|
|
|
A hercegnő halála után már gondolni sem lehetett arra, hogy Alekszej valaha is felvehesse a Birukov nevet, és hogy kiperelhesse magának apja uradalmait. A Birukov–vagyon átszállt az örökösökre, és az örökösök között semmi keresnivalója sem volt Lomov Alekszejnek. Az orosz kormány még a Nyersolaj Tröszt részvényeire is rátette a kezét. Alekszej máról holnapra koldusbotra jutott.
Lubinszky úgy vélte, hogy talán még meg lehet valamit menteni, és ezért Alekszejt Wells igazgatóval elküldte Londonba. Berta a Noé bárkájában maradt, s úgy beszélték meg, hogy ő és Alekszej karácsonykor Nizzában találkoznak.
Berta december közepén érkezett Nizzába. Ellenállhatatlan vágy késztette, hogy újra lássa a kék tengert, a régi város szűk és árnyas utcáit, ahol annyit csatangolt özvegysége első hónapjaiban. Az öreg Boulevard du Midin, a Paillon torkolatánál az elhagyott gyermekek menhelye körül, ahol valamikor az ő férjét, Szergejevics Alekszejt is nevelték, újra eszébe jutott minden régi kín, minden tusakodás, a gyász és az újjáéledő, valójában legelső szerelem érzései között. Néhány hónapos özvegy volt ekkor... két évvel ezelőtt. Szíve alatt megholt urának, a nagy hatalmas bárónak gyermekét hordozta, a báróét, aki őt a polgári szegénységből emelte magához, s akit olyan hamar megtagadott... Ott a tenger kék partján ismerte meg a fiatal orosz herceget, aki felébresztette benne a szerelem félénk és tétova démonát... nem tehet róla, akkor úgy érezte, hogy ez szörnyű bűn, most úgy érzi, hogy kissé korán lett hűtlen a báró emlékéhez...
És mindez miért?
Berta türelmetlenül számolgatta a napokat. Vajon mit végzett Alekszej Londonban az örökség körül? Nem a milliók idegesítették. Eszébe jutottak neki az apja szavai. Ő csak az érem egyik oldalát tudta kifényesíteni. De az éremnek egy másik oldala is van: a lelki dolgok... ejh, Istenem, itt van a nagyobb baj és innen jöhet a tragédia...
...Berta alig várta, hogy szemébe nézhessen az urának: vajon mi van abban a két fátyolos, réveteg, egzaltált szembe beleírva Franz jövendője felől?
Alekszej azt írta, hogy szerdán este érkezik. Calais–ból táviratilag értesítette, hogy útban van, és szerdán okvetlenül itt lesz. Párizsból újra sürgöny jött, hogy betartja a pontos terminust. Ma csütörtök. Tegnap egész nap várta. Semmi hír. Lehet, hogy Alekszej Párizsban maradt, de akkor illett volna arról értesíteni... Sem Alekszej, sem sürgöny. Úristen, mi történhetett?
Berta agyában rémképek rajzolódtak ki. Alekszej vonata kisiklott... de erről írnának a lapok vagy legalábbis sürgöny jött volna Nizzába... Alekszej Párizsban töltötte az éjszakát, és elfeledkezett magáról... de az éjjeli vonattal azért megjöhetett volna...
Berta szívébe éles fájdalom hasított. Alekszej megcsalta? Alekszej könnyű vérű ifjú volt, még most sincs harmincéves... Párizs... a kísértés, a félvilág... az alkohol... Alekszej! ah, ez kétségbeejtő volna! – sikoltott fel Berta, és behunyta szemeit, kezébe temette az arcát, és borzongott a félelemtől és féltékenységtől.
Ha ez is lehetséges, akkor inkább legyen vasúti szerencsétlenség vagy betegség... jaj, Istenem, a legnagyobb katasztrófa az volna, ha Alekszej megcsalta volna őt.
Berta hirtelen felöltözködött. Gyermekét meg sem nézte. Komornájának meg sem mondta, hova megy, csak az autóját rendelte a villa elé.
És néhány perc múlva az állomás felé robogott. Ott lihegve kérdezősködött.
– Megjött a párizsi vonat?
– Ma reggel 4 és fél órakor.
– Lomov herceg megérkezett?
– Nem ismerjük őexcellenciáját.
– Nem volt útközben valami baj?
– Semmi.
Berta szégyenkezve visszaült a gépkocsiba.
"Akkor megcsalt" – gondolta magában kétségbeesve és felbőszülve az elképzelt szörnyű meggyalázottság miatt.
A tengerpartra vitette magát.
Ahogy a strand mellett végigszáguldott, ájuldozó rosszullétet érzett. Megállíttatta az autót. Kiszállt, a strandra vánszorgott, és leült egy padra. A sofőr csodálkozva nézett úrnője után.
Berta körülnézett, és ijedten vette észre, hogy azon a helyen ül, ahol Alekszej szerelmet vallott neki egy éjszakai kártyacsata után. Igen, itt ült ő akkor is, és Alekszej mámorosan és félőrülten jött a Casino Municipale–ból, édesanyjával, Alekszandra Ivanovnával... Autón jöttek. Alekszej maga vezette a kocsit, és morfintól, alkoholtól, kártyától elcsigázott idegrendszere megbomlott és az autót belevitte a tenger hullámaiba.
Itt volt, ezen a helyen, talán éppen ezen a padon ült...
És akkor nem gondolt az ő nagy, hatalmas, erős urára, aki csak néhány hónapja hagyta özvegyen. Lehetséges az? Ő volt az? Ő volt az? Ő volt, a kis Franz anyja... és az a dadogó, véres szemű, egzaltált beszédű, tivornyákban és pusztító szenvedélyekben elcsigázott kártyás Alekszej volt, az ő mostani ura?
Szentséges Isten, de bonyolult zűrzavar, érthetetlen káosz ez az élet!
És most ki tudja, hogy feledkezett meg róla ez a fiatal, esendő, gyermekesen beszámíthatatlan Alekszej?
Berta lehorgasztott fővel ült a padon, és tágra nyílt szemmel a vörössárga homokba bámult, anélkül hogy valamit látna.
Egyszerre valami megnyugtató érzés suhant át a lelkén.
"Nem lehet, hogy Alekszej megcsalt volna engem. Rémképeket látok. Annyi az egész, hogy féltem a kis Franzot. Aggódom érte és félek, hogy Alekszej nem fogja szeretni. Ennyi az egész. Ezért vagyok olyan izgatott. Megint új élet kezdődik, és nem tudom, hogy nem lesz–e ebből baj. De ma már megtudom. Alekszej biztosan megérkezik. Eléje vezetem a fiamat. És belenézek mind a kettejük szívébe. És akkor mindent fogok tudni. Mit is gyötröm magam? Elmegyek haza. A legközelebbi vonat egy órán belül itt lesz. És itt lesz Alekszej."
Berta felemelkedett, és az autó felé indult. Meglepődve látta, hogy a sofőr egy karcsú, elegáns, magas termetű, előkelő úr előtt hajlong, és feléje mutogat.
A férfi megfordult.
Berta nem hitt a szemének.
– Alekszej!
– Berta!
Az asszony majdnem elájult. Hirtelen eszébe jutott, hogy a báró halála óta sokszor volt látomása és hallucinációja. Akkor is... amikor az első ura meghalt... Azóta is gyakran álmodik, félöntudatában alakokat lát és szavakat hall... bizonyos, hogy most is csalódnak az érzékszervei... nem lehet az, hogy Alekszej itt van, hiszen a legutolsó vonat fél ötkor érkezett, és a legközelebbi csak egy óra múlva jön. Berta reszketni kezdett. Azon erőlködött, hogy kitalálja: ébren van–e, vagy álmodik? Éjszaka van–e, vagy nappal? Ágyában van–e, vagy valami misztikus erő kivitte a tengerpartra...
De a fantom túlságosan hevesen kiáltott, feléje szaladt, és a karjaiba zárta.
– Berta, hogy kerülsz te ide?
– Alekszej, te vagy?
– Mit csodálkozol?
– Mikor jöttél?
– Jöjj, ülj a kocsiba. Menjünk.
– Hová?
– Hát haza. Hozzád.
Berta nem is tudta, mi történik vele. Öntudatlanul beült az autóba, és odasimult az urához. Az autó megindult, és gyors iramban száguldott a Quai Massena felé.
Szótlanul léptek Berta szobájába.
A herceg fáradtan ereszkedett le egy karosszékbe.
– Üljön le – kérte a feleségét.
Berta izgatottan felkiáltott:
– Hol volt, Alekszej?
– Üljön le, kérem – könyörgött a férfi. – Így nem tudok beszélni. Különben nem is beszélek. Fáradt vagyok.
Alekszej csakugyan szánalmas volt gyűrött, kimerült, tétova, szinte megható elesettségében.
– Mikor jött? – kérdezte hosszú szünet után Berta.
– Tegnap este.
– És?
– Nem tudok beszélni. Kérek egy csésze teát. Nem, inkább kávét kérek. Vagy egy pohár likőrt.
– Alekszej, mi történt magával?
– Játszottam.
– Szentséges Ég! – sikoltott fel Berta, és felugrott. – Alekszej, maga megfogadta...
– Meg.
– Hogy soha életében...
– Igen.
– Már Londonban is kártyázott?
– Nem.
– Párizsban kezdte?
– Nem. Csak itt jutott eszembe. Amikor megláttam a Casinót. Látja, Berta, miért hívott ide...
Alekszej ezt oly siralmasan mondta, hogy Berta megsajnálta. De aztán eszébe jutott, hogy ezzel a herceg tulajdonképpen őrá akarja áttolni a felelősséget. Ez felbőszítette. Végigmérte, és gúnyosan nevetett.
– Hát elég, hogy egy kártyabarlangot megpillantson, és elfelejtse önmagát, a fogadalmát, a becsületét?
– Elég! – kiáltotta durván a herceg –, sértegetni nem engedem magamat. Becstelen nem vagyok, csak nagyon szerencsétlen... Berta... majd ha beszélni tudok...
– Menjen aludni.
– Nem tudok... Izgatott vagyok...
– Akkor ne igyék kávét és likőrt.
– Bevegyek pantopont? – kérdezte együgyűen és félénken a herceg.
Berta tekintete végigvágott az elcsigázott ember szenvedő, vonagló, halálsápadt arcán.
– Miattam azt is megteheti... – válaszolt könyörtelenül.
A herceg kissé összeszedte magát. Felállt, kiegyenesedett, és patetikusan a szívére tette a kezét.
– Nem. Esküszöm, hogy nem. De kérem, legyen hozzám jó. Ha szeret... Szeret?
Berta csodálkozva nézett rá. Ha ebben a pillanatban felelni kellene erre a kérdésre...
Alekszej újra magába roskadt. Sokáig hallgatott, egyszerre csak nagy erőfeszítéssel kilökte magából:
– Egymilliót vesztettem...
Berta összecsapta a kezét.
– Alekszej! Mit tettél! Tönkretetted magad! Ó, Istenem, ó, én Istenem!
A hercegné sírt és jajveszékelt, a herceg csodálkozó, gyermekes arccal bámulta a kétségbeesett asszonyt.
– Te persze azt hiszed, hogy dollárban vesztettem. Nem. Frankban. Svájci frankban... Egymillió svájci frank... Azért is érdemes így kétségbeesni?
Berta nem tudta, sajnálja vagy gyűlölje a férjét. Ránézett Alekszejre, és elrémülve látta, hogy a fiatal, szép, de fonnyadt arc bárgyú nevetéssel vonaglik. Mintha Alekszej büszke volna arra, hogy csak svájci frankban vesztett. Berta szíve elfacsarodott, és keményen, hidegen, élesen kérdezte:
– Annyi pénz volt magánál?
– Nem.
– Csekk?
– Az sem.
– Hát?
– Névjegy. Holnap kell fizetnem.
– És honnan veszi holnap?
A herceg gőgösen felelt:
– A Birukov hercegek nem jönnek zavarba egy rongyos millió miatt. Berta megrezzent.
– A Birukov hercegek? Hát Londonban sikerült valami?
A herceg nevetségesen és együgyűen fölényes mozdulatot tett. Mintha a milliós kártyaadósság mellett az egész örökösödési ügy eltörpült volna, mintha az most egyáltalában nem is volna fontos. A szeme szikrát szórt, és keskeny fehér öklével a mellére ütött.
– Nem az örökségről van szó. Azok a londoni ügyvédek éppen olyan gazemberek, mint a szentpéterváriak.
– Tehát nem sikerült – dadogta Berta, és elfehéredett.
– Mit tudom én – hördült fel a herceg –, de most nem arról van szó, hanem a becsületről. S a becsület az első!
Erre a nagy és szónokias frázisra görcsös kacagással válaszolt az asszony.
– A becsület? Alekszej Szergejevicsnek a becsület az első?
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy miért nem gondolt a becsületre, amikor kiszállt a nizzai pályaudvaron? Miért ment akkor a Casinóba, ahelyett hogy a feleségét kereste volna fel? Miért nem jutott eszébe a becsülete akkor, amikor a démon bevonszolta a játéktermekbe?
– A játék még nem becstelenség.
– De becstelenség, amikor az ember megfogadta.
– Igen.
– És becstelenség, amikor az embert a felesége várja...
– Ez igaz.
– És becstelenség, amikor az ember olyan pénzt veszít el...
– No, milyen pénzt? – kiáltott közbe dühösen és dacosan a herceg.
– Amit nem áll módjában előteremteni...
Alekszej meghökkent.
– Hogy érted ezt, Berta?
– Magának nincs pénze.
– Kölcsönt veszek...
– Uzsorástól?
– Ha másként nem lehet...
Berta leroskadt, és jajveszékelve tördelte a kezét.
– Elvesztünk, Alekszej! Maga újra a könnyelmű, léha, adósságcsináló gárdatiszt... Maga nem férj, maga nem szeret engem, sem önmagát, sem az Istent... maga elveszít valamennyiünket.
A herceg odament Bertához, és kérlelni kezdte:
– Berta, édes kis szívem, ne vegye úgy a lelkére a dolgot. Nem olyan nagy összeg ez... Majd előkerítjük... Egy sor gyöngy... valami kis ékszer... egymillió svájci frank... csekélység... Nem ez fáj nekem, hanem az, hogy magát megbántottam. A millió? Az semmi. Legalább tanultam. Megundorodtam a játéktól. Örökre megundorodtam. Már nem is gondolok rá. De az kimondhatatlanul fáj, hogy vetkeztem ellened.
Berta elérzékenyedett.
– Nekem is az fáj.
– Meg tudsz–e bocsátani?
– Miért tetted, Alekszej?
– Miért? – kiáltotta Alekszej. – Hát hallgass ide, Berta. Én nem így képzeltem a mi életünket.
– Szent Isten...
– Egész másképpen gondoltam. Én meg akartam pihenni ebben a házasságban. Én azt hittem, hogy vége a vergődésnek, amelybe egész fiatal életem belefúlt. Én azt hittem, hogy vége a lelki remegésnek, a félelmeknek, a kétségeknek és lelkiismeretfurdalásoknak, amik végigkorbácsolták Alekszej Szergejevicset attól kezdve, hogy öntudatra ébredt.
– Nem értelek, Alekszej.
– Én azt hittem, hogy végre elérkezik az idő, amikor minden úgy igaz, ahogy van.
– Talányokban beszélsz.
– Hogy én igazán Alekszej Szergejevics Birukov herceg vagyok. Hogy én csakugyan az vagyok, aminek érzem magamat. Embernek, férfinak, úrnak, akit szeretnek, becsülnek, kímélnek, tiszteletben tartanak, akit magukkal egyenrangúnak tartanak azok, akik körülvesznek: a feleségem, az embertársaim...
– Félrebeszélsz, Alekszej!
– Tudom, mit beszélek, Berta. Én még most sem vagyok senki. Vagy ha vagyok valaki, azt a valakit szégyenlem, sajnálom és megvetem. A hercegasszony fia vagyok. Egy morganatikus házasság gyümölcse, nem pedig a hatalmas Birukov Szergej hercegnek, a cár kamarásának és hadsegédjének a fia. Egy évjáradékon tengődő gyámok, ügyvédek és bankárok prédája, egy kitartott, de vasfegyelem alatt álló, akaratától és szabadságától megfosztott senki, egy báb, egy szegény, semmibe vett férje a visói nábob özvegyének, aki egy fillér felett sem rendelkezik.
Berta kétségbeesve nézett az urára.
– Alekszej, az Istenért, fékezd meg magadat. Fáradt vagy és izgatott. Nem tudod, mit beszélsz és mit akarsz. Eredj, aludjál, majd én elintézem a dolgot.
– Mit?
– A milliót.
Alekszej keserűen nevetett.
– A tékozló fiú dolgát majd rendbe hozzátok? Köszönöm. Még ezt sem szabad magamnak elintéznem? Jó. Hát intézd el. De én nem fekszem le aludni. Én nem vagyok álmos. Én még játszani akarok. Hiszen kisgyermek vagyok, ugye, édes kis anyuskám?
Berta megsajnálta a vergődő embert.
– Alekszej, ne bántsd magad, drága Alekszejem! Én nem bántlak, nem akartalak gúnyolni vagy sérteni. Te igazán fáradt vagy. Aludd ki magad, és holnap elhagyjuk Nizzát.
– Előbb rendezni kell az adósságomat.
– Azt majd rendezem én. Eladok egy briliánsot. Hiszen oly sok cifra ékszer hever a táskámban...
– Nem is szólsz apádnak?
– Nem.
– Köszönöm. De azért nem vagyok nyugodt. Látom, jó szíved van, és sajnálsz engem, Berta. Meg tudsz bocsátani és áldozatkész vagy. Miért?
– Mert szeretlek.
– Nem. Csak mert nagylelkű vagy és...
– Semmi és. Szeretlek.
– Nem szeretsz. Te már kiábrándultál belőlem.
– Alekszej!
– Úgy van. Meguntál. Közönyös lettél, s csak gyengéd elnézés van benned. Nem is gyengédség, csak kötelességtudás.
Berta nem felelt.
Alekszej szomorúan ingatta fejét.
– Szó sincs már szerelemről. Te már nem érzed, hogy nem tudnál nélkülem élni.
– Ah!
– Én pedig folyton azt érzem. Te Berta, most jutott valami eszembe. Mi már nem szeretjük egymást.
Berta nevetett.
– Szép vallomás.
– Úgy van. Nem szeretjük, sőt egy kicsit már gyűlöljük is magunkat és egymást.
– Te úgy érzed?
– Tudom. Csakhogy nagy különbség van a két gyűlölet között. Te gyűlölsz, mert már nem szeretsz, én gyűlöllek, mert nem tudlak nem szeretni, Berta.
– Őrültségeket beszélsz.
– Soha nem voltam annyira az eszemnél, mint most. Egész tisztán látom a dolgokat. Te már érzed, hogy nélkülem szebb, jobb, nyugodtabb és boldogabb volna az életed. Én pedig érzem, hogy nem tudok nélküled élni. Ez a különbség. Mert én csak benned, csak általad, csak neked élek, és a kenyér, a levegő, az álom, az egészség sem kell nélküled. Lehet, hogy ez betegség. Lehet, hogy ez a tehetetlen, elkényeztetett, improduktív, önmagával meghasonlott ember menekülése az egyetlenhez, ami betölti, igazolja, kívánatossá és élvezhetővé teszi az életét. Úgy látszik, az én életemnek nincs más célja, programja, rendeltetése és értelme, mint te. A te szerelmed. A te karjaid közt elhaló sóhaj. A te szépséged csodálata. A te szeszélyeid szolgálata és tűrése. A te lábad előtt való megsemmisülés.
– És ez felbőszít... – mondta utána halkan az asszony.
Alekszej felegyenesedett, és szilárd hangon felelte:
– Igen. De tudod–e, hogy miért? Mert érzem, hogy te nem vagy úgy, mint én. Hogy a szerelmünkben nincs meg a kölcsönösség egyensúlya. Hogy én hiába égek el... te... te... nem tudsz engem a máglyára követni.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Berta kéjes vágyával a kegyetlenségnek.
– Biztos. Te már nem szeretsz engem. Sőt nem is vagy hű hozzám.
– Alekszej! – sikoltotta Berta. – Te durva vagy, és elment az eszed.
A herceg oda sem hallgatott.
Vad haraggal folytatta a mondatot:
– Megcsalsz, mert mást szeretsz.
– Ember!
– No, nem testileg értem. De nem messze állsz tőle. Mert csak azért vagy hű és tiszta, mert...
– Elég. Nem hallgatlak tovább! Eszelősségedben meggyalázod a feleségedet, magadat és a józan észt. Hiszen alkalmam sem volna. Egészen egyedül vagyok, soha emberrel nem beszélek, nem is vágyom arra, hogy még valaha valaki asszonyszámba vegyen, kerülöm az embereket... Alekszej... te is tudod ezt, és ha mégis gyanúsítani mersz, akkor ez vagy elmebaj, vagy tudatos tettetés, ürügy a szakításra...
Alekszej búsan legyintett.
– Ne védelmezd magad. Hiszen nem vádollak.
– Hát?
– Csak panaszkodtam. Azt mondtam, hogy...
– Nem szeretlek.
– Úgy van.
– És hogy megcsallak...
– Igen.
– De hát kivel, az Istenért?
– A gyermeked apjával – nyögte ki Alekszej.
Berta leroskadt a székre, és mereven bámult a rozsdabarna szőnyeg arabeszkjeire. Mélységes csend szakadt a két ember lelkére. Berta úgy érezte, hogy valami szörnyű szakadék támadt most közte és Alekszej között. Alekszej féltékeny a halottra, s ebben igaza is van. Alekszejnek joga van féltékenykedni, mert Berta sokszor rajtakapta magát, hogy összehasonlításokat tesz... Ez pedig a hűtlenség kezdete... Igaz, ő túlságosan sokat gondol a gyermeke apjára... És ilyenkor nemcsak bánatot, de megbánást is érez... És Alekszejt is szégyenli a hatalmas Müller Fritz előtt... De nem gondolta, hogy Alekszej azt tudja...
Percek múltak el, és egyikük sem szólt. De látszott rajtuk, hogy így némán, megdermedve és reszketve is égő szenvedéllyel vitatkoztak. A férfi érezte, hogy ő nem tudja betölteni az asszony lelkét. Berta most még küszködik magával. Tiszta és szemérmes lelke titkolja, hogy már nem szereti őt. Titkolja, de nem tudja eltitkolni. Minden szavából, minden mozdulatából, szemének minden pillantásából kisugárzik, hogy nem szereti őt. Nos, mi lesz ennek a vége? Berta majd talál valakit, aki jobban hasonlít gyermeke apjához, mint ő.
Alekszej végre megszólalt.
– Nos, igazam van, Berta?
– Nincs.
A herceg keserűen mosolygott.
– Nem gondolsz már a báróra?
– Csak a fiamra gondolok.
– Én is sokat gondolok rá.
– De haraggal.
– Nem. Csak fájdalommal.
– Miért fáj neked Franci?
– Mert van.
Berta sírva fakadt.
– Gonosz vagy.
– Csak szerencsétlen. Lásd, én nem mondom, hogy te rossz vagy hozzám, Berta. Sőt túlságosan jó vagy. De ez is csak azért van, mert expiálni akarod az ellenem elkövetett bűnt.
– Micsoda bűnt? – suttogta az asszony.
– Hogy Franci a világon van.
– Ez bűn?
– Az én szememben igen.
– Hát ezt nem tudom és nem is akarom jóvátenni soha – felelt gőgös daccal Berta.
– Tudom. És ez az én tragédiám. Erre gondoltam az este, amikor megérkeztem Nizzába. És ezért nem siettem hozzád. Nem mertem. Féltem.
– Francitól?
– Francitól és tőled. És még valakitől.
– Ugyan!
– A fiad apjától.
Berta Alekszej vállára tette a kezét. Érezte, hogy ezzel a gondolattal egyszer már végleg le kell számolniok. Csendesen és nyugodtan beszélt, csaknem anyáskodva, mint egykor itt, a tengerparton, amikor Alekszej a gépkocsit belekormányozta a hullámokba. Berta úgy érezte, hogy Alekszej most is az örvény szélére ragadta magát, és valami kétségbeesett öngyilkosvággyal keresi a katasztrófát. Megpróbálta, hogy visszaterelje.
– Alekszej! Te tudtad, hogy nekem gyermekem van, és akkor boldogan vállaltad. Megbántad talán?
A herceg nem felelt.
– Alekszej! Nem csodálhatod, hogy a fiamat szeretem, és az apja emléke nekem szent. Ha nem így volna, akkor volnék méltó a megvetésedre.
A herceg összeszorította az ajkát, és szikrázó szemmel nézett a feleségére.
Berta várt a válaszra.
– Nos, nincs mondanivalód? Ez az az óra, amikor mindent meg kell egymásnak mondanunk. Jobb most, igen, most, ebben a percben, mindent, mindent, hogy aztán soha ne kelljen beszélnünk. Alekszej, hidd el, mindenről beszélhetsz velem. Nyíltan, egyenesen, őszintén, akár brutálisan is. Egyszer, egyetlenegyszer, aztán többé soha. Nos, akarsz beszélni?
Alekszej lassan elnézett az asszony feje felett. Hosszan, merőn bámult ki az ablakon, a fodrosodó hullámokra, a hullámok felett a rozsdás szélű szürke fellegekre, s a fellegek felett homályosodó sötétkék égboltozatot bámulta üveges szemekkel, és a melle zihált.
Végre megszólalt.
– Nos, hát jó. Legyen. Beszéljünk. Igazad van. Nekem a te fiad elviselhetetlenül fáj. Én nem bírom ezt, Berta. És hogy miért nem bírom? Nos, elmondok valamit. A te fiad... igen... a te fiad úgy van bejegyezve a drezdai szanatórium anyakönyvébe, hogy... nos, mondjam tovább?
– Mondd – felelte Berta dermedt nyugalommal.
– Nos – lihegett a herceg –, a te fiad törvénytelen gyermek.
Berta visszanyerte minden önuralmát.
– Az apám akarta így... jól tudod, miért.
A herceg felordított.
– De mi szükség volt erre? Mi? És ki biztosít engem?
– Miről? – sikoltotta Berta.
A herceg csak hörögni tudott.
– Hogy a fiad csakugyan... csakugyan a Müller báró fia?
Berta elhallgatott, és az ablakhoz lépett. Most már tudott mindent. Hallgatott.
A herceg egy ideig a levegőbe bámult. Kétszer is akart valamit mondani, de a kinyílt ajkát megint összecsukta. Kicsit még töprengett, aztán lassan megfordult, és kiment Berta szobájából.
Berta nem hívta vissza, és nem futott utána. Nem tudott. Fáradtan leült. Kinézett az ablakon, a zöldes fényű, sima tengert nézte. Arra gondolt, hogy ők már elvesztették egymást.
"Lehet, hogy egy egész életet egymás mellett töltünk – gondolta csendes megadással –, de sohasem fogjuk többé megtalálni egymásban azt, akit elvesztettünk."
 |  |  |
|
|
|