|
|
|
Lubinszky Taddeus táviratok és telefon útján ezer intézkedést tett. A postahivatalban egy szőke fürtű, mosolygós, piros ajkú kisasszonyt egész napra lefoglalt. Temérdek értesítést kapott. Többek között Szentpétervárról is, ahonnan Mr. Wells jelentette, hogy a cári kormány bukófélben van. Ilyenkor minden elintézhető. A távozó miniszter még a szokottnál is könnyebben hajlik a jó szóra. A Birukov–féle bányák átvétele befejezettnek tekinthető.
Lubinszky elégedetten dörzsölte a kezét. Üzleti dolgokban minden simán megy, szinte félelmetes szerencsével. Sietve elküldötte táviratait a tröszt londoni és budapesti igazgatóságainak, s aztán elindult, hogy a hercegnével is tudassa a jó hírt. Gyalog ment. Útközben Berta sorsán gondolkodott. Aztán jön az ünnepélyes bevonulás a világba. Addig ő is rendbe jön otthon a kormánnyal és a hatóságokkal.
"Istenem, de szép lesz az élet!" – sóhajtott fel magában egész gyerekesen, és ragyogott az arca. – Berta lesz a legelső asszony Európában.
Eszébe jutott, hogy a nagy Krupp leányát is Bertának hívják. Krupp Berta! Milyen érdekes véletlen! Lubinszky Berta! Báró Müller Berta! Az ördögbe is, van valami a nevek miszticizmusában!
Odaért a hercegné villája elé.
A palota ablakai mélyen lefüggönyözve. A lengyel az órájára nézett. Délután fél kettő. Ejnye, mi az ördög, ezek még alusznak! Az éjjel bizonyára sokáig tartott a játék.
Autó állott meg a főbejárat előtt. Egy hosszú, roskadt, ősz, hegyes szakállú ember ugrott ki a kocsiból. Utána egy borotvált képű titkárféle ember. A fiatalabbik duzzadt, fekete bőrtáskát emelt ki az automobil fenekéről.
A portás mélyen és hosszan hajolt meg a látogatók előtt. Azok szó nélkül felszaladtak a lépcsőn.
Lubinszky egy pillanatig habozott.
– Mi ez? Mi történik itt?
A portás őt is észrevette. Köszönt.
– Excellenciádat a hercegné keresi...
– Hogy?
– Egy óra óta keresi excellenciádat Alekszandra Ivanovna hercegné... – ismételte alázatosan a portás, aki mindenkit excellencnek szólított, akivel a hercegnő barátilag érintkezett.
– Köszönöm – felelt Lubinszky –, de most úgy látszik, vendégei vannak...
– Az valószínűleg nem fogja Alekszandra Ivanovnát alterálni... Azok a herceg úr vendégei...
– Tehát?
– Parancsoljon.
A lakáj a nagy szalonba vezette Lubinszkyt. A vén lengyel izgatottan várakozott a friss virágok és a párizsi parfőmök átható illatfelhőiben.
"Micsoda erős szagok! Mire való ez? Nem tetszik nekem ez a hercegné. Túlságosan fiatalos, túlságosan szereti a bódító illatokat, és túlságosan festi az ajakát. Pedig súlyos beteg. Nem is jó vége lesz! El innen, minél sürgősebben."
Kinyílt az ajtó. Kisírt szemmel, roskadozna, krétafehér arccal, reggeli pongyolában eléje támolygott a hercegné.
– Uram, az Istenért!
– Hercegné! Mi történt?
– Alekszej!
– Beteg?
– Nagyon.
– Szerencsétlenül járt?
A hercegné némán intett a fejével.
– Morfium?
– Nem. Mellbe lőtte magát.
– Él?
– Eszméletlen. Most vizsgálja az orvos... Ó, én szerencsétlen! Ó, drága, egyetlen, boldogtalan fiam!
Lubinszky szánalmat és haragot érzett a szívében. A fiatal herceg züllöttsége felháborította, és legjobban szeretett volna egy szörnyűt káromkodni. Hirtelen elhatározta, hogy Bertát még az éjjel, még ma, a legelső vonattal elutaztatja. Az anyát sajnálta, de ellene is felháborodással és haraggal volt tele a lelke. Az ő gyengesége és léhasága is bűnös ebben a szégyenteljes katasztrófában.
A hercegné leroskadt egy székbe, és sírt.
– Vigasztalódjék, asszonyom. Talán nem is olyan súlyos.
– Mindjárt megtudom.
– Milyen volt a fegyver?
– Régi, apró, kicsiny kaliberű, inkább csecsebecse.
– Mikor történt?
– Egy órával előbb.
– Ittas volt?
– Inkább egzaltált.
– Vesztett?
– Ó, nem azért... A bárónéval beszélt...
Lubinszky felordított.
– A leányommal?
– Igen.
– Szentséges Ég! – hörgött fel a vén lengyel, és egész testében remegett. – Beszéljen, asszonyom!
– A fiam szerelmes az ön leányába.
– És aztán? – lihegett kétségbeesve a szürke, ráncos, szikár öreg ember, és minden izma megfeszült. Olyan volt e pillanatban, mint egy ugrásra kész tigris.
A hercegné kivett a kebléből egy gyűrött kis levélkét, és odaadta Lubinszkynak.
– Olvassa ezt el. Én addig beszaladok a fiamhoz.
Lubinszky dühösen simította ki a papírszeletet, amelyről reszkető, tétova, gyerekes betűk ugráltak vérbe borult, könnyes szeme elé.
"Asszonyom, nem bírom tovább... Ön megválthatott volna... Isten vele..."
Megkönnyebbülten felsóhajtott. Berta tehát erős volt és okos... Visszautasította...
A lelkét nagy, meleg boldogság, öröm, diadal és hálaérzet rázta meg. "Ó, drága, okos, édes, engedelmes, tiszta lelkű kis Berta, én egyetlen, gyönyörű kis leányom!" A szíve hevesen dobogott, és megvallotta magának, hogy egy csepp részvétet sem érez a hercegék iránt. Szinte szerencse volna, ha ez a nyomorult fickó most tisztességgel be tudná fejezni az életét. Mi értelme is van az ő egész életének? Kinek van haszna az ő egész hitvány, léha, eszelős, részeges, kártyás magamagából? És őt, az egész Müller házat és mindenekfelett Berta boldogságát micsoda borzasztó veszedelemmel fenyegette!
"Ez az isten ujja – gondolta magában mély és őszinte meggyőződéssel. – Ez a fickó az utamba került. Csepp híja, hogy fel nem borította minden számításomat! Mily könnyen megtörténhetett volna, hogy elcsavarja Berta fejét, kiveszi a titkát, és egész élet szerencsétlenné tesz valamennyiünket! De a Gondviselés félretaszította őt az utamból... mégiscsak van Isten!"
Elégedetten és nyugodt, biztos, szinte gőgös közönnyel gondolt a hercegné sorsára.
"Most már igazán azt teszem vele, amit Berta érdekében a legjobbnak találok. A vagyona az enyém. Hatalmamban van, hogy beüljek a birtokába vagy beleültessem Bertát, akinek valódi herceget, nagy nevet, óriás hatalmat, a cár rokonságát akkor vásárolhatom meg, amikor éppen kedvem vagy... az ő kedve tartja..."
Magára erőltetett részvéttel fogadta a visszatérő hercegnét.
– Nos?
– Az orvosok biztatnak.
A lengyel kissé meghökkent.
– Van remény?
A hercegné a szemét törölgette.
– Erős, fiatal szervezet! – dadogott szórakozottan a lengyel.
– Mégis eltarthat egy hétig – sóhajtott a hercegné.
– Mi? – kérdezte nyugtalanul a lengyel.
– Amíg begyógyul a sebe – zokogott az anya.
Lubinszky majdnem felkiáltott. Hát csak ennyi az egész? Újra kétségbeesett izgalom ragadta el, és egy csepp bűntudatot sem érzett azon, hogy fel van háborodva a dolgok ilyen fordulata miatt. Éktelen dühre gerjedt a fiatal herceg, az orvosok és a Gondviselés ellen. Hiszen ránézve ez a legrosszabb megoldás. A herceg meggyógyul. Romantikus hős! Berta szemében megnő és felmagasztosul! Egy ember, aki érte itt akarta hagyni az életet!
Alig bírta palástolni kiábrándulását. Néhány konvencionális szót hebegett, és távozni készült.
– Igaz! – vetette oda bosszúsan –, Mr. Wells értesít, hogy a bányák ügye rendben van.
A hercegnét a bányák ügye egy cseppet sem érdekelte.
– Azt hiszem – kezdte el megkönnyebbült hangon –, hogy most új élet kezdődik.
– Igen – felelte Lubinszky gépiesen, és Berta új életére gondolt.
– Mi elmegyünk.
– Mi is elutazunk.
– Igazán? Hova?
– Még nem tudom.
– Mondanék valamit.
A lengyel türelmetlen lett.
– Nem háborgatom.
– Pedig nincs fontosabb annál, mint amit mondani szeretnék.
– Ah!
– Bertáról és Alekszejről van szó.
– Nem.
– Ahogy gondolja. Önnek nincs jó véleménye szegény kis Alekszejről, ugye?
– Nincs jogom, hogy ítéletet mondjak...
– Értem. Nem csodálom. De alapjában véve, higgye meg, áldott jó fiú, becsületes és tiszta lelkű ember.
– Igen.
– Igen. És őszintén szereti az ön leányát.
– A herceg úr még gyermek.
– Annál könnyebben befolyásolható. Olyan, mint a viasz. Azt formálhat belőle, amit akar.
– Ki?
– Ön, kedves Lubinszky.
A lengyel sértődve kapta fel a fejét.
– Hogy érti ezt, hercegné?
Alekszandra Ivanovna komolyan, félve, csendesen, de nagyon határozottan beszélt.
– Olyan kezekben, mint az öné, nem félteném őt.
– A herceg nem arra való, hogy a Petróleum Tröszt szolgálatába lépjen – vágott közbe Lubinszky erélyesen.
– Miért ne? – pattant fel az anya. – Ha ön apai jóindulatába fogadná...
– Hogy érti ezt, hercegné? – ismételte meghökkenve a lengyel.
– Úgy, hogy teljesítenők Alekszej forró szerelmének vágyát...
– És?
– És a gyermekeket összeházasítanánk...
A lengyelnek elakadt a lélegzete. Agyában megakadt a vér, és szíve olyant dobbant, hogy maga is elrémült. Nagyot nyelt, és elfojtott magában egy szörnyű káromkodást.
– Nem tartja méltónak? – kérdezte a hercegné izgatottan.
A lengyel levegő után kapkodott.
– Ó, a dolog nem olyan sürgős. Várhatunk. Csak a remény, a kilátás, Alekszej megnyugtatása, a biztos perspektíva... ez volna a fontos, ezt szeretném tudni... hiszen, értse meg, Uram, ettől függ Alekszej egész új élete...
Lubinszky azt szerette volna válaszolni, hogy az ördög vigye el Alekszej egész életét! Mi köze neki és Bertának Alekszej életéhez? Micsoda őrült anyai önzés itt Alekszej érdekéről beszélni, mikor Lubinszky Berta, özvegy Müller báróné sorsáról van szó?
A hercegné nem látta az ő gondolatait. Ő csak Alekszejt látta ott a fehér ágyon, fehér arccal, lőtt sebbel a mellén.
– Nos? – kérdezte hízelegve, gyengéd pírral az arcán, de türelmetlenül. – Lehetségesnek tartja ön?
A lengyel egy ideig némán meredt az asszonyra.
– Ezt meg kell gondolni, asszonyom. Különben is nem rajtam múlik, hanem a leányom akaratán. És ez a levél – tette hozzá diadalmasan –, ez a levél azt mutatja, hogy Berta hűséggel gyászolja az urát.
A hercegné megfogta Lubinszky kezét.
– Uram, ön nem őszinte hozzám.
Lubinszky felriadt.
– Higgye el, hercegné, nagyon készületlenül talált ez az ajánlat...
– Nem... Ön számított erre...
– Hogyan? – kérdezte a lengyel megdöbbenve.
– Ön tudta, hogy én... hogy Alekszej... hogy ők...
A lengyel felhördült...
– Nem értem önt, asszonyom! Mit kellett tudnom nekem?... Mi az, amit tudnom kellett volna?... Mi történt? Beszéljen, asszonyom!
A hercegné szíve is hevesen dobogott. Érezte, hogy most dől el a sorsa. De azt is érezte, hogy sietnie kell. Megszorította a lengyel kezét, és őszintén, mélyen a szemébe nézett.
– Uram, én tökéletesen ismerem a báróné helyzetét... Én tudok mindent, Uram.
Lubinszky arcán millió ránc futott össze a száj és szem két szögletében. A pupillája kitágult, a szemöldöke felszaladt a homlokára, és rémülten, tátott szájjal bámult a hercegasszony arcába.
– Mi? Hogyan? Hogy mondta? – dadogta reszketve a dühtől és a félelemtől.
– Tudom, hogy a báróné éppen olyan boldogtalan helyzetbe került, mint amilyenbe én jutottam Alekszej születésekor!
A lengyel felugrott. Elfeledkezett a helyről, ahol volt, a betegről akit a szomszéd szobában operáltak, az anyáról, aki ott ült előtte, mint egy önfeláldozó mártír, és elkiáltotta magát:
– Ki volt az az őrült, aki ilyeneket mesélt?
– Nem igaz?
– Hazugság! Őrültség! Gazság! – tombolt a lengyel eszeveszetten, és felugrott, kifutott a szalonból, lerohant a lépcsőn, hajadonfővel, lobogó kabátjában szinte röpülve rontott be Berta villájába.
 |  |  |
|
|
|