Globusz Publishing 

Szíves és - remélhetőleg - elnéző olvasóm (az én olvasóimnak ugyanis mind igen elnézőknek kell lenniük, különben félek, annyira megbotránkoztatnám őket, hogy szívességükre sem számíthatnék!) miután már ily messzire követél, kérlek, ugorj át velem nyolc évet, vagyis 1804-től, mikor először vettem magamhoz ópiumot, egészen az 1812-ig terjedő éveket. Egyetemi éveim elmúltak, messze vannak - szinte nem is emlékszem rájuk; nem nyomja már diáksapka a fejemet; ha megvan még egyáltalán, most bizonyára egy másik diák fejét nyomja, aki valószínűleg ugyanolyan boldog, és a tudományoknak ugyanolyan odaadó híve, mint én magam voltam annak idején. S talárom is kétségkívül ugyanolyan állapotban lehet, mint sok jeles könyv a kollégium könyvtárának polcain, vagyis némely tudásra szomjazó moly vagy szú rágcsálja keresztül-kasul, vagy éppenséggel (sohasem tudom meg) oda került abba a nagy szeméttárolóba, Valahova, ahova a teáscsészék, teásdobozok, teáskannák, teafőzők mind-mind szépen elvándoroltak hasonlóképpen (nem is szólva a kényesebb holmikról, mint a poharak és a butéliák), amelyeknek egykori birtoklásáról csak a ma is használt teáscsészék stb. elevenítenek fel bennem valami halvány emléket, s melyeknek tartózkodási helyéről, egyáltalán sorsáról azonban nekem éppúgy, mint többi hajdani diáktársamnak, a leghalványabb fogalmam sincs, s így fel álmomból többé hajnali hat órakor a kápolna karnagyának reggeli ájtatosságra hívó, kellemetlen kongatása, s a pedellus, aki a harangot húzta, s akinek gyönyörű (rezesből bronzosba játszó) vörös orrára öltözködés közben csípős görög epigrammákat faragtam bosszúból, régóta halott és senkit nem zaklat már; s én és többi társaim, kik annyit szenvedtünk bim-bamozó szenvedélyétől, most már nem gondolunk többé vétkeire, és hajlamost már nem gondolunk többé vétkeire, és hajlamosak vagyunk megbocsátani neki. Még a harang emlékével is békét kötöttem, ma is, gondolom, naponta háromszor megszólal, és más tiszteletre méltó urakat zavar szavával, kibillentve őket lelkük békés egyensúlyából. engem mindenesetre már az 1812-es évben nem ér el álnok szava - igen, így mondom, álnok szava, mert valami gonosz ármány folytán oly édes csengő hangon csilingelt, mintha mulatságba hívna, csalogatna; hangjai azonban nem hatolnak el többé fülembe, még ha úgy fúj is a szél, ahogy az a gonosz harangnak a legkedvezőbb; mert én most már kétszázötven mérföldnyire élek onnan, hegyek közé elásva mélyen. Hogy mit csinálok itt, a hegyek közt? Ópiumot eszem. Jó, de hát mit csinálok azonkívül? Nos, kedves olvasóm, ebben az 1812-es évben, melyhez most elérkeztünk, javarészt azzal töltettem az időmet, hogy akár pár éve már, német metafizikusokat tanulmányoztam, vagyis Kant, Fichte, Schelling és mások műveit. Továbbá: hogyan és miként zajlik életem, hogy telnek napjaim, röviden: milyen embercsoportba lehet besorolni? Ez évben, 1812-ben egy vidéki villában élek, egyetlen társaságom egy nőcseléd (hony soit qui mal y pense), akit szomszédaim úgy hívnak, hogy "a házvezetőnő". S engem, mivelhogy egyetemet végeztem, a tudományokban nevelkedtem, s így úriember hírében állok, a szó legtágabb értelmében, szomszédaim teljes joggal azok közé az emberek közé sorolnak, akik, úgymond, magánvagyonukból élnek; tehetik ezt a már említett okok miatt, másrészt, mert látni való, hogy semmiféle foglalatosságot nem űzök, semmiféle üzletet nem folytatok, és csak korabeli Angliánk udvarias szokásainak köszönhetem, hogy levelek címzésében többnyire mint "nagyságos" szerepelek, habár szigorúan véve igencsak soványka jogom van e cím használatára, tény, hogy közmegítélés szerint nagy. X. Y. Z. vagyok, de hát se békebíró, se archivárius nem vagyok közben. Hogy megnősültem-e már? Nem, még nem. Szedem-e még mindig az ópiumot? Minden szombat este. S hogy netalán attól az esős vasárnap délutántól kezdve, amikor a hatalmas Pantheon közelében rábukkantam az üdvözítő patikusra, azóta szedem egyfolytában, emelt fővel, igen, szedem. És hogy állok egészségileg e buzgó ópiumélvezet közepette? Röviden, hogy szolgál a kedves egészségem? Nos, köszönöm a kérdést, egészen jól, nyájas olvasóm; ahogy a gyermekágyban fekvő asszonyok mondják: "A körülményekhez képest - jól." Sőt, ha a teljes és tiszta igazságot akarom mondani, kijelenthetem, hogy soha életemben nem éreztem még magam oly kitűnően, mint épp ennek az 1812-es évnek a tavaszán, habár az orvosi elméletek szerint már réges-rég betegnek kellett volna lennem. S azt is őszintén remélem, hogy neked is, kedves olvasóm, hasonlóképpen árt meg az oportó, a madeira és más vörös borok nyolc év alatt elfogyasztott mennyisége, ahogy nekem nyolcévi ópiumevés megártott. Ebből látszik mindjárt az is, hogy könnyelmű dolog az Anastasius orvosi tanácsait megfogadni; teológiai és jogi kérdésekben, amennyire én értek a dologhoz, megbízható tanácsadó lehet, de nem az orvostudományokban. Nem, sokkal jobb már akkor, ha az ember dr. Buchan tanácsaira hallgat, ahogyan én is tettem, s e derék ember bölcs intelmei szerint soha nem is vettem be "huszonöt uncia laudánumnál" többet egyszerre. Ennek az önuralomnak és mértékletességnek köszönhetem alkalmasint, hogy eddig (1812-ig) legalábbis semmit sem éreztem azokból a szörnyű kínokból, melyeket bosszúból azoknak tartogat az ópium, akik jóságával visszaélnek. Másrészt azonban azt sem szabad elfelejteni, hogy én eddig csak műkedvelő ópiumevő voltam, a nyolcéves periódus, amíg az ópiumot magamhoz vettem, korántsem tett ugyanis megrögzött ópiumélvezővé, a szer nem vált elengedhetetlen részévé napi találékomnak, hiszen az egyes alkalmak közt tetemes szüneteket tartottam. Itt azonban új korszak kezdődött. 1813-ban vagyunk, kedves olvasóm. Az elmúlt év nyarán egészségemet erősen megrendítette egy kedélybetegség, mely valami rendkívül szomorú eseménnyel függött össze; ez utóbbi azonban olyannyira távol esik könyvemnek tárgykörétől, azonkívül, hogy testi szenvedéseim előidézője volt, hogy nem akarok most részletes tárgyalásába belemenni. Hogy az 1812-es betegség az 1813-assal valami szorosabb kapcsolatban állt-e, nem tudhatom; de tény, hogy ez utóbbi évben hevesen kiújultak gyomorbántalmaim, s ezek minden tekintetben hasonlítottak a hajdaniakhoz, melyektől ifjúkoromban olyannyira szenvedtem, s ezekkel együtt ama hajdani kor rémalakjai is feltűntek újra kínzó éjszakáimon. S ezzel elérkeztem könyvemnek egy olyan pontjához, melytől nagyon sok minden függ a továbbiakra nézve: vagyis hogy nem kevesebb, mint az önigazolásom az olvasó előtt. Eléggé megdöbbentő dilemma előtt állok, nehéz a választás. Vagy a legnagyobb mértékben próbára kell tennem olvasóm szíves türelmét betegségem részletezésével, valamint ellene vívott harcom tüzetes leírásával, hogy így bizonyítsam be, képtelenség volt tovább e makacs és nem szűnő fájdalmakat egyszerűen elviselni; vagy ha e kritikus ponton könnyedén átsiklom, azzal a veszéllyel kell számolnom, hogy az együttérzésről esetleg le kell mondanom, és ki kell tennem magam annak a félreértésnek, hogy ama könnyelmű emberek közé tartozom, akik vajmi kevéssé tudnak e kísértéseknek ellenállni, és szíves örömest hatolnak egyre mélyebbre az ópiumevés birodalmába - olyan félreértés ez, melyre olvasóim az eddig olvasottak alapján talán nagyon is könnyen hajlandóak. Ez hát a dilemma kétszarvú ökörfeje; az egyik szarv azokat az olvasókat öklelné fel sorra, akik türelmesek irántam, még ha tizenhatos sorban sorakoznak is fel, s ha mindjárt új meg új tömegek töltik fel a sorokat; ezt a lehetőséget tehát el kell ejtenem. Így hát nem marad más a számomra, mint hogy eleve szükségem van. Ezért hát, kedves olvasóm, hidd el fenntartás nélkül, amit most hallani fogsz, úgy, mintha mindkettőnk türelmét próbára téve be is bizonyítottam volna. Ne légy szívedben szigorú irántam, és ne szűnjön meg rólam alkotott jó véleményed, csak azért, mert tekintettel voltam kényelmedre. Nem, higgy nekem; hidd el, hogy nem tudtam többé ellenállni az ópiumnak; hidd el nagylelkűen és kegyesen, vagy ha másért nem óvatosságból, különben könnyen megtörténhet: könyvem következő, bővített kiadásában ópiumvallomásaimat olyannyira részletezem majd, hitelesség céljából, hogy reszketni fogsz, és a force d'ennuyer oly heves ásítozásba kezdesz, hogy azontúl már nem mersz kételkedni semmiben, amit csak úgy "becsületszóra" akarok veled elhitetni.

Hadd ismételjem meg tehát - állítom, hogy amikor elkezdtem naponta ópiumot enni, nem tehettem másképp. Hogy aztán később még sikerülhetett volna-e ettől a szokásomtól megszabadulnom, akkor is, ha minden ez irányú kísérlet sikertelennek tetszett számomra, és hogy a számtalan, csakugyan megtett erőfeszítés nem lehetett volna-e határozottabb, és én magam is nem törekedhettem volna-e következetesebben, hogy a lábam alól kicsúszott talajon újra megálljak - olyan kérdések ezek, melyeket el kell utasítanom magamtól. Nem sok fáradságba kerülne ugyanis, hogy a számomra leghízelgőbb színben tüntessem fel a dolgot, de miért a fondorlatos beszéd? Bevallom, velem született gyengém, hogy túlságosan is hajlok az eudemonizmusra; túlságosan is hevesen sóvárgok a boldogság után, méghozzá nemcsak a saját, hanem a mások boldogsága után is. Sem a saját, sem a mások nyomorúsága iránt nem elég kemény a szívem, nem elég erős a szemem, hogy könnybe ne szökjön, s soha nem voltam képes arra, hogy majdani jókért vállaljam a jelenbeli szenvedést. Más dolgokban, a sztoikus bölcselet kérdésében egyetértek a manchesteri pamutkereskedő urakkal, ebben a kérdésben azonban nem. Ebben a kérdésben, eklektikus bölcselőként, kényelmesebb álláspontot foglalok el, s igyekszem találni egy olyan nyájas és megértő szektát, mely hajlandó leereszkedni egy esendő ópiumevőhöz; amely - Chaucer szavaival - "kedves emberekből" áll, akik "megadják a feloldozást", s akik érző szívvel szabják majd ki a penitenciát és írják elő az önmegtartóztatás parancsát a magamfajta szegény bűnösnek. Jelenlegi idegállapotomban aligha tudnék egy embertelen moralistát elviselni; éppoly kevéssé tudnám elviselni, mint nyers állapotban az ópiumot. Aki engem arra akarnak kényszeríteni, hogy magamra vegyem az önmegtagadás és az önsanyargatás sivár terhét, s vele megrakodva induljak az erkölcsi javulás útjára, annak először arról kell meggyőznie engem, hogy az egész dolognak van egyáltalán értelme. Az én koromban (harminchat éves vagyok) már senki nem várhatja el tőlem, hogy bármire is túl sok felesleges energiám legyen, hiszen úgy érzem, bizony még az elkerülhetetlen szellemi erőfeszítésekhez is kevés van, tehát senki ne gondolja, hogy majd egypár kemény szóval annyira megijeszthet, hogy kevés kis energiámnak még csak egy töredékét is ilyen kilátástalan erkölcsi kalandokra fordítsam.

Már akár kilátástalan volt a küzdelem, akár nem, a vége 1813-ban az lett, amit már említettem, s az olvasó ettől kezdve úgy nézhet rám, mint megrögzött és rendszeres ópiumevőre, akitől azt kérdezni, evett-e egy bizonyos napon ópiumot, körülbelül annyit jelentene, mintha azt kérdeznék tőle: szívott-e aznap levegőt a tüdeje, vert-e a szíve. Nos, így hát tudod, kivel is állsz szemben, olvasóm, s ezért hát elhiszed majd nekem nyilván, hogy engem holmi "fehér szakállas öregúr" ugyancsak nehezen, sőt egyáltalán nem tudna rávenni arra, hogy "kis aranyszelencémet a veszélyes szerrel" átadjam neki. Nos, szó sincs erről, mert én minden moralistának és orvosnak elmondhatom, hogy ők nálam bármilyen igénnyel lépjenek is fel, s bármily kiválóan gyakorolják is a mesterségüket, semmiféle eredményben nem reménykedhetnek, ha arra gondolok, hogy lebeszélhetnek az ópiumról. Miután ezt is sikerült tisztáznunk, a továbbiakban most már zökkenőmentesen haladhatunk tovább. Így hát jöjj, kedves olvasóm, s hagyd el velem együtt az 1813-as évet, melynél oly sokáig időztünk; indulj, utazz velem három évvel előre az időben, ha kedved tartja. Akkor aztán húzd el a függönyt, s ott látsz majd engem magad előtt, meglehetősen megváltozva.

Ha valaki, legyen gazdag vagy szegény, azt ígérné, hogy megmondja, melyik volt élete legboldogabb napja, és miért, mi okból, bizonyára mind azt kiáltanánk: "Halljuk! Halljuk!" Még az igazán bölcs ember is aligha tudná pontosan a legboldogabb napot megjelölni; mert ha egy esemény valakinek az emlékezetében ily kitüntető, ily magas helyen áll, hogy egész rendkívüli boldogságot sugároz szét egy bizonyos napra, úgy ez a boldogság, lényegtelen részletektől eltekintve, nemcsak egy napra, hanem az egész környező időre is fényt kell hogy hintsen, akár évek hosszú során át is. A legboldogabb időszakot vagy akár a legboldogabb esztendőt azonban bárki könnyen megjelölheti; anélkül, hogy a bölcsességgel összeütközésbe kerülne. Az én esetemben, kedves olvasóm, ez az év volt az, melybe most beléptem, habár őszintén szólva, erősen elütött a megelőző és rákövetkező sivár esztendőktől. Oly kristálytiszta év volt, mint egy gyémánt, s hogy az ékszerészek nyelvén szóljak, az ópium komorságának és sivárságában foglalatába volt belehelyezve. Bármily furcsán hangzik is, röviddel ezelőtt (s méghozzá minden különösebb átmenet nélkül) tértem át háromszázhúsz szemeres ópiumadagjaimról (ez nyolcezer csepp laudánumnak felel meg) a napi negyvenszemes adagra, vagyis az addiginak egynyolcadára. (Itt huszonöt csepp laudánumot veszek egy szemernek (0,06 gramm), egy szemer ópiumnak, ami, gondolom, megfelel a leggyakrabban számított értéknek. Mivel azonban mindkét érték variábilis (a nyers ópium jelentősen különbözik erősségében, és a tinktúra még inkább), így hát feltételezem, hogy egy ilyen számítás végső pontossága alighanem lehetetlen. Az ópium erőssége olyan változékony, akár mondjuk a kávéskanalak nagysága. A kisebbfajtákba körülbelül száz csepp fér, úgyhogy nyolcezer cseppel mintegy nyolcvan teáskanál telik meg. Az olvasó ebből is láthatja, mennyire belül maradtam Buchan doktor oly nagylelkűen megszabott határain.) Egészen hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnt a mélakór sötét fellege, mely addig árnyat vetett elmémre, úgy eltűnt, egyetlen nap alatt, mint ahogy a hegycsúcsokat elborító ködfátyol foszlik szét. Elvonult a szürkeség sötétlő gyászlobogóival, akár egy zátonyra futott hajó, melyet a szökőár elragad, mely sodor mindent magával, ha megindul.

Így hát újra boldog voltam; csak napi ezer csepp laudánumot vettem magamhoz, és mi ez a mennyiség már? Új tavaszom jött, mintha ifjúságom folytatódna. Agyam oly frissen működött, mint még soha, és újra Kantot olvastam, s újra értettem őt, vagy legalábbis azt hittem, hogy megértem. Boldogságom szinte túláradt rajtam, elárasztotta környezetemet is, s ha valaki felkeresett volna cambridge-i vagy oxfordi, vagy bárhonnan is jövő egykori ismerőseim közül, egyszerű vidéki házamban olyan fogadtatásban részesítettem volna, amilyenben egy szegény ember egyáltalán részesíthet valakit. S ami még a bölcsek boldogságához hiányzott volna nekik, azt is megkapták volna tőlem - vagyis laudánumot, olyan bőkezűen adtam volna nekik, mint soha, méghozzá akár aranyserlegben. Erről, hogy laudánumot adnék vendégeimnek jut eszembe egy kis esemény, melyet el kell mesélnem, mert hát jelentéktelen önmagában véve, olvasóm találkozni fog a motívummal álmaim leírása során, melyekre, mármint álmaimra, e kis esemény hatása borzasztóbb volt, mint azt akár sejthettem volna is. Egy nap ugyanis egy maláj kopogtatott az ajtómon. Hogy mit keresett egy maláj Anglia hegyvidékének kellős közepén, rejtély marad számomra mindörökké, valószínűleg egy tengeri kikötőbe igyekezett, mely mintegy negyven mérföldnyire feküdt innen.

A szobalány, aki ajtót nyitott neki, fiatal teremtés volt, itt született és itt nőtt fel a hegyek közt, és soha az életben nem látott még ázsiai öltözéket, így már a maláj turbánja is meglehetős zavarba hozta, és amikor egészen világos lett, hogy a maláj angoltudása éppoly gazdag, mint az ő maláj nyelvismeretei, gondolataik kicserélését áthidalhatatlan szakadék tette lehetetlenné, ha ugyan ebben a pillanatban voltak valamiféle néven nevezhető gondolataik. Ebben a dilemmában a lánynak eszébe juthatott, hogy ura mindenféle tudományról híres, és mivel feltételezte rólam, hogy minden földi nyelven értek, sőt néhány holdbél'in is, szaladt hát hozzám, és értésemre adta, hogy lent valamiféle gonosz lélek áll, s feltételezte azt is, hogy tudományom elegendő lesz ahhoz, hogy elűzzem a háztól. Nem mentem le mindjárt, de amikor lementem, a szemem elé táruló jelenet, melyet a véletlen rendezett így, minden műgond nélkül úgy lenyűgözte képzeletemet és tekintetemet, ahogy a keresetten összeállított operai balettben látott szoborszép jelenetek soha. A vidéki ház konyhájában, melynek faborítású falait feketére pácolta az idő, úgyhogy az egész színhely konyhánál inkább hasonlított egy vidéki kúria tornácára, ott állt a maláj. Turbánja és bő bugyogója sárgásfehér színű volt, ami csak még jobban kiemelte alakját a sötét háttérből. Közelebb állt a szolgálólányéhoz, mint az láthatólag szerette volna, bár a hegylakókra jellemző, vele született bátorsága erőt vett ösztönös félelmén, ahogy az előtte álló párducra nézett. Megkapóbb ellentétet képzelni sem lehetett volna, mint amit ez a látvány nyújtott: egyfelől a lány szép angol arca, finom fehér bőre, egyenes, délceg tartása, s vele szemben a sápadt, sárgás arcbőrű maláj, akinek arcát a tengeri levegő mahagóniszínnel vonta be, ott állt nyugtalan, forró, állandóan ide-oda villogó szemével, keskeny ajkaival, meghunyászkodó tartásban. Félig az ijesztő maláj mögött állt egy kisgyerek, valamelyik szomszéd házból, aki mögötte lopódzott be, s most felfelé pislogott, nézte a turbánt s az alatta villogó vad szemeket, míg egyik kezével a lány ruhájába kapaszkodott, biztonságot keresve. Keleti nyelvismereteim nem különösen nagyok, mivel lényegében két szóra korlátozódnak, az egyik az árpa arab neve, a másik pedig "mandzsun", azaz az ópium törökül, mindkét szót az Anastasius-ból tanultam. S mivel sem maláj szótár, sem Adelung Mithridates-e nem volt kezem ügyében, melyek bizonyára hozzásegítettek volna ahhoz, hogy legalább egypár szót kinyögjek, így hát az Illiász néhány sorával fordultam a malájhoz, mivel az általam ismert nyelvek közül még a görög volt a legkeletibb, vagyis hogy földrajzilag ez az ország feküdt legkeletebben. Rendkívüli tisztelettel viszonozta üdvözlésemet, feltehetőleg maláji nyelven. Így legalább a szomszédok előtt megőriztem tekintélyemet, mivel a maláj a dolgok természeténél fogva nem volt képes arra, hogy leleplezzen. Úgy egy órára végigheveredett a földön, aztán folytatta útját. Búcsúzásul átnyújtottam neki egy darab ópiumot. Feltételeztem, hogy neki, a keleti embernek, nyilván nem lesz ismeretlen az ópium, és arckifejezése, mellyel ajándékomat átvette, megerősített ebben a hitemben. Mégis megdöbbentem egy kicsit, mikor láttam, hogy szájához emeli az egészet, és három részre törve, egy falásra lenyeli, vagy ahogy iskolás korunkban mondtuk, bevágja. Ez a mennyiség elegendő lett volna három dragonyost lovastul leterítsen örökre, s így hát nagyon nyugtalanított a szegény maláj fickó sorsa. De hát mit tehettem? Azért adtam neki az ópiumot, mivel feltételeztem, hogy ha gyalogszerrel jött Londonból, lehet már három hete is, hogy bárki emberfiával egyetlen értelmes szót váltott. Most azért mégse tehettem azt, hogy felrúgjam a vendégbarátság íratlan szabályait, és erőnek erejével hánytatót gyömöszöljek belé. Ijedtében nyilván azt gondolta volna, fel akarom áldozni valamely angol istenségnek. Nem, nem tudtam neki semmiképp segíteni, és hagytam, hadd menjen, egypár napig azonban nagy nyugtalanságban voltam; de mivel senkitől sem hallottam, hogy a környéken halott malájt találtak, fel kellett tételeznem, hogy barátom az ópiumhoz kellőképpen hozzá volt szokva, és ajándékom azt a célt szolgálhatta nála, hogy így legalább egy éjszakára megszabaduljon vándorlásának fárasztó kínjaitól, s a paradicsomban érezhesse magát.

Elkanyarodtam tulajdonképpeni témámtól, de mégis elmeséltem a maláj történetét, mert egyrészt igencsak festői képet nyújtott, és ezt nem felejtettem el, másrészt a félelem és szorongás is sokáig gyötört egypár napig, beleivódott álmaimba, és más malájok képét hozta magával, melyek rémesebbek voltak, mint ez, ámokfutóként törtek rám, és a kínok birodalmába cipeltek magukkal. (Lásd a bármelyik keleti utazó könyvében megtalálható történeteket a képtelenül vad dolgokat művelő malájokról, akik ópiumot ettek, vagy a játékban vesztettek, ami végső kétségbeesésbe hajszolta őket.) De tegyünk pontot erre az epizódra, és térjünk vissza boldogságom szökőévéhez. Mondtam már, hogy ha olyasvalamiről van szó, ami mindnyájunkat közösen érint, mint például a boldogság, bárkit szívesen meghallgatunk erről a témáról, még ha egyszerű szántóvető legyen is az, aki pedig aligha szántott túl mélyre emberi örömeink és fájdalmaink rögös talaján, s vizsgálódásaiban aligha vezették pontosan tisztázott elvek. Én azonban, aki a boldogságot szilárd és folyékony halmazállapotában, főzve és nyersen, keleti-indiai és török módra élvezhettem; aki kísérleteimet ezen az izgalmas területen szinte galvánelemmel is ellenőriztem; én, aki a világ javára a napi nyolcezer csepp laudánummal mérgeztem magamat (hasonlóképpen, ahogy egy francia nemrégiben rákkal, egy angol húsz évvel ezelőtt pestissel, egy harmadik meg, nem tudnám megmondani, milyen nemzetiségű, veszettséggel) - én, ezt akárki elismeri, igazán tudhatom, mi a boldogság, ha valaki emberfia egyáltalán tudhatja. S ezért itt a boldogság elemzését fogom röviden közreadni, méghozzá, hogy minél élénkebb és érdekfeszítőbb legyen az elbeszélés, nem holmi pedagógiai célzattal, hanem egy este leírásában, formájában, mely ugyanolyan, mint a többi esték, melyeket boldogságom szökőévében eltölthettem, mikor a laudánum, bár naponta fogyasztottam, nem volt egyéb, csak a boldogság varázsitala. Ha ezzel a leírással kész vagyok, hagyom is az egész témát - a boldogságot -, és áttérek egy másik témára: az ópium okozta fájdalmakra és kínokra.

Képzeljünk el egy kis házat, mély völgyben, tizennyolc mérföldnyire minden városi településtől. A völgy nem túlságosan tágas, de legalább két mérföld hosszú és átlag háromnegyed mérföld széles, aminek az az előnye, hogy az itt lakó összes családok a völgyben mintegy egyetlen háztartásban élő közösséget alkotnak, mindannyian ismerőseid; közöd van hozzájuk, érzelmileg is összefűz velük egy s más. A hegyeket, melyek a völgyet körülölelik, igazi hegyeknek képzeld, olvasóm, úgy körülbelül három-négyezer láb magasnak, s a házat igazi szerény kis tanyaháznak, nem pedig (ahogy egy szellemes szerzőnk mondja) "egyszerű, két kocsiszínes kis viskónak"; úgy képzeld magad elé (hogy hívek legyünk a valósághoz), hogy ez egy kis, fehér falú épület, virágzó bokrokkal lugasszerűen körülvéve, melyeket úgy válogattak össze, hogy mindig virítson valami, s így a tavasz, nyár és az ősz hónapjaiban mindig beborítsák a falat, átcsapjanak rajta, mint a tajték, s a ház ablakait övezzék; úgy, hogy a májusi rizsa virít elsőnek, s a jázmin zárja a sort. De én most nem gondolok sem a tavaszra, sem a nyárra, sem az őszre, hanem a télre, méghozzá akkor, amikor a legfagyosabb, amikor a legdermesztőbb. Ez a tény a boldogság tudományának sarkalatos pontja. Meglepő, hogy ezt sokan nem veszik észre, s örvendetesnek tartják, ha nem ígérkezik túlságosan szigorúnak. Én ezzel szemben évente annyi hóért, jégért, fagyért és szélviharért imádkozom az egekhez, amennyit ők csak egyáltalán adni tudnak. Hiszen biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri azokat a csendes örömöket, melyek télen a jól befűtött kandalló mellett várnak ránk: a gyertyák délutáni fénye-lobogása, a tűztér előtti süppedező szőnyeg, a tea s szép elkészítője, a csukott zsaluk, a függönyök, melyek súlyos ráncokban terülnek szét alul a padlón, míg kint tombol-dúl a szél s az eső, egy vad kiáltás zörget ajtót s ablakot, a szél most tart szilaj, dühös vadászatot, de az ajtó állja, szilárd a retesz, s odabent csak a téli béke neszez.

Ezek mind olyan velejárói a téli estének, melyeket mindenki ismer, aki magasabb szélességi fok alatt született. És az is biztos, hogy ezeknek a gyönyörűségeknek, akár a fagylaltnak, alacsony hőmérséklet a feltétele - olyan gyümölcsök ezek, melyek nem érnének be viharos vagy valamilyen módon zord időjárás nélkül. Én a magam részéről egyáltalán nem vagyok válogatós, nálam egyre megy a hó, a fagy vagy a viharos szél, aminek "nekivetheted a hátad, mint egy oszlopnak", hogy Mr. Clarkson szavaival éljek. Még esővel is beérem, ha igazán esik, mintha dézsából öntenék; valami effélére azonban okvetlenül szükségem van, mert ha nincs, becsapottnak érzem magam, mert miért fizessek én oly drágán a télért, gyertya, tüzelő és olyan sanyarúságok formájában, melyektől a gazdagok sem menekszenek, ha amit ezért kapok, nem jó a maga nemében? Nem, kapjak csak a pénzemért amolyan igazi orosz vagy kanadai telet, amikor az ember fél fülének az északi szél a társtulajdonosa. Szent igaz, ezen a téren olyan ínyenc vagyok, hogy már azokat a téli estéket sem élvezem igazán, melyek jóval Szent Tamás napja után esnek, s már kezdenek undorító ódon tavasszá korcsulni. Nem, az én téli estémet sötét éjszakák egész fala választja el még a nap és a fény feltámadásától. Ezért hát az október utolsó hetei és karácsony közé eső idő számomra a boldogság igazi évadja, és a boldogság az én szememben teástálcával lép be szobám ajtaján, mert bár a teát sokan, akik a természettől fogva tompábbak, vagy a bor gyakori élvezete eldurvította érzékenységüket, s nem érzik finom, izgató erejét, kigúnyolják - a tea mégis a szellemi ember legkellemesebb itala marad. S örömest csatlakoztam volna én is dr. Johnsonhoz egy bellum internecinum-ra az ilyen Jonas Hanway-féle, istentől elrugaszkodott személyek ellen, akik a teát becsmérelni merik. De hogy itt megkíméljem magam a részletező leírás hálátlan feladatától, segítségül hívok inkább egy festőt, s neki adom meg utasításomat a kép további részleteinek megrajzolására. A festők, tudjuk, főleg csak akkor szeretik az ilyen fehér vidéki házikókat, ha falaik eléggé ütött-kopottak. Az olvasó azonban már tudja, hogy téli este van, tehát a festőnek csak belülről kell bemutatnia a házat.

Így hát fessen nekem a festő egy szobát, körülbelül tizenhétszer tizenkét láb alapterületűt, mely legfeljebb hét láb magas. Ezt a helyiséget némi túlzással szalonnak nevezzük a családban, de mivel kétféle célt is kell szolgálnia, egyben a "könyvtár" nevet is viseli, ami indokoltabb is, mert a sok könyv az egyetlen, ami gazdagabbá tesz engem szomszédaimnál. Ötezer kötetem van, s tizennyolc éves korom óta apránként gyűjtöttem össze őket. Azért hát, kedves festő, fess a szobába oly sok könyvet, amennyi csak lehetséges. Zsúfold a falakat könyvekkel, de ne feledkezz meg egy jó kandallóról sem, a bútorod pedig fesd dísztelennek és egyszerűnek, olyannak, ami egy szerény kis ház tudós gazdájához illik. A tűz közelébe fess egy teázóasztalt, s mivel egy ilyen viharos éjszakán aligha várhatunk látogatót, mindössze két csésze legyen az asztalon, s ha tudod, hogyan kell, akár szimbolikusan is, fess egy örök teáskannát - örök, a parte ante és a parte post; mivel én általában este nyolctól reggel négyig teázom, de mivel oly unalmas magamnak főzni a teát, s magamnak tölteni, kérlek, fess oda egy fiatal hölgyet is, aki asztalomnál ül, fesd karjait olyannak, mint Aurora karjai, s mosolyát pedig Hébééhez hasonlatosnak. De nem, kedves Margaret, még véletlenül, tréfából sem akarom azt állítani, hogy a fény, mellyel házamat elárasztod, valami oly mulandó fényforrásból sugárzik, mint amilyen a személyes szépség; sem azt, hogy egy angyali mosoly boszorkányos varázsát bármely festő ecsetje meg tudja méltóképpen örökíteni. Így hát csak arra szorítkozz, kedves festőm, ami hatalmadban áll, hagyd a többit. S a következő megörökítenivaló, természetesen, én magam legyek: az ópiumevő, aki mellett az asztalon ott hever a "kis aranyszelence, benne a pusztító szerrel". Ami az ópiumot illeti, semmi kifogásom ellene, ha lefested, habár nekem a valóságban kedves csak igazán; de hát fesd csak, ha tetszik, hadd mondjam meg azonban mindjárt, hogy "kis" szelence már az én 1816-béli igényeimnek sem felelt volna meg, hiszen messze éltem már a "tekintélyes Pantheontól", minden patikustól, legyen bár halhatatlan vagy halandó. Nem, akkor már inkább fesd le a valóságos edényt, mely nem aranyból, hanem egyszerű üvegből készült, és nagyon hasonlít alakjára nézve egy boroskancsóhoz. Ebbe önthetsz egy pint bíborvörös laudánumot; ez s az üveg mellett egy német metafizikus könyve elegendő bizonyíték már arra, hogy magam is a közelben vagyok, ami azonban saját személyem ábrázolását illeti, nincs határozott elképzelésem. Elismerem, hogy úgy lenne a helyes, ha én ülnék a kép előterében, a dráma hőse lévén, vagy (ha úgy tetszik) a bíró előtt álló bűnös. Ez így szép és jó, de miért szolgáltatnám ki magamat éppen egy festőnek, s egyáltalán miért szolgáltatnám ki magamat? Ha a közönség (akinek fülébe igen bizalmas jelleggel suttogtam a vallomásokat, nem pedig a festőébe) kialakított már az ópiumevőről egy kedvező képet, külsejét igazi romantikus jegyekkel ruházta fel, elegáns alakkal, vonzó arccal - miért rombolnám le én egy csapásra ezt a közönségem számára oly kedves és számomra oly hízelgő elképzelést? Nem, fess engem, festő, ha már egyáltalán festeni kívánsz, olyannak, amilyennek elképzelsz! s mivel egy festő fantáziája nyilván tele van szépséggel, én csak jól járhatok, s így hát, kedves olvasóm, végigmentünk állapotom mind kedves olvasóm, végigmentünk állapotom mind a tíz kategóriáján, legalábbis 1816-17-et illetően. Ez utóbbi év derekáig boldog embernek nevezhetett bárki, s boldogságom alkotóelemeit az imént felvázolt rajzban próbáltam felidézni, egy tudós könyvtárát, egy kis vidéki ház belsejét festve a vászonra, hegyek közt, egy viharos téli estén.

De most búcsúzzunk el, hosszú időre búcsúzzunk el a boldogságtól, jöhet tél, jöhet nyár, búcsúzzunk el a mosolytól és a nevetéstől, a lélek nyugalmától, a reménytől, a csendes álmok és az édes alvás boldogságától és békéjétől! Több mint három és fél évig mindettől messzire szakadtam. Elérkeztem kínjaim Iliászához, mert most következnek