|
|
|
Hajnali fél négy óra volt, amikor a herceg visszatért a hálószobájába, s Berta néhány percre később ment ki apja szobájából. Az egész kastély aludt. A folyosó szőnyegei elnyelték Berta lépéseit. Koromsötét volt az éj, csak egy apró villanykörte világított a folyosón, egy vörös biztonsági láng arra az esetre, ha rövidzárlat vagy egyéb defektus kioltaná a villanylámpákat. Berta félni kezdett az ismeretlen miliőben. Alig néhány hete lakott itt, s most csodálkozni kezdett, hogy éjszakának idején ilyen magános kirándulásra ragadtatta magát. Ez a titokzatos szigeti vadon, az apja tragikus szavai, képzelődései a halálról... ez a sok súlyos impresszió amúgy is betegre roncsolta az idegrendszerét... s most az éjszaka csendjében, amelyet csak a dunai széltől meg–megforgatott szélkakas csikorgása tört meg – hirtelen reszketni kezdett.
És eszébe jutott régi, nyugodt, önfeledt élete ott fenn a havasokon, első ura mellett a Müller–vár vastag falai között.
Mi minden történt azóta!... Ó, miért is kellett a szép, nagy, hatalmas Müller Fritznek meghalni!
Erre a gondolatra Berta rémülten rezzent össze. Mi ez? Müller Fritz jut eszébe itt, hercegi férje mellett, apja és régi dajkája, Olga közelében, tízlépésnyire az őérte rajongó drága, bölcs, erős apjától... Miért van az, hogy oly kimondhatatlanul árvának érzi magát, s hiába erőlködik, hogy szép, fiatal, szerelmes urára gondoljon, aki most a paradicsomkertet építi Ádám és Éva számára a Duna hullámai között... Hogyan van az, hogy most Fritz nevét szeretné elkiáltani, s őt szeretné visszahívni a másvilágról, hogy tegyen mindent meg nem történtté, ami azóta megtörtént?...
Egy pillanat alatt futott végig ez a rémület az agyán... rémület önvád, csodálkozás és vágyódás... az ő kis árva fia után és öntudatlanul felsóhajtott:
– Én édes kisfiam!
Aztán futásnak eredt. A folyosó jobbra kanyarodott. Ahogy az épületnek erre a keleti oldalára került, hirtelen éles fehér–kékes fénysávot pillantott meg, amely öt lépés távolságra kettészelte a sötétvörös szőnyeget, az aranyozott barna faburkolatot és a faragott mennyezetet. A hold fénynyalábja volt, amely besütött a gótikus ablakon.
Berta felsikoltott. Úgy rémlett előtte, hogy ott a fehér fényözönből egy gomolygó ködalak bontakozik ki. Egy vékony, törékeny, gömbölyű hátú ködember körvonalai.
– Szentséges Isten, az én édesapám!
Berta lába mintha belegyökerezett volna a vörös szőnyegbe. Moccanni sem tudott. Szeme kerekre meredt, s úgy bámulta mindjobban összesűrűsödő, folyton imbolygó, lengő ködalakot, amelynek most már arca, keze, lába is határozott formát nyert az agg Lubinszky Taddeus arcát, kezét, lábát... és az egész test mintha úszott volna, holdsugarakon, alulról felfelé, át a becsukott ablakon, ki az éjszakába...
Berta utánabámult... Az apja volt, vagy annak a képmása, eleven vagy holt ember, vagy annak az árnyéka? Körülnézett. Körülötte senki. Halálos csend. Ő reszketett és vacogott a foga. A kastély tornyában megszólalt az óra. Egy, kettő, három... mély, zengő harangütés... azután két magasabb, élesebb kongás... tehát három óra és kétnegyed...
– Fél négy... – mondta hangtalanul, és keresztet vetett magára...
Kinézett az ablakon, kereste a holdsugáron úszó emberalakot. Nem látott semmit.
Minden erejét összeszedte, s bevánszorgott a szobájába, ágya mellett ott állott az ura.
– Berta!
– Alekszej!
– Hol jársz te éjszaka?
Berta szó nélkül összeroskadt.
A herceg karjaiba kapta, és lefektette az ágyba.
– Mit tettél, Berta?
– Nem tudom.
– Hol voltál?
– Az édesapámnál.
– Berta, te hazudsz!
– Alekszej!
Sokáig némán, szinte megdermedve bámulták egymást. Végre Alekszej kivette az óráját, és komoran, lassan, szinte szótagolva megszólalt:
– Most pontosan fél négy.
– Igen. Hallottam az órát.
– Hol?
– Itt a szobám előtt.
– Mióta állsz ott?
– Most érkeztem ide. Az apámnál voltam. Tanácskoztunk. És borzalmas vízióm volt.
Alekszej rémülten nézett a feleségére.
– Berta, te beteg vagy.
– Nem. Én mindenre tisztán emlékezem. Arra is, hogy a papa idáig követett a folyosó fordulatáig. Itt beleszívódott a holdsugárba, és a holdsugarakon felúszott a fellegek közé. Ezt is világosan láttam.
Alekszej majdnem sírva fakadt.
– Berta, az Istenért, te még mindig önkívületben vagy. Berta, ébredj fel, Berta!...
És odarohant a sápadt, reszkető asszonyhoz, magához szorította, és arcát csókolgatta.
– Berta, ébredj fel!
– Ébren vagyok.
– Csókolj meg.
Berta hideg száját odaérintette az ura arcához.
– Csókolj.
– Csókollak.
Alekszej semmit sem érzett a csókok megszokott ízéből.
Végigsimította az asszony haját, nyakát, karjait.
– Berta, szólj, mondd, hogy megtréfáltál. Lásd, kimondhatatlanul megijesztettél. Már–már fellármáztam a cselédséget. De meggondoltam. Anyámnak is szólni akartam, de nem mertem. Mit hihettek volna? Reszkettem, hogy a komornád felébred, és észreveszi ezt a kínos helyzetet. Egy fiatal férj, aki hiába keresi a feleségét éjnek idején, a hálószobájában. Már mindenféle őrültségeket gondoltam.
– Gyanúsítottál...
– Majdnem.
– Ugyan kivel?
– Őrültség. Férfiember csak a cselédség sorából alszik itt a házban...
– És mégis.
– Az ember, ha szerelmes, akkor minden képtelen, aljas és rosszhiszemű feltevésre képes. Bocsásd meg... én is visszaborzadtam a magam sötét, komisz képzelődésétől...
– Arra is gondoltam. Vissza is szaladtam nyomban. Most értem ide. Futva jöttem. Csoda, hogy nem találkoztunk...
Alekszej hirtelen felkapta a fejét. Egyszerre átvillant az agyán, hogy hátha éppen ő maga volt az, akinek átsurranó alakját Berta a holdfényben megpillantotta. Ez természetes magyarázat volna, de a látogatás az apánál... ez, szentséges Isten, rettenetes foka a hisztériának vagy szomnambulizmusnak!
Berta felemelkedett az ágyában. Kinyújtotta kezét, és felemelte vékony, fehér mutatóujját. Ünnepélyesen, szomorúan, de erélyesen rászólt a hercegre:
– Alekszej, térdelj le! Nagy szerencsétlenség ért valamennyiünket.
A herceg odakúszott az asszony lába elé.
– Ébredj fel, gyönyörűm.
– Ébren vagyok és józan. Tisztán gondolkodom, és birtokában vagyok minden érzékszervemnek. Most már tudom, hogy mi történt velem az éjjel. Álmodtam. Fantáziáltam. De nem voltam beteg. Földöntúli hatalmak zsákmánya vagyok. Látok és érzek nyomokat, amik közönséges ember előtt rejtve vannak, vagy csak haláluk pillanatában nyilatkoznak meg. Én ma éjjel akaratomon kívül kimentem a folyosóra, hogy tanúja legyek, mint válik el az én drága apám szelleme a testtől... Én láttam, hogy bontakozik ki a lélek az ő durva testi ruhájából... Láttam, hogy először tétovázva, ködszerűen imbolyogva, aztán mindjobban összesűrűsödve felveszi égi alakját a lélek, és elszáll e földről... el... el...
– Berta, ne beszélj! – könyörgött a herceg.
– Alekszej, beszélek! Mert ma éjjel, három óra után kétnegyeddel, amikor a toronyóra három mélyet és két éleset ütött, Alekszej, mialatt te a kápolnában jártál, én mondom neked., Alekszej, hogy meghalt az apám...
Berta felsikoltott, és visszahanyatlott az ágy vánkosára.
Alekszej herceg ott virrasztott a felesége ágyánál reggelig. Berta csaknem mozdulatlanul feküdt, sápadtan, de nyugodt arccal, egyenletesen pihegve a nagy kimerültségtől. Alekszej először arra gondolt, hogy édesanyja után szalad; aztán Lomov Olgát akarta felkelteni; sokáig küzdött magában, nem volna–e kötelessége orvosért küldeni. De hová? Most jutott eszébe, hogy a Noé bárkáján nincs orvos. Arra senki sem gondolt, hogy itt valaki meg is betegedhetik. "Első dolgom lesz – tette fel magában –, hogy uradalmi orvost fogadjak." Újra és újra ráhajolt Bertára, és a lélegzetét leste. Az asszony mélyen, tisztán, erősen lélegzett. A pulzusát fogta, s a szívére tette a kezét. Semmi rendkívüli. A teste nem volt túlságosan meleg; Berta látszólag jóízűen, mélyen szendergett, mint egy egészséges gyermek.
A herceg kissé megnyugodott. Valószínűleg többet evett a kelleténél, s az apja komoly szavai is felizgatták szegényt. Hiszen még valóságos gyermek. Nem csoda. Rossz álmai voltak. Öntudatlan állapotban felkelt, az apjához akart menni, mert róla álmodott. Útközben félig felébredt, megijedt, egy kis enyhe idegsokkot kapott és vizionált. Ennyi az egész. Vele is megtörtént ez kisgyermekkorában.
Alekszej az ágy szélén ült, és ahogy gondolkozott, vékony, halvány szája széle öntudatlanul reszketett. Néha suttogva egy–egy szót mondott ki:
– Azért mégis nagy baj... Kár volt... Nem így képzeltem a Noé bárkáját... Hiába, ügyefogyott, gyámoltalan teremtés az ember. És a természet nagyon kegyetlen. Tegnap például milyen csúf idő volt. Az időjárást nem lehet bérbevenni; esőt, szelet, hideget, meleget nem lehet kormányozni. És az egészséget sem. Mi lesz, ha kiderül, hogy Berta epileptikus vagy hisztériás, vagy holdkóros? Ez rettenetes volna. Akkor az egész Noé bárkája nem ér semmit, akkor az egész élet hiábavaló, gyalázatos teher.
A herceg szíve hevesen dobogott, és tehetetlen dühvel mérlegelte ezeket a sötét eshetőségeket. De egy idő múltán hirtelen megenyhültek az arcvonásai.
Berta az utóbbi időben sokat foglalkozott spiritizmussal. Mindenáron médium szeretett volna lenni, és ettől a szándékától csak a legnagyobb eréllyel lehetett őt visszatartani. Berta sokszor hallotta, hogy kiválasztott médiumok gyakran látják, mint hagyja el a lélek a testet a halál pillanatában. És sokszor mondta, hogy első férje a halála után következő időkben neki is gyakran megjelent. Az bizonyos, hogy Bertára még most is nagy hatással van a báró... A férfi oly erős egyéniség volt, és Berta oly fiatalon került ennek az egyéniségnek a hatása alá... nem csoda, hogy még most is tart a szuggesztiója.
Alekszej éles fájdalmat érzett a szívében. Berta túlságosan sokat foglalkozik a gyermeke apjával. Nem meri bevallani, de bizonyos, hogy a spiritizmus is azért érdekli, mert szeretne újra érintkezésbe jönni a halott szellemével.
– Eh, botorság! – mondta félhangosan a herceg, s újra Berta fölé hajolt.
Berta ajka gyengén megmozdult.
Mintha valamit mondani akarna.
A herceg az asszony ajkához tartotta a fülét.
Halk sóhaj.
A férfi szíve hevesen dobogott.
– Azt izenem neki...
Ezt a három szót tudta kivenni Berta elhaló sóhajtásából. Még jobban megfeszítette érzékeit, és szemével, szájával, fülével egyszerre próbálta felfogni az alvó suttogását.
– A viszontlátásra... Köszönöm...
Aztán olyan nyelven következett néhány szó, amelyet Alekszej nem értett. Majd ismét két szó németül.
– Megmentettem őt.
Alekszej visszatartotta a lélegzetét.
– Örökké... Bocsáss meg... Soha...
Tovább nem merte hallgatni. Felállt, és kettőt hátralépett.
"De hiszen ez borzasztó – gondolta kétségbeesve. – Ez az asszony az apja szellemével beszél, és általa első urának küld üzenetet... Nincs jogom tovább hallgatni, de nincs is bátorságom... Elég... Berta nem szeret engem."
Alekszej az ágy lábánál levő karosszékbe ült, és azon töprengett, hogy mitévő legyen, így aztán az egész élet összeomlott. Berta beteg, és nem is szereti őt. Az egész házasságnak semmi értelme, az egész életnek semmi szépsége. Vége mindennek. Boldogságnak, nyugalomnak, az élet szeretetének... Vége...
Tovább nem tudott jutni töprengésében. Még azt sem tudta elhatározni, hogy Bertának vagy az édesanyjának, vagy apósának szóljon a mai éjszaka borzalmairól. Talán legokosabb volna titokban tartani az egészet. Ha felébred, Berta bizonyára elfelejti vagy letagadja álmát és hallucinációit. Végre is az ember nem felelős azért, amit idegrendszere művel az akarat és öntudat ellenőrzése nélkül. Berta halálra rémül, vagy a színlelés és képmutatás fegyvereivel kénytelen védekezni. Meg az is lehet, hogy öntudatos állapotában sértetlen és mindenekfelett való a hozzá való szerelme. Eddig nem is volt oka kétségeskedni és panaszkodni soha. Jó, tehát nem szól senkinek. De hogy bírja ki ő maga ezt a szörnyű titkot? Hogy tudja ő majd megcsókolni, karja közé zárni, szerelmesen becézgetni azt az asszonyt, aki állandóan csalja. Csalja? Hát csalás az, hogy egy asszony a második férje oldalán az elsőről álmodik?
Alekszej összerezzent.
És ki tudja, miket álmodik? "Örökké... bocsáss meg... soha..." – ezt suttogta Berta vértelen ajaka. Nem azt jelenti–e, hogy Berta még most is Müller bárót szereti, még mindig az övé? Bocsánatot kér, hogy újra férjhez ment, és megígéri neki, hogy a gyermeke apját többé nem csalja meg soha...
"Eh, én is őrült vagyok – szégyellte el magát Alekszej, és megrázta vállait. – Egy lázban delirizáló beteg szavait nincs jogom féltékenyen és rosszhiszeműen félremagyarázni. Ki tudja, miről álmodik."
E pillanatban Berta megmozdult az ágyban.
Alekszej elpirult, és Bertához ugrott.
– Berta... jól vagy, édes szívem?
Berta kerekre nyílt szemmel körülnézett, és csodálkozva kérdezte az urát:
– Alekszej, hogy kerülsz te ide?
– Rég itt vagyok, szívem...
– Még az este jöttél?
– Az éjszaka.
– Miért nem keltettél fel?
– Sajnáltalak.
– Pedig jól tetted volna. Oly rosszat álmodtam.
– Mit? – kérdezte Alekszej remegve a felindulástól és félelemtől.
– Nem tudom tisztán. Nagy zűrzavar. Franz apjáról álmodni.
"Hála Isten, hogy bevallja" – gondolta magában a herceg boldogan.
Berta kéretlenül folytatta:
– Fritz a kicsikét követelte rajtam.
– Szemrehányást tett?
– Igen. Azt mondta, hogy én kitettem őt, elhagytam, eltaszítottam magamtól, mint egy kis lelencet. Én védekeztem. Bocsánatot kértem. És megfogadtam, hogy nem fogom elhagyni soha...
Délelőtt tíz óra felé arra ébredtek, hogy erélyesen kopognak az ajtón.
– Mi az? – suttogta félősen Berta, és kiugrott az ágyból. Felhúzta a rolót.
A keleti ablakon csak úgy dőlt be a napsugár. Gyönyörű tél végi reggel volt. Az átlátszó fényes levegőben a szlavóniai hegyekig el lehetett látni. Bertát valósággal átvilágította a sugárözön. A házaspár roppant zavarban volt. Ki lehet az, aki a hálószoba táján csengetés előtt kopogtatni mer?
A kopogtatás megismétlődött, sőt valaki be is szólt a dupla ajtón át.
– Berta!
– Ki az? – kiáltott a herceg, és rohant az ajtóhoz.
Az ajtóban Lomov Olga állt.
– Mi történt, az Istenért? – kérdezte a herceg.
– A papa? – sikoltotta Berta.
– Nem – válaszolt tompán, megtörve a vén lengyel leány –, az Isten akaratából Alekszandra Ivanovna hagyott itt bennünket.
– Meghalt? – hördült fel Alekszej, és keresztet vetett magára. – Akkor végünk van – tört ki belőle az önzés ösztönös, dermedt, páni rémülete.
 |  |  |
|
|
|