Globusz Publishing 

Így bocsátottál útra hát, Oxford Street, kőszívű mostohaanyám, te, aki az ínségben senyvedők sóhajaira fülelsz és elárvult gyermekek könnyeit iszod; eljött végre az idő, hogy nem kellett gyötrődve kullognom a végtelen házsorok mentén, nem kellett az éhség kínzókamráiban heverve álmodnom, ébrednem. Biztosan vannak követőink, nyomorunk örökösei, akik ugyanitt a mi nyomainkba léptek s lépnek; újabb és újabb Annek és más árva gyermekek sóhajtoznak és ontják könnyüket, s te, Oxford Street, azóta is bizonyára számtalan jajnak visszhangfala lehettél. Én magam úgy érzem, hogy ez a viharos időszak, melyet átéltem, tartós szép időt ígér a jövőre; kora ifjúságom szenvedéseit váltságdíjnak tekintettem sok későbbi boldog esztendőért, mintha így váltottam volna meg magam a gondoktól és szenvedésektől; s később, ha mint magányos nézelődő Londonban járkáltam (gyakori kedvtelésem volt ez), legtöbbször derűsen és könnyű szívvel vettem arrafelé lépteimet. S bár igaz, hogy londoni ifjoncidőm ínséges napjai nem múltak el nyomtalan fölöttem, sőt igen mély gyökeret eresztettek testemben, s később újrasarjadtak, felnőttek és fenyegető, rontó árnyat vető fává terebélyesedtek, ami aztán későbbi éveimet mégiscsak elhomályosította és sötétbe borította, mégis a második rohamát szilárdabb erővel, az érettebb elme biztonságával fogadhattam, és mély, gyöngéd részvét adott enyhülést.

Így azonban, minden enyhület ellenére, életem egymástól messze távol eső esztendői kapcsolódtak egybe a közös tőről fakadó szenvedés láncának finom szemeivel. S gyakran - a példa hadd álljon itt emberi vágyaink gyarló rövidlátóságára! - azzal vigasztaltam magam első sivár londoni korszakom napjaiban (ha ugyan ezt vigasznak lehet nevezni), hogy holdfényes éjeken az Oxford Streetről gyakran végignéztem az onnan párhuzamosan nyíló fasorokon, melyek Marylebene-t átszelve a szántóföldekig és erdőkig vezetnek, s míg szemem a félig fénybe, félig árnyba burkolt utakon végigfutott, így sóhajtottam: "Az az utca ott, az visz észak felé, s így Grasmere felé is, s ha most galambszárnyom lenne, én is arra repülnék, hogy vigasztalást találjak." Így szóltam magamban, s mily vak voltam, hogy ezt kívántam. Mert éppen arra fönn, északon, ugyanabban a völgyben, sőt ugyanabban a házban, ahova tévelygő vágyaim szálltak, ott következett életem egy újabb nehéz korszaka, szenvedésekkel teli ostromállapot, életem és reményeim várának bevételére és lerombolására. Éveken át követtek és kísértettek ott olyan undok látomások és rémes fantomok, amelyeknél iszonyúbbak Oresztész ágyát sem lenghették körül, s én még szerencsétlenebb voltam, mint ő, mert az álom, mely mindnyájunk vigasza és enyhülete, balzsamként szállt az ő szívére is, betakargatva sebeit és enyhíté égő agya kínját, rám csak a legszörnyűbb gyötrelmeket mérte. Ily vak voltam hát kívánságaimban; mégis, ha jelenünk és jövőbeli balsorsunk közt egy fátyol fedi el a kilátást, e fátyol eltakarja az enyhületet adó örömöket is, így hát a fájdalomra, amelytől nem féltünk, enyhülés is jöhet, váratlanul, melyben viszont nem tudtunk volna bízni. Ezért hát, mikor eljött az az idő, hogy Oresztész valamennyi kínját végig kellett szenvednem, csak sebzett lelkiismeretét kivéve, részem volt nekem is valamennyi vigasztalásban, amit ő valaha érzett; Eumenidáim, akárcsak az övéi, ott ültek ágyam végében, és a függönyökön keresztül mereven néztek; de virrasztva ült ágyamnál, magától vonva meg az álmot, hogy éji órámon őrködni tudjon felettem, az én lektrám; mert te, kedves Margaret, későbbi éveim hű társa, te voltál az én lektrám, és nem hagytad, hogy egy görög nővér, akár lelkének nemes indulatában, akár türelmes gyengédségében felülmúlhasson egy angol feleséget. Mert te nem találtad lealacsonyítónak, hogy a jóság alázatos teendőit és a gyöngéd szeretet szolgai munkáit vállald, hogy éveken át töröld homlokomról a betegség harmatát, s felfrissítsd ajkaimat, ha cserepesek voltak a láztól; és akkor sem, mikor miattam érzett hosszas aggódás már a te békés álmaidat is megfertőzte a szörnyű képpel, hogy én a fantomokkal és ellenséges árnyakkal viaskodom, melyek minduntalan rám rivallnak: "Ne aludj!" - még akkor sem jött ajkadra, drága jótevőm, semmi panasz, egyetlen sóhajtást sem hallattál, angyali mosolyod nem tűnt el arcodról, s nem rémített, nem rettentett jobban szerető szolgálatod, mint hajdan lektrát. Mert ő, aki görög no volt, s a férfiak királyának lánya, még ő is sírt néha-néha, ruhájának redőivel fedve el könnyes arcát.

De ezek a kínok elmúltak immár, s úgy olvasod majd e feljegyzéseket, mintha csak legendát vennél kezedbe, e fájdalmas idők szörnyű álmairól, melyek nem térhetnek vissza soha többé. Mostanában újra Londonban járok, s megannyiszor elsétálok esténként az Oxford Streeten. S gyakran, ha összeszorítja szívem a félelem, mely ellen minden bölcsességemmel fel kell vérteznem magamat, s a te vigasztaló jelenlétedre is szükségem volna, de eszembe jut, hogy háromszáz mérföld és három szörnyű hónap választ el tőled - igen, ezeken a holdas éjszakákon újra végigpillantok a hosszú, nyílegyenes utcasorokon, s visszaemlékezem kora ifjúságom vágyódására, mely akkor feltört szívemből, arra gondolok, hogy egyedül élsz most ott abban a völgyben, egyedül vagy, úrnő a magányos házban, melyre szívem tizenkilenc éve oly vakon vágyódott; ilyenkor azt hiszem, hogy szívemnek ezek az érzelmei, bármily dőrék voltak is s bármennyire szétszóródtak már a szelekben, egy távolabbi időpontra vonatkoztatva mégsem voltak alaptalanok, s így felfogva megvan az értelmük -; s ha megengedhetném magamnak, hogy ismét komolyan kívánjak gyerekes képtelenségeket, újra ezt mondanám, észak felé fordulva: Ó, lennének csak galambszárnyaim!" - s jóságos és gyengéd szívedbe vetett minden bizalmammal tehetném hozzá a hajdani sóhaj folytatását: "...oda szállnék vigasztalásért!"