Globusz^® Publishing 

Bertics apó kocsmáját a lánya örökölte, aki özvegyasszony volt. "Isten ellen való vétek volna azt a jó kis korcsmát gazdátlanul hagyni, azt a széltől, esőtől, gondtól, bútól védett meleg, puha fészket szétrombolni, amely annyi didergős, ázott verébnek adott menedéket" – gondolta magában a svájci fagylaltárus, és alászolgája, feleségül vette Bertics apó özvegyasszony lányát. És most ő méri a bort a török rondellához ragasztott csapszékben.

A vendégek helyeselték ezt, és éppen úgy otthon találták magukat a füstös benyílóban, mint amikor még Bertics apó mérte az italt. Eleinte sokat emlegették, de aztán olyan dolgok jöttek, amelyek fenekestől felkavarták ezt a csendes, öreg, boldog világot, s az emberek szívdobogva kérdezgették egymást: hát ez is lehetséges?

Pfaff Márton jóslata beteljesedett.

Eleinte arról beszélgettek, hogy Ferenc Ferdinándot a szerb kormány tudtával gyilkolták meg, vagy csak az anarchisták műve volt az egész. Július elsején a Monarchia ultimátumot küldött Szerbiának. Pfaff Márton megesküdött, hogy a háború elkerülhetetlen.

Regen Richard hazajött a Mohácsi–szigetről. Elmondta, hogy ott a fiatal herceg felesége négy hónapja hiába várta haza az urát; most aztán eljött érte az apja, Lubinszky Taddeus, és elvitte őt és első házasságából származó fiát.

– A háború elől menti őket – szólt közbe Pfaff Márton –, mert a sziget közel van a szerb határhoz, és ott kezdődik a tánc, meglássák az urak.

Július 29–én behívták a tartalékosokat, a város tele lett népfölkelőkkel, az utcákon a háborút éltették, a svájci fagylaltárus bezárta a korcsmát, mert nem akarta, hogy duhaj legények szétrúgják a jó kis fészek mind a négy oldalát. Csak a régi vendégeknek volt bejárásuk, hátul a konyhán keresztül.

Aztán jöttek az első hadi jelentések. Megsiratták az első halottakat. A katonatörzsvendégei halotti tort rendeztek a tiszteletükre; ők úgy mondták, hogy a hősi halottakat siratják el ezzel, de tulajdonképpen magukat búcsúztatták el. Mert a fagylaltárus kijelentette, hogy végleg becsukja a kocsmát.

A szobában füstölt a petróleumlámpa. Sercegett, pattogott, kicsiket lobbant, nehéz szagot terjesztett; megköhögtette az öreg tüdőket. A kocsmáros öt liter bort tett az asztalra: egy üveg villányit, egy dörgicseit, egy fehér karcost, egy liter hegyhátit, egy szódavizest.

– Ez az egész. Nincs több. Ha ez elfogyott, alászolgája. Fizetni nem kell.

Nagy nehezen köhögte ki ezt a fagylaltárus.

Halkan sóhajtottak. Ittak.

– Ennek is a háború az oka – szólt keservesen a kucséber. – Se narancs, se datolya, semmi. Paar oder unpaar – ki hall ma már ilyet?

– Paar oder unpaar – motyogta önfeledten Regen, és a Noé bárkájára gondolt. – Istenem, hogy elárvult az is. Az igaz, hogy a legutolsó négy hónap alatt már olyan volt, mint a siralomház. Berta hercegné csak egyre várta, várta az urát, aki ezalatt a világot járta, és szétszórta abban azt a temérdek pénzt, amelyet egyezségképpen a részvényeiért kapott. Szegény hercegasszony ezalatt egész nap sírt, és a gyermekét becézte. Rettenetes sors is az övé. Van ura, de nincs. Van gyermeke, de azt nem viheti a világ szeme elé. Van rengeteg pénze, de egy boldog, nyugodt pillanata sincs, és mérhetetlen gazdagsága most az angol bank páncélszekrényeiben van, s ki tudja, hozzájut–e valaha ebben az életben. Hát, ha ez nem a világ vége... akkor örökké él az emberiség. Ha ugyan érdemes élnie. Mert így nem érdemes. Az ember születik, él, sír, jajgat, szenved, verekszik, és egyszerre jön a vízözön, amely elborítja őt.

– Vajon meddig tarthat ez a háború? – kérdezte Reichner Guszti bácsi, aki Barnabásné mellett egészen összeaszott és megöregedett.

Amtmann bácsi azt bizonygatta, hogy a modern fegyverek mellett két hónapnál nem tarthat tovább.

De Pfaff Márton közbeszólt:

– Sohasem lesz vége.

– Soha?

– Soha.

– Túlzás – vélekedett Amtmann.

– Hát mire gondolnak az urak? Azt hiszik, hogy a katonák csak úgy, mint a hadgyakorlaton, amikor lefújják a játékot, majd szépen összecsomagolnak, hazamennek, és folytatják az életet ott, ahol elhagyták?

– Mit tehetnek egyebet? – kérdezte Barnabás, aki sok véres családi háború után ott folytatta, ahol tegnap abbahagyta.

Pfaff Márton megadta a választ.

– Mit? Hát felfalják egymást. A győztesek felfalják a legyőzötteket, és a legyőzöttek keresik a bűnbakot, akin kiolthatják égő bosszúvágyukat. A hadvezérek és államfők békét kötnek, de a népek lelke tovább háborog. Akkor jön az igazi küzdelem a létért. A paraszt és az úr, a város és a falu, a háború vértanúi és a háború kizsákmányolói csak akkor kezdik el a maguk nagy leszámolását az elpusztult gyárak, a felzabált kenyér, a feldúlt tűzhelyek és a benépesedett temetők felett. Vége az élet szépségének és nyugalmának.

– Mit tegyünk tehát? – kérdezte Reichner Guszti bácsi.

– Én elmegyek innen – nyögte a kucséber. – Én déltiroli vagyok, s ott az olasz határon biztonságban vagyok.

Pfaff Márton nevetett.

– Az olaszok is ellenünk jönnek.

A svájci sírva fakadt. Elátkozta a háborút, és megígérte, hogy ha hazamegy, otthon Svájcban jó hírét költi a magyaroknak.

A gyári szobrászok keserűen panaszkodtak. Az egyiket behívták a háborúba, a másik elmegy pénzbeszedőnek egy borkereskedőhöz.

Amtmann bácsi azt mondta, hogy ő elutazik a húgához, aki paraszt módra gazdálkodik Bajorországban. A bőrgyári könyvelő Prágába igyekszik, ott van a testvére, és annak hét gyermeke van. Ahol hét gyermek eszik, ott neki is jut egy–két falat.

– Elszéled az egész úri társaság – jajgatott a svájci – alászolgája, mindenki itthagyja a kocsmát.

Valamennyinek a foga vacogott, pedig nyár kellős közepe volt, s a nap hetek óta tüzelt az omladékos bástyaromokra. A vadgesztenyefák már csupaszon álltak a bástya előtt, mint lerongyolódott, kiaszott öreg koldusok a temető kapujában. A fügefa görbe, bütykös, barna ágain nem csillogott már a szivárgó nedvesség: utolsó cseppjét is elkönnyezte már rajtuk a halódó vénség. Kiszáradt a gyep a bástya tövében. Szürke kavics, por, szemét, lerágott csontok, szétmállott konyhahulladék takarta a kuglizót, a filagóriát pedig, amelyet régen sötétkék futóvirág takart el az utca kíváncsi szeme elől, már tavaly feltüzelte a kocsmáros.

Amtmann bácsi vénasszony módjára siránkozott.

– Nem hallgattak rám! Pedig én harminc esztendő alatt ötvennégy memorandumban figyelmeztettem az uralkodókat és a minisztériumokat, hogy ha nem csinálják meg az örök békét, összedől a világ. De nem hallgattak rám. És mi lett az eredmény? Lám, most itt van. Az egész világ összedől, és felfordul minden. Elfogyott a jókedv, a becsület, az erkölcs és az erő. Vége a népek, emberek, emberi lelkek régi szép szolidaritásának. Ez a vízözön. A legmagasabb hegyeket, a trónokat és a trónokon ülő bálványokat tízkönyöknyire elborítja a vízözön szennyes hullámáradata. Semmi sem marad meg, csak az én. Az ego. A szubjektív ember árva, szomorú, magára hagyott önzése.

– És a család?

– Az beletartozik az ember egyéni önzésébe. A farkas is védi és szereti kölykét. Ez az ő társadalmi önzése. Az egyén, az én magába olvasztja a véréből támadt vagy véréhez tapadt másik ént, a gyermeket, folytatását, a szülőt, akiben eredetét, a férjet, az asszonyt, akiben örömtársát, védőjét vagy védencét látja. Az emberiség visszabomlik ilyen apró sejtekre, és egy nagy bellum omnium contra omnes áll elő, mert kevés a fóka és sok az eszkimó.

– Tehát?

– Építsük fel újra Noé bárkáját.

Amtmann bácsi fellengős beszédét nem értették meg, de mindenki, még Pfaff Márton is helyeselt neki.

A francia még egy üveg dörgicseit talált a pince legbensőbb zugában. Azt az asztalra tette.

– Uraim, kár ezért a kocsmáért, s kár ezért a városért, alászolgája. Kár. Itt becsületes magyarok laknak. Szerencsétlenek, de becsületesek. Itt jóság és emberszeretet honol.

– Igaz! – bólintott a pápaszemes.

– Az egész világon nincs olyan derék nép. Itt mindenkit becsülnek. Éljenek a magyarok.

– Éljenek.

Mindenki koccintott. A fagylaltárus kipirulva folytatta.

– Ez valóságos Noé bárkája itt, alászolgája.

Regen Richard elsápadt, és beledörmögte a borospoharába:

– Noé bárkája, Noé bárkája... de a vízözön Noé bárkáját is összetörte.