|
|
|
Hosszú, hideg tél után, minden átmenet nélkül, egyszerre az emberek lelkében ragyogott a tavasz. Bertics apó kocsmájában a törzsvendégek szinte megszédültek az első langyos tavaszi est mámorában.
– Most már értem a mitológiát! – kiáltott fel a bőrgyári könyvelő. – Egy ilyen tavaszi nap, mint amilyen a mai volt, és vegyük hozzá azt, hogy ez délen van, Szicíliában vagy a jóni szigeteken – nos, uraim, önök is értik a mitológiát?
– Igenis, alászolgája – felelt boldogan és alázatosan a fagylaltárus francia.
Bertics apó új hordót csapolt meg a tavaszi nap tiszteletére. Tisztán, víz nélkül, szűzen adta vendégeinek.
– Ezért járunk ide – jegyezte meg a kántor. – Tiszta bort manapság ritka helyen mérnek.
– Vizezik – toldotta meg a szilenciumos ügyvéd.
– Akárcsak a tejet – bólintott Barnabás mérnök úr, aki annak idején második hegedűn játszott Regen Richard szimfonikus zenekarában.
Így beszélgettek egymással a nagy, zsíros, viaszkosvászonnal letakart asztalnál. És aztán nagyon megbecsülték egymást. Gyengéden kérdezősködtek az ügyvéd egészségi állapota iránt, amelyről rossz hírek keringtek a városban.
– A tavasz majd rendbe szedi a doktor úr tüdejét – vigasztalta Amtmann, a kántor, aki torzonborz fekete szakálla közül úgy nézett ki, mint egy tenorszekund, Rajna vidéki Ézsau.
– Vagy elvisz a temetőbe – legyintett az ügyvéd.
Aztán Regen Richardot faggatták, hogy mi újság a Noé bárkájában. Regen Richard néhány napra hazalátogatott Pécsre, Bertics apó kocsmájába. Amióta a Noé bárkája orgonistája lett, Regen kevesebbet iszik, nagyon előkelően és divatosan öltözködik, finom szivarokat szív, de napokon át nem hallani hangját. Azt beszélik róla, hogy folyton dolgozik. Lót és leányairól ír hatalmas kantatét – harminc esztendeje fogott bele, de most bizonyosan be fogja fejezni.
– Hogyne! – mondogatta Reichner Guszti bácsi, a facér kasznár, aki a sandervár körül szüntelen a vízhordó leányok lábikráját leste –, hogyne, hiszen semmi más dolga nincs az öregúrnak. A hercegné felépíttette a bábeli tornyot, de maga is megijedt a nagy elhagyatottságtól. Hiába, nem jó egyedül lenni az embernek.
Barnabás a feleségére gondolt, aki szép, de harcias amazonkirálynő volt, amíg ez a fura Reichner be nem tette lábát a házukba. De Reichner egy amazonkígyó–bűvölő, hála az Istennek.
– Ám azért különös és vétkes dolog – szólt közbe Amtmann bácsi a felleghajtójából kibontakozva –, hogy felépítenek egy ilyen Noé bárkáját, s aztán nem jut eszükbe, hogy benépesítsék. Hány szegény hajléktalan, öreg, gyönge özvegyasszony, árva csecsemő vagy elaggott tudós, művész, költő találhatna benne fészket, no, erről írok is memorandumot, és elküldöm nekik. Hol jár a hercegné? – fordult Regen felé.
– Ne fáradjon, Herr Amtmann – felelt csendesen a művész, a Noé bárkájának vannak már lakói.
A kis kocsma minden vendége Regen felé emelte poharát.
– Proszit! A hercegné egészségére!
– Alászolgája! – rikkantott a svájci fagylaltárus.
Jól érezték magukat itt ezek a hajótöröttek. Mintha ezen a kocsmán kívül nem is volna élet ezen a világon... mégis, egymás kenyere iránt sem érdeklődtek. Természetesnek találták, hogy a madárnak tollazatot, a farkasnak jó meleg bundát, a nyúlnak gyors futó lábakat adott az Úristen, s valamennyit ő táplálja a világteremtés örök rendje szerint. Nekik is ő parancsolta ki a mindennapi pörköltet, pipát és villányit. És ezzel rendben is van minden.
De az, hogy a Noé bárkája benépesedett, Bertics apó kocsmájában is érdeklődést keltett. Ostromolták Regent, hogy meséljen valamit.
Regen szűkszavú ember volt, de a dörgicsei az ő szívét is átmelegítette. És elmondta, hogy a szigeten egy fiatal pár a mézesheteit éli.
– A hercegnő férjhez ment? – kérdezte a vicces Reichner Guszti.
– Bolond. A hercegnőt Regen még Oroszországból ismeri.
Reichnert rendreutasították, és áhítattal hallgatták a karmester szavait.
– A fiatal herceg feleségül vett egy gyermekarcú, finom, fehér kis özvegyasszonyt, nem lehet több huszonhat évesnél.
– Szép? – kérdezte Reichner.
– Mint a Madonna.
Reichner felsóhajtott. Barnabásné jutott az eszébe.
– És az özvegynek egy kis fiacskája van első házasságából. Olyan, mint egy kis arkangyal.
Bertics apó a sarokból, ahol csendesen szívta a pipáját, halkan beledörmögött az urak beszédjébe.
– Egy herceg özvegyasszonyt vesz el. Hát ez már meg micsoda bolondság?
– Miért? – kérdezte az egyik majolikaszobrász.
Bertics apó a vállát vonogatta.
– Hát én csak szűzlányt vennék el, ha még egyszer megházasodnék. Aztán meg a gyerek. Hát való ez egy hercegnek, idegen gyereket venni a családba?
A vendégek nevettek, de Bertics apó komoran csóválta a fejét.
– Ez sohase vezet jóra.
– Látta a gyereket? – kérdezte a kucséber, akinek kilenc gyereke bolyong szerteszét a világ minden táján.
– Láttam.
– Gondolom, hogy örült a nagy gazdagságnak, ami ott van.
– Kétesztendős az egész emberke – felelt röviden a művész, és arra gondolt, hogy a fiúcska tiszta kék szeme mily közönyösen nézett el a Noé bárkája felett, amely pedig felnőtt ember szemében úgy tűnt fel, mint egy kőből, fából épült grandiózus gyermekjáték. De csak a felnőttek szemében. A kis Franz közönyösen és unottan nézte a csoda várát, a parkot és a vadaskertet. Az állatoktól félt. A kis vasutat, a palota szépségét, a mechanikai csodákat észre sem vette. A félember nagyságú játékkatonáktól, akik lépegetni, lefeküdni, célozni és trombitálni tudtak, mint valami csodaszörnyektől, irtózott. Hamar elálmosodott és sírva fakadt. Lefektették, és ágyába kérte kis párizsi fakatonáját és fűrészporral kitömött ócska kis mackóját, amelyet Isten tudja, hol kaphatott ez a kis szerencsefia.
Aztán arra gondolt, hogy a fiatal asszony nem látszik valami túlságosan boldognak. Az emberek nem így festenek a mézeshetek alatt. A herceg, az ugyan nagyon szerelmes természetű legény lehet, annak a szeme ég, a tekintete lángol, és folyton a felesége kezét szorongatja. De azért mindenki olyan nyugtalan és tétova és fáradt. Az öreg hercegasszony betegen érkezett. Két orvos is jött vele. Valami szívbaja lehet, mert nagyon kíméli magát. A lépcsőkön meg–megáll, mert elfogy a lélegzete. Bizonyosan asztma. Pedig ezelőtt húsz esztendővel még milyen gyönyörű és milyen egészséges volt. Különös, hogy milyen hamar elromlik az ember egészsége. Már ő is érzi. Ez a néhány év is csak ráadás a sors kegyelméből. Ha nem építik a Noé bárkáját, ha a véletlen ide nem tereli Birukov hercegnét, ha a hercegasszony nem ajánlja fel az udvari karmesteri állást, ha ilyenformán rendbe nem jönnek a dolgai öreg napjaira, már ő is régen elment volna Jenny és Clementin után. Ámbár ki tudja, nem lett volna–e jobb?...
Az öreg művész úgy elsüllyedt a maga gondolataiba, hogy többé egy szót sem lehetett belőle kihúzni a Noé bárkája felől.
A vendégek is elcsendesedtek. Csak pöfékeltek, ittak, és a kedvük elkomorodott. Pedig tavasz volt, és az ablak fölött kanári csattogott. És a vadgesztenyefák rügye már kipattant. Pedig még csak március elsejét mutatta a kalendárium.
A szoba meleg volt, pedig a kályhából rég kialudt a parázs. A bor, a pipafüst és a konyha gőze meg a tavasz lehelete melegített. Odakünn is langyos volt az idő. Az ereszről csöpögött a hólé. Nagy tócsákon vergődött át egy–egy vendég az utca túlsó oldaláról.
– Holnap meleg lesz – szólt át a sarokból a kucséber.
– Bánom is én – vonta vállát a fagylaltárus –, én soha nem fázom.
– Pedig uraságod ugyancsak ösztövér – csodálkozott az ügyvéd.
– De jó vér.
– Igazsága van. Igyunk.
És újra hozattak két–két deci szentmiklósit.
Kinyílt az ajtó. Langyos légáramlat szellőztette ki a földbe süllyedt, alacsony, félhomályos helyiséget. Magas, piros kendős, duzzadt szájú virágárusleány libbent az ivóba.
– Vegyenek hóvirágot. Hóvirágot tessék.
Regen Richard felütötte a fejét.
– Hóvirág? Máris?
– Én szedtem a Mecseken.
– Ejnye, de csinos egy kislány.
Ezt a Rajna vidéki tenorszekund, a torzonborz Amtmann bácsi mondta. Aztán még hozzátette:
– Menyecskésre van kötve a kendője. Hm.
– És piros a szája – szólalt meg a fagylaltárus sóváran, s – alászolgája! – köszönt a piroskendős felé.
Barnabás mérnök is ránézett.
– Öreg olasz kámeákon vannak ilyen figurák – állapította meg lelkesen. – A kendője is olyan. Hogy simul a fejéhez! Firenzei figura.
– Hogy ez a hóvirág? – kérdezte a francia.
– Száz korona egy szál.
– Adjon, lelkem, egyet. Hazaviszem a kislányomnak.
Az ügyvéd úr is vett. Magyarázatképpen odaszólt a bőrgyári könyvelőnek:
– A kis unokámnak.
– Lány?
– Mint az angyal.
– Haj, haj!
Valamennyien vettek. És gomblyukba tűzték. Ragyogott az arcuk. Megsodorták a bajuszukat.
– Én agglegény vagyok – magyarázta a könyvelő –, de a gazdasszonyom bolondul a virágért.
– Csinos? – kérdezte a kántor.
– De öreg... Hanem a lánya!
– Ejha!
– Nono. Derék népek.
– Én a feleségem sírjára viszem – dörmögött az ügyvéd.
– Én lepréselem, és levélben küldöm Svájcba – büszkélkedett a francia. – Régen láttam a húgomat. De a nyáron meglátogatom.
– A kisunokámat felviszem a Mecsekbe – bólongatott az ügyvéd –, hóvirágot szedünk.
– Család! Hej, csak az a szép dolog, hiába – lelkendezett a könyvelő.
– Nem is olyan bolondság: egy derék, komoly özvegyasszonyt odavenni a házba – recsegett az Amtmann bácsi hangja.
– Hogy gondol ilyent, hetvenéves korában?
– No, hát feleségnek. Nincs annál szebb dolog a világon.
A törzsvendégeknek megeredt a szavuk. Büszkén, hetykén, csintalanul néztek egymásra, és kabátjukon legényesen imbolygott az egy szál hóvirág. Összesúgtak, régi kalandokat suttogtak egymás fülébe. Családjukat emlegették ők, akik előbb úgy gubbasztottak a nagy asztal körül, mintha valamennyien kóbor kutyák árvaságában élnének.
És egyszerre kiömlött a szívük, és egymásról kérdezősködtek. Asszony– és gyermeknevek röpködtek a levegőben. A hóvirág szívükbe illatozta a tavaszt.
– Nem cserélek Birukov herceggel sem – kurjantott a kántor, és egy üveg dörgicseit rendelt.
Koccintottak.
A sarokból felállt a kucséber, és kosarából cukorkát, fügét, datolyát, szardíniát és egyéb csemegét rakott az asztalra.
– Az uraságok egészségére.
– Hol szerezted ezeket a drágaságokat?
– Olaszországból.
– Csempészték? – tette hozzá a kántor.
– Azért mégis itt a füge – büszkélkedett a kucséber.
– Alászolgája – köszöntötte fel a társaságot a fagylaltárus. – Éljen Magyarország!
– Éljen.
– Derék ország – szólalt meg az olasz.
– Szép ország. Jó népek.
– Mindenki jól él itt.
– Az szent. Német, olasz, sváb, bajor, francia. Nem igaz? – kérdezte a kántor.
– Igaz.
– Kár, hogy megöregedtünk.
– Ja, az idő eljár!
– Pedig jó itt lenni.
– Az bizonyos, hogy jó népek laknak itt.
– Itt mindenki itthon érzi magát.
– Ez a legbarátságosabb ország.
– Noé bárkája – szólalt meg félve, dadogva, könnyezve a karnagy.
– Noé bárkája! – riadt fel a könyvelő. – Ez a kis kocsma itt a Noé bárkája. Ugye, Bertics apó?
A vén kocsmáros, hosszú vörös orrú, fekete arcú, hajlott hátú rác, sűrűn bólongatott.
– Még egy dörgicseit?
És ingyen hozta a drága, nemes italt.
A vendégek megigazították kabátjuk gomblyukában az egy szál hóvirágot.
 |  |  |
|
|
|