciák, akik szépséggel koszorúzzák életünket, hárman, mint a Párkák, akik titokzatos rokkájukon az élet fonalát fonják: hol nyomasztóan szomorú színekkel, hol haragos és tragikus fekete meg lila szálakkal; hárman, mint a Fúriák, akik a túlvilágra költözöttek bosszújával üldözésükre könyörtelenül visszajárnak; hárman, mint eredetileg a Múzsák, akik hárfával; hárman, mint eredetileg a Múzsák, akik hárfával, lanttal és trombita hangjaival enyhítik szenvedélyünkből született alkotásaink kínjait. Ezek itt a Fájdalmak; és én mindhármukat ismerem." - De ez utóbbit csak most mondhatom el; annak idején Oxfordban így szóltam: "Egyikőjüket ismerem, s bizonnyal megismerem a többit is." Mert már akkor, lázasan forrongó ifjúkoromban láttam e rettenetes nővérek alakjának elmosódó körvonalait, ahogy lassan kilépnek álmaim sötét hátteréből. Ezeket a nővéreket - milyen névvel is illessem őket? Ha ennyit mondanék egyszerűen: a Fájdalmak, könnyen félreérthetnék szavaimat. Azt hihetné bárki, egyéni fájdalmakról, a fájdalom egyes példáiról beszélek; pedig éppen hogy olyan elnevezést keresek, mely méltóképpen fejezhetné ki azt a minden egyéni fájdalomban rejlő egyetemes kínt; szeretném megjeleníteni e kínt, emberi alakba öltöztetni az élet és a test funkcióival ellátni. Ezért hát nevezzük őket a Fájdalmak Asszonyainak. Jól ismerem őket, megjártam birodalmukat keresztül-kasul. Nővérek ők, ugyanannak a titokzatos családnak a tagjai; messze szétágaznak útjaik, de országuk végtelen. Gyakran láttam őket, Levanával tanácskoztak; sokszor rólam folyt épp a szó. Szó? Nem! Ily hatalmas szellemek megvetik a szavak gyarlóságát. Beszélnek ugyan a mi szánkkal, ha szívünkben lakoznak, de egymás közt nincs szavuk; birodalmukban örök csend honol. Levanával is némán tanácskoztak; nem is suttogtak; nem is énekeltek; bár én gyakran gondoltam arra, hogy talán mégis énekeltek, mert itt a földön sokszor hallottam a hárfa, dob, citera, orgona szavában feltáruló titkaikat. Akárcsak Isten, akinek szolgálóleányai, gyönyörűségüket ők sem szertefoszló hangzatokban, elhaló szavakban fejezik ki, hanem égi jelekkel, földi változásokkal, rejtélyes folyamok áramlásával, a sötétségre festett címerábrákkal és az elme lapjára vésett hieroglifákkal. Az ő járásuk labirintus volt, én megleltem lépteik nyomát; ők távírójeleket adtak messziről, én megfejtettem azokat; ők összeesküvést szőttek, én mindig felismertem tervüket a sötétség tükreiben; övék volt minden jelkép, enyém a szó.

Kik ezek a nővérek? Mit csinálnak? Hadd írjam le alakjukat, hadd írjam le lényüket, ha ugyan alaknak nevezhető egy folyton-folyvást elmozduló körvonal, és lénynek az, ami hol feltűnik láthatáromon, hol újra az árnyakkal olvad egybe.

A legidősebb nővér a Könnyek Asszonya, Mater Lachrymarum. Ő az, aki éjjel- nappal őrjöng, és nyögi panaszát, örökké eltűnt arcokat szólítgatva. Ő állt ott Rómában, ahol ember panaszszava sírt fel - a gyermekeit sirató Ráchelé, aki nem hallgatott a vigasztalásra. Ő állt ott Betlehemben, azon az éjjelen, mikor Heródes katonái gyilkolták az ártatlanokat, hogy örökre megbénuljanak lábacskáik, melyek dobogása a szeretet visszhangját verte fel övéik szívében, s az ég is osztozott örömükben.

A Könnyek Asszonyának szemei hol édes-gyöngédek, hol vadak, hol álmosak; nézésükkel gyakran a felhőket érik el, gyakran az eget ostromolják. Ez az asszony ékkövet visel homlokán. S gyermekkorom emlékeiből felidézhetem őt, hogy vándorolt a légen át, mikor felcsuklott a litániák zokogása, vagy meghallottam az orgona dörgő hangját; s akkor is, ha nyári felhők húztak az égen. Ez a nővér, a három közül a legidősebb, kulcsokat hord az övén, melyek a pápa apostoli kulcsainál is hatalmasabbak, mert megnyithatják minden kunyhó és minden palota ajtaját. Múlt nyáron tudtommal ott őrködött mindvégig az öreg, vak koldus ágya mellett; oly sokat s oly szívesen beszélgettem ezzel a vak öreggel; volt egy istenfélő nyolcéves kisleánya; mint a napsugár maga, nem érdekelte se játék, se a szabad természet örömei, szegény nyomorult apjával járta egész nap a poros utakat. Isten megjutalmazta ezért. Tavasszal szólította magához - mielőtt életének tavasz kibomlott volna. Vak apja egyre gyászolja még; éjjelenete arról álmodik, hogy a kis kéz, mely vezette, most is az ő kezébe kulcsolódik; s amikor felébred, sötét éjszakájára most egy másik, még sötétebb éjszaka borul. A Könnyek Anyja most, 1844-45 telén a cár hálószobájában is ott ült, és felidézte az uralkodó vízióiban lánya képét; ugyanolyan istenfélő teremtés volt a cár leánya, mint a vaké; ugyanolyan hirtelen tért meg Istenhez, s ugyanolyan mély sötétséget hagyott maga után. Kulcsának hatalmánál fogva a Könnyek Asszonya kísértetként suhan be álmatlan férfiak, nők, gyermekek hálószobájába a Gangesztől a Nílusig, a Nílustól egész a Mississippiig mindenütt. S mivel a három testvér közül ő az elsőszülött, s birodalma a leghatalmasabb, tiszteljük meg őt, s illessük a Madonna névvel.

A középső nővér, a Sóhajok Anyja, Mater Suspiriorum. Nem emelkedik soha a fellegekig, nem vándorol a széllel. Homlokát nem ékesíti diadém. Ha szemébe lehetne nézni, sem gyöngédnek, sem fürkészőnek nem találná az ember; senki nem tudna olvasni benne; tele vannak e szemek halott álmokkal és kihamvadt örömök romjaival. De nem is nyitja fel szemét; fejét, melyet ronggyá szakadozott turbán borít, lehajtja örökké, leszegi a porba. Nem sír. Nem is nyög. Csak sóhajt néha, hangtalan. Nővérét, a Madonnát elragadja olykor az őrjöngés, a vad indulat, s haragját az egekre zúdítva követeli vissza övéit. De a Sóhajok Anyja kiáltást sose hallat, nem tanúsít ellenállást, lázadásról nem is álmodik. Szinte megvetnivalóan alázatos. Beletörődik sorsába, mint a reményvesztettek. Ha mormol is szavakat, csak álmában. Ha suttog is, csak önmagának, s csak félhomályban. Néha-néha magában beszél, azt is csak eldugott helyeken, melyek éppoly elhagyatottak, mint ő maga; lerombolt városokban, ha már a nap leszállt. Ez a nővér látogatja a páriát, a zsidót, az evezőpadhoz láncolt gályarabot a Földközi-tengeren, a Norfolk szigeti börtönben sínylődő angol bűnözőt, akinek még az emlékét is kitörölték mindenünnen a drága jó messzi Angliában; a reményvesztett vezeklőt, aki egyre csak egy magányos sírra fordítja tekintetét, mely mintha egy hajdani véres áldozat összedőlt oltára volna, melyen nincs már foganatja az áldozatnak, akár bocsánatért akarunk könyörögni, akár jóvátételt felajánlani. Rabszolgák, akik méla szemrehányással néznek föl a trópusi napra, míg egyik kezükkel a földre mutatnak, mely mindnyájunk édesanyja, csak nekik mostohájuk; másik kezükkel pedig a Bibliára, mely mindnyájunk tanítója, csak nekik bezárt, pecsét alatt őrzött könyv; nők, akiknek napjai sötétségben peregnek, nem óvja őket szerelem, nem világítja be magányukat remény, mert az élet kegyetlenül kiölte belőlük a szent érzelmek csíráit melengető, isten adta ösztönöket, s azok most úgy lobbannak el, mint az ókorban a síri mécsesek; apácák, akik örökre elvesztették életük tavaszát, s talán épp valamely gonosz rokon miatt, aki felett Isten igazságának kell majd ítélnie; minden rab a börtönökben; minden megalázott és megszomorított, minden kitaszított, akár törvény, akár születése által - ők mind a Sóhajok Anyjának népe. Neki is van kulcs az övén, de csak ritkán használja. Hiszen az ő birodalmába javarészt a Shem sátrai tartoznak, s a hazátlanok, minden hontalan vándorai. De a társadalom legelőkelőbb köreiben is állnak templomai, még a dicső Angliában is, ahol oly sokan hordják fennen fejüket, mint büszke szarvasok, pedig ott ég homlokukon titkon, láthatatlanul a Sóhajok Anyjának stigmája.

De a harmadik, a legfiatalabb nővérről - csitt! - csak suttogva beszéljetek. Nem nagy az ő birodalma, hisz különben nem virulhatna élet: de ahol ő uralkodik, minden hatalom az övé. Mint Kübeléét, az ő fejét is torony koronázza, s oly magasra emeli, hogy szinte nem is látni. Lefelé soha nem tekint, szemét mindig magasba emeli, akár el is rejthetné tekintetünk elől a messzeség. De nem rejti el, épp azért, mert ezek az ő szemei: háromszoros fekete fátyla mögül is kicsap a kín vadul villogó fénye, amely sose nyugszik, se hajnalban, se este, se éjre, se árra, se apályra. Isten ellen lázad szüntelen. Ő az őrület asszonya, az öngyilkosok kerítőnője. Mélyre nyúlnak hatalmának gyökerei, de csak kis területen uralkodik. Hiszen csak azokat környékezheti meg, akikben nagy lélek rendül meg hatalmasan; ahol a szív és az elme szüntelen külső és belső megrázkódtatásoktól szenved - csak ott, csak náluk talál meghallgatásra. A Madonna félénken lépked, hol lassan, hol sebesen, de mindig tragikus méltósággal. A Sóhajok Anyja lopódzva suhan. De a legfiatalabb nővér mozdulatai kiszámíthatatlanok - mint a tigris ugrásai. Kulcsa nincs; ha nagy ritkán emberek közé jön, betöri az ajtót. Neve: Mater Tenebrarum, a Sötétség Anyja.

Ők voltak hát a Semnan Theai, oxfordi álmaimban magasztos istenasszonyaim; Eumenidáim, kegyes patrónáim (így nevezték ezeket az istennőket a görögök, hogy kegyeiket elnyerjék).

A Madonna szólt. Szólt, kezének titokzatos mozdulatával. Megérintette a fejem, és intett a Sóhajok Anyjának; s amit elmondott rejtjeleivel, melyeket emberi elme meg nem fejtett soha még, kivéve az álmokban, körülbelül így hangzott: - Nézd, íme itt van ő, akit már gyermekkorában oltárom papjává fogadtam. Ő az, aki kedvencem lett. Félrevezettem és elámítottam őt, elloptam az égtől fiatal szívét - a magam számára. Én tettem őt bálványimádóvá, én tettem, hogy epedő vágyakozással imádja a férgeket, a sír férgeit odalent. Szent lett számára a sír; édes a sötétje; szent a rothadás mélyén. édes, drága nővérem, Sóhajok Anyja, neked neveltem ezt az ifjú bálványimádót. Szorítsd hát a szívedre, s te neveld tovább rettenetes nővérünk szolgálatára. Te pedig - fordult a Madonna a Sötétség Anyjához -, romlást hozó testvére, te, aki csábítasz, s gyűlölködsz, vedd magadhoz őt középső nővérünktől. Hatalmad pálcáját nyugtasd fején. Ne engedj asszonyt soha közelébe, ne hagyd, hogy női gyengédség enyhítse körülötte a sötétet. Üzd el zsenge reményeit, hervaszd el számára a részvétet, a szerelmet, szárítsd ki könnyei forrását, sújtsd őt olyan átokkal, amilyennel csak te sújthatod. Így égjen ki belőle minden salak, így láthassa majd meg, ami nem arra való, hogy lássák, iszonyatos látványokban legyen része, titokban, melyekről nem ejthet szót a száj. Hadd ismerjen meg ősi igazságokat, szomorú igazságokat, hatalmas igazságokat, félelmetes igazságokat. Hadd legyen még halála előtt része a feltámadásban. Így teljesítjük Istentől kapott feladatunkat. Gyötörjük szívét szüntelenül, hogy lehetőségeinek legvégső határáig csigázzuk szellemét.