|
|
|
Örökmozgás
Az ajtó dörren.
Svédül az ajtó dörren. Illetve amikor dörren az ajtó svédül, arra azt mondják, det smäller. De ezt svédül. Magyarul dörren.Elhagyott a feleségem. Na, nem úgy, mint a fiam a buszbérletet a villamoson, mert az véletlen volt. Kerestük egy ideig, de mégsem lett meg (meglett koromra sem). Nem is ott volt, aztán „kinyomoztuk“, valószínűleg a templomban veszítette el. Hát miért nem mentél oda s kérted vissza. Odamentem. És? Sem és. (Jobb lett volna ha a seméshez megyek.) Na ez sok pénzbe került, de ez, hogy elhagyott a feleségem, ez még több pénzbe fog kerülni. Mit pénzezel már itt rögtön a legelején? Mit, hát tudod, hogy nincs pénzem, hát csak mondom. Az idő pénz. Nincs pénz – nincs idő. Ha az idő nulla, akkor hiába a gyorsaság is, nincs tömeg sem. Nincs pénz. A francba, hát a pénz nem boldogít. Nem boldogít, de ne francolj. Mit ne francoljak, hát mit csináljak, istenezzek? Istenezzek, azt akarod!? Dehogy akarom! Annyit mind istenezel, hogy a végén szegény pilinszkynk még féltékeny lesz: na, lám csak, ezt a kis emberkét (57 kiló), mennyire szereti az isten, hogy így megszenvedteti...
Ne istenezz és kész! A pénz nem boldogít, de kell a boldoguláshoz. Ez egy egyezség: ezt már tudták nagyapáink is, apáink is... Mi, a te apukád meg az övé? Jaj, dehogy, bocsánat, kedves apu, hogy ilyesmibe keverlek, de nem. Nem, az én apukám és az övé, nem egyeztek meg! ... és tudjuk mi is. Egyezség köztem és a fiam (fiaim, tágabban gyermekeim) között, azaz a nemzedékek között: mit ér például egy korona. Mennyit lehet azért köpködni, pisilni (hát igazából semmit sem), hányni (na azt lehet, akár ingyen is: figyelem ezeket a svédeket, ne másról beszélj most, majd máskor azt is), szóval szemetelni. Szemetelni, itt a boldogulásról, fenét, jó nem fenézek, boldogságról volt (lett volna) szó. Szó az volt. Végszó. Mi volt a végszó? Jutka, ez volt a végszó a levélen. Levél is volt? Van. De miért? Miért, miért, hát, tele volt a töke velem. Ez már nyelvtanilag sem elég helyes, meg nem is nagyon érthető, de képileg meg főleg! Hogy-hogy tele volt az ő töke, hát neki nincs is töke, hát ő a nő, a férfi meg te. Hát csak voltam, hiszen éppen itt van a kutya (a gaz eb, a sors) elásva. Elég volt ránézzek, kis túlzással persze, vagy ez is képileg s máris teherbe esett (kép)(nem, ez képtelenség, még egy másik, sokkal híresebb esetben is kellett hozzá legalább egy szentlélek). Többször is egymásután vetélésre kellett menjen. Én persze nem kísérhettem el, pedig szívesen mellette lettem volna, akárcsak a szülésnél, dehát nem lehetett. A gyerekek még kicsik voltak, vagy már nem annyira, vagy dolgoznom kellett vagy, ki tudja... Nem kísértem el hát ez a lényeg vagy egészen lényegtelen, de megviselte a vetélés és kész! Mondta, hogy tanácsolták, használjunk óvszert. Dehát mindenféle fogamzásgátlókat használtunk... Na-na, csak pontosabban a foga(l)m(a)zással: használt ő; ő használt fogamzásgátlót. S mivel ezek nem mutatkoztak elég hatékonyaknak, ezért tanácsolták, hogy használjunk (én használjak) óvszert vagy (VAGYOK) sterilizáltassam magam. Mert férfiaknál egyszerűbb beavatkozással lehet ezt megtenni, elérni, mit mondjak, mi a helyes kifejezés (a herélés nem az). Egy ideig használtuk az óvszert (elmentem az óvszereshez s vettem egy doboz óvszert s használtuk; nem volt rossz: jó volt, de milyen jó, de nem az igazi). Átmeneti megoldás volt, ezt én tudtam. (Átmeneti megoldás voltam ezt meg ő tudta.) Hogy ő mit tudott, nem tudom. Elmentem s belekezdtem egy elég hosszú, de korántsem kacifántos kis folyamatba. Be kellett jelentkeznem itt-ott s elmondani, hogy én, én vagyok, hogy épeszű vagyok (te) (ebbe most ne menjünk bele, ez hogyan történik) s valóban akarom-e ezt a műtétet. S miért. Itt már kezdték ásni annak a bizonyos (bozontos) kutyának a sírját. Először is ezek az emberek, akikkel ebben az ügyben eddig találkoztam, ezek mind-mind, egytől-egyig, mind (nem embertelen) nő volt. Hogy most ennek a műtétnek én így jószántamból vetem alá magam, s ezzel megkímélem nőm, élettársam, szeretőm (folytassam?) attól a sok hormontól, amitől ez a sok fogamzásgátló (vagy nagyrészűk) hat, hát nem sok megértést olvastam le. Nekik csak egy ügy voltam (ja ez az az ügyetlen, aki nem tud vigyázni a feleségére), nyílván a sok közül. Mit, sterilizáltatni akarod magad, nagyon jó, meglesz, mi, nem vagy svéd, annál jobb, svédeket nem sterilizálunk csak 85 fölött, holnap gyere vissza!!!
Hát, nem egészen így történt, ám ez a lényegen nem sokat változtat. Mondom a feleségemnek, aki nőm, élettársam, szeretőm (folytassuk !!!), hogy mit mondtak, kérdeztek ezek a hölgyek (nővérek; vérengző nőknek alig lehetne őket nevezni –telivérnek annál inkább, talán-, de erről később): hány gyerekünk van (ezt nem kellett mondjam, mert a feleségem tudta), hogy kiegyensúlyozott házasságban élünk-e, (itt a sírásó már letette a lapátot, kész a sír) hogy akarunk-e még gyereket (hát azért vagyok itt, mert azt nem akarunk meg abortuszt sem?!), mondtam a feleségemnek, de ő erre nem mondott semmit. Akkor. Aztán teltek a napok. Meg a feleséged töke! Eljött a műtét napja s indulok, indulnék s csörög a telefon, vagy én hívtam fel a felségem s mondja, akkor, akkor mondja, hogy meggondoltam-e (mondom ezt már kérdezték a nővérek), mert ő nem szeret engem, (nehogy azt mondd, hogy ezt már mondták a nővérek) mert ő nem él velem kiegyensúlyozott házasságban, meggondoltam-e, hogy ő el akar válni, (nahát, ezt nem te kell meggondold!), nem, mondtad, mondtam talán, de a három gyerek, azt mondtam, a gyerekek, ne válj el, mondtam, ezt biztos mondtam, most ne válj el, várj (itt már megvolt a döglött kutya is, kész a sír is, én is sírtam, ahogy magamat ismerem), ne válj el. Így mentél sterilizáltatni magad? (milyen mondat ez?) Így.
Azt akarod, de tényleg, te azt akarod ezzel, ezzel azt akarod mondani, hogy magtalan vagy?! Igen, én már korábban, gyerek- korábban sem szerettem a magolást, én másképpen tanultam. Nem mondom, nagy élmény volt, mikor meg tudtam tanulni egy-egy verset; egy-egy képet megőrizni, de magolni azt nem; mindig azt hittem (és hirdettem is fennkölt), hogy a világ bennem lakozik s a történéseket (cselekményeket, cselekvényeket) (jaj, fejezd már be!) onnan, belőlem kell kivonni; magolásról szó sem volt.
Magtalanság.
Beszéd-párok. Első pár beszéde:
- Magoltál, kérdi a tanárnő a diákot; nem, nyugodt lehet, nem magoltam, tanárnő, mondja a diák. Második pár beszéde:
- Megsalltál, kérdi a tanárnőt a férje; nem, nem salltalak meg, mondja a tanárnő.
Na, jól befürödtem, mondhatnám. Mondd!
A fürdő jó, jó meleg fürdő, jó, néha helyettesít(het)i a szeretőt, a nőt, nincs más csak a meleg (nincs még egy szál nő, aki ezek után beszállna melléd a kádba), a jó meleg (nem a víz, csak a meleg, a víz csak a közeg, de az üzenet, az a meleg). Átjárja testem, mint a tatárok az országot, így lehetne ezt folytatni, de a (be)fürdés nem erről szól. Itt állok hát befürödve s ebédet kell készítsek (másik vagy második befürdés a magtalanításhoz).
Csak rutin az élet, semmi más: (a meleg fürdő is rutin, de most másról lesz szó; nem rólam?) leveskészítés (főzés) az élet. Ott állok megfürödve (ez már tehát a befürdés után), készítem a levest és arról ábrándozom, hogy jön a kedves (ismétlés) (akit nem helyettesít a fürdés) s ott hátulról a vállamra hajtja fejét, átkarol (... -ez a rész kitöltendő vagy törlendő), tudom-tudom, nehogy kimondd, mivel, azzal, amije neki is tele van már veled, tudom, s kérdezi, mit főzöl kincsem, nem mit, fordulok meg s csókolom vagy ilyesmi s valahogy szólok is, jutok szóhoz is, hanem kit, téged főzlek s tovább csókolom! S aztán ez a képzelődés kicsapong, már tele az egész konyha vele (a képzelődéssel meg talán a füsttel is egy időre, jól megfőztem, odaégett), átcsap egy dührohamba s már nem is zöldséget szeletelek vagy reszelek (reteszelek, nyilván az ajtót, hogy bűnöm elrejtsem, hogy szeretelek, tudom, helyesen: szeretlek), hanem azt, ki még az imént a kedvesem volt (újrajátszás), azt kiről még az imént is ábrándoztam, hogy majd jön és hátulról és akit most itt szeletelek és kinek főzök én már egyáltalán. Főzök, itt állok befürödve a műtőben (bárcsak ott tartanánk még).
A rutin. A társ. Rutintárs. Társrutin. A társaság rutinja. A szaga. Társaságom rutinja (ez már inkább az unalomra hasonlít, nemde?) Tin-ru-stár (a stár csak te vagy, négyszemközt a vállamon – szűcs judit). Társ-tin-ru. Start-ruin. A rutin a minden. Ha (kijövök a rutinból, hú, az már régen jó, az jó volt régen, az volt a jó régen, de jó lenne most is; jaj, de disznó vagy) kiesek a rutinból, akkor minden kiesik a kezemből. Na, itt kedvesem hátulról átkarol, a krumplihámozó kiesik kezemből! Ha nincs kinek főzzek, nincs senki mellettem. Világos. Ha nincsenek mellettem, az nem rutin. Nem rutinból nincsenek mellettem, az is (világos) rutin. Már csak rutinból tudnék főzni, csak még egyszer tudnék rutinból főzni, istenem! Most, hogy nincsenek itt, akik rutinból (nem szeretetből vagy családból inkább?) voltak eddig mellettem, nem tudok semmit. A világ nem összedőlt, a világ ugyanolyan jól van, köszöni szépen, de a világból, az én világomból hiányoznak. Hiányoznak gyermekeim és hát a feleségem. Nagyon hiányoznak. Annyira, hogy fáj. Persze, hogy fáj, mert a krumplihámozó ugye, kiesett a kezemből s én az ujjammal próbálom hámozni a krumplit (mi az amit még próbálok az ujjammal?). S akkor minden nem rutin: minden hiányzik. Semmi nincs a helyén. Nem is rutin volt, csak minden együvé, eggyé tartozott. S ha valami (ebben az esetben, az én esetemben ezek a) valakik nincsenek itt, akkor semmi sincs. A jó nagy semmi. Az van. Nem találok semmit.
A krumplihámozót sem.
A főzést sem. A kanalakat sem. A mikrohullámú sütőt sem. Semmit (azért ez túlzás, mert a számítógépet meg egy csomó nyavalyát, na ez is túlzás, mert azért az a sok minden nem is olyan nyavalya, na jó, nem nyavalya, ne finnyáskodj már annyit, azokat látom otthagyta neked).(Na jó, hát vegyük sorra: A mosogatógép, az be volt kötve, maradt; sütő, beépített, maradt; kerámialapos tűzhely, beépített, maradt; mosógép, a pincében van, beépített, maradt; hűtő és fagyasztó egyben, beépített, maradt; a kávéfőző gépet itt hagyta, pedig azt ő kapta, az övé; (kenyérpirítónk nem volt), a nappaliban hifi berendezés soha nem is volt; DVD lejátszó, az sem volt; nagyképernyős TV az sem volt, de az egyik TV maradt; széf, az sem volt, de pénzünk sem; a telefont, azt elvitte, mindkét értelemben: átköttette a számot és elvitte a telefont is, a készüléket; a fürdőszobában fürdőkád, maradt; hajszárító, nem maradt; mérleg, vasaló, nem maradt, de a vasalódeszka az itt áll, maradt! ) És mit csinál egy férfi egy vasalódeszkával? Mi van, te berúgtál? Nem, nem rúgtam be, de a kérdés továbbra is fennáll: mit csinál egy férfi (egy) a vasalódeszkával? Kivágja. Mit tudom én, miért kérdezed?! Nem tudod, majd én elmondom: ki... az igen, vesz magának (vagy magához) egy jó kis csajt és azt ráfekteti... Na ezt már nem akarom hallani! Micsoda marhaságokat hordasz itt össze! Te részeg vagy ?!? Dehogy vagyok részeg.
És mit csinál egy férfi a fürdőszobában a beépített kádban, ami maradt?
Onanizál! Na és?! Ezt írom meg, érted: onanizálásom története: minden napra írok egy O betűt és ebből lehet majd tudni, hogy aznap onanizáltam-e. De egy idő után már nem tudod majd, mit is jelent az s azt hiszed, hogy az nem egy O, mármint hogy te o-nanizáltál, hanem egy nulla: 0, aznap tehát nem csináltál semmit, áll majd a naplÓdban.
Mert eljön egyszer a sok egymásnak, vagy a másik által magunknak szerzett öröm után az önzés, az önkielégítéssel sem kielégíthető (önteltség)(hát nem veled volt tele az ő micsodája?) vágy (vagy parancs), az énzés vágya. A senki más vágya. Sem a te, sem az ő (a mi esetünkben az ők, tehát a gyerekek) csak az én. Énség (társínség; inségtárs; inségtár?): őénségem azt parancsolja (kívánja, ójhajtja) (ó, bárcsak óhajtaná hajtani fejét rám, rám, rám!), legyen énség (énséges idők), (énségéhség)! Én az alany, én az egyed, én az egyediség, én az egyéniség, én a személy, én a személyiség... Hová lesz egyéniséged, ha feladod személyiséged? Énséges napok kellenek! Mivé lesz személyiséged, ha kitéped egyéniséged (a világból, magamból!)? Nincs már tele a micsodád saját magaddal ennyi ócsárlás után; mit sajnáltatod már magad annyit?! Én? Igen, én, az éned.
Itt állok a sarkon, várom, mi jön. A busz vagy a villamos. (Egyéniség vagy személyiség! Hülyeség!) Ha a villamos, akkor szaladok, ha a busz, akkor megyek. A busz 6, 29-kor jön(ne) azért állok itt, a villamos meg 34-kor, tehát lenne időm még szaladni is, akkor is elérném még s mindkettővel beérek rendesen, időben a munkahelyre. Személyes, egyéni (menetrend). Egyedi szépség, személyes kapcsolatot keres (párkapcsolat hirdetés a buszon)! Busszal mentem.
És te, te még mindig? Igen, én még mindig rá gondolok. Csak rá gondolok („Ha rágondolok: őrült vagyok, pedig mindig rágondolok.“ Jókai Mór: Fekete gyémántok). Mindig csak rágondolok. Most is, még mindig rajta gondolkozol? Hát azt sajnos már nem (és ezt most ne képletesen értsd), egy jó ideje! Azok voltak a szép idők, amikor rajta gondolkoztam... Úgy érted, te... Igen, szeretkezés közben, rajta gondolkoztam. Testem neki adtam... te, te disznó... mi, hát a testben van a lélek, az egész testét be kellett járjam, hogy megtaláljam a lényeget: gondolatban elszálltam és a lelkét kerestem - a lelkévé lettem. És te még mindig lelkesülsz?
De arra még nem gondoltál... Mit, hogy megöljem, hogy megfojtsam, hogy a vonat alá lökjem, hogy kiheréljem (azt nem lehet), hogy kiszúrjam a szemét (talán a szemeit), hogy szétverjem az agyát, hogy leverjem a veséjét, hogy kitapossam a beleit, hogy lefejezzem, hogy bokán rúgjam, nem; még nem gondoltam erre.
S arra gondoltál-e már, hogy az ő élete milyen pokol volt melletted?! Nem, arra sem gondoltam. Most gondoljak?
Cogitus interruptus (hosszú, leírhatatlan). Egyik fülemen be s aztán itt jön ki a könyökömön: hát akkor én vagyok a pokolbéli idegenvezető, nem?! Coitus ergo humus. Hogy mondják tájnyelven azt, hogy már késő: cunami. Folytassam? Nincs olyan kár, amiben ne lenne haszon...talanság! Na, jó! Nincs olyan kár, amiben ne lennék benne!
Ott siklik a katamarán, csiklik rajta Kata Marán. Az ottan a svéd zászló, én meg itten sall lászló. Kire vigyázott a rendszer tíz őre, zsebét nyomja most annak tíz öre. Hogyha ma is berúg Endre, mostmár ő is beroende. Det bästa nöje, a mások nője. Ne iubim cu toţii ţara deşi suntem Tristan Tzara. Pénz verve, asszony számtalanszor. Med facit i handen: pisilek. A begazolt pegazus pedálig begázolt. Heves, Vas, Tolna, de nem ingyen. Minden hibám, saját vivát! Na és, majd adok neki egy inas oklevelet és elmehet idegenvezetőnek a pokolba, úgy is ott köt ki! Hát teljesen odavaló. Hazudozott, hogy szeret. Meg itt élt velem 14 évig. Meg 25 évig. Te meg vele. Hazudott, nekem adta magát, még akkor is, amikor már nem szeretett, úgymond. Úgy mondd: szóval rászed. Ahogy a kötésnél, fel a szemeket, engem meg rászed(ett), bárcsak tenné még! Meddig még, meddig ? Semeddig. És milyen jó volt!!! Az ajtó dörren. Dörren, dörren!!!
De nem érted meg, hogy már nem akar veled egy fedél alatt élni. Megértem. Hát persze hogy megértem. Hát akkor?! Mit hát akkor. Hát éljen velem egy paplan vagy egy takaró alatt (ajaj, szegény pilinszky, ahogy ő mondta, az ágy közös a párna nem, életfogytiglan, a harag közös, a megbocsátás nem, ahogy én mondom, szegény én).“Itt és most.“
Ott állok megint, mintha a buszt vagy villamost várnám, de most szombat van (volt; na itt az ideje, elmondjam egyik kedvenc mondásom: minden úgy van jól, ahogy volt! És tedd azt, amit később megbánnál, hogy nem tetted meg! Majd még kifejthetem). Ott állok tehát, vagy csak később tűnt úgy, hogy állok, mert a földbe gyökerezett a lábam erre a megjegyzésre, hogy viseld férfi módjára vagy légy férfi vagy ilyesmi. (Tiszta svéd vagyok, itt vannak a gyökereim, mondom majd az unokáimnak s mutatom is persze azt a helyet ott, közel a megállóhoz, sorsom itt teljesedett be, nemkívánatos elem itt lettem, távol a hazától) (bezzeg ott még kívánatos voltam, sőt, bizonyíték is van rá, nem is egy, mutatok majd rájuk, az unokákra; ott a hazában, ott úgy kívántak engem, mint ..., mint most én őt) (a nyelvért visszaköltöznék még most is. kinek a nyelvéért?). Ezt a kis Tino mondta, a fiam, a kisebbik fiam kis barátja. Tino tizenkét éves. Ezt mondja nekem, hogy én itt és most férfiaskodjam! Hát bizony isten, még mindig ott állnék a megrökönyödéstől, hogy egy, honnan tudja ez (hát persze a fiamtól) és kettő, mi az hogy férfi. Hát ez az, hiszen éppen ez az, ami nem lehetek én már! Férfi! Hát talán ez, éppen ez térített magamhoz, hogy én már férfi nem leszek vagy nem lehetek, vagy ennek a ténynek vagy feltételezésnek a boncolgatása vagy mégis-mégis mérlegelése, hogy hátha... hátha mégis van remény. Férfi, hát légy férfi! Állj a sarkadra (és a lábujjadra majd hajlítsd be a lábad), kipróbáltam, elég kényelmetlen. Kis gondolkodás után nem adtam fel, tovább gondolkodtam. Nem jutott eszembe semmi. Hát hogy is gondolhatta ez a gyermek, légy férfi! Most mutasd meg. Most mutasd meg!!! Ez az, a vizualitás! Bekapcsoltam a számítógépet és rákerestem (googoltam, kisszék nem kell) az eddig tiltott szavakra: már jött is a rengeteg kép, a sok ablak csak úgy nyílott egyik a másik után, se vége se hossza a sok ajánlatnak, ez itt a dolcsi vita (dollárban kellene fizetni a képekért, filmekért, ezek nem tudják, hogy nálunk euró az ár?). Na, jól befürödtem, mondhattam volna Tinonak. Jobb is, hogy nem mondtad! A fürdő az jó, a jó meleg fürdő, az a jó, jó-jó-jó (tudom, jojó, nagyon vicces vagy), néha helyettesítheti a szerető nőt, nincs más csak a meleg, a jó meleg (csepeg a víz, csak a meleg, a víz, el kéne zárni), megérint a közeg, az üzenet, légy férfi: na ezt kellene valahogy megérteni, megérinteni. Átjárja testem, mint tatárok az országot, ezt kellene folytatni. De a férfi másik vagy második (be)fürdése nem erről szól (a magtalanításról). Mondjuk van egy nő. Sok nő van. Jó, továbbmegyek, van minden nő. Ez persze csak elméleti feltevés, mert mindegyiket úgysem ismerhetem. Te nem ismerheted. Igen én, nem. De folytassuk a mondást és mondjuk, van ez a minden nő: van ennek a minden nőnek a fele, aztán annak is fele, meg annak is fele, és amikor már csak olyan kevesen vannak, hogy elméletileg mindegyiket ismerhetném gyakorlatilag is, úgy igazából, személyesen, hús-vér (hol a lélek?), szemtől-szembe, elölről-hátulról, szeméről, hajáról, járásáról, hangjáról, szagáról. A szagát (is) szerettem. És mondjuk, mondom, itt ez a sok nő (nem olyan sok, de több, mint ahánnyal, ahányszor eltelhetne az életem) és mondjuk, na rajta, mindenki mondja: egy-két-há: ezek közül egyik sem az igazi! Mit tesz ilyenkor egy férfi? Valamelyiknek a személye, húsa-vére (benne a lelke!), a szeme, a haja, a járása, a hangja vagy a szaga (azt szerettem nagyon) nem tetszik. Valamelyiknek a személye (személyisége, egyénisége), húsa-vére (a lelke), a szeme, a haja, a járása (aki veled járt, mi?), a hangja vagy a szaga (azt szerettem) tetszik csak. Mit tesz ilyenkor egy férfi? Azt (a nőt) választja, amely a leginkább hasonlít a kiválasztotthoz? (Aki már elhagyott.) Azt? Becsapja magát és azt (a nőt) is? Hogy ő (a n - ő) az igazi!!! Elhiteti magával (és magányában magával a nővel is) hogy lehet így szeretni? Így majdnem szeretni. Lehet így szeretni? Ezt teszi egy férfi? Ezt (a férfi). És a nő, mit tesz? Az én feleségem, az volt a nő, az elhagyott engem.(Azt szerettem, a szagát!) A szagát: a bőrén. Azt a párnapos izzadtságtól és zsírtól már fénylő, a lelkem –testének- minden sava-borsát hordozó és párálló szagát. (Azt.) Na, és nem féltél? Mitől féltem volna, profik ezek, négy évtizedig (35 és 75 között) sterilizálták itt egymást az emberek. Hát szóval nem egymást, hanem a nemkívánatosakat. Itt nem is kellett máskéntgondolkó légy, ahhoz, hogy sorstalanná válj. Hiába gondolkodott úgy a pasas (ebben az esetben, illetve az estek 3 százalékában a pasasokat sterilizálták, összesen 1890-et), mint a többség: fajilag nemkívánatos vagy, puff be a sterilisátorba (hát persze, hogy sátor; mit képzelsz, mindehová, ahol egy nemkívánatost úton-útfélen találtak, építettek egy kórházat? egy fenét, be a sátorba –ki a sártorból!-, elő a zacskót, nyissz)! Igy lettem én is nemkívánatos elem. Hát ez szemtelenség, összehasonlítod magad velük! Hát én is nemkívánatos lettem, hát nem? Elhagyott a feleségem. A szagát, azt a szagot, a diófa szagot szerettem nagyon. Tavasszal, nyárelőn és ősszel. Nagymamáméknál a kert végében állt a diófa. Nagyon szerettem, mert nem volt olyan kicsi és szúrós, mint a szilvafák. A szilvafák különben is a baromfiudvaron álltak, a diófa meg a veteményes és virágos kert végében. Más volt az, kérem szépen! Oda aztán se tyúk, se liba, se disznó csak a macska járhatott be, meg mi. De mi is, csak mikor már nagyobbacskák (nagyobb macskák) voltunk, mert (anyu anyja) nagymama nagyon szerette azt a kertet. Az is a mindene volt. Gyönyörű kert (gyönyör-kert) volt. Amikor már tudtunk vigyázni a virágokra, növényekre. De az egész gyönyörűség végében, ott ahol majdnem mindig sötét volt, ott állt a diófa. Nem volt ez hatalmas, mert én magam is fel tudtam rá mászni. Hat éves lehettem. Ezt már mondtad. Itt alatta mindig olyan hűvös volt az árnyékban, hogy a giliszták még a legforróbb nyárban is fel-feljártak a külszínre. A föld kiáradó nedves, vanília illata és a dió kesernyés szagának keveréke órákra oda kötött a fához. Aztán később, amikor már mászni is mertem, fel és egyre feljebb a fán (a fára), a szag változása, váltakozása a különböző magasságokban még jobban lenyűgözött. És a látvány változása. Egyszer csak már elmúltálhat, nem hat, hanem, inkább délután, amikor már nem volt olyan hőség, négy és öt között, a két öreg előjött a házból s megfürödtek. Egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akik attól tartanának, hogy valaki megláthatja, meglesheti őket az isten? az ördög, nem. Én ott álltam (vagy ültem, oly mindegy) a diófán s néztem, ahogy fürödnek. Nem emlékszem már a nevükre bár szomszédok voltak, úgy ám hogy a másik utcában laktak, nem is ez a fontos, mert ha tudnám a nevüket, akkor is csak emlék lenne. Igy, hogy nem tudom a nevüket, így példa, eset, cél, álom, képzelődés, film. Alig találkoztunk velük. Ott állt hát (ült) a két öreg s mosakodtak, mosdatták egymást. Teljesen meztelenek voltak. Órákig (most úgy emlékszem, hogy órákig) néztem, ahogy locsolták, törölgették, babusgatták egymást. Egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint akik attól tartanak, hogy valaki meglátja, meglesi őket és jaj, ezt már mondtad, mit mondanak majd (kik, az istenek?) az emberek. Hogy ők most ott meztelenek. Meztelenkednek. Egyáltalán. Természetesen. Ott ültek a meglett férfi és a meglett nő. Úgy babrálták, simogatták egymást, mintha az nem is egy női test vagy egy férfi test lenne. Mintha nem is egy másik test lenne az. Semmi vonzalmat, izgalmat nem mutattak egymás teste iránt. A női test nem indított el semmilyen látható folyamatot a férfiben és fordítva sem: a férfi teste nem indította elragadtatásra a nőt.
S bár ezt én akkor nem tartottam ennyire érthetetlennek, mint most (MOST), amikor már jócskán nem vagyok egy gyermek, aki ott kukkol a diófa tetején, de még az a meglett férfi sem vagyok (meglehet, már nem is leszel), mint ez a volt szomszéd, de a látvány, e két meztelen test látványa (a szem gyönyöre) mindennél többet jelentett nekem. Úgy emlékszem, hat éves lehettem. Annyi. Volt ott a szomszédunkban egy volt ott több is leányka én meg voltam akkor a fiúcska. Ha én voltam hat akkor ő négy, vagy ha én voltam nyolc ő hat, vagy 46 (talán 44) (s habár úgy gondolatban mint cselekedetekben is úgy viselkedem, mint egy férfi te, férfi?, de szerencsére a gyermekkor szokásait el nem hagytam), vagy nem emlékszem. Azért nem emlékszem, ... nem tudom, miért nem emlékszem erre. Arra emlékszem csak, hogy egyszer csak ott ülünk, a leányka meg én egy biciklin, illetve triciklin, mert ennek akkora ülése volt, hogy mindketten ráfértünk. Az ülés fából volt, lapos és valamilyen kék színben fénylett. A festék már pattogzott le itt-ott s kemény is lehetett, de erre, hogy kemény volt, erre nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy a nemi szervem volt kemény (bár azt, hogy az a nemi szervem, azt nemigen tudhattam akkor még, bár ki tudja; miért is ne tudhattam volna, valahogy, valahonnan; ha nem is úgy tudtam, hogy valakitől hallottam, vagy valaki erről beszélt volna, de mégis tudhattam). Arra (emlékszem) meg hogy a leányka is ott ül a tricikli ülésén. A nemi szervem kemény, a leányka velem szemben megvizuáltad ül, nyilván én fordultam meg, hátra, vele szembe s csak arra emlékszem, hogy egyszer csak az ő nemi szervében (bár ő ezt honnan tudta, ha tudta; kellett-e tudja egyáltalán?) az enyém (arról meg végképp semmi emlékem -emlékképem-, hogy ezt én honnan tudtam, mármint hogy az az ő nemi szerve s ha ez az, akkor ennyire nyilvánvaló volt, hogy az enyém oda bele való?). Arra már nem emlékszem, hogy ezt én akartam-e vagy ő, vagy mindketten s hogy egyáltalán hol is történt mindez, kint az utcán, a járdán, a mi kapunk előtt, napsütésben (napsütésben lehetett, mert arra emlékszem, hogy mindössze egy bugyi lehetett/volt rajtam s minden bizonnyal rajta is, ez tette oly egyszerűvé, könnyen megvalósíthatóvá e tettet), árnyékban? Az árnyékban a diófa alatt? Ki volt ez a leányka? Ki volt ez a leányka? Így, hogy nem tudom a nevét, így példa, eset, cél, álom, képzelődés, film. Alig találkoztam vele. Nem emlékszem már a nevére bár szomszédok voltunk. Lehet, hogy azért mondta, hogy nem szeret, mert nem tudta másképpen elmondani, lehet, hogy neki minden a szeretet függvénye, kifejezése, megtestesülése...Lehet, az lehet, akkor például így lehet, nem szeretlek – elviszem a vasalót, szeretlek – itthagyom a vasalódeszkát, nem szeretlek elviszem a mikrohullámú sütőt, szeretlek, itthagyom a tévét, nemszeretlek – itthagylak! Így lehet, így.
Ha férfi vagy, légy férfi! Hát épp erről szól a dal, a dalom, minden dal, mi az, hogy férfi?
Lehet, hogy azt hitte, lehet, hogy azt hitte, hogy te úgy szereted, mint a felebarátot, hogy én úgy szeretem, mint a felebarátot, nem őt. Nem őt.
És ha mégis őt szeret(t)em, akkor őt ha szere(t)tem, nem mint bárki mást, nem magamért szeret(t)em-e, nem azért-e mert szeretek (szeretni) de ő igenis minden tekintetben (vizualitás) megfelelt az én elképzeléseimnek, elvárásaimnak, hibás-e ő ezért; ő része (tárgya) az én szeretetemnek, és szeretetem (ő) az én részem, így lesz az ő része az én részem és így leszek én nemcsak részese, de szeretete része is és nemcsak a tárgy, hanem (a n)ő maga. Ezek a szeretetek nem elválaszthatók egymástól, mert ezek: „átköltöztek, átszálltak, átfolytak, átnőttek egymásba,“ ahogy konrád györgy mondja, igaz ott az: örökségekről (öregségről?). Az ő szeretete az én szeretetemtől. Az én szeretetem az ő szeretetétől nem elválasztható. Szeretet a szeretettől. Nem őt?
Ebben az esetben. Mit csinál ilyenkor egy férfi (mert férj per definíció már nem vagyok, csak jogilag, amíg a válást ki nem mondják: elhagyta a felesége, mint fia a buszbérletet, új keletű közmondás; vagy: jó feleség is talál okot a válóperre), mert férfi az még vagyok. Na, mit csinál ilyenkor a férfi: bosszúból felhívja régi szeretőit... Bosszúból ne hívd fel őket, szeretetből, abból igen! Felhívja az összes eddigi szeretőjét, az összes képzeletbeli szeretőjét, az összes nem létező szeretőjét, akik még nem voltak szeretői, felhívja őket a lakására? Nem, ide nem. Felhívja őket telefonon és? És nem tudom. És felhív egy néma nőt, egy süket-néma nőt. Mit csinál még egy (a) férfi? Elmegy a kocsmába. Hát azt felejtsd el, itt Svédországban, arra sincs pénzem most már, hogy egy üveg bort (sört, pálinkát) vegyek. Arra sincs, nemhogy kocsmába.
A szerelem mindent legyőző hatalma, az majd újra segít rajtad is; engem most, úgy érzem, a hiánya győzött le, de teljesen. Várd ki, mit hoz a jövő: tudom, múltat.
Neked most igazából az fáj, hogy elvesztetted, hogy már nem birtoklod? Az fáj. Hát fáj, az nagyon fáj. Hogy a nembirtoklás fáj-e vagy sem, azt nem tudom, de fáj. Fáj, mert hiányzik. Minden pórusomban érzem a hiányát na, ne félj, az övé meg tele van veled hát igen, ha szépíteni ne akarj, szépíteni akarnék, azt is mondhatnám, büszkén mondhatnám, hogy nem másért hagyott el, hanem miattam. Szép volt bizony és még most is szép, csak rá kell nézzek, rá se kell nézzek és tudom, milyen szép, csak ne kellene rá nézzek, hogy ne is lássam, jaj de szép is volt és az még nekem. És most már nemcsak nélküle és a szerelme nélkül kell (majd) éljek, hanem nélküle és a szerelem nélkül.
Az fáj, hogy már nincs melletted, hogy már vége a kényelemnek, a megszokásnak, csak kinyúltál s ott volt s már meg is érinthetted és érezhetted, hogy van.
Igen, az fáj, hogy már nincs mellettem, hogy már vége a kényelemnek, a megszokásnak, a tudásnak, nem a megszokottnak (rutin), csak kinyúltam s ott volt s már meg is érinthettem és simogathattam és érezhettem, hogy van: a létezést éreztem, tudtam a tudást. Tudtad. Most meg futkoshatok újra a lányok után, szemezhetek a csajokkal, vizsgálgathatom őket autóbuszon, villamoson, szaglászhatok (a szaga után) utánuk, koslathatok utánuk: pillantásommal kimetszhetem őket valóságukból s így válik eggyé, egyedivé, mi eddig tömeg volt.
Ezt teszi ilyenkor egy (a) férfi? Most ezt? Megyek a buszon, az egyetlen társas érintkezésem. Itt találhatnék magamnak új párt, új kapcsolatot. De időm kevés, azt a kevés időt, amit utazással töltök, azt az időt olvasásra fordítom inkább, hát még az sincs, hogy ott szemezzek (a magokat, a magjaidat, amik nincsenek, a nem létező magjaidat?) Még az sincs. Utazom s olvasok, vagy az Odüsszeiát vagy az Ulyssest. Elém áll egy amazon s azt mondja biljetten. Ebből aztán világos, hogy az Ulyssest olvastam, mondom, jól van, mit akar ez: szóvicc. Ha így jobb kezemmel megvakarom a bal fülem: óriás autó lesz belőle. Jó vicc, hát persze, a busz, az elég nagy, majdnem óriás, mint ez az amazon. Mit viccel ez? Még mindig ott áll előttem (amazon helyben) az amazon s vár. Felnézek már a könyvből s látom, tartja elém a személyijét, ismerkedni akar, ilyenkor hajnalban! Vevő vagyok én erre? Mit állsz ott, kérdem így magamban. Már vevő vagyok! Ülj ide mellém s csábíts el, mit számít hogy hívnak, tedd el azt a személyi-hitelesítőt! Ülj csak ide s már csábulok is. Csábulj te is, asszony! Elég volt ránézzek, kis túlzással. Aztán elhagytam a túlzást, nem volt elég ránézzek. Több kellett! Hogy te milyen öntelt vagy! Igen, most öntelt vagyok, ha arra gondolsz, most jaj, dehogy arra gondolok, arra csak te gondolsz! valóban öntelt vagyok. De nem volt elég ránézzek, nem volt elég a nézése, most sem elég. Az ember nem állat, hát persze, hogy nem az. S ezt leginkább abból a foglalatosságából lehet a legjobban „látni“, amelyet oly könnyen és oly sokszor és oly sokan neveznek egyszerűen csak állatinak. Ám azt elfelejtik, akik ily könnyen és gyorsan és sokszor mondják ki az ítéletet, hogy ugyan az állatok nemiségében is van homoszexualitás és önkielégítés, de az állatok nem tudnak fogamzásgátlót használni. És még ez sem igaz (nem is kell, igaz legyen), hiszen az állatvilág másfélmilliós faja között nyilván, hogy vannak olyan fajok, amelyek igenis tudják szabályozni a születést (főleg vetéléssel), de nem előre megfontolt szándékkal, mint te, mint én. Tehát a közösülés célja nem a másik nemnek nyújtott élvezetadás (nyújtás), hanem az egyén (nem az egyed és főleg nem a faj) tulajdonságainak önző továbbadása. Ebben (ebben is) különbözik tehát az ember az állattól. Az emberi közösülés célja nem és nem elsősorban a fajfenntartás (na jó, nemzet) elérése (megvalósítása). Hiszen az (emberi) közösülés mindössze eszköz lehetne. A te esetedben meg főleg; a te esetedben mindenesetre csak lehetett volna. A cél az örömszerzés. A te esetedben. Az én esetemben. Az esetem volt. Az én esetemre. Az én ecsetemre. Az én testemre. Na jó, elég. Dehogy elég, a jóból sosem elég. Letöltöttem hát egy filmet. Felöntöttél a garatra? Nem, letöltöttem egy filmet. Egy jó pornófilmet. Egy baj volt csak vele, valamiért valakik, úgy oldották meg (állították be, állították be!), hogy csak 55 másodpercet lehet belőle megnézni egyhuzamban. Megvan az egész film, de 55 másodperc lejátszása után leáll. Nekem meg nincs olyan programom, amivel ezt át- vagy be lehetne állítani. Így aztán ide-oda kell huzigálni a lejátszón az időkijelzőt s így teljesen kiszámíthatatlan, hol-mikor-milyen fázisnál, éppen milyen póznál kezdődik el az ötvenöt másodperces jelenet. Igy egyáltalán nem lehet egyvégtében végignézni tehát mindössze ízelítőt lehet kapni abból, miről is szól a film, illetve azt lehet tudni, miről szól, éppen csak azt nem, hogyan csinálják. Oktatófilmnek így semmiképpen sem alkalmazható. Izgatónak így is eléggé izgató, hiszen igen kevés vizuális ingerre is megindul a merevedés nálad nálam. Nemcsak nálam, hiszen ez a lényege (egyik lényege, vagy ahogy propertius mondja, a mi babitsiusunk fordításában: “a szem gyönyöre vezeti vágyaimat“, az erato c. válogatásban) az effajta filmeknek. Na és én ezt a filmet „megnéztem“ és mit csinál ilyenkor (egy) a férfi? Csendesen mondom, onanizál! Hát az sem rossz, én is csendesen mondom, mégsem. Imádkozik. Imádkozik egy felettes istenhez, egy felettes (nem énhez) feletteshez, hogy miért kellett pont nekünk, európaiaknak kifognunk ezt az idegbeteg istenséget, istenképet (merevedés). Ebben az atya-fiú-szentlélek triumvirátusban a lelkünk az, ami a legjobban megszenvedte, hogy az atya elárulta fiát. Ezt bűnhődjük még ma is. Ezt a félreértett (mert félreérthető) testiséget. Ahelyett, hogy maradtunk volna csak egy teremtő isten képével, de nem, nekünk a fia is kellett. Fiú az atyától, test a testből, és ez nem volt jó. Nem volt jó, mert rosszul sikerült (mi lett a vége, ma sincs vége). Mert nem lett belőle egy sikertörténet, egy normális atya-fiú (vagy atya és fia) kapcsolat. Ezért aztán a testiségünket büntettük évszázadokon át (míg mások meg azt imádták a világ más táján -tájain- és nem fáradtak bele, nem, mert mindig más testet imádtak, mi meg továbbra is saját testünket -testinségünket- büntetjük).
Óriásiak a különbségek. Most a káma szútráról nem is beszélek hát ne is. Nem, nem is. Hadd idézzem csak Homéroszt érosz, mi, hát persze, miért ne: home-eros. Csak két félmondatot tőle: (odabent egymás mellett) szerelemnek örültek (Kalüpszó meg Odüsszeusz) (ők ketten, miután) szerelem gyönyörének örültek (Pénelopé meg Odüsszeusz, Devecseri Gábor fordítása). És, és hadd idézzek most ugyancsak két félmondatot Jaroslav Hašek Švejk című regényéből: és sok kívánsága volt a nagyságos asszonynak? – Volt vagy hat, felelte Švejk-(...), fordította Réz Ádám.
Hát ha csak ezt a két idézetcsokrot hasonlítom össze, mert adódik, hogy ezt megtegyem, akkor még téves következtetést, vetkeztetést vonhatnánk le: helyes információkból téves következtetést! Ám menjünk tovább! A pornófilmek azok nem dokumentumfilmek. És nem is ismeretterjesztő filmek, és nem is játékfilmek. Bár kétségtelen, hogy mindegyikből hordoznak magukban valamit. Legjobban talán mégis egy ismeretterjesztő filmhez lehetne hasonlítani. Például egy, a tűzoltók munkáját bemutató filmhez. A tüzek nyílván eredetiek –még akkor is, ha ezt lévén egy oktató jellegű film, begyújtották, s ettől a tűzoltóparancsnokot még aligha lehetne pirománnak minősíteni-, meg ahogy a tűzoltók (tűzotóikkal) kivonulnak a tragédia színhelyére, meg a víz, meg a fecskendő, amivel oltják, meg a létrák, amivel felmásznak s kimentik meg minden. De a film, amit erről készítenek, az már egy film. A pornófilmek is ugyanígy filmek.
Az más kérdés, hogy jó vagy rossz filmek.
Mert az nem (lehet) kérdéses, hogy ebben a műfajban fajtalanságban is vannak, jó meg rossz alkotások. És alakítások. Mert itt aztán valóban az alakításon van a hangsúly s itt aztán valóban a saját bőrét viszi vásárra a szereplő. Legyen az akár férfi vagy nő. Férfi is. Mert nem igaz az, hogy a férfi szereplő az ilyen filmekben akár „névtelen“ is lehetne merthogy ez volna a lényeg. Csudát! A lényeg, hogy ezek a filmek általában férfiaknak készülnek. A nők nem vagy nem nagy élvezettel nézik ezeket a filmeket. Nem az ő zsánerük. A nők másra harapnak harapjanak? hát jó, ne harapjanak! Harapnak vagy indul be a fantáziájuk vagy izgulnak fel, egyremegy, a lényeg, mitől jön meg a kedvük. De ez egy másik kérdés. A kérdés nem is kérdés igazából, csak mondom: a férfi az egy állat, jó legyen, egy vizuális (állat) lény. A férfi begyűjti napközben a vizuális ingerlő, izgató élményeket s otthon kedvesével kiéli ezeket. Erről van szó. Ezért ezért? ezért magtalanítottam magam. Az erkölcsökben a MA az imperatívusz, a szerelemben pedig a MOST. Hogy MOST bármikor, MOST bármennyit szeretkezhessünk. Hogy MOST testem neki adjam, testem MOST a lélek, hogy az egész testét bejárjam, hogy MOST megtaláljam a lényeget: gondolatban elszálljak vele - a lelkévé legyek. Még MOST is mindig. Erre még nem gondoltál. Most is. Ez a kérdés. Nem ez a kérdés. A kérdés az, hogy amikor kettévált a két nem és lett belőle az igen, hogy lett az, hogy a férfi lett a vizuális? Ez volt a fejlődés? Mert az ma (MA) már tény, hogy előbb volt a női nem s ebből fejlődött a férfi vagy a hím, ha így fejlődéselméletileg jobban tetszik. De a kérdés! Mi volt először? Először nőtt meg a férfi nemi (vagy termékenységi) szerve (a női csiklóból kifejlődve; ezt az is bizonyíthatja, hogy míg a csiklóban 8000 idegvégződés van, addig a hímvessző makkjában mindössze fele ennyi, azaz 4000) s ettől lett vizuális a hím (férfi) vagy fordítva? Néhányan oly vizuálisak voltak, hogy addig nézték, míg kinőtt nekik? Ez a kérdés!
No, hát ez az: normális atya-fiú kapcsolat. Mióta elhagyott a feleségem, nem egyszer már, előfordult, hogy felhívtam őket (ide hozzám is). Legtöbbször a fiam, a nagyobbik fiam veszi fel, nem szolgálatos, dehogy, inkább tinédzser. Mindig-mindenki őt keresi, világos. Egyszer felhívom őket hányszor már, hát igen ez a kérdés, mi újság: anyukám, mondja a fiam! Mintha én egy tök hi-hi, tök! idegen lennék egyrészt neki, a fiamnak, másrészt a feleségemnek, aki elhagyott, az ő anyukájának. Hát ez jó, a te anyukád! Meg kiabál velem, csúnyán beszél de szépen mondod, mintha nem is tudom, mintha megöltem volna az anyukáját. Pedig dehogy! Én értem, hogy neki jól jött ez a válás, ez a függetlenség, hogy így megszabadulhatott tőlem, az örökös (de azt még nem tudja a bestia, hogy örökletes), örökkön-örökké-örködő (különben fölösleges) fölöttös önjétől! Mintha valami összekuszálódott és kései Ödipuszt játszanánk, mintha én öltem volna meg az ő anyukáját! Anyukádat, azt (szeretem nagyon)!
A lányom meg a lányotok, már bocsánat! Ő meg azt mondja nekem, nekem, hogy hülye fasz (med facit i hand: pisilek). Hát hogy mondhat nekem ilyet, kérdezem tőle, kitől hallottad, hát anyutól, na jól van, mondom, legalább veled megvan a közös nevezőnk.
Nem nézek tévét, azért nem nézek, mert mindent elhiszek, amit ott mutatnak, én egy ilyen vizuális tudom férfi típus vagyok. Néha láttam, ilyen borzasztó filmeket, hogy valami katasztrófa vagy más tragédia következik be s akkor ott állnak a gyerekszobák érintetlenül még évek, évtizedek múlva is. Minden úgy van ott a szobában, ahogy az a kisgyerek hagyta, akit megevett a krokodil (mert nem vigyázott rá az anyja), elütött a vonat (mert nem vigyázott rá az anyja), vagy mit tudom én. A lényeg, ott vannak a szülők, sehol a gyerek(ek), csak az emléke. Na, mindig ettől féltem! Hogy bemegyek a szobába s ott a mindennel tele szoba, de sehol egy gyerek megnősültek és kész! Hát igen. De most pont fordítva van. Ez a borzasztó, a többit azt csak elképzeltem. De most itt vannak az üres szobák. Benne a bútorok, ágyak, asztalok, polcok, székek. Még szőnyeg is, itt-ott. Meg a játékok a szekrényekben, polcokon, dobozokban. Játékok és egyéb tárgyak; tárgyak, amikről nem tudom, maradtak vagy nem vitte el őket. Az sem lenne jobb, ha tudnám. Maradtál (te tárgy), hát nem tudod, mennyire hiányzol annak a gyereknek (puff, kihajítom!), de alighogy kezembe veszem, szinte eláll a lélegzetem a szorongástól. Mit csinálnak ezek a tárgyak, mit csinálnak ezek a tárgyak velem, hozzáérek, egy nagy űr lesz keblemben és már nem is merek hozzájuk nyúlni; mi lesz a tárgyakkal, mi lesz velem. És a rengeteg könyv, azt sem vitte el. Nem vitték el. De a gyerekeket igen, őket igen. Üres szobák, mit csináljak Nikolitsnál városra mennek, de azok házak. Én, én mit csináljak. Ha férfi vagy, légy férfi, na-na, ahogy Petőfi mondja. Ott fekszem, ágyamban fekszem mozdulatlanul, na ugye, Petőfi, reszketeg vagy remegek, egyremegy (feneegyemeg). Ez az első vagy második nap délutánja. Pont olyan mint a Bibliában, hajlékuk nem lévén a kősziklát ölelik, ölelném én a szobrát is, de én most magam ölelem valahogy, hogy ne fázzak már annyira, mikor hallom, nyílik az ajtó: a kisebbik fiam fiatok jön. Jött internetezni, mondom, jó. Ott nem működik még. Még jó. Nem csak jó, örülök neki. Azóta is erős szállal kötődik hozzám, szélesen erős sávval: 500 kilobit/secundum. Meg a tárgyak.
Ez tehát nem az a befürdés.
Ott állok hát, aztán már fekszem s fogja a nővér a zacskóm, én meg az enyémet, a ruhást, nincs közös nevezőnk, nincs öltöző, gyorsan, gyorsan, futószalagon, gondolkozási idő már nincs, már nincs idő meggondolni magad (gondold meg magad, ember: sperma, küzdj és bízva bízzál, szaladj, menekülj!) s már beretvál is, egy-két ügyes mozdulat, kész, mehetek, mondja, aztán kapok egy pár zacskót, kéket, oda kapok, nem az enyémet adta vissza (szerencsére cserébe nem kell nekik az enyém, a ruhás sem). Idenyomja a kezembe s én viszem magammal. Már ott fekszem a műtőn (én is az leszek hamarosan egy mű tő, egy tő, ami miből van, műből van, nem igazi, nem terem, illetve belül terem, tágas, üres, sehol egy sperma, csak a nagy terem, kong ). Jön ez a nővér, (legyen ő a beretvás) és meglátja (hova néz ez) a kezemben a két kék zacskót s (dramaturgiai kényszerből) felordít(tatom): mit tettél? (atyaúristen, mit tettél, mit tettél, mit tettél, ne bánd meg!) mit, semmit. Nem vetted fel, bejön a kosz, a szemét. Mondom, (mondanám, kezit' csókolom, de ezeknek nem lehet, ezek emancipáltak, úgy megcibálna, hogy) már ne, tessék haragudni, de a kosz, a szemét, a mocsok, az aljas (mutatok magamra), az már itt van, én vagyok az. Azért vagyok itt. Ez nem megy, ezekkel nem lehet viccelni, viccelni minek is, asszony nélkül gyötrő szenvedély, mit, kérdezi, már azt sem tudom mit beszélek, minek beszélsz ilyenkor, nem altattak el, csak helyileg érzéstelenítettek, József Attila, mondom, asszony nélkül gyötrő szenvedély az élet, miket beszél ez, mondja az egyik (nem a beretvás, a sirályos) a szikésnek, milyen szép, mondja emez, a szikés, te mondtad ezt, kérdi, nem én, mondom, ez József Attila (Attila József, így mondtam), ott helyben, a műtőn eladtam neki két példányt, a gyötrő szenvedélyből. Ő is kettőt vett el tőlem, mind a két ondóvezetékből kimetszett egy-egy darabot, meglóbálta a szemem előtt: látod? Láttam. Először és utoljára. (Elájulok, megy még egyszer az egész.) És remény (a szememből látja szikés, hogy ezen azt értem, veszély), van-e még, kérdezem én (te, a volt férfi); az nincs: ami itt szétvágattatik (tata-taktikából, jaj, dehogy) (csattog az ollóval, mutatja a vezetéket, kacsint a szemével, bizonyíték későbbi apasági kereskedők ellen) az még a mennyekben sem köttetik (össze)vissza már.
Elájulok, megy még egyszer az egész.
Ott állok hát, vagy éppen fekszem (képzeletben már otthon), s történik ez az egész, ez az egész én kis (nem hankiss?) életem meg élettelenítésem s mutatja ez a szikés nekem, milyen ügyes és elvárja, hogy mindezt csendben, egyetlen zokszó nélkül nézzem végig (példa, eset, cél, álom, képzelődés, film), ám nekem ebből elég. Felordítok mintha fájna, mintha mi is fájna, a kivágott zacskó, a kivágott vezeték, a kivágott életem, az elhagyott életem, mintha az a régi mi fájna. Nem is tudom, nem (tudja) ő sem. Csak hallja az ordításom, fáj, fáj, fáj. Ad még egy érzéstelenítőt, fáj, fáj, fáj; aztán még egyet, már nem bírja hallgatni ezt az asszony nélkül gyötrő szenvedélyt, csak adja az érzéstelenítőket, már nem is helyileg érzéstelenít, már értelmem értelmetleníti, már semmi értelmem. Már semmi értelmem.
Már semmi értelme.
Már értelmetlen.
Már érte éltem.
Már éltem.
Mi keresnivalóm nekem már (még) itt.
Mi keresnivalóm.(Cherchez la femme!)
Keresd a nőt. Magadban(pont 2005-03-27, az első terméketlen húsvétkor)
ÁRam
ÁRad belőlem a szeretet
a könyv Ára ha megjelenik: x euró
ÁRunk
ÁRatok
ÁRuk
 |  |  |
|
|
|