Globusz^® Publishing 

Berta és Alekszej Párizsban az orosz nagykövetségen tartották esküvőjüket. Alekszejt még Lomov herceg néven jegyezték be az anyakönyvbe, de Lubinszky már újságolta nekik, hogy megindult az akció a teljes rehabilitálás és a Birukov hercegi jogok visszaszerzése iránt. Berta meghatott volt, és szíve mélyéből félt. Nem tudta elképzelni, hogy Alekszej mellett boldogság és megnyugvás vár reá és az ő fiára. Az apjától is félt: azóta, hogy megtudta, milyen kegyetlenül gázol át mindenen, amit útjában akadálynak vél, valósággal bámulta, és egyúttal reszketett is tőle. Ez a szeretet inkább megvacogtatta a fogát, semhogy fel tudta volna melegíteni. Aztán alig várta, hogy a kisfiát magához vehesse. A házasságkötés után nyomban elment a szanatóriumba. Amikor szívére szorította az erős, fürge, kék szemű kis Franzot, magában megfogadta, hogy soha semmiféle hatalom nem fogja tőle elválasztani. De a gyermek semmi örömet nem mutatott a viszontlátás felett. Kerekre nyílt, ijedt szemmel bámult a lihegő, suttogó, hízelgő idegen asszonyra, aki a fulladásig ölelte és csókolgatta őt. A kis Franz pedig keserves sírásra fakadt, kis gömbölyű arca kiveresedett, rúgott és dobálta magát, mint aki fél is és haragszik is, amiért megháborították.

Berta felszisszent.

Az ápolónő és a komorna hangosan nevettek.

– Ilyenek a fiúk – jegyezte meg az intézeti dajka –, a leányok sokkal melegebbek.

De Bertát ez nem tudta megvigasztalni. Az eszével ő is megállapította, hogy a tízhónapos gyermek fél és idegenkedik az ismeretlen hölgytől, még akkor is, ha azt mamának hívják... Átlátta, hogy ez a csöpp embercsemete nem is tudja, hogy mi az a mama. De a szíve mégis elszorult, ő úgy képzelte, hogy Franzban rögtön felébred az ösztön, az anya és a gyermek között való mennyei szerelem lángja már a találkozásnál kilobban, és az egész világ, az ő minden játékszerével együtt nyomban közönyös és idegen lesz neki, ha megízleli az anyai csókot... És az első vallomás, amit a fia ajkairól hallott, úgy hangzott, hogy... nem... nem szereti mamát.

Berta majdnem sírt.

Olyasvalamit érzett, mint egy visszataszított, megbántott szerelmes. De aztán minden dac és sérttődöttség fájdalomba és önvádba fulladt. "Én vagyok az oka – gyötörte magát szörnyű szemrehányással. – Én fosztottam meg magamat és őt is a családi élet boldog melegétől, az anya és gyermek egymáshoz tapadó, intim, játékos, bohókás, bizalmas életközösségének édes kéjétől... én vagyok az oka, én vagyok a bűnös, én felelek ezért az Úristen előtt."

Leroskadt egy székre, és a gyermek után bámult. A metresz kiosont a társalgóból, a komorna tiszteletteljesen visszavonult egy ablak fülkéjébe.

Lubinszky Párizsban elvált a fiataloktól, ő visszament Visóra. Az új házaspár még néhány napig Párizsban maradt, s aztán a hercegasszonnyal s a kis Franzcal együtt ők is Magyarországba utaztak, hogy elfoglalják a Mohácsi–szigeten épült rezidenciájukat.

Berta és Alekszej csak ott ismerték meg a mézeshetek gyönyörű örömét. Alekszandra Ivanovna vette át a sziget kormányzását, a fiatalok csak egymással törődtek. A londoni ügyekre, a nizzai kártyaafférra nem mertek gondolni. A hagyaték sorsát egy neves magyar és egy drága londoni ügyvédre bízták. Behunyták a szemüket a reális élet minden mozzanatával szemben, és Berta budoárjában, a könyvtárban és a zeneteremben töltötték minden idejüket. Pécsről újra elhozatták Regent. Az öreg karmester vonakodva és kedvetlenül jött, de néhány nap alatt megszelídült, és szívesen játszott nekik Bachot és Beethovent.

– Látod, így szeretnék élni örökkön örökké – rajongott a herceg Bertának egy délutáni séta után a vízmosta parton.

– Csakugyan örökké szeretnél élni, Alekszej?

– Így, ahogy most élek, örökké.

– S nem vágyol a nagyvilág után? Városok, tengerek, emberek, operák, hangversenyek, autótúrák, egzotikus tájak és sűrű, forró kultúra, embertömegek melege nem izgatja, Alekszej, a fantáziádat?

A herceg meghökkent.

– Hogy jut ez eszedbe? Te talán unod ezt a monoton, primitív életet?

– Én nem. De én nem vagyok férfi, nem vagyok már ember sem, csak asszony és...

– És...

– Anya.

Alekszej szeme kissé elborult. De erőt vett magán.

– Én nem vágyom innen sehova. De teérted aggódom.

Berta nevetett.

– Miért?

– Fiatal vagy, szép vagy, meleg a véred, és nagy a fantáziád... az asszony ragyogni akar, és tömjénre, bámultatásra vágyik a hiúsága...

Berta nevetve simogatta meg Alekszej arcát.

– Mi, úgy látszik, kölcsönösen félünk attól, hogy a másik megunja Ádám és Éva idilljét a paradicsomban. Miért van ez így?

Alekszej elgondolkozott.

– Mert alapjában véve ez az élet természetellenes.

– Talán csak rendkívüli. Egyéni. Szokatlan. De ha nekünk ez kell... Különben, miért beszélsz így, Alekszej?

– Mert félek, hogy te megunod...

Kis kétlovas kocsiban Franzot sétáltatták a folyó partján, s a hintóra szerelt bölcsőben a gyermek jóízűen aludt. A pónik lépésben baktattak a kastély felé. Berta odafutott a fiához, és aggódva figyelte.

– Franz gyengélkedik.

– Mit mondott az orvos?

– Bronchitis.

– Hány nap óta tart?

– Már több mint egy hete.

– Az baj.

– Az orvos azt mondja, hogy Franznak erős ez a klíma. Nedves és szeles a levegő.

Alekszej kissé türelmetlenül válaszolt.

– Megszokja. Nem kell mindjárt megijedni. Az orvos fontoskodik. A környéken olyan szép, erős és kövér kis gyermekeket láttam.

– De azok itt születtek.

– Franz is akklimatizálódik majd.

– De ha nem?

– Nos?

– Akkor mégis le kellene vinni valahová délre.

– Vinni vagy küldeni? – hangsúlyozta élesen Alekszej.

Berta félénken felelt:

– Nem szeretném újra nélkülözni. Ha szükségessé válik, akkor, ugye, te is eljössz, szívem?

– Megint elhagyjuk ezt a kis oázist? Hát akkor mire való mindez? – kérdezte indulatosan a herceg.

Berta is megijedt.

– Hát csak úgy gondoltam. Egyáltalán nem bizonyos még, hogy erre szükség lenne... Csak úgy elméletileg van szó a dologról.

Alekszej elkomorodott. Magában azt gondolta, hogy lám, az életüket most már nem önmaguk igazgatják, hanem egy harmadik... Tulajdonképpen nem volna oly borzasztó, egy–két hónapra lemenni valahova, a görög szigetek egyikére vagy Észak–Afrika partjára... De jobb lett volna, ha ezt a tervet a szerelem sugallta volna, s nem a szükség, a kényszer, egy idegen emberért való gondoskodás ötlete... Idegen ember? Franz csak neki idegen, de Bertának a legdrágább vércseppje, a lelke legszentebb darabja. Tehát, ami egyiküknek minden, az a másiknak semmi... Nem jól van ez így, édes Istenem...

Berta látta, hogy Alekszej elkedvetlenedett. Ez őt is megszomorította. Már le is mondott arról, hogy gyermekét elvigye... Nem. Majd itt is meggyógyul. Megértette Alekszej fájdalmát.

– Hűvös van, Alekszej. Gyerünk mi is haza.

Felmentek a kastélyba. A könyvtárszobán keresztül Alekszej Ivanovna szalonjába léptek. A hercegnő leveleket olvasott.

Ez vadonatúj épületszárny volt, amely még a vakolat, a tapéta és a falfestés friss, nedves, enyves, émelyítő szagát párologta.

"Várni kellett volna – gondolta Alekszej. – Várni kellett volna a beköltözéssel. Berta megbetegszik itt. Miért is siettünk oly nagyon?"

Miért siettek? Csakugyan, a palota még csak félig kész, a szigeten járni sem lehet a gépek, fűrészek, meszesgödrök, cementöntők és állványok torlódásától... de nekik nem volt türelmük várni.

– Rossz hírek Moszkvából – szólt a hercegasszony. – Mégis azt hiszem, kár volt elkezdeni.

– Mit? – kérdezte Berta kíváncsian.

– A nagy pert. Évekig elhúzódhatik, és ki tudja, lesz–e eredménye. De Alekszej ragaszkodik hozzá.

Berta eddig nem is érdeklődött a nagy per iránt, amely Alekszejnek nevét, vagyonát és rangját akarja visszaverekedni. A hercegasszony kénytelen–kelletlen ment bele a nagy küzdelembe, de látta, hogy enélkül Alekszej sohasem lesz boldog. A fiatal herceg, ahogy megtudta, hogyan lehetséges mindent jóvátenni, amit az ő élete körül elhibáztak, türelmetlenül, égő vággyal sürgette az ügyet. És Alekszandra Ivanovna belátta, hogy ezzel tartozik neki. Igaz, hogy a pénzzé tehető értékek már a Nyersolaj Tröszt részvényeibe olvadtak; de maga a Birukov–hitbizomány meg nem támadható, s az, ha ő meghal, nem Alekszejre, hanem a kincstárra vagy a távoli rokon Birukov hercegekre száll. És ez annál is inkább veszedelem, mert a Nyersolaj Tröszt részvényeit máris roppant kölcsönökkel terhelte meg. Kellett a pénz a Noé bárkája építkezésére. A részvények értékét szinte felemésztette a bolyongás három esztendeje, Alekszej eszeveszett költekezése, a sziget vételára, építkezés, berendezés, elhelyezkedés, ami megmaradt, az egy–két esztendő múlva elfogy, s a részvények lassan az angol csoport vagy legjobb esetben Berta tulajdonába vándorolnak át. Igaz, hogy Berta mértéktelenül gazdag, de Bertának fia van...

Berta fia!

Ezt az ügyet is rendezni kell.

Úgy képzelte a dolgot, hogy ha Alekszej visszakapja rangját, Berta fiát a magáénak ismeri el... jaj, Istenem, újabb bonyodalom, újabb processzus, újabb pereskedés... Akkor is cári jóváhagyás kell, hogy Alekszej Berta fiát – mint a magáét, amely a házasság előtt született – hercegi ranggal és örökösödési joggal adoptálhassa. Örökösödés? Ez a gondolat most hirtelen megdöbbentette. Vajon Alekszej beleegyezik–e ebbe? Erről még sohasem volt szó. Végre is, elég kényes kérdés. A természet rendje szerint Alekszejnek is lesznek gyermekei...

A hercegné szíve nagyot dobbant. Köhögött, és fuldokolni kezdett.

"Nagyon kell magamra vigyáznom – gondolta ijedten – és én nem is értek a jogi dolgokhoz" – és tovább olvasta a moszkvai levelet.

– Rossz hír Moszkvából? – kérdezte Alekszej.

– Nagyon rossz. Oda kell utaznom. Szükséges, hogy a főudvarmesteri hivatal előtt vallomásokat tegyek... Moszkvába kell mennem.

– Hátha itt is kihallgathat a bécsi nagykövet egy tisztviselője.

– Sajnos, ez lehetetlen. Utaznom kell.

– Ilyen betegen? – kérdezte Alekszej meggondolatlanul.

– Mindegy. A ti érdeketekben.

Pedig ő maga is félt az utazástól. Bizonyos, hogy már ráférne a nyugalom, a pihenés, az élet alkonyának csendes élvezete. Elgondolta, hogy milyen szép volna itt, a fia jókedve és boldogsága felett őrködni, örömöt osztani és kapni, régi könyveket olvasgatni, szelíd, öreg hátaslovon baktatni a sziget útjain, vadászgatni vagy virágokat ápolni, nézegetni, emlékezni és felejteni és Regen Richard orgona játékában gyönyörködni. Istenem, így még ő is boldog tudna lenni. De az ő boldogságához az is kell, hogy a fia, a fia felesége és Berta kis gyermeke is boldog legyen, ehhez pedig milyen irtózatos sokat kell küzdeni és milyen sokat kell győzni!

És ha elbukik?

Összerázkódott. Ha ő elbukik, akkor itt kő kövön nem marad. Úgy érezte, hogy leroskad a felelősség nehéz keresztje alatt.

A hercegnő rászánta magát, hogy nekivág az útnak: május elsejére tűzték ki az indulás napját.

Az utazás előtt valamennyien nagyon izgatottak voltak.

A herceg sokat járt a falakon kívül. Alekszandra Ivanovna Bertával és a kis Franzcal árván bolyongott a kastélyban és a parkban, amelynek bokrai között drága egzotikus állatok, nyulak és rókák kergetőztek. A kis vasút megállt.

"De ha nem sikerül?" – kérdezte magától minduntalan a hercegasszony, akit ez a tépelődés annyira kimerített, hogy alig tudott egyéb dolog iránt érdeklődni.

– Várjuk meg a végét – csitította Berta. – És – tette hozzá őszinte meggyőződéssel – ha nem is sikerül, itt az én vagyonom. Apám azt mondta, hogy százezer font jövedelmem van. Abból négy embernek csak meg lehet élni.

A hercegnő halkan hangsúlyozta a szavakat:

– Megélni igen. De élni nem tudunk.

Berta lecsüggesztette a fejét.

– Én nem panaszkodom. Csak Alekszejt sajnálom nagyon. Neki nem való ez a börtönélet.

– Alekszej szerencsétlen ember.

– Igen – bólintott Berta komolyan –, az a legnagyobb baj, hogy már nem szeret engem eléggé. Azért boldogtalan. Már nem vagyok neki vigasz és kárpótlás.

Az anya hosszan, melegen, részvéttel nézett végig Berta sápadt, keskeny, szenvedő arcán.

– Mindennek a Noé bárkája az oka. Alekszej nem való a remeteségre.

– Mire gondol, Alekszandra Ivanovna?

– Ha Alekszej a cári udvarban élhetné boldogult apja életét... Berta, te nem ismered a férfiakat... Ők sohasem tudnak önmagukról lemondani. Nekik nagy, zajos, viharos élet kell. Ők nem tudnak felolvadni sem a szerelem, sem a család, sem a saját lelkük aszkézisében.

– A szerelem – aszkézis?

– Igen. Az igazi szerelem: lemondás az életről. Beolvadás egy másik ember lelkébe, aki kisajátította a szerelmes ember testét, lelkét, idegrendszerét, agyát, életprogramját, nappali és éjszakai álmait, életét és halálát... ez csak asszonynak való. Ez az asszonyt kielégíti az érzés boldogságával vagy boldogtalanságával. A férfit nem. A férfinak a szerelem csak megpihenés, szórakozás, játék vagy legjobb esetben felüdülés a maga szövevényes, sokfelé ágazó, sűrű és nagyszabású életprogramjában.

– De Alekszejnek nincs életprogramja...

– Ez a legnagyobb baj! Ez teszi őt olyan nyugtalanná és neuraszténiássá. Nem találja helyét a világban... Céltalanul bolyongnak vágyai, életösztönei, illúziói és akarásai.

– Mert nem szeret már engem.

– Együgyű beszéd. Ha nem szeretne téged, sokkal kevésbé volna boldogtalan. Akkor rögtön megtalálná magát.

– Én vagyok az akadály?

– Nem te. Az ő szerelme.

– Ha nem volna szerelmes, akkor...

– Akkor az előtte álló válaszúton elindulna.

– Hova?

– Jobbra vagy balra.

– A szerencsétlenségbe. A pusztulásba. A halálba.

– Ez is megoldás. A férfi győz vagy bukik, de harcolni akar. A születése, a testi–lelki alkotása és a helyzet szerint, amibe belekerült. Az egyik ember nagy tetteket visz véghez: győz vagy elbukik. Napóleon lesz vagy a wagrami, vagy a waterlooi csatában. A másik ember önmaga ellen vezet irtóháborút. Belemerül a bűnbe, amellyel önmagát rombolja szét, vagy a hősiességbe, amellyel mártírhalált szenved. Félek, hogy Alekszejnek nincs választása jó és rossz között. Ő szétrombolja önmagát.

– Hát akkor jó, hogy megáll a válaszút előtt.

A hercegnő kételkedve rázta a fejét.

– Azt hiszed, hogy jó? Így is el lehet pusztulni. A tétovázásban, a körbe–körbetipegésben, a lélek nyugtalanságában és tehetetlenségében. Ilyenkor az ember apró kalandokban és apró bűnökben éli ki magát. És szétforgácsolódik, elposványosodik... ez az, amit közönséges nyelven elzüllésnek neveznek, szegény gyermekem...

Berta rémülten felsikoltott.

– Hát mit kell tennem, anyám?

– Imádkoznod kell. Egyebet nem tehetsz. A többit majd elvégzi az idő.

Alekszej három napnál tovább sohasem bírta a Noé bárkája remeteségét. Közbe–közbe eltűnt a szigetről. Pécsett járt, Pestre vagy Bécsbe utazott, vagy lerohant Fiúméba és Velencébe, s négy–öt nap múlva elcsigázva, meggyötörve, életuntan és bűnbánattal tért meg. Látszott rajta, hogy valami űzi, kergeti, csábítja egyik helyről a másikra. Rengeteg pénzt költött, és adósságokat csinált. Egy–egy nagy tivornya után hazarohant a Mohácsi–szigetre, mintha Berta szép, tiszta szerelmében akarna megpihenni. De két–három nap alatt azt is megunta, és újra megszökött a Noé bárkájáról.

Alekszandra Ivanovna emiatt utazását egyik hétről a másikra halasztotta, mert azt hitte, ki tudja várni, míg Alekszej kitombolja magát, s mert nem volt bátorsága magukra hagyni a fiatalokat.

Berta könyörgött, hogy ne féltse őt, menjen, siessen, intézze el Alekszej ügyeit az orosz hatóságokkal, akkor majd megváltozik minden.

Ha Berta egyedül maradt, a kisfiában keresett vigasztalódást. De ebben is sötét rémképek gyötörték. Egy pillanatig sem szűnt meg reszketni attól, hogy Alekszej a kis Franz életét példázza. Hogy a herceg csak előképe a kis bárónak, aki születése és neveltetése, élete kezdete és hajnala idején éppen úgy indult el a nagy útnak, mint Alekszej, a Birukov hercegek utolsó sarjadéka.

Amikor Alekszej kártyázott, tombolt, tivornyázott vagy morfinnal emésztette magát, akkor Berta eszeveszett fájdalommal gondolta el: vajon ez lesz–e a sorsa a kis Müller bárónak is?

Feltette magában, hogy ő jobban vigyáz a fiára, mint ahogy a hercegnő vigyázott. Ő nem veszi le róla a szemét. Soha, soha, míg csak Franz tökéletes, erős, megingathatatlan férfivá nem nő. Addig itt tartja a Noé bárkájában. Ő nem vágyik semmire és senkire, csak a Noé bárkájára és Franzra. Érezte, hogy a Noé bárkája csak most kapja meg igazi rendeltetését és értelmét. Mire visszamennek, valószínűleg már kész lesz a kis földi paradicsom. És az az ő fia paradicsomkertje lesz. Télikert, park, a vadak sűrű ligete, játszótér, a napsütéses déli erkély, a toronyszoba, az ő budoárja, a kis villamos körvasút a félsziget partján, póni ló, zebrafogat, korcsolya– és teniszpálya, mind, mind az ő kedvének, szeszélyének, szórakozásának áll rendelkezésére. A fantázia minden csodavárását ki fogja elégíteni, összesűríti ott az élet minden szépségét és a gyermeki lélek minden szenzációját. És ez lesz az ő számára is a legnagyobb szenzáció. Ott fogja nevelni egész felnőtt férfikoráig, hogy távoltartsa tőle az élet minden durvaságát és veszedelmét. Odahoz majd a kis Franznak feleséget is, majd ő választja ki azt az Évát, aki Ádám életpárja lesz. És ők úgy fognak ott élni, mint az első emberpár. Nem baj, ha Franz szegény lesz... ott a Noé bárkája... és ez elég...

De aztán hirtelen újra kitört a pesszimizmusa.

De lehet–e belőle így, asszonyi szoknya mellett, elzárva a világtól, kényeztetve, féltve, börtönbe fogva, aranykalitkába zárva... lehet így belőle igaz, erős, komoly, dolgos, nagyszabású ember? Tán adja hivatásos nevelők kezébe? De hisz Alekszej azok között nevelkedett! És mi lett belőle? És mi lesz a kis Franzból is, ha elveszti minden vagyonát, és ő, aki gyermekkorát fejedelmi fényben, puha, férfiatlan, szinte embertelen kényelemben és gondtalanságban, roppant igények mesterséges kifejlesztésével töltötte, férfikorára szegénységbe jut, és az egzisztenciákért folyó csaták mezejére sodródik?

Bertában a szerelmes feleség és a szerelmes anya szívéből egyszerre csöpögött a vér.