Globusz Publishing 

Férfi olvasóim esetleg még jobban is tudják nálam, mi egy palimpsest. Némelyikük talán könyvtárában is őriz egyet. Hadd magyarázzam el mégis azoknak, akik nem tudják, vagy elfelejtették, mi is ez; nehogy később egyetlen olvasónőm is, aki figyelmével kitüntet, szemrehányást tegyen, miszerint kevéssé világítottam meg valamit; mert ez sokkal fájóbb lenne számomra, mint akár egy tucatnyi rátarti férfi fanyalgása, hogy túlságosan fecsegő vagyok. Lásd, kedves olvasónőm, csak a te kedvedért magyarázom meg e szó jelentését. Görög eredetű e szó: s nekünk, férfiaknak jogunk és kötelességünk, hogy minden kérdésben, ami a görög nyelvekkel kapcsolatos, segítségetekre siessünk. Szíves engedelmetekkel, mi vagyunk állandó és örökös tolmácsaitok. Így hát, ha történetesen értitek is egy görög szó jelentését, udvariasságból csak azért, hogy avatott tanácsadóitok lehessünk, úgy tesztek, mintha a szó ismeretlen lenne számotokra.

Palimpsestnek nevezzük hát azokat a pergamen-vagy papirusztekercseket, melyekre többször egymás után írtak már, az előző szöveget mindig újra eltörölve.

Vajon mi az oka, hogy a görögök meg a rómaiak nélkülözték a nyomtatott könyv áldásait? Száz közül kilencvenkilencen azt felelik: Mert a könyvnyomtatás titka akkor még ismeretlen volt. Ez azonban alapos tévedés. A könyvnyomtatás titkát sok ezerszer is fel kellett fedezzék, mielőtt használták, helyesebben: használhatták volna. Feltalálni valamit: isteni eredetű képességünk; de ugyanígy ostobaságunk is isteni eredetű; Cowper elragadó szellemességgel bizonyítja ezt a dívány lassú kialakulásával, amelyhez több emberöltő hallatlan ostobasága kellett.

A szűkagyúság évszázadaira volt szükség, hogy rájöjjünk: egy zsámoly székké alakítható; s hogy egyáltalán felismerjük azt a lehetőséget, hogy egy széket sezlonná, vagyis dívánnyá hosszabbíthatunk, az emberi szellem bámulatos diadalának tekinthető; meg is csodálták kellőképpen az előttünk járó nemzedékek. Igen, ezek olyan felfedezések voltak, melyek ugyancsak igénybe vették az emberi szellem minden erejét. Mármost ami a könyvnyomtatást illeti, itt az emberi butaság nem tudott kellőképpen felnőni feladatához: nem volt képes keresztülnézni valamin, amibe majd hogy bele nem botlott. Nem kellett hozzá különösebben éles attikai elme, hogy a nyomtatás alapelvét a gyakorlati élet mindennapos eljárásaiban felismerjék. Minden nemzetnek, mely ismerte már a pénzverést, minden lényegeset tudnia kellett a könyvnyomtatásról; a pénzverés mellett pedig még egypár kézművesfortély sugallhatta az eljárást. Ha tehát ebben az időben, mondjuk, Peiszisztratosz korában nem voltak még nyomtatott könyvek, ennek oka semmiképp nem az volt, hogy a könyvnyomtatás mesterségét - vagyis a nyomatok sokszorosításának módját - nem ismerték, hanem az, hogy nem volt megfelelő olcsó anyaguk, amire nyomhattak volna. Az ókorban ezüst- és aranynyomatoknál alkalmazták már a nyomdatechnikát, márvány és más, az aranynál és ezüstnél olcsóbb anyagok esetében azonban nem alkalmazták, hiszen minden egyes emlékmű feliratának elkészítése külön munkát igényelt. Tehát pusztán azért fagyott meg csírájában a nyomdászat minden kezdeményezése, mert nem volt a levonatok készítéséhez megfelelő, olcsó anyag.

Húsz évvel ezelőtt dr. Whatley, gondolom, elsőként világította meg a kérdést ebből a szemszögből, ragyogó értekezésében. Feltevése azóta közvetve - bizonyítást is nyert. A tartós életű könyvek készítéséhez alkalmas nyersanyag hiánya, melynek felfedezése, mondhatni, egészen az újkorig váratott magára, az a szükség vezetett a palimpsest-eljáráshoz. Ha egy borjúbőr hártya vagy pergamentekercs generációk egész során át őrizte és adta tovább mindazt, ami egykor érdekes volt, azonban az ízlés és a közgondolkodás változásai folytán megfakult vagy elavult, úgy maga a hártya vagy a bor, az emberi ügyesség és a drága anyag kétszeresen is becses terméke, s rajta a drága szellemi rakomány egyszerre elértéktelenedett - feltéve, hogy egyik a másiktól elválaszthatatlan volt. Egykor az emberi szellem munkájának lenyomata tette értékessé a hártyát, s a hártya, bár sokat ért, kétségtelenül, mégis csak másodsorban jelentett értéket az egészhez viszonyítva. Ez a viszony az idők múltán lassan a visszájára fordult az egyszerű hordozó közeg és becsesnek tartott terhe közt. A pergamen, mely egykor a drágakő foglalata volt csupán, maga vált drágakővé; s a gondolat, mely egykor a hártya értékét adta, most: éppen fordítva, mondhatni, teljesen elértéktelenítette; hacsak meg nem találják a módját, hogy szétválasszák a kettőt. Ha azonban sikerül ez a szétválasztás: amilyen gyorsan avul ócska lommá a hártyán levő szöveg, úgy nő meg ismét magának a hártyának a jelentősége, s végül nem alárendelt szerepben, hanem önmagában lesz teljes értékűvé.

Ezért volt tehát elődeinknek oly lényeges, hogy az írást el lehessen tüntetni, hogy a hártya megmaradjon. Ezért tekintették a középkor vegyészei oly fontos feladatuknak, hogy eltávolítsák az írást a tekercsről, teret csináljanak újabb gondolatok számára. A föld, ha megtisztítják az egykor melegházban nevelt, de ma már csak dudvának tartható növényzettől, új, hasznosabb terményekkel újra bevethető. És ez sikerült is a kolostorok vegyészeinek; méghozzá majdnem hihetetlen módon, nem azért, mert sikerük teljes volt, hanem éppen mert részleges; s így nemcsak saját koruknak, de a miénknek is egyképp sikerült kedvére tenniük. Kioltották az írást; nem annyira, hogy az utókornak módja ne lenne újjáéleszteni. Eltüntették a régi szöveget, hogy helyet csináljanak az újnak, mégsem törölték el végérvényesen. Van-e varázsló, van-e Hermész Triszmegisztosz, aki ennél többre lenne képes? Mit szólnál, kedves olvasónőm, ha ilyesmit hallanál: könyv készül, nagybecsű könyv a mi nemzedékünk számára, mely a következő nemzedéknek már semmit nem mond, de a harmadik szemében ismét megtelik értelemmel, újra csak értelmetlen a negyediknek, és ez így megy tovább, hol lemerülve az éj sötétjébe, hogy a felszínen csillogva-futva, búvópatakként, akár az Arethusa Szicíliában meg a Mole Angliában vagy mint a kő, mellyel a gyerekek kacsáznak a víz színén, fel-le hullámzó vonalakat írva lebukik, súlya lehúzza a felszín alá, majd könnyedén pattan fel újra a fénybe - mit szólnál egy ilyen vállalkozáshoz, az idők végezetéig? Azt mondod, ez képtelenség. Pedig a valóságban nem nehezebb ez, mint ha azt akarjuk, hogy egy nemzedék megöljön valamit, de úgy, hogy a következő nemzedék újból életre hívhassa: hogy az előd temessen, az utód életre keltsen.

Mégis: a régmúlt korok primitív kémiája éppen ezt a csodát hajtotta végre, lehetővé tette korunk modern kémiájának, hogy e csodát beteljesítse. Ha ők, a régiek jobb vegyészek lettek volna, vagy mi lennénk ma rosszabbak, akkor nem jöhetett volna létre ez a kettős siker, az ugyanis, hogy a virág, melyet ők elhervasztottak, újjáéledt nekünk. Megtették, amit tenniük kellett, méghozzá sikeresen, hiszen különben semmire nem mentek volna, de mégis sikertelenül, mert amit ők elvégeztek, azt mi visszájára tudjuk fordítani; kioltani mindazt, amit az ő koruk írt a letörölt lapokra, megeleveníteni, amit ők szövegük alá temettek.

Itt van például egy pergamen, melyre hajdan egy görög tragédia szövegét írták: Aiszkhülosz Agamennón-ja, vagy Euripidésztől a Főníciai nők. Egy ilyen tekercs szinte felbecsülhetetlen értékű ritkaság a tudósoknak, és értéke az idők során egyre nőtt. De a Nyugatrómai Birodalom széthullása óta már négy évszázad telt el. A kereszténység egészen másfajta eszményt ültetett a trónra, egészen új birodalmat alapított, s jön egy jámbor, bigott, esetleg akár szent életű szerzetes, és letörli (legalábbis úgy hiszi!) a pogány szerző tragédiáját, s helyébe ír egy szerzeteslegendát; a legenda, melyet át- meg átszőnek a mese szálai, magasabb értelemben véve mégis igaz história: a keresztény erkölcs és Krisztus kinyilatkoztatásainak hordozója. Három, négy, öt évszázadon át olvassák a szöveget ugyanolyan odaadással, de közben elavult a nyelve, s maga a kereszténység is új korszakába lép, keresztes hadjáratok indulnak, lovagi eréllyel szolgálják az üdvözlőt. A pergamen most már egy lovagregény lejegyzésére kell - olyasfélére, mint az El Cid, az Oroszlánszívű, a Triszán vagy a Lybaeus Diaconus. Így, a középkori vegyészet tökéletlen tökéletessége folytán ugyanaz a tekercs háromrendbeli virágot és gyümölcsöt őrzött, merőben különbözőket, melyek azonban külön-külön mind tökéletesen kielégítették a tekercs mindenkori birtokosának igényeit. A görög tragédia, a kolostori legenda és a verses lovagregény mind egy-egy külön kort jelent. Három egymástól távoli nyár aratását hordták így az emberiség egyetlen nagy csűrjébe. Vagy éppen valami csodálatos szerkezet ugyanabból a márványkútból fakasztott hol vizet, hol bort, hol meg tejet aszerint, hogy az épp soron következő nemzedék mivel kívánta oltani szomját.

Ezt érte hát el a kolostorok kezdetleges vegytani tudománya. korunk fejlettebb vegyészete azonban képes arra, hogy visszájára fordítsa elődeink összes igyekezetét; ők ha látnák, döbbenten néznék, s minden mágiák legtitokzatosabbikának tartanák az egészet. A modern vegyészet még Paracelsus hivalkodásán is túltesz, aki pedig azt állította: porából és hamujából újjáéleszti a rózsát és az ibolyát. Minden eltöröltnek hitt szöveg itt van újra olvashatóan; miként egy vadászaton a farkas vagy szarvas nyomát, úgy követték a modern kor vegyészei az eltűnt betűket; s meglelték mindet, feltárták a fölébük került rétegek alól; s mint ahogy a görög tragédiák kórusa az antistrófával szálaira bontja azt, amit a strófa titokzatosan egybeszőtt, így hüvelyezték ki a mi korunk tudományos varázslói az évszázadok összesűrűsödött homályából több, egymástól is távoli kor titkait.

A vegyészet, mint Lucanus Erichtója (Pharsalia, VI. vagy VII. könyv), varázslóként csikarja ki kínzásaival elfelejtett századok porából és hamujából az élet titkát, melyet az ember kihunytnak vél, mégis ott izzik még a hamu alatt, elfulladó parázsként. S a magányos létét évszázadokon át, a temetkezési máglya füstjében megújító, magányos főnix is azt példázza, amit mi teszünk a palimpsestekkel. Visszafelé vezető utunkon az időben megtalálhatunk minden főnixet, s kényszeríthetjük, mutassa meg főnixösét, mely az ő hamvai alatt nyugszik - a saját hamvában. Megboldogult elődeink bizonyára boszorkánysággal vádoltak volna minket; s ha már Faust esetében gondoltak arra, hogy meg kellene égetni, minket egyhangúlag ítéltek volna máglyára. Bírósági ítélet nem is lett volna, s modern mágiánk arcátlan gazságán csak azzal vehettek volna elégtételt, ha megégetnek, s mindnyájunk lakóhelyé, akinek része van a dologban, a föld színével tették volna egyenlővé, sóval hintették volna be tűnt helyét.

Ne gondold, olvasóm, hogy jókedvemből, tréfaként halmozom ezeket a képeket és hasonlatokat. Csak egy nyugtalan elme sziporkái ezek, s nyugtalanságát gyakran tízszeresére növeli az idegizgalom, melyet (hogyan-ját és miért-jét is) egy-két szakasszal előbbre jutva fogsz csak megérteni. A kép, az emlék, a feljegyzés, amit egy palimsest, mint emlékek, adatok megőrzője, sugall nekem emberi létünk egy bizonyos vonatkozásában, amint ezt látni fogod, olvasóm, nem tűri a tréfálkozást; vagy ha netalán mégis, olyan legyen ez a nevetés, mint amilyet nagy néha az óceán lök ki magából. Olyan nevetés, amelyben gyülemlő vihar ereje sejlik; elbújó s megint feltűnő tajtékkorona legyen, hirtelen megnyílt csillogó- örvénylő szakadék foszforeszkáló habgirlandja, földi virágok rejtekarca, játékos szellemeket villantva meg a szemnek, vagy épp tán elfúló nevetés visszhangja fülünkben összekeveredve a haragos tengernek orgonabúgású kórusával.

Mi más az emberi elme, mint egy természetes, óriási palimpsest? Ilyen palimpsest az én elmém is, s a tiéd is, olvasóm! Képek, gondolatok, érzések borították el örökké tartó rétegekben, oly gyengéden, oly finoman, mint ha fény hull egy felületre. Úgy tetszett, minden újabb réteg elfedi az alatta levőket örökre. S mégis: valójában egy sem tűnt el. A könyvtárakban rejtőző pergamenpalimpsesteken olyan valószínűtlen sorrendben következnek a rétegek, hogy néha szinte már nevetésre ingerel a puszta véletlen által összehordott összefüggéstelen dolgok kusza egymásutánja; emlékezetünk mélyének palimpsestje, ez az égi eredetű palimpsest azonban nem ismer esetlegességet, itt minden szervesen kapcsolódik egybe. Mert bukdácsoljon bár fönn a felszínen véletlenről véletlenre az életünk, de az a hatalmas rendező elv, mely a mindennapok szétszórt, periferikus és elszigetelt elemeit harmóniává ötvözi és szilárd központok köré csoportosítja, nem tűri, hogy az Ember csodálatos belső egysége csorbát szenvedjen, elemi egyensúlya felboruljon; jól látszik ez, ha halálunk óráján múltunkra visszatekintünk, vagy ha más szorongató veszély számvetésre kényszerít.

Ily végküzdelmet vívunk minden lassú fulladásos halállal, így küzdenek a vízbefúlók; a Vallomások első fogalmazásában elmondtam egy esetet, egy hölgy gyerekkori élményét, ő maga mesélte el nekem. A hölgy akkor még élt, bár már rendkívül öreg volt; s bátran mondhatom, elbeszélésében nyoma sem volt pontatlanságnak, pongyolaságnak, sőt: nagyon is ragaszkodott az igazsághoz, mint az olyan ember általában, akinek gondolkodásbeli szigorúsága sem önmagával, sem másokkal szemben nem ismer elnézést. Abban az időben, mikor beleesett egy patakba, éppen ott, ahol legmélyebb volt a víz. Végül is egy arra lovagló földműves pillantotta meg őt messziről, amint épp felbukott a felszínre, ő mentette ki a habokból; de senki még csak nem is sejtheti, mennyi idő telt el közben; az viszont tény, hogy a kislány már a halál torkában volt, és oly mélyen pillantott e tátongó, sötét szakadék mélyére, ahogy emberi szem egyáltalán csak bepillanthat. S ahogy így zuhant, e szakadék mélye felé, úgy érezte, ütés éri; szeméből villódzó fény sugárzott, s agyában hatalmas színpad függönye csapódott szét. Egy szempillantás alatt megelevenedett életének minden alakja, minden mozzanata, de nem sorra, egymás után, hanem együtt és egyszerre. Olyan fényesség ömlött el egész élete útján, vissza egészen az öntudatlan gyerekkorig, mint amilyen a leendő apostolra sugározhatott a damaszkuszi úton. Az a damaszkuszi fény - vakított. Ez a fény azonban maga volt a Megvilágosodás, mely a tudat végtelen perspektíváját nyitotta meg, visszafelé; örök jelenbe foglalva a múlt minden pillanatát.

Az időben némely kritikus elmék kétkedéssel fogadták ezt a történetet. De eltekintve attól, hogy ezt az élményt egész sor hasonló és tőle teljesen független eset tanúsága igazolta, a dologban mégsem az a csodálatos, hogy a valóságban más-más időpontban lejátszódott események jelentkezhetnek. Ez csak másodlagos jelenség; sokkal többet mond ennél az a tény, hogy a tudat betemetett emlékei egyáltalán felbukkanhatnak! Az élet a feledés halotti leplét borította az élmények egymást követő sorára; és hirtelen, néma parancsra, mintegy elménk rakétajelére fellebbent a lepel, s az egész színpad teljes mélységében feltárult szemünk előtt. Ez volt a nagyobb titok: méghozzá minden kétségen felül álló, mert ugyanez a misztérium ismétlődik meg ezerszer és ezerszer az ópium mártírjainál.

Igen, olvasóm, az öröm és a bánat számtalan titokzatos írásjegyet vésett elméd palimpsestjére; s ahogy az őserdőben az évről évre egymásra hulló levelek, vagy a Himalája soha el nem olvadó hórétegei, vagy a fényre vetülő fény - így rakódott egymásra a rétegek végtelen, elfeledett sora. De halálunk óráján, a láz delíriumában, az ópium kínjai közt minden újra megelevenednek. Nem haltak meg, csak aludtak. Azon a hasonlatként idézett palimpsesten a jámbor szerzeteslegenda látszólag - de csak látszólat! - elfeledte a görög tragédia szövegét, ugyanúgy, ahogy a szerzeteslegendát később a lovagregény. S a szervezet nagy megrendüléseikor minden visszapereg az emlékezet legősibb kezdeteihez. A zavaros-édes lovagregény, egymásba fonódó fényeivel-árnyaival, a meseszerű legenda, égi igazság, és emberi gyarlóság bámulatos keveréke, szinte magától elhalványul, ahogy átlép rajta az élet. A lovagregény, mely úgy magával ragadta a fiatal szívet, szertefoszlik; a legenda, mely szárnyakat adott egy gyermek álmainak, odavan; de ha egy kisgyermek kezét örök időkre lefejtik anyja nyakáról, ha nem érezhet az ajkán soha többé testvéri csókot - ezek a mély, roppant mély tragédiák elevenek maradnak a rájuk rakódó rétegek alatt, és bármikor újra megelevenednek. Nincs olyan kór, nincs olyan szenvedély, mely alkímiájával kimarhatná ezeket az örökre bevésett képeket; így hát álmom, mellyel a Vallomások első részét befejeztem, az itt következő álmokkal együtt - olyan felismeréseket példáznak csupán, melyekhez bárki eljuthat, mihelyt az álom vagy a delírium hasonló testi-lelki megrázkódtatásait éli át.