|
|
|
Lubinszky napról napra küldte a sürgönyöket, hogy Alekszandra Ivanovna kihallgatása immár halaszthatatlan. "Ha azt akarjátok, hogy Alekszej ügye sikerüljön, a hercegnő azonnal üljön vonatra. Mindennap kevesebb az esély... a cári udvar renitenciát lát a hercegnő késlekedésében..."
A tizedik sürgöny után Lubinszky megjelent a Noé bárkájában.
A vén lengyel erősebb, fürgébb és zordabb volt, mint valaha. Úgy jött, mint egy öreg zsarnok, aki szemlét tart a hadserege felett. Mint egy bibliai király: csontos, ráncos, inas testében fiatalon izzó lélekkel és lobogó lángjával olthatatlan, mindenható, de félelmetes szeretetének.
– Alekszandra Ivanovnát magammal viszem. Én is elmegyek Szentpétervárra. Nekem is vannak érveim a hercegnő igazsága mellett.
És a zsebére ütött.
A hercegnő azonban komolyan megszólalt.
– Félek, hogy valami baj van a gyerekek vagyona körül.
Az öregúr sértődötten felkapta a fejét.
– Baj? Hát igen. Az a baj van Franz vagyona körül, hogy mi nem élünk örökké...
Kínos csend követte Lubinszky szavait.
Ebben a pillanatban lépett a szobába Alekszej.
A fiatal herceg nagy csokor rózsát dobott az asztalra:
– Ez a télikertből való. Nézzétek, milyen gyönyörű.
Felkapta a csokrot, és szétbontogatta. És a rózsákat Berta ölébe szórta boldog, gyermekes kacagással.
Csodálkozott, hogy senki sem örül az ő ujjongó örömének.
– Mi történik itten? – kérdezte megrökönyödve, és ijedten húzta be finom kis fejét keskeny vállai közé. – Valami baj történt?
– Semmi – válaszolt fáradt mosolygással a hercegnő –, habár az öregúr mindenáron meg akar bennünket ijeszteni...
A hercegnő lassan kiment a szobából, s az ajtótól visszafordulva, maga után intette fiát is. Érezte, hogy Lubinszky e pillanatban ellenszenvesnek látja az ifjú herceget.
És igaza volt. Lubinszky mindig kellemetlenül érezte magát, ha a herceget és Bertát egymás mellett látta. Ilyenkor alig tudott uralkodni magán.
Ahogy kettesben maradt a lányával, hirtelen elérzékenyedett.
– Az a baj, leányom, hogy a kis Franz még csak egyesztendős, én pedig már nagyon öreg vagyok.
Berta elképedt. Az ő apja eddig úgy élt, úgy beszélt és úgy viselkedett, mintha biztos volna abban, hogy örökké él. És most már másodszor hallja tőle, hogy ő nagyon öreg ember. Berta nyakába borult az apjának, és összecsókolta szürke, ráncos arcát. Sírt és nevetett egyszerre. Sírt, mert ebben a pillanatban hirtelen borzasztó erővel zúdult a lelkére az a gondolat, hogy az ő apja nagyon öreg ember. És nevetett, hogy az apját megvigasztalja és felderítse.
– Szentpétervárra én is szeretnék elmenni – súgta az apja fülébe, hogy másra terelje, a gondolatát. – Az gyönyörű lehet.
– A kicsivel együtt? – kérdezte Lubinszky.
– Természetesen.
– Az lehetetlen. Hallom, hogy ez a levegő is kissé erős neki.
– Akkor én sem megyek – felelte Berta könnyedén. – De te nem maradsz soká? És aztán újra idejössz egy kicsit pihenni? – kérdezősködött a régi kislányos modorán.
Lubinszky leült egy díványra.
– Fáradt ember vagyok. És félek az úttól.
– Mi az neked, apám? – erőltette Berta a pajkos, gyermekes jókedvet.
– Nono! – emelte fel csontos ujját az öreg. – Nem szeretem ezt a Birukov–pert... Tulajdonképpen felesleges is. Nem a rang, hanem a vagyon a fontos. A hitbizományt könnyebb volna felszabadítani, mint a herceg törvényes születését elismertetni! Hiúság az egész.
– De érthető – mentegette Berta.
Az öregúr ingerülten szólt.
– Alekszejnek ostoba rögeszméje van.
– Apám – könyörgött Berta –, te nem szereted őt!
– Szeretem! – dörmögte az öreg –, de sokat nem tartok felőle. Berta megijedt.
– Ha ezt Alekszej hallaná!
– Az urad szeretetre méltó, kedves, drága gyermek, de az élethez nem ért. Téged szeret és boldog... azt hiszi, hogy ennyiből áll az ember élete. És ne feledd, hogy éppen az ő példáján okulva, féltem a te gyermekedet is.
– Hogy érted ezt, apám?
– Nem bízom a fiatalokban. Féltem a jövő generációt. Féltem a gazdag és magukra hagyott örökösöket. Féltem azokat a gyermekeket, akik egy lágy, érzelmes, félénk és rajongó anya oldalán lépnek be az életbe. Ne feledd, hogy Alekszej is a pusztulás tragikus küszöbéről fordult vissza... és hogy csak a te mennyei szerelmed hozta vissza az eleven emberek közé... vagyis csak egy angyali véletlen... és ki tudja...
Az öregúr itt összeharapta az ajakát.
Berta szomorúan csüggesztette le szép barna fejét.
Lubinszky pedig engesztelékeny hangon folytatta.
– Édes kislányom, az élet az egy finoman megmunkált, titkos értelmű rajzokkal ékes, hieroglif–körirattal ellátott érem, amelynek két oldala van. Az érem egyik oldala pénz: ezt az oldalt szépen kifényesítettem a számodra, leányom. A másik oldal a lelki dolgoké... Ebben nem lehetek a segítségedre...
– A házasságomra gondolsz?
– Arra is, a fiadra is, a feleség és az anya sokféle problémájára is, és ne feledd, hogy te még magad is fiatal vagy, még vannak illúzióid, van szíved és véred és idegeid, és lehetnek szenvedélyeid.
– Ó, apám...
– Lehetnek...
– De én szeretem Alekszejt...
– Most még úgy gondolod...
– Biztos vagyok benne.
– Ez nem elég.
– Ő is szeret engem.
– Lehetséges.
– Apám, te elrémítesz...
Az öreg lengyel megsajnálta Bertát.
– Nem bántalak, lányom. Nem akartalak bántani. Csak azt mondtam, hogy az élet nagyon rejtelmes valami. Az ember nagyon különös lény. A jövőbe nem lehet belátni.
– Gondolsz valamit?
– Semmit. Én nem is értek effajta dolgokhoz.
– Te is sokat szenvedtél.
– De már elfelejtettem. Nem emlékszem rá. Csak azt akartam mindezzel mondani, hogy az élet két részből áll. Egy anyagi és egy lelki félgömb teszi ki az egészet. Én csak az első rész nyugalmát, biztonságát és szépségét adhatom meg neked. De azt meg is adom. Még ha ezért keresztre feszítenek is.
Berta megcsókolta az apja kezét. Most megint látta, hogy a pénz, az érvek, a vagyon, a hatalom rögeszméin kívül mennyi szeretet és mennyi ellágyulás lakik az ő zsarnoka szívében. És megérezte, hogy Lubinszkyt bosszantja az utazás, amely bizonyára keresztülhúzta üzleti számadásait. Az öregúr ezt luxusutazásnak, felesleges időpocsékolásnak és könnyelmű pénzkidobásnak tartja, s ezért zsörtölődik.
– Azért ne haragudjál szegény Alekszejre – kérlelte újra. – Gondold el, hogy milyen szörnyű élete volt eddig. És milyen szép lesz, ha bátran a világ elé állhat.
– Nekem kell megkínlódnom érte. Szamárság az egész.
– De ha ő annyira szeretné!
– Csakhogy mi lesz – pattant fel az öreg –, ha útközben elnyavalyásodom?
– Apám!
– De ha elpatkolok? Mi?
Berta szelíd kék szeme elborult, és az apja mellé ülve, annak öreg, beesett, keskeny mellére hajolt.
– Miért emlegeted ma folyton a halált?
Lubinszky szigorúan összeráncolta homlokát.
– Mert az ember halandó. Az éjjel sokat gondoltam erre. És megdöbbenve vettem észre, hogy ezt az egy gondolatot eddig még mindig kihagytam a számadásaimból. Éltem, dolgoztam, verekedtem, ravaszkodtam, erőszakoskodtam... no, hála Istennek, nagyjában sikerült. Téged gazdaggá tettelek, leányom, a Müller ház veled és gyermekeddel együtt belekerült az én üzleti könyveimbe... igen, az öreg Müller Franz és fia, báró Müller Fritz vagyonával jól gazdálkodtam. A Birukov hercegével is. – De a herceg nekem sok felesleges gondot és felesleges fáradságot okoz.
Nagy, kínos, verejtékes csend borult a két ember lelkére.
Éjfélkörül az egész ház nyugovóra tért.
Berta nem tudott aludni. Eszébe jutott, hogy apja ma háromszor is a halált emlegette.
Berta foga vacogott, és oly félelem rázta meg, hogy kiugrott az ágyából, pongyolát kapott magára, és átszaladt az apja hálószobájába.
Az öreg asztalnál ült és írt.
Észre sem vette, hogy kinyílt az ajtó.
A szobában csak egyetlen láng világított, amely koncentrált fényét a papírra vetette.
Az apa szürke, millió ránccal barázdált arca sejtelmes, ijesztő félvilágításban homályosult el. Keze sebesen járt a papíron. Görnyedt hátán és széles, leeső két vállán csak vékony fénycsík szaladt végig, és az egész alakot csak kontúrokban rajzolta oda a barna asztal fölé. Olyan volt, mintha egy szellem hajolna a fehér papirosra.
– Apám! – suttogott Berta, és odasuhant az öreg lengyel elé.
Lubinszky felrezzent.
– Berta!
– Apám, te még írsz?
– És te még ébren vagy, Berta? Félsz? Beteg vagy? Baj van, Berta, az Istenért?
– Félek... nem tudok aludni...
– Oktalanság...
– Maradhatok?
– Megfázol.
– Olyan melegem van...
– Láz?
Az öregúr felkelt, megsimogatta Berta lángban égő arcát.
– Beszélj, kislányom, mi bajod?
– Te olyan furcsa vagy...
– Ne aggódj...
– Mit írsz?
Lubinszky hirtelen elkapta a félig teleírt papírt. De Berta már elolvasta a nagy öreges betűkkel odarajzolt címet: Végrendelet.
– Apám, te csakugyan a halálra gondolsz.
Lubinszky nevetett.
– Eszem ágában sincs. De halandók vagyunk, és én most nagy útra készülök.
– Nem, ne beszélj erről! Te a halálra gondolsz!
Lubinszkynek most már igen jó kedve lett.
– Hohó, hát olyan együgyűnek gondolod te az apádat? Hát azt hiszed, hogy már úgy megöregedtem? Nono, kislányom, ne sírj. Én tudom a kötelességemet. Én a síron túl is vigyázok ám rád. A te öreg, ráncos, gonosz apád onnan a másvilágról is folytatja zsarnokoskodását az ő kislánykája felett.
De Berta nem tudott megvigasztalódni. Sírva ment ki az apja szobájából.
 |  |  |
|
|
|