|
|
|
Alekszej sem tudott aludni. Szinte elviselhetetlenül izgatta az a gondolat, hogy édesanyja Szentpétervárra utazik, és most dől el az ő sorsa. Kártyás korából jól ismerte ezt a nyugtalanságot. Most mindent megnyerhet és mindent elveszíthet. Hát az egész élet – az övé különösen – egy tragikus hazárdjáték, amely még akkor is meggyötri az embert, ha szerencsével játszik. Ha pedig veszít – de arra gondolni sem szabad. Neki nyerni kell, most már rajta van a sor hogy nyerjen. Eddig, egész életében a vakszerencse átkozott fúriáival viaskodott... már a születése pillanatában ott álltak a bölcsője felett ezek a fúriák... na most, egy téten áll az egész élet minden boldogsága.
Alekszej elfelejtette, hogy egyszer már azt hitte, hogy egyetlen téttel vissza lehet nyerni minden veszteséget; akkor Berta volt a tét; megnyerte; s most úgy érezte, hogy evvel csak még több lesz a kártyaadóssága. Igen, Bertát is boldoggá kell tennie, s az is attól függ, hogy sikerül–e anyjának a cári udvart megpuhítani.
Sokáig kínlódott a párnái között. Idegessége olyan fokra hágott, hogy eszébe jutott a morfin, de attól úgy megijedt, hogy kiugrott az ágyból, kilopódzott a kastélyból, és kiosont a parkba.
Hűvös, nedves tavaszi éjjel volt. A fellegek mintha ronggyá foszlottak volna a hold udvara körül. Tegnap egész nap szakadt az eső. Alekszej az északi kaput kinyittatta, és kiment a püspöki földekre. Egy ideig ott sétált a fal körül, és úgy képzelte, hogy valami várbástya alatt jár, s négy–ötszáz évvel visszaosonva a történelembe, valami utópisztikus időgépen a középkorba jutott...
Középkori kóborló lovagnak, szökött zsoldosnak vagy kalandokra járó álruhás fejedelemnek képzelte magát, és arra gondolt, hogy mennyivel jobb volt akkor és úgy... négy–ötszáz évvel ezelőtt, a Kaukázusban vagy a nagy fehér orosz síkságon. "Bizonyos, hogy akkor is éltem – gondolta magában –, s középkori rablólovag vagy kozákhetman őseimtől örököltem ezt a nyughatatlanságot. Igen, hajóskapitánynak, északi–sarki utazónak, világot járó kalandornak születtem, nem pedig a Noé bárkája remetéjének – tépelődött lázas aggyal és forró fantáziával –, és megfulladok ott benn a falak között."
És valóságos gyűlölettel nézett a kastély felé, amely tornyaival, erkélyeivel és apró, félköríves ablakaival úgy sötétlett bele az éjszakába, mint egy vaskos, kegyetlen, megvíhatatlan börtön.
Körülnézett. Sehol semmi. Egyhangú tájék. Kopaszodó fák, füzesek a mocsaras mezőkön, messziről egy templom tornya látszik. Gyalogösvény vezet arrafelé.
"Miért jöttem én ide? – kérdezte magától felriadva. – Gondolkodni jöttem. Ott benn nem tudom összeszedni a gondolataimat. Hogy is vagyunk csak?"
Erőltette magát, gyötörte, kínozta az agyát, de nem tudott rendet teremteni a gondolatai között.
"Berta jobban szereti a fiát, mint engem" – ez volt az egyetlen, amit tisztán és világosan meg tudott magának fogalmazni.
Alekszej messze eltávolodott a Noé bárkájától. Szinte öntudatlanul baktatott az ösvényen előre, a templom tornya felé. A faluból már oda–odapislantott egy mécsvilágos ablak. Kutyák ugattak.
Egyszerre jobbról, egy csenevész erdőcske mögül kis temetőkápolna szétbomló sziluettje bontakozott ki. Fák, kőkeresztek, kerítés, kápolna mohos, avult, omladozó fala, egy–egy folt az éjszakában. Az út a temetőn vitt keresztül.
Alekszej megborzongott. Babonás volt és félt a temetőtől. Megint nem tudott gondolkodni. Egyszerre halk köszöntés mordult feléje a bejárat felől.
– Dicsértessék.
A herceg meghökken! Nem értette a magyarok nyelvét, s fantáziája újra a régi rablóvilág rémeit idézte fel izgatott ijedtségében. Oroszul kiáltott a köszönő emberre:
– Ki az? Mit akarsz?
Oroszul válaszolt az előbbi hang:
– Éjjeliőr vagyok.
A herceg azt hitte, hogy valami Isten csodája folytán csakugyan visszakerült régmúlt idők romantikájába. Várőrség, portyázó vitézek, kozákok, törökök előőrsét látta az éjjeliőr magas, hajlott, alabárdos alakjában. Rémülten jutott eszébe, hogy nincsen nála fegyver. Az őr azonban egykedvűen folytatta:
– Szél lesz hajnalra.
Alekszej felocsúdott.
Ekkor vette észre, hogy kis falusi temető kellős közepében van. A temetőőr öreg vasutasbundában egy obeliszkot támogatott. Fehér volt a márvány, szinte világított. A herceg megnyugodott, és rokonszenvesnek találta a nagydarab embert.
– Én orosz ember vagyok – szólt hozzá barátságosan.
– A herceg? – kérdezte amaz.
– Az vagyok.
Az őr megbillentette a süvegét.
Alekszejnek eszébe jutott, hogy ilyenkor, otthon, az orosz parasztok térdre ereszkednek. A magyar meg csak megböki a süvegét. Furcsa nép. De tetszett neki a hatalmas paraszt, a hosszú alabárdjával és báránybőr sipkájával. Kedélyesen rászólt:
– Temetőőr?
– Az vagyok, uram.
– Csúnya mestersége van magának.
– Hej, hej.
– Nem fél a kísértetektől?
Az őr nevetett.
– Ösmerjük mink egymást. Ők sem félnek tőlem.
– Ejnye, de gyönyörű egy obeliszk – csodálkozott Alekszej önkéntelen a hatalmas márvány síremléken, amelynek az őri közönyösen odatámaszkodott. De most a bakter is félreállt, és ő is végigmérte a tekintetével, mintha most látná először.
– Ki fekszik ez alatt?
– Egy apró kis jószág...
– Gyermek?
– Az. Valami idegen gyerek. Apátlan–anyátlan gyerek. Törvénytelen gyerek vagy micsoda. Nagyúrnak gyereke.
A felhőtornyok összetorlódtak az égen. Sötét lett. Csak az obeliszk világított az éjszakában. Az őr megrántotta vállán a köpenyt. Pipát vett ki zsebéből, és rágyújtott. Közben a foga közül dörmögte:
– Szép históriája van ennek. Elmeséljem?
Alekszej is rágyújtott. Az őr adott neki tüzet. A fellobbanó láng mind a kettejük arcát megvilágította. Az őr mesélni kezdett:
– Itt valaha nagy vadászterülete volt a grófnak.
– Melyiknek?
– Nemessányi grófnak.
– Ő állíttatta az emléket?
– Várjon türelmesen az úr. A grófnak külföldi barátai voltak. Tivornyás ember volt a gróf, az Isten nyugosztalja. És itt nagy dáridók voltak. Nem messze, arra, északnak, ha nem volna sötét, talán látná is az úr, ott volt a vadászkastélya. Ilyenkor, őszön nagy vendégség volt ott. Hercegek, grófok, talán még királyok is voltak. Külországiak.
– Nos?
– Hát egyszer volt ott egy herceg is. Valami orosz herceg vagy nagyherceg, vagy mi. Gyönyörű szál ember.
– Ismerte?
– Ismertem. Vadászlegény voltam a grófnál. Hát úgy volt, hogy az orosz herceg hónapokig mulatott itt egykor a Nemessányi grófnál. Nagy vadászat volt, és közbe–közbe berándultunk a városba.
– Hova?
– Pécsre, a városba. Tetszik tudni, hol van? A folyón túl Baranyában. A hegy alján.
– Tudom.
– No. Hát oda–odamentünk, és ott a herceg megismerkedett egy gyönyörű fiatal hajadonnal.
Alekszej elmosolyodott.
– Azé volt a gyerek?
– Azé. De nem tudta ám senki. A hajadon megszökött hazulról. Valami német kisasszony volt, egy orgonista leánya.
– Hát az apja?
– Az apja beteg volt. Ispotályban feküdt. De aztán felgyógyult. Még most is él. Azt mondják, Pécsett lakik a boldogtalan, de most már nem orgonál, csak iszik. Bánatában.
Alekszejnek megdobbant a szíve. Nem Regen Richardról beszél ez a nagy, közömbös paraszt? Most már hevesen érdekelte az obeliszk története.
– Hát annak a lánya volt?
– Azé.
– És hol született a gyerek?
– Itt a faluban. Ide szökött a lány. De a gyerek meghalt. Egynapos korában, így mesélte az apám, aki a gróf parancsából gondot viselt a német kisasszonyra.
– És az orosz herceg?
Az őr jóízűen nevetett.
– Hol volt akkor már a herceg! Régen hazament. Moszkvába vagy hová.
– Itthagyta a lányt?
– Itt. Meg a gyerekit. De a gróf meghagyta az apámnak, hogy tartsa szemmel őket. Édesapám jószívű ember volt, és az anyám bábaasszony. Jó kezekbe került. De a gyerek meghalt. És az anyja visszament Pécsre. Az egész dolog titokban maradt. Ámbár a gróf barátjai tudták. Az öreg muzsikus is talán. Kínozta is a lányát eleget. Meg is halt a szegény.
– Az anya is?
– A gyermeke után halt.
– Az apja kergette a sírba?
– Gyermeke után halt. Egy esztendő múlva. De nem halt meg egészen.
– Hogyan?
– A szelleme sokat jár itt a temetőben. Egyszer egy vadász rá is duplázott a puskájával. De amikor a puska eldurrant, a szellem nagy, csontos fehér lóvá változott. Ott találták a ló tetemét az árokban éppen azon a helyen, ahol a szellem megjelent.
A temető fenyőbokrain éles északi szél sivított keresztül. Alekszej dideregni kezdett. De az őr egykedvűen folytatta tovább:
– Hát úgy volt, hogy a gyereket eltemették itt a temetőben. Az esetet jelentettem a grófnak, a gróf egyszer levélben megírta a dolgot a hercegnek Moszkvába vagy hova. És a herceg megkérte a grófot, állíttasson a gyereknek emléket. Derék ember volt a gróf is, a herceg is. Nem feledkeztek meg a nyomorult kis féregről.
– De hát úgy volt, hogy egyszer a szigetet elöntötte a Duna. Borzasztó árvíz volt. Az egész falu úszott. A temetőből a víz kimosta a csontokat.
– Borzasztó.
– Suhanc voltam akkor, de jól emlékszem rá. A sírok eláztak, megnyíltak... Valóságos vízözön volt, uram.
– Vízözön...
– Vízözön... Azóta is csak egy olyat láttam. Tula kormányzóságban.
– Ott is járt?
– Ott éltem öt hosszú esztendeig, Tulában. Egy orosz herceg birtokán.
Alekszej szíve csaknem megszűnt dobogni. Itt áll előtte egy ember, aki az ő ősi földjét taposta. Az ő ősei földjét... Izgalmában megragadta az éjjeliőr kezét.
– Ember, maga Tulában élt? Beszéljen. Mi volt ott Tulában?
– Hát semmi. Egy nagy kastély. Fene nagy birtok. De a gazdája meghalt.
– Ki volt a gazdája?
– Valami herceg Birukov...
– Birukov... – suttogta ezt a nevet Alekszej, és majdnem leroskadt az obeliszk mellé. "Istenem, ez az ember Tulában volt, az ő birtokán, s Regen Richard leányának tragédiáját meséli. Hát nem egyetlen család ez az egész emberiség? Hát nem egyetlen falu ez az egész világ? Hát nem lehet ez elől a falu elől megszökni?!"
Az éjjeliőr közönyösen szívta a pipáját, és folytatta a mesét.
– Hát ott Tulában láttam olyan vízözönt. Ott is felnyíltak a sírok, és kiléptek a halottak. A kastély elpusztult.
– Elmosta a víz?
– A víz? Nem. A vér.
– A vér?
– A vér. A forradalom. A parasztok is csináltak egy kis vízözönt... Vérrel...
Alekszej sokat hallott az oroszországi forradalomról. De most itt szemtől szembe látni egy embert, aki tanúja volt a régi, gyönyörű orosz élet elpusztulásának, ez most mégis megfagyasztotta ereiben a vért. Szeretett volna kérdezősködni, de nem tudta kinyitni az ajkát. Az éjjeliőr a sötét éjszakában nem is vette észre a herceg erőlködését. Ő csak a magáét beszélte.
– No, hát itt is olyan vízözön volt, tizenöt éves suhanc koromban. De az emberek itt nem avatkoztak bele az Isten haragjába. Sőt mentették, amit menteni lehetett. De a temetőt hagyták.
– Kár.
– Nem. Az élőért volt kár. A temető elpusztult. A halottakat a víz, amikor leapadt, bevitte a Dunába. Mind bevitte őket. És ott összekeverte.
– Összekeverte?
– A halál összekever bennünket. Vagy a földben, vagy a vízben. A túlvilágon.
A herceg titokban keresztet vetett magában.
– Tulában is így volt?
– Ott is. De ott az emberek is segítettek. A hercegi kriptából kiszórták a csontokat.
– Rettenetes.
– És ott is összekeveredett úr és szegény, herceg és koldus.
– Édes Istenem!
A szél elült. A felhőtornyok szétmállottak az égen, és a hold fénye végigömlött a temetőn. Az obeliszk fehéren csillogott a nyájas, békés, éjjeli világosságban. A nagy, bundás paraszt rámutatott az obeliszkre.
– Evvel nem bírtak a vizek. Ledöntötték, de nem bírták elgörgetni innen. A kis halott is alatta maradt.
A herceg meghatottan nézte a nagy, fehér márványt.
– Szép, ugye? – kérdezte az őr. – Túlságosan szép is meg nagy is egy olyan kis féregnek. Az Isten nyugosztalja. Nézze csak, uram!
– Mit?
– Járja körül a követ. Olyan, mint a hó. Mintha tejfellel öntötték volna. Magam is sokszor el–elgyönyörködöm.
– Igazán egy orosz herceg emeltette? – kérdezte elérzékenyedve Alekszej.
– Az hát, ha mondom. De meg rá is van írva, itt hátul a kő alján. Csak nem tudom elolvasni.
– Miért?
– Nem olyan betűkkel van írva, mint ahogy mi szoktuk.
– Ahá, cirillbetűk...
– Ahhát, valami görög.
Alekszej lehajolt, és a hold éles, fehér fénysugara alatt elolvasta a cirillbetűs apró felírást az obeliszk alján: "Szergej Konsztantinovics".
Alekszej levette a kalapját, és háromszor keresztet vetett magára.
– Ismerős név? – kérdezte az őr kíváncsian.
– Ismerős – suttogta halotthalványan, reszketve, hideglelős borzalommal a herceg.
...Alekszej szinte futva–futott haza. A foga vacogott. Édesapja emléke, Regen Richard lánya, az ő idegenben született, egy napig élt, szegény kis testvére... jaj, Istenem, de borzasztó torlódása ez a múlt szellemeinek. Valóságos vízözön szakadt a lelkére.
Soha úgy nem vágyakozott a Noé bárkája után...
Alekszej hajnalfelé ért haza égő lelkiismeret–furdalással és aggodalommal. Eszébe jutott, hogy Berta az este nagyon nyugtalan volt, s habár azt mondta, hogy álmos és fáradt és egyedül akar maradni, mégis megtörténhetett, hogy felkelt és kereste őt. És akkor mit gondolhat róla?
"Nem, ez nem volt helyes –, gondolta ingerülten és önváddal. – Bertát nem szabad kitenni ilyen aggodalmaknak."
De aztán újra eszébe jutott az atyja, az orosz élet, Szentpétervár, Tula, a cári udvar... a szíve hevesen dobogott. Nem, nem, ő nem bírja ki itt, ez a katasztrófa útja... neki haza kell menni Oroszországba... és feltette magában, hogy holnap, ha kell, térden állva sürgeti anyja utazását.
Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy Bertának elmondja kalandját, és bocsánatot kérjen tőle, amiért éjnek idején magára hagyta.
Egyenesen a felesége hálószobája felé tartott.
 |  |  |
|
|
|