|
|
|
Regen Richard éppen Pécsett járt, s Bertics apó korcsmájában hallotta meg, hogy a hercegasszony meghalt.
Az orgonista homlokán kidagadtak az erek, ajka remegett, ötször nyitotta ki egymás után fogatlan száját, de abbahagyta, mert rettenetes dadogás lett volna a vállalkozásból. Lehajtotta fejét, és arra gondolt, hogy holnap ő is visszautazik Regensburgba még egyszer megnézni a dómot, ahol első nagy diadalát aratta, és aztán lefekszik és meghal.
"Most aztán igazán semmi szükség nincs a Lót–kantatéra" – ez volt az ő művészi önzésének első és legmélyebb feljajdulása.
Aztán magába roskadt, és eltűnődött azon, hogy az ember mögött milyen alattomosan, milyen láthatatlanul, de milyen kitartóan ólálkodik a halál. Az egyiknek jó, a másiknak rossz ez a brutális és primitív megoldás; de mindenki minden problémáját ez oldja meg végső fokon, megfellebbezhetetlen igazságtalansággal. A halál. Nagy igazságtalanság, éppen olyan, mint a születés. Az ember tudta és akarata nélkül jön a világra, és éppen úgy megy ki is abból, ha eljön az óra. A születés is igazságtalanság. Az egyik bíborban, a másik rongyokban születik, és a legboldogabb az, aki elpusztul az anyja méhében. Igazságtalanság az is, ez is, de a születés és halál két igazságtalanságából mégis igazság lesz. Az élet igazsága: a végzet, a fátum, a véletlen, a sors. Eh, nem olyan nagy dolog az élet. Jó és rossz, sírás és nevetés, erény és bűn: ez semmi. Születés és halál: az minden. És ami közbe van, az csak az idő múlása. Órák, napok, hetek. És mindig ott ólálkodik az ember körül a halál.
A korcsma többi vendégei nem voltak ilyen szomorúak. Ők nem gondolkodtak élet és halál problémája felett, mert ők már nem is éltek. Csak borozgattak és szívták a pipát. De ez a kettő nagyon ízlett nekik.
– Hej, korcsmáros – kurjantott a kántor –, még egy fél litert abból a dörgicseiből!
Mindenki nevetett.
– Száz icce bort!
– Bertics apó!
– Alászolgája!
Ezt a francia mondta.
– Hol van Bertics apó? – kérdezte hirtelen meghökkenéssel a fiatal szobrász, aki pénzbeszedőnek állott egy borkereskedőhöz.
– Az ám, megszökött az öreg a vendégei elől – méltatlankodott a telekkönyvvezető.
– Hej, vén szerb cimbora, merre jársz? – kiáltoztak összevissza valamennyien, és kitódultak a konyhába.
Regen is utánuk lépdelt sötét, félős, izgatott előérzettel.
– Bertics apó!
– Jézus! – kiáltott fel fogvacogva a fiatal szobrász, két kezével befogta a szemét, és hangos zokogásra fakadt. A kucséber felhördült, és kiszaladt a konyha ajtaján.
Regent az ájulás környékezte.
Bertics apó ott feküdt a tűzhely mellett rozoga, keskeny ágyán, ingujjra vetkőzve, kezeit egymásba kulcsolva, hanyatt, mint ahogy a ravatalon szokás. Feje fölött fakereszten függő pléhfeszület és nagy piros szemű, öreg rózsafüzér.
Az öreg kocsmárosban már cseppnyi élet sem melegített. Hideg volt, fehér, csendes, elszánt halott, aki belenyugodott az enyészetbe, miután az utolsó öt litert felszolgálta vendégeinek.
A nyomorult petróleumlámpa utolsót lobbant, és sötét lett ivóban, söntésben, konyhában. A telekkönyvvezető gyufát gyújtott, és kalapját kereste a szögön.
– Igaza van neki. Nem lehet tovább.
– Alászolgája – hebegett ijedten a francia, és letérdelt az ágy elé. Ezt az egyetlen magyar szót tudta megtanulni, és most megtisztelte vele halott barátját, pártfogóját, gazdáját s vele az egész országot, ahol húsz esztendeig élt vidám kocsmai henyélésben.
Mindannyian hazasompolyogtak.
Regen, ahogy fújtatós tüdejével felbaktatott a hegyre, lemondón ismételgette:
– Nem. Nem megyek a Noé bárkájára. Nem érdemes. Pfuj, de nyomorult ez az egész élet.
Mire beért a háza kertjébe, megrögződött benne az elhatározás.
"Itthagyok mindent."
Amikor benn feküdt az ágyában, megbékélt a sorssal. Jó. Az ember úgy is meghal, akár van pénze, híre, dicsősége, akár nincs...
"Alászolgája" – jutott eszébe a francia fagylaltárus búcsúzása, elmosolyodott, falnak fordult, és Isten nevében nyomban mély álomba merült.
Bertics apót nagy dísszel temették. Utolsó útjára a bőrgyári zenekar is kivonult, és egész úton fújta a gyászindulót. A dobokat gyászposztóval vonták be, s a kürtök úgy recsegtek, mintha el–elcsuklanának a sírástól. A koporsó után a vén kocsmáros családja ballagott: az ügyvéd, a kántor, a bőrgyári könyvelő, a kucséber, Barnabás mérnök úr és Reichner Guszti bácsi, a fagylaltárus, és valamennyinek könnyezett a szeme.
Regen Richard hátul, az asszonyok összevissza tömegében bújt el, és végigköhögte az egész temetést. Egész úton egy másik temetésre gondolt, amely húsz évvel ezelőtt vonult itt végig a lejtős utcákon. Az ő leányát temették akkor, a világszép Jennyt.
Hajh, hajh!
Azóta Regen Richard nem gondolt annak a bizonyos kantaténak, Lót kantatéjának a megírására. Azóta nem volt érdemes dolgozni, gondolkozni, remélni és vágyakozni a dicsőségre. Jenny volt az ő géniusza, szerelme, élete célja és bizodalma. Gyönyörű volt, és ő úgy féltette az élet szennyes érintésétől. Jól tette? Nem. Jenny elsorvadt, megrútult, belebetegedett ebbe a nagy féltésbe. És elpusztult. Meghalt. Ezen az utcán kísérték ki őt is utolsó útjára...
Regen úgy érezte, hogy azóta semmi sem történt. Jenny tegnap halt meg, s most van a temetése. De nemcsak Jennyt, de saját magát is most hantolják el. Nem megy vissza többé a Noé bárkájára. Nem orgonál többé. Nem hangol többé zongorát. Lefekszik ő is, mint Bertics apó, s meghal.
Bizonyos, hogy nem bírja tovább. Most felkeresi Jenny sírját, és mellette kinéz egy jó helyet. Jó lesz, ha haló porában egész közel kerül hozzá, legalább vigyázni fog rá.
A temetési menet befordult egy nagy téglakapun, amelynek homlokán felirat hirdeti, hogy: "Feltámadunk".
A kántor előrefutott a pap mellé, hogy kiénekelje szegény barátját. Tenorszekund hangja felszárnyalt, és úgy zengett végig a ravatalozó ház boltívein, mint egy finom ezüstkürt.
– Sohasem énekelt ilyen gyönyörűen – súgtak össze a gyászoló asszonyok. És sírtak.
"Ez a hattyúdala – gondolta magában Regen –, ez sem tud többé egy rendes bét kivágni."
A pap imádkozott, az ügyvéd gyászbeszédet mondott, a temetőőr, bizonyos Romeisz bácsi, megcsendítette a lélekharangot.
A temetésnek vége volt, szétszéledt a közönség, a fagylaltárus jobbra–balra köszöntgetett.
– Alászolgája!
És büszkén, ünnepélyesen mutatott az asztaltársaság koszorújára.
Regen a lánya sírjához vánszorgott.
Alig akadt rá. Fű és folyondár befonta, elborította, a föld besüppedt a kőkerítés között, és a márványkereszt féloldalra billent. A megkopott aranyozású feliratból alig lehetett kibetűzni:
Jenny
"Régen nem jártam itt" – vádolta magát a karmester, és e pillanatban borzasztóan meggyűlölte magát. Hogyan van az, hogy az ember így elfelejti a halottait? Onnan van, hogy az élet olyan nehéz. Csak magunkkal vagyunk elfoglalva. A legnyomorultabb ember a legelfoglaltabb. Az nem ér rá jónak, gyengédnek, kegyeletesnek lenni, és díszíteni az élők életét és a halottak sírját. Borzasztó dolog ez.
Ott állt a lánya sírja mellett, és ideges szemmel bámult a meggörbült keresztre. És százszor meg százszor elolvasta:
Jenny
Neki már mindegy. Ő már boldog. De jó, ha az ember már túlvan ezen az életen. Lám, senki sem boldog. Birukov hercegné... a herceg... a hercegné apja... mindenki boldogtalan. Csak Alekszandra Ivanovna, az boldog. Mert már meghalt. De élete végén az is boldogtalan volt. Látta, hogy tönkretette a fia életét. "Akárcsak én magam a lányomét" – gondolta hozzá Regen Richard lelkiismeret–furdalással. Hogyan van az, hogy az ember azt sem képes boldoggá tenni, azt az egyetlenegyet sem, akit úgy szeret, mint ő szerette Jennyt, és ahogy a hercegasszony szerette a fiát? Hogyan van az, hogy apa, anya nem tudja gyermeke sorsát a kezében tartani? Hogy minél jobban félti, védi, becézgeti, annál mélyebbre taszítja a szerencsétlenségbe? Mindenki így jár, aki túlságosan szereti gyermekét? Hát a gyermek sorsa már az apja–anyja sorsában meg van pecsételve? Pedig mindenki jót akar. De jó szándékkal van kikövezve a pokol országútja is. Bizony, bizony, jobb volna az embernek meg sem születnie.
Mert nem érdemes élni. Nem érdemes ezt a kálváriát járni még annak sem, akinek a Golgotája márvánnyal van kirakva és bíborbársonnyal leteregetve. Hát még a szegény ördögök szenvedő, éhező, didergő tömegének! És azoknak, akik dadognak és köhögnek. Akiket megcsapott a halál hideg szele!
Hátranézett, és megpillantotta maga mögött Romeisz bácsit, a temetőőrt. Régi ismerőse volt. Néha Bertics apónál is találkoztak.
– Adjon Isten, Herr Regen! Hogy szolgál az egészség?
Regen dadogott.
– Nem érdemes élni.
– Jaja! – sóhajtott a másik.
A karnagynak eszébe jutott, hogy itt a temetőben még egy barátja volt, akit mindig Romeisz mellett látott. Ez Johann volt, a sírásó.
– Él–e még a Johann? – kérdezte zavarában, mert ezeket a szavakat könnyen ki tudta mondani.
Romeisz bácsit nem érdekelte Johann.
– Hogy halt meg az öreg Bertics? – kérdezte bizonyára már huszadszor, az elhunyt iránt való nagy tisztesség okán.
– Megütötte a szél?
– Elfogyott a bora?
– El.
– Rendes ember volt.
– Hát Johann? – kérdezte újra Regen gépiesen.
Johann a temető szélén lakott, nem volt rendes sírásó, csak napszámos, mert nyomorék, együgyű és nyavalyatörős. Regen régóta ismerte, sokszor elnézegette az édesanyja sírja mellől, amint sánta, szélütött jobb lábát valahogy a bal elé ráncigálva, mint egy beteg, nyomorék, éhes, ficánkoló szatír, komikus tánclépésben ügetett az öntözőkocsit húzó szamarak mellett.
Most kínjában, szegénynek, Johann jutott az eszébe.
Romeisz bácsi bosszúsan dörmögött:
– A szamáristállóban. Végit járja a nyomorult.
– Beteg?
– Egész életében az volt.
– Miért nem viszik kórházba szegényt?
– Ott volt. Visszakívánkozott a szamarai közé. Csak ott érzi magát biztonságban. A kórházban félt, hogy megmérgezik.
Regen örült, hogy valami ürüggyel elválhat a lánya sírjától. Annyira furdalta most a lelkiismerete a besüppedt sír és a félrebillent kőkereszt miatt. Szinte futva futott a temető végére, a szamáristálló felé, ahol Johann betegen sínylődik.
Avult, nedves, rothadó szalmán fetrengett Johann, égő, sorvasztó, gyilkos nagy lázban. A melle zihált. Tüdőgyulladás. Régi rongyai a testén. Legyek mászkáltak az arcán. Másfél lépésnyire a két szamár gőzölgött. Szomjasak voltak, és el–elordították magukat. Johann mellett egy törött cseréptálban ételhulladék. Nagy fekete macska nyalakodott belőle.
– No, mi az, Johann? – szólította meg ellágyulva Regen.
– Kezét csókolom.
– Ismer?
Johann barátilag, mosolyogva intett a szemével.
– Beteg vagyok, uram.
– No, majd kiheveri.
– Félek, uram, félek.
Regen is úgy félt, hogy a foga vacogott.
– Hány esztendős, Johann? – jutott hirtelen eszébe.
– Harmincöt elmúltam.
A karnagy nem tudta, hogy folytassa tovább. Megörült, amikor nagy nehezen kitalálta.
– Meg kellene magának, Johann, házasodnia. Asszonyt kéne szerezni, aki rendbe hozza, megápolja, vigasztalja magát.
Johann keserűen nézett a vendég szemébe.
– Tréfálkozni tetszik? Hol van az az asszony, aki egy ilyen nyomorékot szívelni tudna maga mellett?
– Nono – zavarodott Regen.
– Tudok ám én mindent – emelte fel zord elkeseredéssel szavát a beteg. – Még egy se akadt olyan. Engem még nem csókolt meg asszony...
– Nono...
– Csak a mamám... – javította ki nagy, szomorú, hörgő sóhajtással.
– Szerette a mamáját? – kérdezte a karnagy, egészen elérzékenyedve azon, hogy ez a piszokban és kórban rothadó ember milyen szépen tudja ezt a szót kimondani: a mamám!
Romeisz bácsi közbeszólt:
– Nagyon szerették egymást.
– Ki volt az anyja?
– Napszámos itt a temetőben.
– Az apja?
– Ki tudja? De az anyja az apja helyett is szerette. Hároméves koráig batyuban, a hátán hordta munka közben is. És hároméves koráig szoptatta.
– Lehetetlen.
– Úgy volt. Én jól emlékszem rá. Annyira szerette és féltette. Pedig éppen ezzel tette tönkre.
– Hogyhogy?
– Ezért nem tudott rendes, ép emberré fejlődni. A szegény asszony a maga korlátolt, eszelős vad szeretetében tönkretette ezt a fickót.
– Ne bántsa a mamámat! – nyögte haragosan Johann. – Mama jót akart.
Regennek eszébe jutott, hogy a pokol országútja jó szándékkal van kikövezve...
Ó, Istenem, mindenütt a szeretet, amely öl...
Regen a szamarak jászolába kapaszkodott lélegzetfojtó rémületében. A mamám!
Sokáig hallgattak. Mind a ketten a maguk nagy vesződségével kínlódtak gondolatban. Regen végre megkérdezte:
– Miért nem maradt az ispitában?
Johann a fejét rázta tiltakozva.
– Félek. A szegények parcellájába tíz kórházi hullát hoznak minden éjjel. Sokan halnak meg az ispitában.
– De ott tiszta ágy, orvosság, ápolónő, orvos.
– Tessék elhagyni, uram. Azok nem ismernek engem. Azoknak mindegy, én vagy más. Beteg, beteg. Halott, halott. Mind olyan, mint az öreg Romeisz. Azok nem ismernek engem.
Az egyik szamarat légy csípte meg a hátán. Ordított, és hátrafelé rúgott. A Johann cseréptálát felrúgta. A macska kiugrott az ablakon. A mérges, nagy döglegyek zümmögve rebbentek szét egy pillanatra, de aztán sietve visszatelepedtek Johann égő arcára.
A beteg nyomorúságosan nyöszörgött.
– Mit bánják ott, ha felfordulok! Pedig uram, mondja meg őszintén: nem volna kár legszebb éveimben elpusztulni? Mit tudják ők, hogy én hogy szeretek élni?
Johann szeme kigyúlt, kitágult, vad iszonyat lobogott ki belőle.
– Legszebb éveimben, legszebb éveimben! – hörögte könyörgő pillantással, szinte imádattal Regen felé, hogy ne engedje meghalni őt a legszebb éveiben...
Regen nem bírta tovább.
Otthagyta Johannt, és elosonva Jenny sírja mellett, halkan imádkozott. Bocsánatot kért szegény, édes, halott kisleányától.
"Majd holnap meglátogatlak" – intett a sírdomb felé, amely barna, lyukacsos, ferde kőkeresztjével mintha hitetlenül csóválta volna a fejét.
Hazafelé nem tudott semmire gondolni, csak Johann szavai zsongtak a fülében: legszebb éveimben, legszebb éveimben...
Hát mégis szép az élet?
 |  |  |
|
|
|