Globusz Publishing 

Sok idő telt el azóta, hogy először folyamodtam ópiumhoz, oly hosszú idő, hogy ha ez a dolog csak valami jelentéktelen kis esemény lett volna életemben, az idejét is rég elfelejtettem volna; de életünk meghatározó eseményeit nem felejtjük el, s néhány emlékeztető körülmény segítségével én is vissza tudom idézni azt az időt: 1804 ősze volt akkor. Londonban töltöttem ezt az évszakot; egyetemre kerülésem óta akkor jártam itt újra először. Megismerkedésem az ópiummal pedig a következőképpen történt. Régebben rászoktam arra, hogy naponta legalább egyszer jó hideg vízzel megmossam a fejemet. Amikor egy napon heves fogfájás kezdett gyötörni, azt gondoltam, azért, mert elfeledkeztem erről a szokásomról aznap, így hát gyorsan kiugrottam az ágyból, fejemet hideg vízzel teli tálba dugtam, s amúgy csuromvizes hajjal újból lefeküdtem aludni. Mondanom sem kell, hogy másnap reggel, ahogy felébredtem, iszonyú reumás fájdalmak szaggatták a fejem, az arcom, s körülbelül húsz napig nem volt nyugtom tőlük. S így, azt hiszem, talán a huszonegyedik napon, mely vasárnapra esett, nem valami határozott céllal, inkább ösztönösen és szabadulni akarva kínjaimtól, lementem az utcára. Ott összetalálkoztam véletlenül egy valamikori iskolatársammal, aki mindjárt az ópiumot ajánlotta kínjaimra; igen, a még csak elgondolni is elgondolhatatlan gyönyörök és kínok ópiumát! Úgy beszélt róla, ahogy a mannáról és ambróziáról beszélnek, egyebet azonban nem tudtam meg tőle; milyen üresen csengett még fülemben akkortájt ez a szó! S milyen fenséges hangzatokat üt meg ma szívemben! a bús és boldog emlékezés mely szívbe markoló rezdüléseit! Ha csak egy pillanatra is visszaérek ezekhez az emlékekhez, úgy érzem, titokzatos jelentőséget kap a legkisebb mozzanat is, amely a hellyel, az időponttal és azzal az emberrel kapcsolatos (ha ugyan ember volt), aki előttem az ópiumevők paradicsomát megnyitotta. Vasárnap délután volt, nyirkos, vigasztalan, s nincs a földnek szomorúbb, vigasztalanabb látványa, mint egy ilyen esős londoni vasárnap. Utam az Oxford Streeten vezetett hazafelé, elhaladtam a "hatalmas Pantheon" mellett (ahogy Wordsworth oly kitüntetőleg elnevezte), s ott megpillantottam egy gyógyszertárat. A gyógyszerész, aki maga sem tudta, milyen mennyei gyönyörűség akaratlan közvetítője, mintha csak ehhez az elázott vasárnaphoz hasonulna, nyomott és kedélytelen arccal ült az üzletben, mint valószínűleg minden más patikus is ül vasárnap, s mint akárki más, és a shillingemből vissza is adott, láthatólag igazi réz félpennyseket, egy igazi fafiókból. Mégis, számos emberi tulajdonsága ellenére, úgy él ma emlékezetemben, mint valami üdvözítő látomás egy nem evilági patikusról, aki különleges megbízással, az én kedvemért szállt le a földre. S meg is erősített ebben a hitemben legközelebbi londoni látogatásom, amikor újból meg akartam keresni a "hatalmas Pantheon" közelében, de nem találtam. Így hát meggyőződésem, hogy ez az ember, akinek a nevét sem ismertem (ha volt egyáltalán neve!), úgy tűnt el onnan az Oxford Streetről, mintha az ég vagy a föld nyelte volna el, de semmiképp nem valamiféle hétköznapi és megszokott módon távozott. Az olvasó persze meg van győződve róla, hogy ez az ember nem volt más, mint egy igazi, közönséges patikus; ám legyen. De az én hitem erősebb: úgy vélem, földöntúli erők ragadtak el, s elillant valahova, a szellemek birodalmába. Nagyon nehezemre esne bármilyen evilági emlékkel összefüggésbe hozni az órát, helyet és a lényt, aki velem ezt a mennyei szert megismertette.

Mint gondolható, hazaérve pillanatnyi késlekedés nélkül bevettem az előírt adagot. Természetesen fogalmam se volt az ópiumevés titkairól és művészetéről, így hát csak úgy találomra, a legelőnytelenebb módon tettem. De megtettem, s egy óra múlva, ó, egek, micsoda átalakulás ment végbe bennem, hogy felemelkedett szellemem a mélyből, a világ mily apokalipszisét éltem át! Az, hogy fájdalmaim egy csapásra eltűntek, már jelentéktelen apróságnak látszott; ez a negatív hatás elenyészett abban a mérhetetlen gyönyörben, melyet akkor éltem át, amikor hirtelen feltárult előttem az isteni élvezet mélye. Itt volt hát egy panacea minden emberi fájdalomra, itt az emberi boldogság titka, melyen a filozófusok oly sok évszázadon át vitatkoztak; a boldogság egy pennyért megvásárolható, és mellényzsebbe tehető; a gyönyört pintes üvegben magánál hordhatja az ember, s a lelki nyugalmat gallonszám viheti a postakocsi. De ha így beszélek, az olvasó még azt gondolhatja, hogy tréfálkozom, pedig biztosíthatok mindenkit, hogy senkinek nem lesz nevetni való kedve, ha egyszer az ópiummal közelebbi kapcsolatba kerül; az ópiumnak még örömei is magasztosak, s az ópiumevő ebben a legboldogabb állapotában L'Allegro hangulatát érzi; még akkor is úgy beszél és gondolkozik, ahogy az Il Penserosó-hoz illik. Nekem viszont megvan az a rossz szokásom, hogy a legkomolyabb dolgok közepette, a legnagyobb szerencsétlenségek ellenére is tréfálok, s így joggal kínjaimat leírva nem ragad magával valami hatalmasabb érzés, ebbe a hibába esem. Az olvasó tekintse azt, hogy természetem e tekintetben nem eléggé kemény, de ígérem egyébként, hogy olyan komoly leszek, már-már szinte álmosító, ahogy ilyen témához, mint az ópium, illik bár meg kell jegyeznem, hogy az ópium, ha bágyasztja is a mozgékonyságot, nem hat semmi esetre sem olyannyira álmosítólag, mint tévesen hiszik róla.

Először is hát néhány szót az ópium hatásáról az emberi szervezetre, mert szemben mindazzal, amit eddig az ópiumról leírtak - származzanak bár e leírások olyanoktól, akik beutazták Törökországot, s akik ősi jussuknak tekintik a hazugság kiváltságát, éppen az orvostudomány professzoraitól, akik ex cathedra írnak a kérdésről -, nos mindezzel szemben én azt az egyszerű, és rövid kritikai megjegyzést állíthatom csupán: "Hazugság! Hazugság! Hazugság!" Emlékszem, hogy egy ízben egy könyvárusnál belelapoztam egy szatirikus szerző könyvébe, s ott e mondására bukkantam: "Ma már meg vagyok róla győződve, hogy a londoni újságok legalább hetenként kétszer igazat mondanak, mégpedig minden kedden és szombaton, és az ember hitelesnek tekintheti a csődbe jutottak listáját." Így hát én sem akarom elvitatni, hogy már néhány igaz dolgot is közöltek e szerzők az ópiumról a világgal. Így például a tudósok többször leírták, hogy az ópium sötétesbarna színű, s ezt én magam is csak megerősíthetem; másodszor, hogy elég drága, ami ugyancsak áll, hiszen annak idején egy font kelet-indiai ópiumért három guineát kellett fizetni, s a török ópium fontjáért pedig még nyolcat is elkértek; harmadszor pedig, hogy ha az ember túl sokat eszik belőle, olyasvalamit kell tennie, ami minden rendezett életmódot folytató embernek fölöttébb kellemetlen, vagyis meg kell halnia (Ezt egyébként újabban kétségbe vonják a tudósok, mivel a Buchan-féle Domestic Medicine egy kalózkiadásában, melyet egyszer egy parasztasszony kezében láttam, aki egészsége érdekében tanulmányozta, nos, ebben a munkában egy orvos a következőket jelentette ki: "Gondosan ügyeljen, hogy huszonöt uncia laudánumnál többet soha ne vegyen be"; ezt talán egyenlő egy szem nyers ópiummal.) Ezek a rendkívül fontos megállapítások egyenként is összességükben is csak a legtisztább igazságot tartalmazzák, nem tudom megcáfolni őket, és az igazság mindig dicséretes dolog volt és az is marad. De ebben a három igazságban ki is merül aztán mindaz, amit tudomásom szerint az emberiség az ópiumról eddig tudásként felhalmozott. Így hát, kedves doktorok, mivel újabb ismeretekre van szükség, kérlek, álljatok félre, adjatok helyet, hadd beszélhessek én a dologról. Először is: mindenki, aki csak akár mellékesen is írt valahol valamit az ópiumról, tényként kezeli, s nem is bizonyítja, hogy az ópiumnak mámorító hatása van, illetve lehet. Nos hát, olvasóm, biztosíthatlak meo periculo, hogy bármily nagy mennyiséget veszel is magadhoz, az ópium soha nem okoz és nem is okozhat részegséget. Ami az ópiumtinktúrát illeti (általában laudánumnak nevezik), ez bárkit, aki eleget tud fogyasztani belőle, kábulatszerű állapotba juttatna, de miért? mert nagy százalékban tartalmaz tiszta alkoholt, s nem az ópium hatása miatt. A nyers ópium azonban, ezt hangsúlyozom, soha nem okoz vagy okozhat az alkohol hatásához hasonló közérzetet vagy állapotot, méghozzá nemcsak hogy olyan mérvűt nem, de egyáltalán, olyan jellegűt sem; nemcsak hatásának fokában, hanem minőségében is teljesen más. A bor okozta kellemes érzés egyre fokozódik, eléri csúcspontját és csökkenni kezd, az ópium okozta gyönyör azonban nyolc-tíz óra hosszat is megmarad a tetőfokon, orvosi műszóval élve, heveny, a másik idült gyönyör, az egyik hirtelen fellángolás, a másik egyenletes parázslás. A leglényegesebb különbség azonban abban áll, hogy a bor szétzilálja, ellenben az ópium kellő mértékben élvezve soha nem sejtett rendbe hozza szellemi képességeinket, tökéletes rendet, harmóniát hoz létre köztük. A bor hatására elveszítjük uralmunkat önmagunk felett, az ópium fokozott önuralomra serkent. A bor megzavarja a fejünket, elhomályosítja itélőképességünket, és az ittas ember érzelmi kitöréseinek, legyen az megvetés vagy csodálat, szeretet vagy gyűlölet, természetfeletti csillogást és szertelen élénkséget kölcsönöz; az ópium hatására ezzel szemben mind szemlélő, mind cselekvő erőink nyugalomba és egyensúlyba kerülnek, hangulatainknak és erkölcsi érzékünknek azt a természetes melegséget kölcsönzi, melyet értelmünkkel csak helyeselhetünk, s nyilván valamikor az emberiség őskorában mindnyájan rendelkeztünk is ezekkel a tiszta tulajdonságokkal. Így például az ópium, akár a bor, szívünk és jóakaratunk túláradásához vezet, de azzal a lényeges különbséggel, hogy ittassággal együtt fellépő hirtelen ellágyulásban mindig van több-kevesebb érzelgősség, ami a kívülállókra visszataszítóan hat. Sűrű kézszorongatások és könnyek közepette ilyen állapotban örök barátságot esküszünk, s senki halandó nem is sejti tulajdonképpen: miért; ilyenkor érzékeink veszik át rajtunk korlátlanul az uralmat. Az ópiumélvezettel együtt járó izgalom szívélyes érzületei ezzel szemben nem valami lázkitörések, hanem inkább egészséges visszatérést jelentenek ahhoz az állapothoz, melyet szellemünk a kín mélyreható gyötrelmeinek kiküszöbölése után, melyek a természettől fogva jóravaló szív indulatait gátolhatták és veszélyeztethették, végre újra magáénak mondhat, jogos tulajdonaként. Igaz, hogy bizonyos mértékig, és főleg egyeseknél, a bor is emeli és erősíti a lelket; én magam, aki soha nem voltam nagy borivó, gyakran éreztem, hogy fél tucat bor képességeimet előnyösen befolyásolta, tudatom homályos mezőit megvilágította, és lelkembe oly érzést táplált, mintha ponderibus librata suis lennék; és való igaz, hogy értelmetlenség a közkeletű kifejezéssel élve azt mondani valakiről, hogy elködösítette a bor az agyát; mert valójában legtöbb embernek a túlságos józanság ködösíti el az agyát, és csak ha iszik, akkor következik be, hogy igazi lénye maga valójában áll ott, minden torzítás, rejtőzés nélkül. De viszont az is igaz, hogy a bor végül is esztelen és képtelen lépésekre sarkallja az embert, s egy bizonyos ponton túl óhatatlanul bomlasztja és szétzilálja a szellemi energiákat, az ópium viszont megnyugtatja a zaklatott kedélyt, és összegyűjti, ami a lélekben zilált. Hogy ezt egy szóval összefoglaljam: az ittas ember, vagy valaki, aki az ittasság határán áll, olyan állapotban van, ami lényének csak emberi, néha, mondhatni, csak állati részét juttatja érvényre, és az ember maga is tudja ezt. Az ópiumevő azonban (arról az ópiumevőről beszélek itt, aki nem szenved valamiféle betegségben vagy az ópium által közvetve okozott egyéb nyomorúságban) az ember lényének isteni részét érzi érvényesülni; vagyis erkölcsisége a felhőtlen boldogság állapotába kerül, s elborítja a szellemi emelkedettség fénye.

Ez hát az igaz tanítása az ópiumról, az alfa és az ómega, s ennek az egyháznak vagyok én, hitem szerint, egyetlen híve: nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy mindaz, amit itt elmondok, tömérdek személyes tapasztalaton nyugszik, míg a legtöbb tudománytalan szerző, aki eddig egyáltalán írt az ópiumról, s azok is, akik a dolgot kimondottan materia medica-ként kezelik, irtózásukkal, melyet tárgyuk iránt kifejezésre juttatnak, elárulják, hogy az ópium hatására vonatkozó tapasztalatai ismereteik a nullával egyenlők. Ugyanakkor őszintén megvallom, hogy találkoztam valakivel, aki az ópium részegítő hatását tanúsította, még hozzá olyannyira, hogy szinte megingatott ellenkező meggyőződésemben. Ez az ember egy londoni orvos volt, aki maga is nagy adagokban élvezte az ópiumot. Említettem neki egy alkalommal, hogy ellenségei, mint fülembe jutott azt híresztelik róla, hogy politikai kérdésekben ostobaságokat beszél összevissza, barátai pedig azzal mentegetik, hogy állandóan mámoros az ópiumtól. Nos hát, mondtam én, a vád nem prima facie és szükségképpen abszurd, a védelem azonban véleményem szerint, nagyon is az. Meglepetésemre azt a kijelentést tette, hogy mind az ellenségeinek, mind pedig barátainak igaza van. - "Beismerem - mondta, - hogy csakugyan zagyvaságokat beszélek összevissza; és meg kell mondanom azt is, hogy nem valami előre elhatározott szándékkal teszem, s nem azért, hogy ebből valami előnyöm származzék, hanem egyes-egyedül azért, egyes-egyedül azért, egyes-egyedül azért - ismételte meg háromszor is -, mert csakugyan ópiummámorban vagyok, méghozzá naponta." Azt válaszoltam, hogy ami az ellenségei részéről hangoztatott vádakat illeti, jogosnak látszanak, és eszembe se jut, hogy kétségbe vonjam őket; hiszen látom, hogy ebben mindhárom érdekelt fél egyetért, a védekezés ellen azonban már kifogást kell emelnem. Az orvos azonban nem hagyta abba, tovább magyarázta és vitatta a dolgot. Nekem azonban olybá tűnt, udvariatlanság olyasmit erősítgetni, amiből annak kellett volna kiderülnie, hogy neki nincs igaza egy szakmájába vágó kérdésben, ezért nem is szorítottam őt sarokba érveimmel, még akkor sem, ha érvelése néhol kifogásolható volt; eltekintve attól, hogy valaki, aki "zagyvaságokat beszél összevissza", még akkor is, ha nem saját javára teszi, nem valami épületes vitapartner. Beismerem, hogy egy orvos tekintélye, s méghozzá egy kiváló orvosé, mint ő volt, súlyosan esik megállapításaimmal szemben a latba. Én azonban csak a saját tapasztalatomra támaszkodhatom, amely pedig napi hétezer cseppel többől származott, mint az övé, s habár képtelenségnek látszott szememben még csak feltételezni is, hogy egy orvos ne legyen tisztában az alkoholmámor legjellemzőbb tüneteivel, ezért az a gyanúm támadt, hogy netán alapvető logikai hibát követ el: a "mámor" szót túlságosan tág értelemben használja, ahelyett hogy egy bizonyos, sajátos tünetekkel járó izgalmat jelölne meg vele. Magam is hallottam, hogy egyesek közönséges teától rúgtak be; sőt egy orvostanhallgató, akinek szakmai ismereteiről a legjobb véleménnyel vagyok, minap azt állította, hogy tud egy lábadozó beteg esetéről, aki meg éppenséggel egy szelet marhasülttől rúgott be.

Miután ily sokat időztem az ópiummal kapcsolatos első és igen lényeges tévedésnél, röviden hadd említsek egy másodikat és egy harmadikat is, mégpedig azt a hiedelmet, hogy minden ópiumtól származó elragadtatást szükségszerűen ugyanakkora depresszió követ, és annak a végső következménye, természetesen és közvetlenül, testi és szellemi eltompulás és renyheség lesz. Ami a két tévedés közül az elsőt illeti, beérem egyszerű tagadással, és biztosíthatóm az olvasót, hogy az alatt a tíz év alatt, míg gyakran éltem ópiummal, az ópiumélvezetet követő napon mindig rendkívül jó kedélyállapotban voltam.

Azt is csak vitathatom, hogy az ópiumélvezetet eltompulás követi, vagy, ha a török ópiumevőket ábrázoló rengeteg rajznak hitelt adunk, hogy ez a tompaság már az ópiumélvezés folyamán bekövetkezik. Tény, hogy az ópiumot a kábítószerekhez sorolják, melyek végül egy ilyen eltompulást okozhatnak, de az ópium elsődleges hatása mindig a szervezet működésének igen erős felajzása és serkentése. Hatásának első szakasza nálam "újonc koromban" nyolc óráig tartott legalább, tehát maga az ópiumevő a hibás, ha, orvosilag szólva, nem idejében veszi be az adagot, úgy, hogy a kábító hatás java része természetes álmának idejére essék. Úgy látszik, a török ópiumevők olyan ostobák, hogy, mint megannyi lovas szobor, ülve maradnak fatuskóikon, maguk is élettelen, buta fatuskók. De hogy az olvasó képet alkothasson róla, hogyan is tompítja el az ópium egy angol ópiumevő szellemi képességeit, nem taglalom tovább, inkább illusztrálom a kérdést, s elmondom, hogyan is zajlott 1804-1812 közt egy szokásos londoni ópiumestém. Látni fogják, hogy az ópium engem egyáltalán nem arra sarkallt, hogy a magányt keressem, még kevésbé a tétlenséget, sem azt a tunya befelé fordulást, melyet a törököknek tulajdonítanak hasonló esetben. Mindezt annak tudatában mondom el, hogy ezek után majd túlzásokba eső képzelgőnek és gátlástalan rajongónak fognak tartani; ezzel azonban nem sokat törődöm. Éppen csak emlékeztetni szeretném az olvasót arra, hogy én annak idején szorgalmasan tanuló diák voltam, és egész idő alatt komoly tanulmányokat folytattam, úgyhogy nekem is, mint akárki másnak, jogomban állt néha egy kis szórakozást keresni. Mindazonáltal ritkán engedtem meg magamnak ilyesmit.

Norfolt hajdani hercege azt szokta volt mondani: "Jövő pénteken, ha az ég is úgy akarja, berúgok"; hasonlóképpen határoztam el én magam is jó előre abban az időben, hogy egy meghatározott időn belül mikor is engedélyezek magamnak ópiumorgiát. Ez aligha történt gyakrabban, mint háromhetente egyszer; mert az idő tájt nem mertem még - későbbi szokásomhoz híven - naponta "egy pohár laudánumos forralt bort, melegen, cukor nélkül" készíttetni. Mondom, ritkán fordult elő az idő tájt, hogy három hétnél gyakrabban folyamodtam volna laudánumhoz, s azt általában kedd vagy szombat estéken tettem; ennek oka pedig a következő volt: azokban a napokban lépett fel Grassini kisasszony az Operában, és hangja engem még jobban magával ragadott, mint bárki másé, akit valaha is hallottam addig. Hogy ma milyen az Opera, nem tudom, hiszen hét- nyolc éve nem fordultam meg falai közt, de azt tudom, hogy annak idején ez volt a legkellemesebb hely, ahol valaki az estét társaságban eltölthette. Öt shillingbe került az erkélyjegy, és megérte, mert ott sokkal nagyobb volt a nyugalom, mint a színház földszintjén. Az Operaház zenekara kellemes és dallamos, telt hangzással elütött minden angol zenekartól, összeállítását, bevallom, nem szerettem, főként a harsány hangszerek túlsúlya miatt, valamint a hegedű korlátlan zsarnoksága okán. Isteni szépen szóltak a kórusok, s valahányszor Grassini kisasszony megjelent egy-egy betétjelentben - és gyakran jelent meg -, Andromakhé képében öntötte ki szenvedélyes lelkének indulatait Hektór sírján és a többi - kétlem, hogy egyetlen török is, aki az ópium paradicsomának kapuján belépett, érzett valaha is annyi gyönyörűséget, mint akkor én. De azt hiszem, csakugyan túlbecsülöm a barbárokat, ha feltételezem róluk, hogy ők is képesek olyan gyönyöröket fenékig üríteni, melyek akár csak hasonlíthatnának is a mi magasrendű élvezeteinkhez. Mert a zene egyszerre érzéki és szellemi élvezet is, aszerint, milyen füllel hallgatjuk, milyen lelki alkattal fogadjuk magunkba. Egyébként a Vízkeresztben található szép, lelkes sorokon kívül az egész világirodalomban mindössze egyetlen igazán számottevő megnyilatkozást ismerek a zenéről, méghozzá Sir Thomas Browne Religio Medici-jében, amely nemcsak tökéletessége miatt említésre méltó, de filozófiai értéket is képvisel, mivel tartalmazza a zenei hatások elemeiről szóló egész tanítást is. A legtöbben tévednek, mikor azt hiszik, hogy csak fülükön át kerülnek kapcsolatba a zenével, s egyébként teljesen passzívak a zene hatásával szemben. Ez egyáltalán nem így van; a hallás érzékeléseire reagáló szellem indukálja a gyönyörűséget - tartalmat az érzékszervek, a formát a szellem szolgáltatja -, s ebből válik érthetővé az is, hogy azonosképpen jó hallású emberek e tekintetben, felfogásukban olyannyira eltérhetnek egymástól. Mivel pedig az ópium általában serkenti szellemi erőinket, természetesen azt a speciális tevékenységünket is kedvezően befolyásolja, mely abban áll, hogy képesek vagyunk a szervezett hangok nyersanyagából tökéletes szellemi élvezetet alakítani magunknak. "De - mondta nekem egyszer egy barátom - zenei hangok sora számomra csak annyit jelent, mintha arab írásjegyeket tennének elém; nem tudok belőlük semmiféle eszmét kihámozni." - "Gondolatoknak, kedves barátom, itt nincs helye, egyáltalán nincs. Minden gondolat, mely ezen összefüggésben egyáltalán csak felmerülhet, érzelmekben fejeződik ki." De hát ez a téma túlságosan messze esne jelen írásom céljától, legyen elég, ha csak annyit mondok itt, hogy egy tökéletes harmóniában megszólaló kórus stb. egész eddigi elmúlt életemet képes, mint egy szőnyeget, lábaim elé teríteni, éspedig nem valamiféle emlékezés formájában idézve vissza azt, hanem eleven jelenként, mely megvalósul, testet ölt a zenében. Nem fáj már ilyenkor még egyszer felidézni érzelmeinket, s az egyes események részletei elmosódnak, vagy valami testetlen ködképpé állnak össze, melyben a szenvedélyek magasztos, légies, fennkölt formában jelennek meg. S mindezt öt shillingért megszerezhette magának az ember. S a színpadról és a zenekarból áradó zenén kívül körülhullámzott még szünetekben is az olasz beszéd zenéje, olasz nők szájából, mert az erkélyen olaszok ültek, és én úgy figyeltem őket, olyan élvezettel, mint ahogy Isaac Weld, az utazó figyelhette Kanadában az indián nők nevetését. Mert minél kevesebbet ért meg az ember egy nyelvből, annál érzékenyebben fogja fel dallamát vagy érzi keménységét, ezért hát előnyömre volt, hogy oly kevéssé tudtam olaszul, alig olvastam egy kicsit, beszélni egyáltalán nem beszéltem, és csak egy tizedét értettem meg annak, amit hallottam.

Ezek voltak hát örömeim az Operában. De még egy másik gyönyörűség oltárán is áldoztam, mely azonban, minthogy csak szombat esténként kerülhetett rá sor, olykor összeütközött az opera iránti rajongásommal, mert akkoriban kedden és szombaton játszottak operát. Attól félek, hogy írásom itt valamelyest homályban hagyja az olvasót, de azt ígérhetem, hogy nem leszek érthetetlenebb, mint Marinus a Proclus életé-ben, vagy sok más híres életrajz- vagy önéletrajzíró. Mint mondtam tehát, ezt a gyönyörűséget csak szombatonként élvezhettem. Mi különböztette meg tulajdonképpen ezt az estét a hét többi estéjétől? Nem volt semmi olyan rendszeres foglalatosságom, mely után pihenésre szorultam volna; nem kaptam bért sem; valóban mi másért is örültem a szombatnak, mint Grassini művésznő hangját hallottam? Igen, figyelmes olvasóm, ellenvetésed cáfolhatatlannak látszik. És mégis, mindig így volt és így is lesz, hogy az emberek érzelmeiket más- és másképpen próbálják kifejezni. A legtöbben azzal mutatják ki a szegények és nyomorultak iránti rokonszenvüket, hogy ilyen vagy olyan formában kinyilvánítják részvétüket gondjaik, bajaik iránt. Én azonban akkoriban inkább hajlottam arra, hogy rokonszenvemet örömeik iránt fejezzem ki, azokban vegyek részt inkább. Túl közel volt még az idő, amikor én is untig eléggé kitapasztaltam a szegénység kínjait; de azt, hogy a szegények örömeit nézzem, nehéz munkájuk, robotuk után testi-lelki kikapcsolódásukon örömteli szívvel eltöprengjek, sose lehet megunni. Nos hát, a szombat este mindig a szokásos, meg-megújuló pihenőideje a szegényeknek. Ebben a legélesebben szemben álló szekták is megegyeznek, elismerik e mindnyájukat egybefonó köteléket, és ilyenkor, mondhatni, az egész keresztény világ pihen. Olyan a szombat esték nyugalma, ami még további nyugalmat ígér: két éj és egy teljes nap választ el még mindenkit a robot újrakezdésétől. Ezért érzem én is szombat esténként mindig azt, mintha letettem volna a munkát, megkaptam volna a bérem, és egyéb dolgom se lenne, mint hogy élvezzem a nyugalmat, a pihenést. Ezért hát, hogy a szívemnek oly kedves látványt minél inkább élvezhessem, szombat esténként, mikor már ópiumadagomat magamhoz vettem, nem kímélve a fáradságot, nem válogatva, hova- merre, nekiindultam, és végigbolyongtam Londonnak azon piacain és egyéb helyein, ahol a szegények költik el heti bérüket. Megfigyeltem sok családot - egy férfi, egy asszony és egy vagy két gyerek -, sorra járták az üzleteket, latolgatták, mennyi pénzük van és háztartásukba mi kellene; hümmögtek az árakon. Egymás után megismertem így kívánságaikat, nehézségeiket és nézeteiket egyaránt. Néha-néha elégedetlen mormogást hallottam, de többnyire a türelem, a remény és a nyugalom volt az, ami az arcukra kiült, vagy szavaikat jellemezte. És mindent összevetve, meg kell mondanom, hogy a szegények nagyobb filozofikus bölcsességről tesznek tanúságot, mint a gazdagok: sokkal fegyelmezettebben és örömtelibb szívvel hajtanak fejet valami elkerülhetetlen rossz előtt, alázatosabban viselik el a pótolhatatlan veszteségeket. Ha alkalmam nyílt és feltűnés nélkül tehettem, elvegyültem köztük, belekapcsolódtam beszélgetésükbe, és hozzáfűztem valamit, ami, ha nem is volt éppen valami nagy bölcsesség, mindig figyelmes meghallgatásra talált. Ha a bérek emelkedtek egy kicsit, vagy kilátás volt arra, hogy emelkednek; ha a kenyér olcsóbb lett; vagy ha úgy hírlett, hogy a hagyma vagy a vaj olcsóbbodik: boldog voltam. Ha azonban fordítva állt a dolog, ott volt még mindig az ópium, ami vigasztalt, Mert miként a méh a rózsából és a kémény kormából egyaránt mézet kever, úgy hangolja az ópium is eggyé érzelmeinket, ugyanazon kulcs szerint. Egy-egy ilyen kiruccanásom során néha nagyon messzire vetődtem, s ez érhető is, mert az ópiumevő olyan boldog, hogy észre sem veszi az idő múlását. Olykor, ha a hajózás szabályai szerint próbáltam hazatérni, szememet a sarkcsillagra szegezve, s így kerestem északnyugati átjárót ahelyett, hogy körülhajóztam volna újra azokat a fokokat és földnyelveket, melyek mellett odafelé elhaladtam, néha olyannyira belekeveredtem az utcák útvesztőjébe, olyan talányos sikátorok nyíltak előttem, oly szfinxtitokzatosságú közök, zsákutcák, melyek még, azt hiszem, egy hordár bátorságával is dacoltak volna, s egy bérkocsist is zavarba ejtenének. Néha szinte azt hittem, én vagyok ezeknek a terra incognitáknak a felfedezője, s kételkedtem benne, hogy mindez London legújabb térképen egyáltalán megtalálható. Mindezért persze később, évekkel később keservesen és drágán kellett megfizetnem, amikor emberi arcok kísértettek álmaimban, és újra ott visszhangoztak londoni bolyongásaim lét, s álmomra erkölcsi és szellemi zűrzavar tört rá, ami érzéseimben megrázkódtatást, lelkiismeretemben pedig szorongást és megbánást keltett.

Ezzel megmutattam, hogy az ópiummal nem szükségszerűen jár együtt tétlenség és tompaság, s hogy engem éppen ellenkezőleg, gyakran vezérelt piacokra és színházakba. De őszintén be kell ismernem, hogy a piacok és színházak nem a legalkalmasabb helyek az ópiumevő számára, amikor a szenvedélyével járó legistenibb állapotba jut. Ebben az állapotban tehernek érzi a tömeget, s maga a zene is durvának és túlságosan érzékinek tűnik fel előtte. Magányt, és csöndet óhajt, ez mintegy feltétele annak az elragadtatásnak, azoknak az álmoknak, melyek megkoronázzák és betetőzik mindazt, amit az ópium az embernek adhat. Én, aki mindig abban a hibában szenvedtem, hogy különb álmodozó voltam, mint megfigyelő, én, aki kollégiumi pályám legelején majdhogynem súlyos melankóliába estem, olyan sokat tépelődtem a Londonban megismert szenvedéseken, ismertem jól lelkem e hajlandóságát, s mindent megtettem, hogy valahogyan szembefordulhassak vele. Valójában az történt velem, mint ama mítoszbeli férfival, aki belépett Trophoniusz barlangjába, s mintha gyógyszer lenne ez ellen, úgy kezdtem társaságba járni, szellememet pedig tudományos munkával igyekeztem tartósan elfoglalni. E gyógyszerek nélkül nyilvánvalóan súlyosan mélakóros ember lett volna belőlem. A rákövetkező években, amikor lelkem derűjét jobban visszanyertem, újra visszatértem a magányossághoz, melyre természettől fogva hajlottam. Akkoriban gyakran merültem ópiumélvezet közben álmodozásaimba, és nemegyszer megtörtént, főleg nyári estéken, mikor szobám nyitott ablakánál ültem - alattam, mintegy mérföldnyire, a tenger, és Liverpool, ez a nagyváros, pompás körképet nyújtva -, hogy napnyugtától napkeltéig így ültem mozdulatlan ott, s egyáltalán semmi vágyat nem éreztem arra, hogy megmoccanjak.

Ezek után persze miszticiymussal, Boehme követésével, kvietizmussal s más egyebekkel vádolnak, jól tudom, de ez nekem igazán mindegy. Az ifjabb Sir Henry Vane Anglia egyik legbölcsebb embere volt, és kérem olvasómat, döntse el maga, hogy filozófiai írásaiban vajon kevesebb misztika található-e, mint az enyéimben. Kimondom hát, gyakran volt az az érzésem, hogy maga a látvány, mely ablakom alatt elterült, némileg kifejezte azt, ami egy ilyen révületben végbemegy. Így Liverpool városa a földet jelentette számomra, melyet gondjaival és temetőivel együtt magam mögött hagytam, de nem vesztettem el ugyanakkor szemem elől, és nem feledkeztem meg róla korántsem. Az óceán, mely szünet nélkül, de lágyan hullámzott, s mely fölött galambként lebegett a béke, tulajdonképpen híven tükrözte vissza lelkem nyugalmát, mely e pillanatban eláradt bennem. Mert úgy éreztem, mintha először állnék messze az élet zsibvásárjától és forgatagától, mintha megszabadulnék minden zajtól, láztól és a harc kényszerűségétől. Mintha felmentettek volna szívem minden szorongása alól, a nyugalom ünnepe köszöntött rám, minden emberi fáradság messze illant. Itt voltak velem a reménységek, melyek életünk ösvénye mentén virulnak, s csodás összhangot alkottak a sír nyugalmával; a szellem folytonosan vibrált, mint a levegőég, s a feszítő nyugtalanságból mégis édes béke áradt: nem a tespedés békéje, inkább hatalmas, ellentétes erők egyensúlya: a határtalan cselekvésé és a határtalan megnyugvásé.

Ó, igazságos, hatalmas, mégis végtelenül gyengéd ópium, mily enyhítő balzsamot hozol mindnyájunk szívére, legyünk szegények bár, vagy gazdagok, miképp feledteted "soha nem gyógyuló" sebeinket! Ó, ékesszóló ópium, hogy hatalmas szavaddal meghiúsítod a dühös szándékot, a bűnösnek egy éjszakára visszaadod ifjúkora reményeit, tisztára mosod kezeit a kiontott vértől; ó, hogy te a büszke szívnek egy kis felejtést hozol, ne kínozza

Sértett jog és békülhetetlen átok.

Az ártatlanul szenvedő erény védelmére az álmok bírói széke elé idézed a hamisan esküvőket és hamis tanúkat, és diadalt ülsz felettük, s az igazságtalan bírák ítéletét visszájára fordítod. A sötétség ölén, az agy kusza képeiből városokat és templomokat építesz, szebbeket, mint Pheidiasz és Praxitelész remekei, ékesebbeket, mint Babilon és Kekatompylos, és az "álomlátás anarchiájából" tisztán; igen, visszaidézed őket a napfénye. Egyedül tőled kapja ezen ajándékokat az emberiség, s te őrzöd a paradicsom kulcsát, ó, igazságos, végtelenül gyengéd, hatalmas ópium!