Globusz Publishing 

Három okból is szükségesnek tartom, hogy könyvem bevezető vallomásaiban, vagyis előbeszédében beszámoljak ifjúkorom élményeiről, melyek a későbbiekben a rendszeres ópiumevéshez elvezettek: Először is azért, hogy megnyugtató válasszal hárítsam el már jó előre azokat a kérdéseket, melyek különben kínosan megzavarnák Ópiumvallomásaim menetét - például: "Miképp is juthatott odáig egy értelmes lény, hogy fejét a nyomorúság ily rettentő igájába hajtsa, önként magára vegyen ekkora szolgaságot és, jól tudva, mit tesz, hétszeres lánccal béklyózza önmagát?" Egy ilyen kérdés, ha még menet közben nem kap kielégítő választ, csakis felháborodást kelthetne, mintha valami közönséges esztelenségről volna szó, és csírájában fojthatna meg minden rokonszenvet, melyre pedig a szerzőnek könyvéhez oly nagy-nagy szüksége van.

Másodszor, szükségesek a bevezető vallomások azért is, hogy kulcsot kapjon az olvasó azokhoz a rettentő képekhez, melyek később az ópiumálmokban megjelennek.

Harmadszor azért, hogy - függetlenül a vallomások tárgyától - a vallomástevő személye iránt ébresszen eleve érdeklődést; ami aztán magukat a vallomások is feltétlenül érdekesebbé teszi. Ha valaki, aki állandóan ökrökkel foglalkozik, hirtelen ópiumevővé lesz, nagy a valószínűsége, hogy -hacsak nem teljesen tompa a lelke az álmokhoz - ökrökről fog álmodni; jelen esetben viszont jól tudja az olvasó, hogy az ópiumevő a "filozófus" rangjára érzi jogosultnak önmagát, s megérti majd, hogy álmainak varázsgyümölcsei (az éber és az éjhomályú álmoké egyaránt) olyasvalakinek a jelleméhez illenek, aki "humani nihil a se alienum putat".

A szerző ugyanis meg van győződve róla, hogy a fölényesen elemző értelem nem elég ahhoz, hogy valaki a "filozófus" névre igényt tartson (bár még ennek az egyetlen feltételnek is csak igen kevesen feleltek meg Angliában az utóbbi néhány emberöltő alatt; legalábbis nemigen akad neves személyiség, aki méltó lenne a rangra, akit meggyőződéssel nevezhetnénk kifinomult gondolkodónak; az egy Samuel Taylor Coledridge kivételével, egy szűkebb eszmekörben pedig az újabb, ám nem kisebb hírű David Ricardótól eltekintve), hanem szükséges az olyan erkölcsi adott is, mely a filozófusnak intuitív erőt és látást kölcsönöz, hogy az emberi lélek természetének igazi törvényeit és mély misztériumait felismerhesse - olyasféle képességre gondolok itt, melyet (az emberek mindama nemzedékei között, melyek az idők kezdetétől - hogy úgy mondjam - ezen a földi terepen felsorakoztak) talán angol költőink ismernek a legeslegjobban, a skót professzorok pedig a legeslegkevésbé.

Gyakran megkérdeztek, hogy történhetett, hogy rendszeres ópiumevő lettem, s nagyon sokat szenvedtem barátaim ama feltételezésétől, hogy valamennyi szenvedésemet, melyről itt beszámolok, megrögzött szokásomnak köszönhetem, amelynek egyetlen célja a kéjes izgalmi állapot mesterséges felidézése volt. Ez mindenesetre csúnya félremagyarázás az én esetemben. Az igazság az, hogy majdnem tíz éven keresztül csakugyan pusztán a páratlan élvezet kedvéért folyamodtam olykor az ópiumhoz, de amíg ilyen szándék vezetett csak, minden súlyosabb következménytől is megóvott annak kényszerűsége, hogy kicsapongásom egyes stádiumai közé hosszas szüneteket iktassak, s így az élvezet mindenkori frissességét, újszerűségét megőrizzem; az ópium nem azért lett napi étrendem része, hogy élvezeteket szerezzek magamnak, hanem hogy legrosszabb fajta fajdalmon enyhítsek. Huszonnyolc éves koromban rendkívül hevesen tört rám egy fájdalmas gyomorbántalom, ami körülbelül tíz évvel korábban már jelentkezett egyszer. Ezeket a gyomorbántalmakat az a gyötrő érzés okozta, amelyben kisfiú koromban, sajnos, részem volt. A remény és a túláradó boldogság éveiben, tizennyolc-huszonnégy éves koromig szunnyadtak a kínok. Utána három éven keresztül rám-rám törtek. Később, kedvezőtlen körülmények között, amikor kedélyem nagyon nyomott volt, nem volt más ellenszer, mint az ópium. Mivel ifjúkorom szenvedései, melyek gyomorbajomat okozták, s a szenvedések körülményei önmagukban is érdekesek, hadd vázoljam őket röviden.

Körülbelül hétéves lehettem, mikor apám elhunyt, s engem négy gyám gondoskodására hagyott. Különböző iskolákba jártam, jobbakba és rosszabbakba, s hamar kitűntem a klasszikus nyelvek iránti érzékemmel, különösen görögtudásommal. Tizenhárom éves fejjel könnyedén írtam görögül, s tizenöt éves voltam, mikor odáig vittem már, hogy nemcsak időmértékes verseket írtam görögül, hanem folyékonyan és fesztelenül társalogtam is - olyan képesség volt ez, mellyel egyetlen diáknál sem találkoztam kortársaim között, s nekem is csak úgy sikerült szert tennem ilyen tudásra, hogy az újságokat napról napra úgy olvastam végig, hogy mindjárt fordítottam is a szöveget élőszóban a tőlem telhető legkifogástalanabb görög nyelvre; így ugyanis egy-egy megfelelő kifejezésért, mellyel modern életünk gondolkodásmódját, képeit és viszonyait jól jellemezhetem, mindig újra meg újra át kellett kutatnom emlékezetemet, ami azzal az eredménnyel járt, hogy szókincsem összehasonlíthatatlanul nagyobb lett, mint ha különféle erkölcsi értekezések lélektelen fordításával foglalkoztam volna napestig. "Ez a gyerek - mondta rólam egyik tanárom, mikor felhívta rám valakinek figyelmét - különb szónoklatot tudna kivágni egy athéni néptömeg előtt görögül, mint bármelyikünk idehaza angolul." Akitől ezt a dicséretet kaptam, tudós ember volt, méghozzá "érett és bölcs elme", s valamennyi tanárom közül az egyetlen, akit szerettem s akire felnéztem. Szerencsétlenségemre, s mint később megtudtam, e kedves, bölcs ember nagy fájdalmára, kivettek a keze alól, s előbb egy ostoba fajankóra bízták nevelésemet, aki folyton azért szorongott, nehogy tudatlanságát leleplezzem; majd egy tekintélyes tudós felügyelete alá helyeztek, aki egy nagy, gazdag hagyományokkal rendelkező iskola élén állt. Ez a férfiú az oxfordi Brasenose Kollégiumból került posztjára. Nagyeszű, képzett és tudós ember volt, de (miként a legtöbben, akiket abból a kollégiumból ismertem) eléggé nehézkes, darabos és pallérozatlan elme. Így hát szememben szánalmas ellentéte volt csupán kedves etoni tanárom könnyedségének, szellemének, mivel elméjének sivárságát és szegényességét sehogyan sem tudta elrejteni óráról órára megújuló élénk figyelmem elől. Nem jó, ha a diák ismeretei vagy szellemi képességei messze felülmúlják a tanáréit, s ezt ráadásul tudja is. Márpedig jelen esetben ez volt a helyzet, legalábbis ami az ismereteket illeti: s méghozzá nemcsak én, hanem a másik két első osztályos fiú is, aki velem együtt járt hozzá, jobb görögös volt, mint a tanárunk, ha nem is önálló gondolkodásra képes, mozgékony elme, s ha nem hódoltak is a gráciáknak. Emlékszem, mikor először mentem el az órára, épp Szophoklészt olvastuk. S nekünk, az elsős triumvirátusnak állandó diadalt jelentett, ha láttuk, miként biflázza "Archididaszkalusz"-unk (ahogy ő neveztette magát) az aznapi adagot, mielőtt előadná nekünk, s hogyan próbálta felfegyverezni magát szótárból és nyelvtankönyvből, hogy aztán megütközhessen és sikerrel megvívhasson a kórusszövegek nehézségeivel - míg mi méltóságunkon alulinak éreztük, hogy a könyvet óra előtt akár egyszer is, akár véletlenségből is felüssük; ehelyett arra használtuk fel az időt, hogy gúnyverseket faragjunk parókájáról vagy más hasonlóképpen fontos dologról. Két tanulótársam szegény volt, s attól függött, mehetnek-e egyetemre, hogy milyen véleményezést ad róluk az igazgató, én ellenben kisebb örökséggel rendelkeztem, melynek kamataiból futotta tanulmányi költségeimre, s minél előbb szerettem volna egyetemre kerülni. Ezt gyámjaimnak is megemlítettem, méghozzá nagyon határozott formában, de minden eredmény nélkül. Egyikük távol élt; pedig mindnyájuk közül neki volt a legnagyobb élettapasztalata és bölcsessége; a másik három közül kettő összes jogáról lemondott a negyedik javára: ezzel a negyedikkel kellett hát tárgyalnom; a maga módján kitűnő, nemes férfiú volt ez a negyedik gyámom, azonban hihetetlenül gőgös, önfejű, és nem tűrt ellenvéleményt. Levelek és személyes megbeszélések hosszú sora után végre be kellett látnom, még csak abban sem bízhatom, hogy gyámom e kérdésben kiegyezik velem valahol félúton, hiszen feltétlen engedelmességet várt tőlem, azt, hogy alávessem magam az akaratának; így hát láttam: más eszközökhöz kell folyamodnom. Közeledett a nyár, s nem volt már messze a tizenhetedik születésnapom; megfogadtam magamban szent esküvel, hogy e naptól kezdve nem leszek többé iskolapadban görnyedő diák, nem én. De minthogy mindenekelőtt pénzre volt szükségem, írtam egy magas rangú hölgynek, aki - bár még maga is fiatal volt - engem gyerekkoromtól ismert, s egy ideje nagyon kitűnően bánt velem; írtam neki és megkértem, hogy "kölcsönözzön" nekem öt guineát. Több mint egy hét telt el, és semmi válasz nem jött, s már majdnem kétségbeestem, amikor végre egy szolga megjelent és átadott nekem egy koronás-címeres pecséttel ellátott vastag levelet. A levél hangneme igen szívélyes volt, és lekötelező; éppen a tengernél tartózkodott a levél szép írója, ezért késett a válasz. A dupláját küldte, mint amit kértem, és kedvesen hozzáfűzte, nem tenné tönkre, ha történetesen soha nem látná viszont ezt az összeget. Nos hát minden megvolt tervem végrehajtásához; a tíz guineához hozzáadtam még azt a kettő, melyet a zsebpénzemből takarítottam meg, s ez együtt, úgy látszott, nagyon-nagyon hosszú időre elég lesz; s abban a boldog életkorban, amikor fiatal életének energiái előtt semmi, de semmi korlátot nem lát azé ember, a remény szelleme szinte végtelenül megsokszorozza az erejét.

Dr. Johnson egy helyütt nagyon találóan és (ami nem túl gyakran mondható el róla) nagyon finoman jegyzi meg, hogy ha valamit nagyon hosszú időn át tettünk puszta megszokásból, soha nem tudjuk utoljára tenni anélkül, hogy szomorúság ne járná át szívünket. Ezt az igazságot éreztem én is, amikor végül is távoznom kellett Manchesterből, ahol soha nem voltam otthon, soha nem voltam boldog; és a búcsú valahol bensőm mélyén mégis fájt. Végleges távozásom előestéjén szomorúan hallgattam a tágas tanteremben az esti istentiszteletet, amelyen én többet már nem veszek részt, később pedig névsorolvasáskor, midőn mint mindig - elsőnek olvasta a nevem -, kiléptem a sorból, s a az ott álló igazgató előtt elhaladva főhajtással köszöntöttem, keményen a szemébe néztem, és közben azt gondoltam magamban: "reg már, fáradt és gyenge, és valószínűleg soha az életben nem látom viszont többé." Igazam volt; soha többé nem láttam, és soha nem is látom többé. Nyájasan rám nézett, jóságosan mosolygott rám, és viszonozta köszönésemet, vagyis istenhozzádomat, így váltunk el tehát, anélkül persze, hogy ő tudta volna, örökre. Szellemét nem tudtam tisztelni sohasem, mégis éreztem, hogy mindig jó volt hozzám és elnéző, így hát sokat bánkódtam miatta, hogy szomorúságot okozok neki.

Eljött hát az a reggel, melyen kiléptem a világba, az a reggel, mely több okból is egész későbbi életemre döntő befolyással volt. Az igazgató házában laktam, s kezdettől fogva abban az előnyben volt részem, hogy saját külön szobám volt: ott tanultam és ott is aludtam. Fél négykor keltem fel, és elérzékenyülve néztem ablakomból a manchesteri öreg iskola templomának tornyait; ott álltak, "hajnali fényben", a felhőtlen júliusi reggel sugaraiban tündökölve. Mindazonáltal kitartottam elhatározásom mellett, bár megrohant valami furcsa előérzet is: meghatározhatatlan szorongás és veszély érzete; s mennyivel inkább így lett volna még, ha csak töredékét is sejtem akkor annak a töméntelen szenvedésnek, mely később viharként zúdult rám. Felindulásomnak mintegy ellenképe volt a mozdulatlanul nyugodt reggeli csendesség körös-körül, mely egy kicsit gyógyírként is hatott. Mélyebb volt talán ez a csönd még az éjfélnél is; s a nyári reggelek csendje mindig is nagyobb erővel hat rám, mint bármi más, mert ilyenkor olyan világos van, mint más évszakban csak délben, s a nappaltól leginkább abban különbözik, hogy még nem látni embert, így hát a természet s minden értetlen istenteremtményének nyugalmas békéje zavartalan, míg fel nem tűnik az Ember, s nyughatatlan szellemével meg nem töri a fenséges csendet. Felöltöztem, fogtam a kesztyűm s kalapom, s még egy ideig elidőztem a szobában. Másfél évig e falak közt leltek menedéket gondolataim: itt telt el olvasásban és tanulásban sok-sok esti órám, s bár igaz, hogy főként az utóbbi időkben nekem, aki szeretetre, finom érzésekre születtem, minden derűs percemet és vidám kedvemet megrontotta az a lázas és kilátástalan küzdelem, melyet gyámom beleegyezéséért vívtam, mégis, nem tagadhatom, hogy még a legnagyobb szomorúság idején is részem volt itt néhány boldog órában, fiatal elmém kalandozásai során szenvedélyesen imádott könyveim világában. Könnyeztem, ahogy utoljára pillantottam a székre, a kandallóra, íróasztalomra s a többi otthonos, jól ismert tárgyra, mert tudtam, hogy utoljára látom őket. Most, hogy ezt írom, tizennyolc év telt el immár, ma reggel óta mégis, ebben a pillanatban is szinte látom még azt a festményt - az ecsetvonásokat, az arc kifejezését -, melyen utoljára nyugtattam búcsúzó tekintetem. Egy szép lány arcképe volt az; ott függött kandallóm fölött. Olyan gyönyörű volt a szeme, gyönyörű a szája, s egyáltalán: egész megjelenése oly sugárzóan gyengéd és törékeny, s oly isteni nyugalom áradt vonásairól, hogy ezerszer is letettem kezemből a tollat vagy a könyvet a láttán, mint hívő a védőszentjéhez, úgy fordultam hozzá vigasztalásért. Míg így álltam ott, nézésében elmerülten, a tompa harangkongás odakintről négy órát jelzett. Akkor odaléptem a képhez, megcsókoltam: kiléptem az ajtón, s behúztam magam mögött, örökre.

Hogy egymásba fonódnak, mily elválaszthatatlanok életünkben a nevetni meg a sírni való pillanatok! Nem tudok derültség nélkül visszagondolni egy apró kis eseményre, amely távozásomkor történt, s egész tervemet kis híján meghiúsította. Volt ugyanis egy rendkívül súlyos útiládám, súlyos volt, mert ruháimon kívül csaknem teljes könyvtáram is benne volt. Nagy gondban voltam, hogyan szállíttassam le az emeletről. Szobám a ház szellős magasán volt, s nehezítette a helyzetet még, hogy a lépcsőt, mely az épületnek ama zugához vezetett, csak egy függőfolyosón lehetett elérni, ez a folyosó pedig éppen igazgatóm szobája előtt húzódott. Mivel a ház egész személyzete nagyon szeretett, és biztos lehettem afelől, hogy nem árulnak el és segítségemre lesznek, elmondtam az igazgató egyik inasának, hogy milyen bajban vagyok. Megesküdött, hogy mindenben a segítségemre lesz, amit csak kérek, s amikor az idő elérkezett, feljött, hogy levigye a ládámat. Bár attól tartottam, hogy egy ember ereje kevésnek bizonyul majd a feladatra, az inasnak olyan válla volt, "mint Atlasznak, ki épp elég erős egy birodalom terhét tartani" s háta is ily széles, akár a salisbury sík. Így hát kitartott amellett, hogy egymaga viszi le a ládát, míg én lent várok a lépcső alján; ott vártam hát, tele szorongással a vállalkozás sikeréért. Egy kis idő múlva hallottam is, hogy jön lefelé lassú, biztos léptekkel. Szerencsétlenségére azonban a veszélyes fordulóhoz közeledve, pár lépésnyire a folyosótól, valószínűleg izgalmában megbotlott, a hatalmas teher lecsúszott a válláról, és megindult lefele, egyre nagyobb robajjal és egyre gyorsabban szánkázva lépcsőfokról lépcsőfokra, úgyhogy a lépcső alján pokoli dördüléssel állt meg épp "Archididaszkalusz"-om ajtaja előtt. Első gondolatom az volt, hogy mindennek vége, s hogy egyetlen esélyem az lehet, ha veszni hagyom a ládát. Rövid gondolkodás után mégis úgy döntöttem, hogy megvárom, mi lesz a dologból. A szolga miattam is, meg saját maga miatt is rettentően megijedt. Ennek ellenére olyan ellenállhatatlanul hatott rá az eset, annyira nevetségesnek találta, hogy harsogó kacagásban tört ki, amit képtelen volt abbahagyni, úgyhogy biztosra vehette volna bárki: ez a lárma még a hétalvót is felébreszti. S e fergeteges jókedv hallatán, ott, ahol a megsértett hatalom is hallhatta, magam sem bírtam ki, hogy - nem is annyira a ládával történtek miatt, inkább az inas hihetetlen jókedvén - én is fel ne nevessek. Mindketten természetesnek találtuk volna, hogy mindjárt megjelenik Lawson doktor, kirontva szobájából; általában ugyanis, ha csak egy egér surrant is el a folyosón, már talpon volt és pattant, akár a véreb, ha kinyitják az ól ajtaját. Különösképpen azonban most, hogy elcsitult a nevetés, bentről nem hallatszott semmi nesz, a legkisebb mozgás sem az ajtó mögül. Lawson doktort makacs betegség kínozta, időnként aludni se hagyta, ám ha aludt, mindig nagyon mély álom szállt rá. Felbátorodva az ajtó mögött csendtől az inas újra vállára vette a ládát, és most már baj nélkül tette meg az utat a lépcső aljáig. megvártam, míg a láda felkerült a targoncára, és megnyugvással láttam, hogy útban van a fuvaros felé. Akkor, "egyedül a Gondviselésre bízva magam", elindultam, hónom alatt kis csomaggal, benne néhány ruhadarab, egyik zsebemben egy kedves angol költőmmel, a másikban Euripidész vagy kilenc drámájával, egy tizenkettedrét kötetben.

Eredetileg úgy terveztem, hogy Westmorlandbe megyek; szándékomban e vidék iránti szeretetem s más személyi indokok is vezéreltek. A véletlen azonban más irányt adott utamnak, s így végül szak-Wales felé indultam.

Denbigshire-en, Merionetshire-en és Caernarvonshire-en keresztül vitt utam, s végül Bangorban, egy kedves kis házban szálltam meg. Akár hetekig is ellakhattam volna itt, mert az élelem Bangorban nagyon olcsó volt lévén mezőgazdaságilag termékeny és gazdag, piaci lehetőségekben szegény vidék. Egy véletlen közbejött esemény azonban (amelyben talán nem is volt semmi rossz) arra kényszerített, hogy folytassam vándorutamat. Nem tudom, olvasóm megfigyelte-e már, nekem mindenesetre számtalanszor feltűnt, hogy Angliában a püspökcsaládok alkotják a legfennhéjázóbb, leggőgösebb réteget, vagy legalábbis ok azok, akiknél szemet szúr a gőg. A nemesek és gyermekeik már nemesi előneveikkel is elárulják rangjukat. Sőt maga a családnév is (s ez áll sok nemesi titulussal nem rendelkező család sarjaira is) elegendő néha, hogy az angol fül számára előkelő származást jelentsen. Sackville, Manners, Fitzroy, Paulet, Cavendish és még sok-sok más: ezek a nevek önmagukért beszélnek. Ezek az emberek aztán mindenütt azt tapasztalják, hogy kiváltságaikat mindenki természetesnek veszi, kivéve persze azokat, akik saját jelentéktelenségük miatt járatlanok a világ dolgaiban: "Aki őket nem ismeri: saját maga ismeretlen." Erkölcsüket, viselkedésüket is ez határozza meg, s ha egyszer szükségesnek tartják, hogy jelentőségüket másokkal éreztessék, máskor ezer alkalmuk nyílik rá, hogy ezt leereszkedő nyájassággal kiegyenlítsék. Másképp állnak a dolgok a püspökcsaládoknál, melyek nagy fáradsággal próbálják tekintélyüket elismertetni, mivel a püspöki székek gazdái nem mindig nemesemberek, s oly gyakran változnak a személyek e tisztekben, hogy a közvéleménynek alig van ideje a püspök megismerésére, hacsak nem örvend valamiféle irodalmi hírnévnek az illető. Ezért aztán a püspökök gyermekei is valami zord, taszító nenyúljhozzám- modort vesznek fel, amely az el nem ismert érdemek tulajdonosainak ismertetőjegye. Végtelenül érzékenyek, elzárkóznak minden bizalmasabb közeledés elől, kényesek, mint aki podagrás. Semmi kétség: egy kiváló koponya vagy egy különösképpen nemes szív megóv ily gyengeségtől, mégis úgy érzem, jellemzésem általánosságban véve találó, ha ezek a családok talán nem is gőgösebbek mint a többiek, a felszínen mégis úgy látszik, mintha azok lennének. A köreikben uralkodó szellem természetesen hatással van környezetükre, viselkedésük inasaikra és alárendeltjeikre is átragad. A háziasszonyom például valaha szobalány vagy gyereklány volt a bangori püspök házában, nemrég ment férjhez, s így "révbe jutott" (ahogy mondani szokás az ő köreiben). Egy ilyen kis városban, mint Bangor, maga az a tény, hogy valaki a püspök családjában élt, már rangot jelentett, s derék háziasszonyomnak is jókora adag jutott abból a büszkélkedésből, amelyet az imént említettem. Mit mondott őméltósága", mit tett őméltósága", milyen kiváló a Parlamentben, milyen nélkülözhetetlen Oxfordban; egész nap szinte másról sem beszélt. mindezt egész jól elviseltem, mert jámborabb voltam annál, semhogy képes legyek bárkinek is a szeme közé nevetni, s az öreg cselédasszony fecsegése iránt a legjóságosabb türelmet tanúsítottam. Mégis, ez úgy festhetett, mintha hiányozna belőlem a kellő érzék, hogy püspökének nagyságát felfoghassam, s talán hogy megbüntessen ezért, de az is lehet, hogy minden ilyen szándék nélkül, egy napon elmondott egy beszélgetést, mely a püspök házában, közvetve ugyan, de rólam folyt. Az asszony tiszteletét akarta tenni a püspök családjánál, s mivel az ebédnek már vége lett, behívták őt is az ebédlőbe. Miközben anyagi viszonyairól mesélt megemlítette mellesleg, hogy lakója van. A jó püspök valószínűleg figyelmeztethette, hogy legyen óvatos, miféle bérlőt választ. "Gondoljon csak arra, Betty - mondta -, hogy városunk a fővárosba vezető főútvonal menték fekszik, s könnyen megeshet, hogy valami ír gazember, aki adósságai elől Angliába menekül, vagy éppen valami angol gazember, aki Man szigetére akar szökni adósságai elől, ezt a helyet is útba ejti." A tanács önmagában véve egyáltalán nem volt butaság, Betty asszonynak azonban nyilván saját magának kellett volna megszívlelnie, és nem nekem továbbadnia. Ami azonban ezután következett, még rosszabb volt. "Jaj, főtisztelendő úr - válaszolta szállásadónőm (utólagos beszámolója szerint) - nem hiszem, hogy ez a fiatalember gazember lenne, hiszen..." - "Maga tehát nem hiszi, hogy gazember vagyok - szakítottam félbe felháborodottan -, ilyesféle gondoktól a jövőben megkímélem." S azon nyomban utazáshoz készültem. A derék asszony már-már megenyhült, akkor azonban nyers, tiszteletlen megjegyzésem, melyet sajnos a püspök úrra tettem, hogy már az asszonyt hozta dühbe, s így kibékülésről többé szó sem lehetett. Egyébként valóban felháborított a püspök gyanakvó rosszindulata valaki iránt, akit még csak nem is látott soha, s az volt a tervem, hogy felkeresem, s görögül mondom meg neki a véleményemet, aminek következtében kénytelen lesz nekem görögül válaszolni, s így nemcsak az derül ki, hogy mégse vagyok azért akármiféle csavargó, hanem - biztos voltam benne - az is, hogy ha nem is vagyok oly gazdag, mint ő, görögben jobb vagyok nála. Ahogy azonban nyugodtan utánagondoltam a dolognak, be kellett látnom, hogy ez afféle gyerekes fenekedés csupán; hiszen a püspöknek végül is joga van, hogy egy régi cselédjének tanácsot adjon; s hogy nem tehet róla, ha tanácsa a fülembe jutott; s hogy ugyanaz a tapintatlanság, ami Betty asszonyt arra késztette, hogy elmondja nekem a dolgot töviről hegyire, bizonyára ez a tapintatlanság adott olyan színezetet háziasszonyom tolmácsolásában a püspök szavainak, ami a tiszteletes úr stílusát semmiképp nem jellemezhette.

Otthagytam hát azon nyomban, még abban az órában szállásomat, ami annál is kellemetlenebb volt a számomra, mert ettől fogva fogadókban kellett élnem, s pénzemnek hamar a nyakára hágtam. Tizennégy nap múlva soványabb kosztra fanyalodtam, vagyis naponta csak egyszer étkezhettem. A sok mozgás és a szabad levegőn való tartózkodás azonban farkaséhessé tett, amitől egyre inkább szenvedtem, hiszen ez a naponkénti egy étkezés is csak legfeljebb kávéból vagy teából állott. Végül azonban még erre sem futotta, s így egész walesi tartózkodásom ideje alatt áfonyán, csipkebogyón és kökényen éltem. Olykor- olykor meghívtak, mintegy ellenszolgáltatásul néhány kis szívességemért, melyet néha tettem valakinek. Néha ügyes-bajos dolgaikban írattak velem levelet olyan parasztemberek, akiknek véletlenül Londonban vagy Liverpoolban voltak rokonaik, még gyakrabban írtam szerelmes leveleket fiatal lányok számára, akik Shrewsburyben vagy más városokban szolgáltak az angol határon; szerelmes leveleket a szeretőjüknek. Mindig a legnagyobb elismerésben részesítették művemet igénytelen megrendelőim, s szeretettel meg is vendégeltek. Egy alkalommal például Llan-y-styndw falu közelében (valami ilyesféle neve volt), Marionetshire egy félreeső vidékén olyan szeretettel láttak vendégül fiatalok, három napon át oly testvériesen osztoztak velem mindenben, hogy soha életemben nem fogom elfelejteni. A család - vagyis akik otthon voltak - négy nővérből és három fivérből állt, mindnyájan felnőttek már, s finom, választékos modorú emberek valamennyien. Nem emlékszem, hogy parasztkunyhóban valaha is találkoztam-e ennyi szépséggel, ennyi lelki finomsággal; talán egyszer, vagy kétszer Westmorlandben és Devonshire-ben. Tudtak angolul, ami egyetlen családon belül ily sok családtagról nemigen volt elmondható, különösen az országúttól távolabb fekvő falvakban nem. Úgy kerültem kapcsolatba velük, hogy az egyik fivér számára, aki korábban a haditengerészetnél szolgált, levelet írtam valami elmaradt hadizsákmány-részesedés ügyében, majd bizalmasabb feladatként két nővér íratott velem szerelmes leveleket. Mindkettőjük kedves, vonzó teremtés volt, egyikük ráadásul rendkívül csinos is. Miközben nagy zavarban diktálták nekem, vagy helyesebben elmondták nagyjából, mit is kellene írnom, nem sok fantázia kellett hozzá, hogy kitaláljam: olyan kedves leveleket akarta, amilyen csak egy lány büszkeségének határain belül megengedhető. Sikerült végül gondolataimat arra a színvonalra hoznom, hogy mindkét érzésüknek egyformán hangot adjak, s a lányok örültek az eredménynek, látva, hogy gondolataikat mily hűen tolmácsoltam, s kedves együgyűségükben ámuldoztak, hogy a szívükbe látok. Az a mód, ahogy egy család nőtagjai kezelik az embert, meghatározza végül is, hogy fogadnak minket egy családban. Bizalmas titkári szerepet oly jól, oly sikeresen láttam el, hogy megnyertem mindnyájuk bizalmát, s szórakozást is szereztem nekik társalgásommal olyannyira, hogy legszívélyesebben marasztaltak: s ezt nem is örömest utasítottam vissza. Együtt kellett aludnom a fiúkkal, mert az egyetlen üres ágy a házban a lányok szobájában állt; egyébként azonban mindenütt végtelen tapintattal és figyelmességgel találkoztam, ami az enyémhez hasonlóan lapos pénztárcának nem valami gyakran jár ki; tudásom, műveltségem azonban, úgy látszik oly jó ajánlólevél volt számomra, hogy egymagában meggyőzött mindenkit "nemességemről." Így hát csaknem négy napig tartózkodtam körükben, s nem szűnő kedvességükből bátran következtethettem arra, hogy akár a mai napig is ott lehetnék még náluk, ha minden úgy történik, ahogy ők akarják, vagyis ha csak rajtuk múlt volna minden. Ez utolsó reggelen ugyanis, amikor épp reggelinél ültünk, láttam az arcukon, hogy valami kellemetlen meglepetést tartogatnak a számomra; s csakugyan, az egyik fiú mindjárt el is mondta, hogy szüleik épp az érkezésem előtti nap mentek el Caernarvonba, a rendszeres évi methodista találkozóra, és aznap várják vissza őket. "S ha netalán nem lennének elég kedvesek, ahogy illene" - a fiú kért engem mindnyájuk nevében, rossz néven ne vegyem. A szülők barátságtalan arccal fogadtak, és minden próbálkozásomra, hogy beszélgessek velük, "Dym Sassenach" - ("Nem beszélünk angolul") - ez volt minden válaszuk. Hamarosan láttam hát, hogyan állnak a dolgok, gyengéd búcsút vettem bájos és kedves vendéglátóimtól, és útnak eredtem. Mert bár a kedves fiatal teremtések a legszívélyesebb és a legmelegebb szavakkal nyilatkoztak rólam szüleiknek, s másfelől meg az öregeket mentegették előttem, hogy ők már csak ilyenek", hamar megértettem, hogy az a képességem, hogy szerelmes leveleket tudok fogalmazni, két szigorú, hatvan körüli methodista szemében éppoly keveset nyom a latba, mint az, hogy görögül verselek, s azt is éreznem kellett, hogy fiatal barátaim vendégszeretete az öregek barátságtalan természetével párosulva jótékonykodássá válik. Igaza van Shelleynek abban, amit az öregekről ír, nagyon is igaza van; hacsak nem szegezzük az öregség ellen minden erőnket és igyekezetünket, nyomorúságos megkeserítője és elnyomója lesz minden jóságos szeretetnek, mely szívünket eltöltheti.

Röviddel később sikerült - helyszűke miatt nem akarom itt részletezni, hogyan - Londonba jutnom. S itt kezdődött hosszú, keserves szenvedéseimnek, túlzás nélkül mondhatom, megkínzatásomnak végső, legkegyetlenebb szakasza. Mert ettől kezdve tizenhat héten keresztül a legesleghevesebb és -gyötrőbb éhség kínjait szenvedtem el, amiben emberi lénynek valaha is része lehetett. Nem akarom feleslegesen kínozni az olvasót gyötrelmeim ecsetelésével, mert ezek s más hasonló, végletes ónok, még akkor is, ha saját hibánkból éljük őket át, a nézőben s olvasóban mindig fájó részvétet támasztanak, s szenved az is, épp saját jó szíve miatt, aki hallja. Elégséges talán, ha most csak azt mondom: összes táplálékomat, s azt is csak hébe-hóba, azok a morzsák jelentették, melyek valakinek a reggelizőasztaláról jutottak nekem (betegnek hitt az az ember, közben pedig fogalma sem volt, milyen végtelen ínségben élek). Inségem első korszakában, vagyis Walesben többnyire, Londonban pedig két teljes hónapig szállásom sem volt, és ritkán aludtam fedél alatt. Ennek köszönhető, vagyis a szabad levegőn töltött hosszú időnek, hogy nem roppantam össze végleg kínjaimtól. Később aztán, mikor beköszöntött a hidegebb és barátságtalanabb évszak, s éhezésem kínjai már-már teljesen legyengítettek, kétségkívül szerencsémnek mondhattam, hogy az az ember, akinek reggelizőasztalához hivatalos voltam, megengedte, hogy a nagy, lakatlan házban, melyet bérelt, ellakhassam. Lakatlannak nevezem a házat, mert egy asztal és néhány szék kivételével valóban semmi berendezés vagy bútor nem volt található benne. Ahogy azonban beköltöztem "lakosztályomba", láttam, hogy van már egy lakója: egy szegény, elhagyott kislány, olyan tízévesforma, és látszott rajta, hogy ő is éhezik; efféle kónok persze gyakran megöregítik a gyermekek arcvonásait. Ez az elhagyott kis teremtés elmesélte nekem, hogy már érkezésem előtt egy ideje itt lakott és itt aludt; nagy öröm töltötte el a kicsikét, mikor megtudta, hogy társa leszek ezentúl a sötétség magányos óráiban. A ház tágas volt, s mivel üresen állt, a folyosón és a lépcsőházban rohangáló patkányok zaja egész szép visszhangot vert, s a hidegen és a kínzó éhségen kívül, ami épp elég és elviselhetetlen kínt jelentett, úgy látszik, a kicsi talán még sokkal inkább szenvedett saját képzeletének kísértetvilágától, mellyel a házat benépesítette. Megígértem, oltalmazni fogom minden elképzelhető kísértettel szemben, de jaj! - ez volt az egyetlen segítség, amit felajánlhattam neki. A padlón aludtunk, fejünk alatt egy csomó poros akta volt a párna, s takarózni csak egy nagy köpennyel takarózhattunk, ami valaha egy kocsisé volt. Később felfedeztünk a padlás egyik zugában egy ócska díványtakarót, egy futószőnyeg darabkáját és más rongydarabokat: ezek alatt legalább egy kicsit melegebb volt. A szegény kicsike szorosan hozzám simult, melegedni akart és menekülni a kísértő szellemek elől. Ha a szokottnál nem voltam rosszabbul, karomba vettem, így hát ő többnyire felmelegedett és elaludt, ha az én szememre nem is jött álom, mert szenvedéseim utóbbi két hónapjában többnyire nappal aludtam, de a nap bármely órájában el tudtam szenderedni egy-két percre. De az álom talán még jobban kínzott, mint az ébrenlét; mert eltekintve a kínoktól, melyeket álmaim okoztak, s melyeket rémségben csak az ópiumálmok múltak később felül (róluk még beszélek), álmom soha nem volt mélyebb, mint a szunyókáló kutyáé, úgyhogy saját nyöszörgésemet is hallottam, és sokszor az volt az érzésem, hogy a saját hangomra ébredek fel. Ebben az időben kezdődött, hogy mihelyt álomba merültem, borzongató érzés tört rám, amely azóta is vissza-visszatér, vagyis egyfajta szorítás, körülbelül a gyomrom tájékán, mely ellenállhatatlanul kényszerített, hogy a lábamat kinyújtsam s így próbáljak megszabadulni tőle. Mivel ez az érzés, valahányszor elaludtam, mindig újra megrohant, s hogy megszabaduljak tőle, mindig újra felébredtem, végül már csak a kimerültségtől tudtam aludni valamelyest, s mivel egyre gyengébben lettem, egyre gyakrabban és könnyebben szundítottam el, s egyre gyorsabban ébredtem fel újra. Emellett házigazdánk néha már egész korán belátogatott hozzánk, néha csak késő este, néha pedig egyáltalán nem jött. Állandó félelemben élt az adóvégrehajtóktól, s ezért talán még a Cromwellét is felülmúló ügyességgel követte azt a taktikát, hogy minden éjjel London más negyedében aludt, s megfigyeltem, hogy soha nem mulasztotta el, hogy egy rejtett kis ablakon át mindenkit szemügyre vegyen, aki csap kopogtat, s csak utána engedett be bárkit. Egyedül reggelizett. Arra, hogy még valakit meghívjon asztalához, alighanem kevésnek bizonyult volna már az étkészlete is, hát még a reggeli, ami többínyre csak zsömléből és néhány darabka pirítósból állt; ezt útközben vette meg, hazatérőben onnan, ahol az éjszakát töltötte. Ha meghívott volna valakit, a vendégek, mint ahogy egy alkalommal tréfásan és szellemesen kifejtettem neki - a metafizikusok nyelvén szólva -, csak az egymásutániság, nem pedig az egymásmellettiség viszonyában állhattak volna egymással (minthogy ülni semmilyen viszonyban sem lehetett volna); inkább időbeli, semmint térbeli viszonyban. Míg szállásadóm reggelizett, rendszerint találtam valami okot, hogy benézzek hozzá, s a lehető legközönyösebb arccal összegyűjtsem reggelijének maradványait - gyakran előfordult azonban, hogy semmit sem találtam. Egyébként senkit nem károsítottam meg ily módon, legfeljebb magát szállásadómat; ő meg, ha éhes maradt, ilyenkor néha-néha arra kényszerült, hogy még egy kis kétszersültet hozasson magának délután. Ami a szegény kislányt illeti, őt soha nem engedte be ez az ember dolgozószobába - ha a törvényszéki aktákkal, pergamenekkel és egyéb hasonló lommal zsúfolt raktárszerű helyiséget dolgozószobának nevezhetem egyáltalán. Mindenesetre ez a szoba volt a kicsi számára a "kékszakállú" titkos szobája, mely mindig zárva volt, hiszen lakója hat órakor elment vacsorázni, s csak másnap tért vissza. Hogy a kicsike végül is Brunell úr törvénytelen gyereke volt-e, vagy csak afféle küldönce, sohase derült ki; maga a kislány se tudta, mindenesetre olyan bánásmódban részesült, mintha egyszerű cseléd volna a háznál. Ahogy Brunell úr feltűnt a színen, már rohant le, hogy megtisztítsa csizmáját, kabátját. Soha nem jött fel a konyha sivár Tartaruszából, kivéve, ha valahova küldték; míg végül aztán estefelé kopogásomra, melyet szorongva lesett, kijött kaput nyitni. Hogy mit csinál egész nap, erről halvány fogalmam sem volt; csak amennyit éjszakai beszélgetéseink során kivehettem; mert mihelyt reggel lett és megkezdődött a munkanap láttam, hogy jobb, ha távozom; így hát többnyire el is mentem mindjárt, és parkokban üldögéltem vagy mászkáltam egész nap, míg újra este lett.

De hát ki volt házigazdánk, s mivel foglalkozott? Egyike volt azoknak, akik a jog és a törvény alsóbb régióiban űzik tevékenységüket, a zugügyvédek közül való, akik - hogy is fejezzem ki magam? -, akik okos meggondolásból vagy kényszerűségből nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy a lelkiismeretük különösebben érzékeny legyen. Ez persze csak körülírás, és még sokkal egyszerűbben is mondhatnám a dolgot, de ezt már az olvasó ízlésére bízom. Sok olyan pálya van az életben, melyen a lelkiismeret drágább fényűzés, mint különben egy nő vagy egy kocsi, s ahogy egyesek arról beszélnek, hogy "félretették" a fogatukat, barátom, Mr. Brunell feltehetőleg ugyanígy "félretette" átmenetileg a lelkiismeretét, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy újra előveszi, mihelyt módjában áll. Egy ilyen ember életvitelét naponta közelről szemlélni rendkívül érdekes, s ha megengedhetném magamnak, hogy olvasóimat az ő rovására ilyesmivel szórakoztassam, meg is tenném. Mert még az a pár alkalom is, amely előttem nyílt, elegendő volt, hogy megfigyelhessek egyet-mást a londoni intrikák világából, joggyakorlat rejtekútjaiból ("Ciklus és Epiciklus", "Körbe Kör", ahogy nevezték), s még ma is jót derülök néha azon, amin annak idején, minden nyomorúságom ellenére is, derülnöm kellett. Akkori helyzetemben persze Brunell úrra vonatkozó személyes tapasztalataim inkább kedvezőeknek nevezhetők, mintsem kellemetleneknek, s amit tudtam róla, engem illetően, inkább dicséretére vált, mintsem szégyenére; s mivel jószívű volt hozzám, s amennyire tehette, áldozatkész is, meg kell neki bocsátanom jellemének számos fogyatékosságát.

"Amennyire tehette", mondtam az imént; nos túl sokat nem tehetett, mindenesetre - akárcsak a patkányoktól - tőlem sem kért házbért, s ahogy dr. Johnson leírja, hogy csak egyszer volt életében lehetősége arra, hogy annyi gyümölcsöt egyen, amennyit csak akart, hadd legyek én is hálás azért, hogy egy londoni palotában egyszer életemben annyi szoba közt válogathattam, amennyi csak jólesett. Kivéve a "kékszakállú szobáját", amelytől szegény kislány annyira félt, a pincétől a padlásig minden nyitva állt előttünk, mienk volt a világ, és minden éjszaka ott ütöttünk tanyát, ahol épp a kedvünk tartotta. Mondtam már, hogy a ház igen tágas volt; egyébként London egyik jól ismert negyedében, forgalmas helyen állt. Számos olvasóm is bizonyára elhalad majd előtte, néhány óra sem kell hozzá e sorok elolvasása után. Magam is minden alkalommal ellátogatok oda, valahányszor ügyeim Londonba szólítanak. Ma is, 1821. augusztus 15-én, születésnapomon, tíz órakor sétám során befordultam az Oxford Streetre, hogy legalább egy pillantást vessek a házra. Jelenleg egy igen rendes család lakja, s a kivilágított ablakok mögött láttam, hogy együtt van mindenki, talán épp teáztak, mindenesetre igen jó hangulatban. Szinte valószínűtlen ellentéte volt ez a kép annak a hajdaninak - a sötétségnek, a hidegnek, a csendnek és a vigasztalanságnak, amely ugyanebben a házban, csak épp tizennyolc évvel ezelőtt uralkodott, és akkor csak egy éhező diák és egy nyomorult árva kislány lakott itt - egy kislány, akinek később mindhiába kerestem a nyomát. Helyzetétől eltekintve, semmi érdekesebb nem volt a gyermekben, nem volt csinos, éles eszű sem, és valami barátságosnak sem volt mondható. De hál' Istennek, már abban az időben sem a feltűnő különbségek ébresztettek bennem vonzalmat, elég volt bármi emberit felfedeznem akár a legegyszerűbb, legnyomorúságosabb gúnya mögött, s máris szeretni tudom, mint ezt a kis gyermeket is, aki társam volt a nyomorúságban. Ha még él, ma nyilván édesanyaként látnám viszont, gyermekei körében; de mondom, soha azóta nem bukkantam a nyomára.

S ezt nagyon sajnálom; de azóta még másvalakit is kerestem, sokkal inkább kerestem, mint őt, s mélyebb, sokkal mélyebb szomorúságot érzek, hogy hiába. Fiatal lány volt, egyike azoknak a szerencsétlen teremtéseknek, akik prostitúcióból élnek. Most, hogy erről beszélek, nem szégyellem magam, s úgy érzem, erre nincs is semmi okom; beismerem, az időben sok ilyen szerencsétlen sorsú leánnyal voltam bizalmas, baráti viszonyban. Az olvasó most, hogy e vallomásokat olvassa, ne mosolyogjon, ne is ráncolja szigorúan a homlokát. Mert eltekintve attól, hogy klasszikus műveltségű olvasóimat emlékeztethetem a latin közmondásra: "Sine Cerere...", világos, hogy erszényem akkori állapotánál fogva kapcsolataim nem lehettek tisztátalanok. Egyébként pedig soha életemben nem hittem abban, hogy bármely emberi lénnyel való érintkezés vagy bárki közelsége által "elromolhatok", ellenkezőleg: ifjúkoromtól kezdve büszke vagyok rá, hogy bárkivel hozott is össze a sors, lett légyen az férfi, nő vagy gyerek, mindegyikkel bizalmasan, meghitten, more Socratico tudtam beszélgetni; olyan szokás ez, mely fejleszti az emberismeretet, a jóindulatot és az érintkezésnek azt az őszinte nyíltságát, amely a magát "gondolkodó"-nak tartó emberhez illik. Mert a gondolkodónak nem szabad azoknak a nyomorult, korlátolt teremtményeknek a szemével nézni a világot, akik magukat "világfiaknak" nevezik, s közben tele vannak kisszerű és tetszelgő előítéletekkel a születést, neveltetést illetőleg; nem, a gondolkodónak elfogulatlanul kell viselkednie, s egyformán közel kell állnia a mélyen és a magasban levőhöz, a műveltekhez és a műveletlenekhez, a bűnösökhöz és az érintetlenekhez. Abban az időben kényszerűségből voltam az utcákat rovó peripatetikus, s eközben nagyon sok női peripatetikussal találkoztam, akik hivatásszerűen rótták az utcákat. Nemegyszer védelmükbe vettek ezek a lányok a rendőrséggel szemben, amikor a hatóság el akart kergetni a házak lépcsőjéről, ahol meghúzódtam. Egyikük azonban, az, aki miatt ezekről a dolgokról itt egyáltalán mesélek - de nem akarlak téged, nemes lelkű Ann, ezekkel a lányokkal együtt említeni; hadd találjak rád valami finomabb nevet, ha lehet; rád, aki nagylelkűségeddel és részvéteddel nyomorúságom egyik különösen nehéz pillanatában, mikor a világon mindenki elhagyott, ínségemben felkaroltál, megmentetted az életemet. Hetekig sétálgattam az időben fel és alá az Oxford Streeten ezzel a szegény, veszendő teremtéssel, vagy üldögéltem vele lépcsőkön, kapualjakba húzódva. Ahogy néztem, még annyi idős sem lehetett, mint én, s valóban, elmondta, hogy még tizenhat sincs. Ahogy érdeklődésem nőtt iránta, kikérdeztem élete felől, s hamar meg is tudtam egyszerű kis élettörténetét. Esete, mint azóta rájöttem, nagyon egyszerű és gyakori eset volt, olyasmi, amibe, ha a londoni jótékonysági akciók célszerűbben működnének, a törvény ereje gyakrabban avatkozna bele, védőn és megtorlóan. De a londoni jótékonykodás csatornája, már mély és hatalmas, még néma, a föld alatt húzódik, s a szegény otthontalan vándorok számára nem könnyen nyílik meg; az pedig tagadhatatlan hogy a londoni társadalom külszínre is, formára is könyörtelen, rideg és elutasító. Azt azonban láttam, hogy szegény Annt ért sérelmeknek legalább egy része könnyen jóvátehető lenne, s gyakran próbáltam rávenni, forduljon panaszával bíróhoz. Semmi támasza nem volt a világon, így hát egyedül én erősgettem neki, hogy biztosan meghallgatják majd panaszát, mert az angol igazságszolgáltatás általában személyekre való tekintet nélkül intézi az ügyeket, s azt a gazembert is, aki Annt kis vagyonától megfosztotta, példásan megbünteti, méghozzá hamar. Meg is ígérte nekem nemegyszer, hogy panaszt tesz, de mindig halogatta ezt a lépést; mert félénk volt és annyira csüggedt, hogy látni való volt, milyen mélyre ásta már magát a fájdalom a fiatal szívében, s talán joggal érezte, hogy a legékesszólóbb bíró és a legigazságosabb törvény se tudná jóvátenni a vele esett legsúlyosabb méltánytalanságokat. Valamit azért tehettünk volna, mert végül megállapodtunk, egymással, de sajnos, csak az utolsó előtti találkozásunk alkalmával: hogy együtt elmegyünk a bíró elé, s ott majd én leszek a szószólója. De hát a sors, úgy látszik, másképp akarta, meg akart akadályozni engem, hogy legalább ezt a kis szolgálatot megtehessem neki. Ezzel szemben, amit ő tett értem azokban az időkben, több volt annál, semhogy valaha is remélhettem volna, hogy kellőképpen viszonozhatom. Egy este, ahogy végigsétáltunk szép lassan az Oxford Streeten, még és elesettebbnek éreztem magam, mint máskor, s arra kértem, forduljunk be a Soho Square-re. Befordultunk, és letelepedtünk egy ház lépcsőjére, amely előtt ma sem tudok úgy elmenni, hogy heves fájdalom ne sajduljon a szívembe, s hogy ne adózzam csendben hálával a szegény szerencsétlen leány emlékének s annak a nemes cselekedetnek, amelyet itt véghezvitt. Hirtelen, ahogy ott ültünk hát a ház lécsőjén, szédülés fogott el; addig keblére hajtott fejjel ültem ott, de most hirtelen összecsuklottam, s karjai közül hanyatt zuhantam a lépcsőn. Amit akkor érzetem, leginkább talán úgy mondhatnám most, hogy biztosan tudtam: hacsak nem kapok valami nagyon hatásos erősítőszert, ott helyben meghalok, vagy legalábbis olyan elcsigázott állapotba kerülök, amelyből mostoha viszonyaim között képtelen lettem volna kilábalni. Sorsomnak ebben a válságos pillanatában szegény tárnőm, aki a világon maga is mindig csak igazságtalanságban és rosszban részesült, életmentőmnek bizonyult. Rémületében felkiáltott, de nem hagyta ennyiben, kirohant az Oxford Streetre, és valószínűtlen rövid idő alatt egy pohár fűszeres portói borral tért vissza; a bor áldásosan hatott gyomromra, mely akkor semmi szilárd táplálékot nem tudott volna befogadni, és azonnal magamhoz tértem. S e pohár bort ez a nagylelkű lány fizette, méghozzá zokszó nélkül, lapos pénztárcájából, s tette ezt, hadd hangsúlyozzam, olyan időben, mikor neki magának alig volt annyija, hogy a legszűkösebben megéljen, s nem várhatta, hogy jóságát valaha is viszonozni tudom. O, ifjú jótevőm, mily gyakran kívántam a későbbi évek során, magányos helyeken állva, fájó szívvel, és végtelen szeretettel rád gondolva, hogy egy hálától túlcsorduló szív ugyanazzal a földöntúli, csak éppen ellenkező előjelű hatással lehessen, mint amit régi korokban, még messziről is, az apai átoknak tulajdonítottak; rendelkezne hálás szívem elég erővel, hogy áldásával megkeressen, rád találjon, utolérjen s elkísérjen, ha kell, egy londoni bordélyház sivár világának legsötétebb mélyére is - ó, ha lehetséges volna -, még a sír mélyére is, hogy ott a béke, a megbocsátás és feloldozás dicső követeként ébressze lelked igaz életre! Ritkán szoktam sírni, nemcsak azért, mert gondolataim, melyek az emberi fájdalommal foglalkoznak, annyiszor merülnek naponta, sőt óránként sok-sok öl mélységbe, "ahol már könnyek nem fakadnak", nemcsak, mert a könnyfakasztó érzelmeket nem tűri meg szigorú, józan gondolkodásom, mely szükségképpen hiányzik azokból, akiket érzelmi sekélységük megóv a gondolkodó bánattól, úgyhogy végül épp ez a felszínesség az, ami miatt, ha néha rájuk tör valami csip- csup szomorúság, nem tudnak ellenállni neki; hanem azért is, mert úgy hiszem, mindenki, aki ezeknek a kérdéseknek annyira a mélyére hatolt, mint én, kialakít magában egy védekezést a legvégsőbb kétségbeesés ellen: egy hitet - abban, hogy az emberi szenvedésért majdan kárpótlást nyerünk, s hogy értelme is csak előttünk áll rejtve. Ez hát az oka vidámságomnak ezen az óráján, s ezért, mint mondtam, nem sírok gyakran. Mégis vannak érzések, melyek nem mélyebbek, nem hevesebbek a többinél, és gyöngédebbek, finomabbak; így hát gyakran, ha az Oxford Street lámpáinak tompa fényében kóborlok, s a kintornástól ugyanazokat a régi melódiákat hallom, melyek annak idején engem s kedves társamat - annyiszor elkísértek és megvigasztaltak, nem tudom visszafojtani kitörő könnyeimet, és elgondolkozom a végzet különös alakulásán, mely minket akkor oly hirtelen s örökre elválasztott egymástól. Hogyan is történt ez - az olvasó megtudja a bevezető vallomások további részében.

Nem sokkal a fentebb elmondott esemény után összetalálkoztam az Albemarle Streeten egy úrral a néhai uralkodó udvarából. Ez az úr különböző alkalmakkor élvezte családom vendégszeretetét, s hogy megszólított, annak oka az volt, hogy felismerte arcomon a nagyon erős családi vonásokat. Nem próbáltam meg letagadni kilétem, ellenkezőleg, őszintén, nyíltan válaszolgattam kérdéseire, csak épp becsületszavát vettem, hogy nem árul el gyámjaimnak, ezek után megmondtam neki címemet, az ügyvéd házát. Másnap tízfontos bakjegyet küldött nekem. A levél, melyben a pénz jött, együtt érkezett az ügyvéd többi üzleti leveleivel; s Brunell úr, bár arca és modora azt sejtette, hogy tudja, mi van a levélben, minden késedelem nélkül tisztességgel átadta nekem.

Ennek a pénzküldeménynek az említése, főleg pedig az, hogy mire fordítottam, úgy hozza, hogy elbeszéljem, eredetileg milyen céllal is jöttem Londonba, s amit (jogi műszóval élve) foganatosítani igyekeztem, Londonba érkezésem napjától távozásomig.

Nyilván meglepi olvasómat, hogy egy ily hatalmas világban, mint London, nem találtam meg a módját, hogy az ínségnek e legvégső fokát elkerüljem, s nyilván eszébe jut majd, hogy lett volna legalábbis két lehetőség arra, hogy nyomoromon enyhítsek; az egyik, hogy felkeress családom barátait, és támogatásukat kérjem, a másik pedig, hogy fiatal és erőm és tehetségem révén találjak valamiféle megélhetést. Ami mármost az első utat illeti, teljes biztonsággal állíthatom, hogy mindennél jobban féltem attól, hogy újból gyámjaim kezébe kerülök, hiszen meg voltam győződve róla: minden jogot, melyet a törvény biztosít számukra fölöttem, ellenemre fordítanak, hogy erőnek erejével visszacipeljenek majd az iskolába, ahonnan elszöktem, márpedig a visszatérés akkor is gyalázat lett volna a szememben, ha önként szánom rá magamat; kényszerből, nyilvánvaló óhajom és szándékom ellenére pedig olyan megaláztatás, amely a halálnál is rosszabb, s amibe csakugyan bele is pusztultam volna. Így hát nagyon is félnem kellett, hogy ott, ahol a leginkább számíthatnék támogatásra, épp e veszély karjaiba futok, vagyis hogy támpontot adok gyámjaimnak felkutatásomra. Egyébként, ami Londont illeti, élt ott hajdan apámnak nem is egy barátja, de most már tíz éve volt, hogy apám meghalt, s én nem emlékeztem pontosan sem a nevükre, sem a címükre, hiszen legfeljebb pár órát töltöttem korábbi alkalmakkor Londonban. Ez a nehézség, valamint rettentő félelmem, melyről az imént beszéltem, lehetetlenné tette, hogy náluk keressek segítséget vagy menedéket. Ami a másik utat illeti csatlakoznom kell így utólag olvasóm csodálkozásához, hogy ez nekem akkor nem jutott eszembe. Mert ha másképp nem, de mint görög szövegek korrektora kétségtelenül kereshettem volna annyit, amiből legszükségesebb kiadásaimra futotta volna. Ilyen munkakört nyilván a legnagyobb lelkiismeretességgel és szakértelemmel láthattam volna el, ami hamarosan kivívta volna munkaadóm bizalmát. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy még egy ilyen álláshoz is ajánlásra lett volna szükségem, egy megbízható kiadó ajánlására, s erre semmiféle lehetőségem nem volt. De az igazat megvallva, eszembe se jutott az, hogy irodalmi munkával jövedelmi forrásra tegyek szert. Az egyetlen mód, hogy valamiképp - méghozzá gyorsan! - elegendő pénzhez jussak, úgy tetszett, nem lehet más, mint hogy jövendőbeli járandóságaimra, örökségemre kölcsönt kaphassak. Minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a tervemet valahogyan megvalósítsam, s ezért fordultam többek között egy D. nevezetű zsidóhoz.

(Tizennyolc hónappal később egyébként ugyanebből az okból kifolyólag fordultam ehhez a zsidóhoz; s mivel akkor már címem, melyet megadhattam neki, egy igen tekintélyes kollégium címe volt, abban a szerencsében részesültem, hogy indítványomat komoly figyelemre méltatta. Kényszerhelyzetemet nem pazarló életmódomnak vagy ifjonti könnyelműségemnek köszönhette [efelől semmi kétség, szokásaim és élvezeteim révén magasan fölötte álltam az ilyesminek], ellenkezőleg: bosszúvágyó gyámom dühe volt az oka mindennek. Amikor ugyanis látta, hogy nem tudja megakadályozni, hogy egyetemi tanulmányaimat elkezdjem, annyit tett csupán - hogy megemlegessem a gyöngéd búcsút -, hogy mindössze annyi járadékot folyósított nekem, amiből a kollégiumi költségeket fedezhettem; egy shillinggel se többet, vagyis száz fontot évente. Ebből a pénzből kollégiumban élni abban az időben szinte teljességgel lehetetlen volt, különösen olyan ember számára, aki bár nem tett úgy, mintha neki a pénz nem számítana, s nem is hódolt költséges szenvedélyeknek, de túlságosan is jóhiszemű volt a személyzettel, és semmi kedve nem volt a kicsinyes garaskodáshoz. Ezért hát hamar pénzzavarba kerültem, s végül, miután a zsidóval egy terjedelmes szerződést kötöttünk [a szerződés részleteiről itt nincs időm beszámolni, habár meg kell mondanom, olvasóm rendkívül jól mulatna rajtuk], végre a kívánt összeg birtokába jutottam - évente tizenhét és fél százalékos "rendes" kamatra. Izrael fia kegyesen csak kilencven guineát vett vissza az összegből - "ügyvédi költségek fedezése" címen [hogy miféle költségek voltak ezek, az Isten tudja, Jeruzsálem ostromához kellettek-e, a Templom újrafelépítésére talán? - vagy valami sokkal közelebbi célra? - nem derült rá fény]. Elfelejtettem, hány méter hosszú volt a számla. De még mindig őrzöm ritkasággyűjteményemben, s valamikor majd, gondolom, megajándékozom vele a British Museumot.)

Ez elé a zsidó elé, valamint más közismertebb pénzkölcsönzők elé (akik közül néhányan, azt hiszem, szintén zsidók voltak), azzal álltam oda, hogy elmondjam, milyen örökség vár rám; s hogy ez az örökség csakugyan létezik, arról könnyen meggyőződhettek, csak apámnak közjegyzői letétbe helyezett végrendeletét kellett megnézniük. Az ott megnevezett személy, de Quincey úr második fia, csakugyan rendelkezett mindezekkel a jogokkal, sőt még talán nagyobb vagyonra is volt kilátása, csak éppen az volt a kérdés - s ezt le is olvashattam arcukról -: én vagyok-e valóban az a személy? Soha nem képzeltem volna, hogy ebben kételkedni lehet, és sokkal inkább attól féltem, hogy zsidó barátaim azért néznek rám oly gyakran kutató pillantással, mert nagyon is jól tudják, ki vagyok, és titokban olyasféle tervet forgatnak a fejükben, hogy fülön csípnek, és jó pénzért kiszolgáltatnak gyámjaimnak. Különös dolognak tartottam már a lehetőséget is, hogy saját személyemet, materialiter tekintve, azzal gyanúsíthatja valaki (így fejeztem ki ezt, mert szerettem a logikai disztinkciók pontosságát), hogy személyemet formaliter bitorolni próbálja. Hogy gyanújukat eloszlassam, az egyetlen utat választottam, ami csak járhatónak látszott a számomra. Walesi tartózkodásom idején fiatal barátaimtól és ismerőseimtől egy egész sor levelet kaptam, ezeket szedtem most elő, s annál is könnyebben, mivel mindig magamnál hordtam őket, hiszen ezek képezték személyes tulajdonom utolsó maradékát; egyébként, a testemen levő ruhát kivéve, lassan mindenem odalett. A levelek legnagyobb részét az Earl of Altamont írta, aki annak idején legbizalmasabb, ha nem egyetlen barátom volt. A levelek Etonból voltak keltezve. Volt azonkívül néhány levelem Sligo márkijától, az Earl apjától is, akit mostanában nagyon lekötött a gazdálkodás, mégis változatlan szeretettel és rokonszenvvel viseltetett a klasszikusok és fiatal tanulmányozóik iránt, mint régen, hiszen ő maga is Etonban végzett, s igen szorgalmas diáknak bizonyult annak idején, amennyire ez csak egy nemesúrtól telik. Tizenöt éves korom óta levelezett velem, néha írt azokról a jelentős változtatásokról is, melyeket Meathben és Sligóban ottjártam óta végrehajtott vagy éppen végre akart hajtani; máskor meg egy római költő dicséretét tartalmazták a levelek, vagy éppen témákat javasolt nekem, melyek alkalmasnak látszottak a versbe szedésre.

A levelek olvasta után egyik zsidó barátom késznek mutatkozott, hogy személyi biztosítékra két- vagy háromszáz fontot kölcsönöz, feltéve, ha rá tudom venni a fiatal earlt, aki egyébként ugyanolyan idős volt, mint én, hogy kezességet vállaljon afelől, hogy a pénzt nagykorúságunk elérésekor visszafizetem. Ma már látom körülbelül, hogy zsidó barátom szándéka nem is az volt, hogy különösebbképpen nyerjen az üzleten, sokkal inkább szeretett volna kapcsolatba kerülni olyan előkelő család sarjával, mint a barátom, akinek mesés örökségéről nyilván ő is hallott már. Hogy a zsidónak ezt a feltételét teljesíthessem, nyolc vagy tíz napra rá, hogy az említett tíz fonthoz jutottam, elhatároztam, hogy Etonba utazom. Csaknem három fontot már odaadtam pénzkölcsönző barátomnak, aki közölte: okmánybélyeget kell vásárolnia, hogy távollétem alatt a szerződést elkészíthesse. Titokban azt gondoltam, hogy becsap, de nem akartam akadékoskodni, nehogy valamiképp okot szolgáltassak rá, hogy vonakodásáért engem tegyen felelőssé. Kisebb összeget ajándékoztam barátomnak, az ügyvédnek is, aki foglalkozásánál fogva kapcsolatban állt az uzsorásokkal, s egyébként is úgy véltem, hogy megérdemli a kis ajándékot a bútorozatlan szobáért. Körülbelül tizenöt shillinget arra fordítottam, hogy ruházatomat úgy ahogy elfogadhatóvá tegyem. Ami maradt, annak a negyedét Ann-nek adtam, azzal a gondolattal, hogy visszatértem után mindent megosztok vele abból, ami megmaradt. Miután ezt így mind elintéztem, egy sötét téli estén, nem sokkal hat óra után elindultam Ann-nel a Piccadillyre, mivel a bathi vagy bristoli postakocsival akartam Salthillbe utazni. Utunk a városnak oly részén keresztül vezetett, mely ma már teljesség eltűnt, úgyhogy még a környéket se járhatnám körül újra; azt hiszem, magát az utcát, ahol mentünk, Swallow Streetnek hívták. Mivel volt elég időnk, balra fordultunk, s felmentünk egészen a Golden Square-ig. Ott, nem messze a Sherrard Street sarkától, leültünk, mivel nem akartunk a Piccadilly forgatagában és fényáradatában búcsúzkodni. Már jó ideje beavattam terveimbe Annt, és újfent megígértem neki, hogy ha minden sikerül, ő is részesedni fog szerencsémben, mint én magam, s hogy nem is hagyom őt el többé, mihelyt csak módom lesz rá, hogy gondoskodjak felőle. Ez volt szilárd elhatározásom, amelyben rokonszenvem és kötelességérzetem is vezérelt, hiszen eltekintve a hálától, mellyel neki, életem megmentőjének tartoztam, igazán szerettem őt, oly bensőségesen, mintha a nővérem lenne, s ebben a pillanatban, a búcsú pillanatában a részvét ezerszeres gyengédségével, hiszen láttam, mennyire szomorú. Látszólag nekem lett volna okom a csüggedésre és szomorúságra, hiszen én vesztettem többet a búcsúval - életem megmentőjétől kellett elválnom, ahhoz képest, hogy szervezetem mit állt ki nemrég, derűs voltam, tele reménnyel, aki olyasvalakitől búcsúzott, akitől kedvességen és testvéri vonzalmon kívül semmit sem várhatott, mégis szinte összetört a fájdalomtól, úgyhogy mikor megcsókoltam búcsúzóul, nyakam köré fonta a karját, és sírt, anélkül hogy képes lett volna egy szót is szólni. Abban reménykedtem, hogy legkésőbb egy héten belül újra Londonban leszek, s megegyeztem vele, hogy elutazásom napjától számítva az ötödik estén, s attól fogva minden este hatkor várni fogom a Great Titchfield Street végén, találkozásaink szokásos menedékhelyén; nehogy elkerüljük egymást az Oxford Street emberáradatában. Így s egyéb módon biztosítottuk tehát találkozásunkat; csak egyetlen dologról feledkeztem meg. Nem kérdeztem meg ugyanis a vezetéknevét, vagy ha megkérdeztem, elfelejtettem, mint valami felesleges dolgot. Ezek a lányok, legalábbis e szerencsétlen réteg alsóbb régióiban, többnyire csak a keresztnevükön mutatkoznak be, s így is szokták nevezni őket: Mary, Jane, Frances stb., nem úgy, mint a regényolvasó, rátartibb nők szokták, azaz Miss Douglassként, Miss Montagueként. A legbiztosabb módja, hogy újra megtaláljam őt, ha netalán elveszítenénk egymás nyomát, az lett volna, hogy megkérdem a vezetéknevét. Mivel azonban meg voltam győződve róla, hogy találkozásunk rövid távollétem után éppoly könnyű lesz, mint azelőtt, hetekig, egyetlen pillanatban sem fordult meg a fejemben, hogy szükséges lenne megtudakolnom a vezetéknevét, s minthogy egészen a legutolsó pillanatig csak azzal törődtem, hogyan tudnám minél több reménységgel vigasztalni, s azonkívül rávenni arra, hogy a heves köhögése és rekedtsége ellen valami orvosságot szedjen, teljesen meg is feledkeztem erről, mígnem aztán, mikor már eszembe jutott, késő volt.

Nyolc óra múlt, amikor odaértem a Gloucester kávéházhoz, és mivel már bent állt a bristoli postakocsi, felültem az egyik külső oldalülésre. A postakocsi zökkenők nélkül, könnyedén suhant, s az az egyenletes, lágy mozgás hamar álomba ringatott; érdekes megjegyezni, hogy hónapok óta első könnyű és pihentető álmomat itt aludtam e postakocsi oldalülésén; ha ma visszagondolok erre az ágyra, bizony nem találom valami kényelmesnek. Ez a kis alvás alkalmat adott olyasvalamire, amiből - mint száz meg száz hasonló esetből akkoriban - arra következtethettem, mily könnyen leélheti valaki az életét, ha nem szenved semmiféle ínségben, anélkül hogy fogalmat alkothatna róla, mire képes az emberi szív jósága, illetve - hadd fűzzem hozzá egy sóhaj kiséretében - aljassága. Oly súlyos függönyt vonnak a formák az emberi természet valódi, tényleges arca elé, hogy ha valaki csak úgy felületesen szemléli a dolgot, azt hiheti, a köztük elterülő széles skála egybeolvad, s a két véglet is egy és ugyanaz, s a variációk sorának végtelen, harmonikus egysége pár durván körvonalazható különbségre redukálódik: olyasfélékre, melyeket az elemi hangok ábécéje vagy skálája is kifejezhet.

Nos, az eset, melynek kapcsán ezt elmondhatom, a következő: az út első négy- öt mérföldje alatt azzal voltam az egyik oldalülésen lehelyezkedő szomszédom terhére, hogy álmomban neki- nekiestem, ha a kocsi megdőlt néha; s oly gyenge voltam, hogy le is szédültem volna a kocsiról, ha az út nem lett volna oly sima és egyenes. Szomszédom nagyon nehezményezte ezt a helyzetet, és zsörtölődött is miatta, ahogy ezt a helyében talán a legtöbben tették volna, csak éppen sokkal zordabbul juttatta kifejezésre nemtetszését, mint ahogy szükséges lett volna; s ha akkor, abban a pillanatban elválunk és nem látjuk többé egymást, nyilván úgy gondoltam volna vissza rá, ha egyáltalán visszagondoltam volna, mint valami savanyú, faragatlan és nyers fickóra. Tudtam persze, hogy valóban adtam okot a zsörtölődésre, s ennek megfelelően sűrűn kértem a bocsánatát. Megígértem azt is, hogy mindent megteszek, nehogy újra elaludjam. Egyidejűleg, röviden persze, azt is megemlítettem neki, hogy nemrég épültem fel egy súlyos betegségből, s így még nagyon gyenge vagyok és megviselt, de nem állt módomban, hogy a kocsi belsejében foglaljak helyet. Szomszédom magatartása erre egy pillanat alatt megváltozott, és ahogy egyszer egy percre megint felriadtam Hounslow lármájára és fényeire - mert minden igyekezetem és ígéretem ellenére két perccel utolsó szavaim után megint elnyomott az álom -, láttam, hogy karját a vállamra tette, és tartott, nehogy leessek. S ez így volt egészen végig, utazásunk alatt, szinte anyai gondoskodásban részesített, s végül majdnem azt mondhatom, hogy karjaiban tartott. Ez annál is kedvesebb volt tőle, mivelhogy nem tudhatta, meddig utazom; hiszen mehettem volna végig is, Bristolig vagy akár Bathig. Balszerencsémre azonban csakugyan túlmentem úticélomon; mivel álmom oly mély volt, hogy amikor Hounslow után első megállónknál a kocsi fékezésére felriadtam, és érdeklődtem, hol vagyunk, azt hallottam, hogy Maidenheadben, körülbelül hat-hét mérfölddel Salt-hill után. Leszálltam, s az alatt a fél perc alatt, amíg a kocsi állt, kedves szomszédom lelkemre kötötte, hogy haladéktalanul feküdjem ágyba. (Utitársam egyébként, ahogy még a Piccadillyn megnéztem, afféle inas lehetett valami gazdag úrnál.) Megígértem neki, hogy megfogadom tanácsát, habár eszem ágában sem volt; ehelyett nyomban indultam gyalogszerrel tovább, azaz visszafelé. Alig volt még éjfél, de oly lassan vánszorogtam előre, hogy hallottam, egy parasztházban az óra elüti a hajnali négyet, amikor befordultam a Slough-ból Eton felé vezető, sövénnyel szegélyezett út sarkán. A levegő és az alvás felfrissítettek egy kicsit, ennek ellenére éppoly fáradt voltam, mint korábban. Emlékszem még egy gondolatomra erről az éjszakáról: eléggé kézenfekvő gondolat volt adott körülmények között, amit egy római költő is szépen kifejezett, s ez a gondolat adott nekem akkor némi vigaszt. Nem sokkal azelőtt ugyanis itt, a hounslow-i pusztán, gyilkosságot követtek el. A meggyilkolt, ha jól emlékszem, egy bizonyos Steele, egy környékbeli levendulaültetvény tulajdonosa volt. Minden lépésem egyre közelített a pusztához, és hirtelen eszembe jutott, hogy én és a fertelmes gyilkos, ha netalán kint bolyong ő is az éjszakában, egész közel juthatunk itt egymáshoz a sötétben anélkül, hogy tudnánk róla, és akkor, ha nem lennék ilyen ágrólszakadt és kitaszított, amilyen valójában vagyok - birtokom csak tudás, nem földi kincs - hanem esetleg, mint barátom, Lord Altamont, aki köztudomásúlag évi hetvenezer font leendő örököse, micsoda páni félelemmel félteném a bőrömet!... Persze, a legkevésbé sem volt valószínű, hogy egy Lord Altamont hasonló helyzetbe kerüljön, mint én azon az éjszakán. De elvben igaz marad az a megállapítás, hogy minél nagyobb hatalommal és kinccsel rendelkezünk, annál szánalmasabb félünk a haláltól, s meg vagyok győződve arról is, hogy sok rettenthetetlen kalandor, aki, szegénységének hála, természetes bátorságának teljes birtokában volt, sokkal nagyobb ellenszenvet tanúsítana a puskagolyók iránt, és sokkal nehezebben erőltetné magára a teljes közöny és önuralom álarcát, ha történetesen egy perccel azelőtt, hogy csatába rohan, valaki egészen váratlanul közölné vele, hogy évi ötvenezer font örökséghez, járadékhoz jutott. Igazat szólt az a bölcs ember, aki előtt mindkét állapot ismerős volt, és az volt a véleménye, hogy a gazdagság megtöri erős ős-lendületét, mintsem dicső tettvágyunkat fokozná.

(Milton: Visszanyert Paradicsom) Csak azért időzöm ennél a témánál, mert nekem ma is fontosak ennek az időszaknak az emlékei. De most már a továbbiakban nem lesz panasza rám az olvasónak, sietni fogok történetemmel. A Slough-ból Etonba vezető úton újra elaludtam, s ahogy pirkadni kezdett, egy ismeretlen ébresztett fel; ott állt előttem és kérdően nézett rám, mintha méregetne. Rossz külsejű fickó volt, de nem biztos, hogy rossz szándékú is egyben; vagy ha az volt is, nyilván azt gondolhatta, nem nagyon érdemes kirabolni olyasvalakit, aki télen az út szélén alszik. Ebben az esetben azért, ha netalán olvassa könyvemet, szeretném felvilágosítani őt tévedése felől. Morgott valamit, aztán továbbállt, és én nem haragudtam, hogy felébresztett, mert így továbbmehettem Eton felé, mielőtt mindenki talpon lett volna a helységben. Nyomasztóan sötét, borús éj volt, hajnal felé azonban fagyott egy kicsit, úgyhogy mindent, a földet, a fákat, vékony rétegben zúzmara borított. Észrevétlenül osontam ét Etonon, megmosdottam, s egy kis windsori fogadóban, amennyire lehetett, rendbe szedtem ruházatomat, és nyolc órakor továbbindultam a Pote irányába. Utközben pár gyerekkel találkoztam, és kifaggattam őket. Egy etoni mindig úriembernek számít, és szegényes ruházatom ellenére is tisztelettel bántak velem, és válaszolgattak. Barátom, Lord Altamont közben már, mint megtudtam, Cambridge-be ment. Persze voltak még Etonban barátaim, kérdés azonban, hogy akit jó szerencsénk napjaiban barátunknak nevezünk, később, bajunkban, akar-e akár csak hallani is rólunk. Gondolkoztam hát egy kicsit, aztán az Earl of Desart felől érdeklődtem; annak ellenére, hogy kapcsolatom a lorddal nem volt olyan bensőséges, mint másokkal, nem szégyelltem magam, hogy akár így, a legszomorúbb körülmények között mutatkozzam előtte. Etonban volt még, de ahogy látszott, már nagyon Cambridge felé kacsingatott. Bejelentkeztem nála, szeretettel fogadott, és mindjárt meg is hívott reggelire.

Itt egy pillanatra meg kell állnom, hogy olvasómat esetleges téves következtetésektől megóvjam. Úgy adódott, hogy mellékesen néhány nemesi származású barátomról beszéljek itt, de azért még nem kell azt gondolni rólam, hogy nekem magamnak bármilyen jogcímem volna nemesi rangra vagy származásra. Istennek hála, nincs: egyszerű kereskedő fia vagyok, egy kereskedőé, akit egész élete során tiszteltek becsületességéért, és aki erősen vonzódott az irodalomhoz, sőt írt is, de munkáit névtelenül adta ki. Ha tovább él, bizonyára meggazdagodik, de korán meghalt, s nem hagyott többet maga után, mint körülbelül harmincezer fontot, amit hét örökös közt kellett elosztani. Anyámat - minden okom megvolt rá - még tehetségesebbnek tartottam. Mert bár nem törekedett arra semmiképpen, hogy irodalmilag művelt no legyen, inkább lelkileg volt művelt, ami sokkal több ennél. S azt hiszem, ha összegyűjtenék s kiadnák leveleit, az lenne az általános megállapítás róluk, hogy olyan okosan, férfiasan ír, és olyan tiszta angolsággal, oly ízesen, fordulatosan, ahogy levelet a mi nyelvünkön senki más nem írt, talán még Lady M. W. Montague sem kivétel. Ez tehát minden, amit származásom "nemességére" nézve fel tudok sorolni, más egyebem nincs, s őszinte szívvel mondok köszönetet Istennek, mert az a meggyőződésem, hogy ha túlságosan magasan állunk embertársaink fölött, az sem erkölcsi, sem szellemi képességeinknek nem kedvez.

Lord Desart pompás reggelivel fogadott. Igen, a reggelit pompásnak nevezhetem, de számomra talán háromszorosan is az volt, hiszen hónapok óta ez volt az első tisztességes, embernek való étkezés, amelyben részem volt. De furcsa módon, szinte alig tudtam enni. Aznap, hogy a tízfontoshoz jutottam, bementem egy péküzletbe, s vettem magamnak egypár zsemlét. Két hónappal vagy hat héttel azelőtt nézegettem mohó vággyal ezt a boltot, úgyhogy elszégyelltem magam, mikor az eszembe jutott. Otway esetére gondoltam: attól féltem, csakugyan megárthat, ha túl gyorsan kapkodom magamba a falatot. De nem is volt szükség rá, hogy fékezzem magam, étvágyam teljesen elszállt, s rosszullét fogott el, mielőtt a zsemlék felét elfogyaszthattam volna. Ezt a reakciót éreztem aztán hetekig, valahányszor csak valami étkezésfélében volt részem, vagy ha émelygés nem fogott is el, gyomrom kivetette az étel egy részét: néha félig megemésztve, néha azonnal, emésztetlenül. Most, Lord Desart asztalánál sem jártam jobban, mint egyébként, s a nagy bőség közepette minden étvágyam elment. De sajnos, ilyenkor nagyon vágytam arra, hogy bort igyam, elmondtam tehát helyzetemet Lord Desartnak, s röviden beszámoltam szenvedéseimről, amit ő nagy részvéttel hallgatott, és bort hozatott. A bor pillanatnyilag jólesett, megkönnyebbülést éreztem utána. Abban az időben nem mulasztottam el, hogy bort igyam, ha csak alkalmam nyílt rá; és úgy rajongtam a borért, mint később az ópiumért. Mindenesetre meggyőződésem, hogy a bor ilyen rendkívüli módon való élvezete hozzájárult betegségem súlyosbodásához, mert gyomrom kétségkívül nagyon rossz állapotban volt ugyan, de egy okos diéta még feltehetően sokat segíthetett volna, hogy hamar és végleg rendbe jöjjön. Remélem, nem a bor szeretete miatt maradtam tovább barátaimnál Etonban. Akkor elhitettem magammal, hogy azért maradok oly sokáig, mert nehezemre esik Lord Desarttól azt a szívességet kérni, amelynek reményében Etonba utaztam, s mert érzem, hogy nincs jogcímem erre. Viszont azt sem akartam, hogy az egész utazásom kárba vesszen, így hát előhozakodtam kérésemmel. Lord Desart, akinek jósága nem ismert határt, s aki azért is, mert velem érzett bajomban, meg azért a barátságért is, mely engem több rokonával összefűzött, mindenképpen segítségemre szeretett volna lenni, s kérésemet nem is fontolgatta alaposabban, teljesítésétől mégis vonakodott. Azt mondta, nem szívesen kerül kapcsolatba pénzkölcsönzőkkel, s egyébként is fél, hogy a dolog végül rokonai fülébe juthat. Azonkívül kételkedését fejezte ki az iránt, hogy az ő aláírása zsidó barátaimra különösebb hatást tenne, hiszen az ő várható öröksége köztudomásúlag szerényebb, mint Lord Altamonté. De szemmel láthatólag nem akart efféle elutasítással megbántani, ezért hát rövid gondolkodás után megígérte, hogy bizonyos feltételekkel, amelyeket azután fel is sorolt, hajlandó kezességet vállalni. Lord Desart abban az időben még nem volt tizennyolc éves sem, de azóta is, ha eszembe jut, milyen józanul, okosan viselkedett ebben a dologban, s egyúttal milyen tapintatosan (a tapintata ifjúkora őszinteségétől kapott különös varázst), akkor gyakran kételkedem abban, hogy a legöregebb, a diplomáciában legjáratosabb államférfi is jobban fel tudta volna találni magát azonos körülmények között. Tény, hogy az ember csak nagyon keveseket kérhet egyáltalán hasonló szívességre anélkül, hogy ne kapjon olyan szigorú, szemrehányó pillantásokat, amilyeneket a címerpajzsok szaracénjaitól látni csak.

Igérete által megvigasztaló, mely, bár legmerészebb reményeimben igen kevéssé erősített meg, többet jelentett a semminél, három nap múlva a windsori postakocsival visszatértem Londonba, három nappal azután, hogy onnan eljöttem. S most elérkeztem történetem befejezéséhez: a zsidók nem mentek bele Lord Desart feltételei alapján a dologba; hogy aztán kifogásaikkal csak időt akarta-e nyerni, hogy kellőképpen tájékozódhassanak, nem tudom; tény az, hogy egyre halogatták a választ, az idő múlt, kis pénzem egyre inkább zsugorodott, s mielőtt az üzletet egyáltalán nyélbe lehetett volna ütni, egészen biztosan visszasüllyedtem volna korábbi nyomoromba. De ebben a válságos helyzetben, szinte véletlenül, alkalom adódott rá, hogy barátaimmal kibéküljek. Sietve hagytam el Londont, s Anglia egy távoli részébe utaztam. Hamarosan beiratkozhattam az egyetemre, s csak sok-sok hónapra rá térhettem vissza oda, abba a városba, mely oly fontos lett nekem, s oly fontos a mai napig is, mint ifjúkori szenvedéseim színhelye.

De mi lett közben a szegény Annből? Szóljanak róla hát búcsúszavaim. Megbeszélésünkhöz híven kerestem őt és vártam rá minden este a Titchfield Street sarkán, míg csak Londonban voltam. Mindenkit, aki csak ismerhette, kikérdeztem felőle, s egészen a legeslegutolsó óráig, míg Londonban tartózkodtam, nem mulasztottam el, hogy minden lehetőséget megragadjak, ami csak adódott, hogy a nyomára bukkanjak. Tudtam, melyik utcában lakott, de a házszámot már nem, s csak arra emlékeztem, hogy elmesélte, szállásadója nagyon rosszul bánik vele, úgyhogy valószínűleg elköltözhetett abból a lakásból, már mielőtt elváltunk volna. Alig voltak ismerősei, azonkívül legtöbben, akiknél érdeklődtem utána, azt hitték, hogy valami gyanús céllal szeretném felkutatni őt, ami nevetést vagy megvetést váltott ki, mások meg azt gondolták, hogy a lány ellopott tőlem pár apróságot, azt szeretném visszaszerezni, s így hát természetes és érthető, hogy minden felvilágosítást megtagadtak, még ha tudtak volna is mondani valamit. Végső kétségbeesésemben, utolsó londoni napomon átadtam valakinek, aki biztosan ismerte Annt látásból, hiszen voltunk egypárszor együtt, családom akkori címét. De mind a mai napig egy szót sem hallottam felőle. Azok közül a fájdalmak közül, melyekben többi embertársamhoz hasonlóan részesített az élet, ez a legsajgóbb nekem. Ha élt szegény, úgy London hatalmas labirintusában talán egy és ugyanazon az órán is kutathattunk egymás után, s talán csak pár lépésnyire voltunk egymástól néha, de egypár lépés Londonban azt jelentheti, hogy örökre elválaszt minket. Éveken át reménykedtem, hogy él talán, s azt hiszem, néhány londoni tartózkodásom alkalmával női arcok miriárdjait - igen, nem túlzok: miriárdjait - néztem végig, abban a reményben, hogy rábukkanok. Ezer arc közül is felismertem volna egyetlen szempillantás alatt, mert habár nem volt szép, volt valami nagyon-nagyon kedves az arckifejezésében, s olyan kecsesen, büszkén tartotta a fejét. Kerestem, mert mint mondtam, reménykedtem. Így ment ez éveken át, de ma már félnék viszontlátni őt, a köhögése, mely akkor úgy elszomorított, ma már vigaszul szolgál. Rég kihunyt bennem a vágy, hogy viszontlássam őt, s mégis - szinte mélyebb megnyugvással és békével gondolok rá, mint valaha: mint olyasvalakire, aki már rég a sírban pihen; Magdolnaként, remélem, úgy halt meg; még mielőtt ártatlan lényét végleg elrontotta és eldurvította volna a sok senkiházi, mielőtt a sors befejezhette volna lelkén azt a kegyetlen munkát, amit elkezdett.