|
|
|
Az öreg lengyel végre elszánta magát. Meglátogatja Bertát, és bevallja neki, hogy még sok idő kell ahhoz, amíg a kis bárót visszahozhatja Magyarországba. Lehet, hogy ebbe Berta belenyugszik, ha megkapja a fiát, és azzal együtt elutazhatik Egyiptomba vagy valahova akárhova, messze–messze, ahol nem ismerik a Müller báró nevét.
"Rettentő önfeláldozás ez" – tépelődött az expressz termeskocsijában, ahogy végiggondolta a dolgot. "A követ túlságosan messze hajítottam el, és magamat is megfosztottam életem egyetlen szépségétől és boldogságától. Bertát én sem láthatom talán évekig, távol kell tartanom magamtól, ha végig akarom csinálni, amibe belefogtam. De az ő érdekében teszem" – nyugtatta meg magát. "Szeretetből teszem. Azért fosztom meg magamat tőle, mert szeretem. Én szenvedek ezért... ó, Berta nem is tudja, hogy mit szenvedek érte... ő csak azt látja, hogy zsarnok és makacs és kegyetlen vagyok. De én a jövőnek dolgozom."
"A jövőnek dolgozom" – ismételgette magában, s ekkor hirtelen valami kínos döbbenet állította el a szíve verését. – "A jövő!" És eszébe jutott, hogy ő már hetvenéves, és ő a jövőnek dolgozik. Vajon lesz–e ideje, hogy elvégezze, amit hetvenéves vállaira vett?
Eszébe jutott, hogy a hetvenéves Lubinszky Taddeus beleavatkozott a természet, a törvény, az emberi igazságszolgáltatás rendjébe, az Úristen dolgába... vajon volt–e ehhez joga? Vajon mi lesz a vakmerő lázadás következése? Mert egy hetvenéves ember... igen, az ember nyomorult, törékeny, halandó féreg, és mi lesz, ha ő előbb meghal, semhogy Berta dolgát rendbe tudná hozni?... Lubinszky Taddeus életében először gondolt arra, hogy ő is halandó ember, és e pillanatban elkezdett félni a haláltól.
"Mindegy – folytatta tovább –, én végigverekszem ezt a háborút. Én megadom neki, amit adhatok. Meg."
Az is nagyon nyugtalanította, amiről Olga leveleiből értesült. Birukov hercegnőnek tehát fia van, s a fiú sorsa mintha Müller Fritz fiának sorsát példázná tragikus hasonlatossággal. "Ez nem jó társaság Bertának" – gondolta –, és nyomban elhatározta, hogy a hercegnőt és fiát eltávolítja. – Nem szabad, hogy Berta elrémüljön ezen az analógián.
Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy mi lesz, ha Berta ellenkezni talál?
Ez összeszorította a szívét, de nem riasztotta el attól, hogy erre is meg ne állapítsa a követendő lépést.
"Akkor fenékig fogjuk kiüríteni a keserű poharat – mondogatta magában, és ökölbe szorította két öreg markát. – Akkor megmondom neki, hogy a fiát törvénytelennek jegyeztettem be, s hogy neki vagy rejtegetnie kell, vagy oda kell állnia a világ elé a magára önként vállalt szégyenbélyeggel."
Verejték gyöngyözött az agg ember homlokán, de nem tágított ettől.
"A kockát elvetettem; a történteket meg nem lehet immár változtatni, jöjjön, aminek jönni kell. Egy dolog bizonyos. Én jót akarok neki. Megadom neki azt, hogy az élet anyagi oldalával soha, soha törődnie ne kelljen. Nagy dolog ám ez! Az emberek élete nagy részben a pénz után való hajszában merül ki. A kenyér, a gond, az állás, az üzlet, a mindennapi élet... a tegnap adóssága, a ma gondja, a holnap réme... mily lealázó, utálatos, állati sors! Ha elgondolom, hogy az én hetven esztendőm fele úgy folyt le, mint egy igavonó baromé! Mennyi szépség, tudás, jóság pocsékolódik el amiatt, hogy az emberek nagyobbik részének minden életereje, tehetsége, jóravaló ösztöne, leleményessége kimerül a mindennapi kenyér után való lihegő erőlködésekben. Pfuj, undorító, méltatlan és igazságtalan embersors!"
Az expressz berobogott Nizza pályaudvarára, Berta szívdobogva, ujjongva és sírva omlott a karjai közé.
A Quai Massena kis fehér villájában Lubinszky Taddeus borzadva állott meg.
"Mert nem tiszta a lelkiismeretem – vádolta magát sötét haragjában –, talán, mert nincsen igazságom, vagy mert gyenge és gyáva vagyok, mint a legtöbb ember, ha igazán nagy dolgot kell elkövetnie."
Elmúlt az első nap, és arra, ami apa és leánya szívét oly kétségbeejtő súllyal nyomta, még csak célzást sem merészkedtek tenni. E helyett Lubinszky a hercegné és fia dolgairól kérdezősködött. Először kivallatta Olgát:
– Gyakran vannak együtt?
– Kik?
– A fiatalok...
– Mindössze négyszer találkoztak.
– Egyedül?
– Én egy pillanatra sem hagyom el Bertát.
– Esküszöl?
– Az Istenre!
– Nos?
– A herceg szerelmes.
– Megvallotta neki?
– Nem tudom.
– Hát honnan gondolod? Neked talán mondta?
– Azt nem kell mondani. A szerelmes ember éppúgy nem tagadhatja el a szerelmét, mint a néger az ő feketeségét vagy a kínai a sárgaságát. Nem tagadhatja el, de nem is szükséges, hogy megvallja nekem.
Az öregúr elgondolkozott.
– Félek, hogy a te kezed van a dologban. Te szereted azt a hitvány fattyút, és vén leány vagy, aki vagy kerítő, vagy házasságközvetítő lesz, hogy kiélje az élete ki nem élt szennyes ösztöneit.
Olga megszokta, hogy Lubinszky kíméletlen és nem válogatós vele szemben a kifejezéseiben. Mosolygott.
– És Berta? – kérdezte a vén lengyel szívdobogva, lihegve, kétségbeesve és gyűlölettel eltelve az egész világ ellen, amely durva kezével belenyúl az ő számításaiba.
Olga legyintett a kezével.
– Berta anyáskodik a szegény, beszámíthatatlan gyermek felett.
– Berta is gyermek még...
– Komoly és tiszta gyermek...
– De asszony. És ha az asszony anyáskodik egy férfi felett, ezzel már megtette az első lépést a szerelem felé.
– Nem féltem Bertát.
– Beszélj, Olga...
– Hát a kis herceg léha, szeszélyes, vad és bolond, de egyben derék és bájos fiú. Tele van túlzásokkal. Mint minden orosz, ő is a végletek embere. Duhaj és szentimentális; nagy kártyás, de nem szenvedélyből, hanem unalomból. Mert még nem találta meg az élete célját és értelmét. Ha Berta férje lesz, egyszerre megváltozik...
Lubinszky felordított:
– Berta férje lesz?... Azt mondtad, Olga, hogy Berta férje lesz?...
– Nos, nem arról van szó?
– Hogy Berta férje lesz?... Olga, megőrültél?...
Olga félénken elhúzódott az öreg lengyel mellől.
– Az anyja is szeretné!... – szepegte gyámoltalanul.
– Az anyja is akarja? – dühöngött Lubinszky.
– Az anya szereti a fiát. Szereti és félti a fiatalság végzetes ostobaságaitól. Szeretné megházasítani.
– Meg is mondta neked?
– Meg.
– És te meghallgattad?
– Nem mondott olyat, ami Berta becsületét vagy méltóságát sértette volna. Egy Birukov hercegnét meg lehet hallgatni.
– De a fia törvénytelen és vagyontalan, léha, hitvány, sehonnai, éretlen tacskó... És az én engedelmem nélkül...
– Nem ígértem semmit...
– De biztattad... És bizonyára elmondtad Bertának.
Olga kiegyenesedett.
– Uram, ön elvesztette minden higgadtságát... ha nem bízik bennem, joga van engem azonnal eltávolítani... De azt kötelessége elhinni, hogy szeretem Bertát... szeretem úgy, mint ön...
Lubinszky meghökkent. Zavartan köhögött, és engesztelőleg ragadta meg Olga sovány kezét.
– Hiszen éppen attól félek, hogy túlságosan szereted.
– Nos?
– És a magad együgyű szeretete szerint akarod boldogítani.
Olga könnyekbe tört ki.
– De nem az ön akarata ellenére...
– Köszönöm. Csak félek, Olga, hogy te, a hercegnő és a szerelmes herceg máris megzavartátok Berta szegény, szomorú kis fejét.
– Kérdezze meg tőle.
– Nem. A hercegnővel akarok beszélni.
Annál mi sem könnyebb. Ma délután öt órakor meglátogathatja.
– Jó.
Délután öt órakor Lubinszky szemben állt a hercegnővel. Először a bányákról beszélgettek. Lubinszky közölte a hercegnővel, hogy az angol társaság garanciát vállalt az adásvétel sima lebonyolításáért. A hercegnő boldog volt.
– Ez az Isten ujja – rebegte heves felindulással. – Látja, uram, az Isten nem hagyja el az ő üldözött gyermekeit. Huszonöt évig jártam az alázatosságnak, a szerelemnek, a gyermekemről és a világról való lemondásnak útját, és most felmagasztal és megjutalmaz az Úr. Birukov herceg is helyeselné bizonnyal. Ő nagyon szeretett engem. Jó és gyöngéd volt hozzám, és szerette a gyermekét is... Csakhogy az élet, a rang és a cár szeretete erősebb volt a szerelménél. Erről nem tehetett. De most bizonyára boldogan nézi ezt a jóvátételt a túlvilágról.
Lubinszkyt nem hatotta meg ez az áradozás. Ellenszenvvel és gyanakvólag nézte a hercegnét. Túlságosan szépnek és fiatalosnak találta, és feltette magában, hogy kegyetlen és gőgös lesz hozzá a végletekig. Ridegen megszólalt:
– Igen, az ügyek szépen haladnak, de szükséges, hogy hercegségtek is tegyék meg a magukét...
– Hogy érti ezt, kedves Lubinszky?
– Úgy, hogy legalább útját ne állják az üzlet sima lebonyolításának.
– Hiszen ez a legforróbb óhajom...
– Elhiszem... De nem elég az óhaj... Óvatosnak és gondosnak kell lenni, és a nagy lépés minden konzekvenciáját le kell vonni a legvégsőkig... igen, hercegnő, a legeslegvégsőkig...
– Mit tegyek, Lubinszky?
– Hagyja el Nizzát!
A hercegné meghökkent. Ijedten kapta fel a fejét, és kíváncsian nézett a lengyel szemébe. Lubinszky szárazon folytatta.
– A hercegnének sok az ellensége. A Birukovok rokonsága, akik az örökség után áhítoznak.
– Az örökös én vagyok.
– De a rokonok is örökösök.
– Az orosz törvények értelmében nem.
– De igen... Ön után ők fogják örökölni a Birukov családi domíniumokat.
– Ki után? – kérdezte a hercegné felszisszenve.
– Ön után, hercegné... Ön sem él örökké...
A hercegné lehajtotta a fejét.
– Igen, mindnyájan halandók vagyunk, de erre nem is gondoltam. Tehát nekik érdekük, hogy én minél előbb elpusztuljak. És én asztmatikus vagyok.
Lubinszky harsányan közbeszólt.
– Én nem gondolok erre. De a rokonok figyelemmel kísérik az ön életét. Nem gondolja, hogy nekik érdekük önt a legrosszabb látszatban tüntetni fel a cári hatóságok előtt?
A hercegné büszkén emelte fel fejét.
– Engem figyelhetnek...
A lengyel udvariasan, de erélyesen félbeszakította.
– Alekszandra Ivanovna, az ön lelkiismerete tiszta. De a látszat ellene van önnek. A fia...
– Ah! – sikoltott fel a hercegné, és egyszerre megértette, mire céloz Lubinszky. – Mit gondol, uram, abból baj lehet?
– Oroszországban is vannak ügyvédek és vannak detektívek. Birukov hercegné Nizzában feltűnően költekezik egy fiatalemberrel, aki némelyek szerint a fia, mások szerint a...
– Ne mondja ki! Szörnyűség!... Erre is sokszor gondolok – csapta össze kezét a hercegné...
– Az ügyvédek nem tisztelik az asszonyi szemérmet és az anyai szeretetet. Az ifjú herceg jogtalanul használja a főnemesi címét... Alekszandra Ivanovna nem az igazi neve alatt él.
– Inkognitó vagyok itt.
– Ehhez nincs joga.
– Nincs?
– Legalábbis erős fegyvert ad ezzel ellenségei kezébe... Emellett az ifjú herceg eszeveszettül tékozol.
– Ez igaz... – sóhajtott szomorúan a hercegné.
– Ha ezt így folytatja, önt, aki felelős a vagyon kezeléséért, egy szép napon gondnokság alá helyezik, és kiveszik a kezéből a vagyont.
– Ez is lehetséges?
– Kérdezze meg a jogtanácsosát...
– És akkor?
– Akkor jön a zárlat, a vagyonkezelő, a csinovnyik, a gondnok, a bíróság, és önnek olyan csekélyke kis haszonélvezetet hagynak, amiből az ifjú herceg naponta meg sem tud reggelizni.
Az asszony sírva fakadt.
– Lehetséges ez?
– Még más is lehetséges, önt gondnokság alá helyezik, és elmegyógyintézetbe viszik...
A hercegné összecsapta a kezét, és feljajdult...
– Lubinszky, maga ijeszteni akar?
– Csak figyelmeztetni.
– Elrémíteni?
– Alekszandra Ivanovna... higgye el nekem...
– Ön is ellenségem?
A lengyel nevetett.
– Az én érdekem az, hogy az ön rendelkezési jogai épségben maradjanak... A mi érdekeink azonosak. A bányákat akarom... Ha ön birtokában marad a vagyonnak, akkor csak önnel kell tárgyalnom... a megállapodás kész... az üzlethez már megkaptam a cári jóváhagyást is... Nem érdekem, hogy most újra kezdjem az egészet gondnokokkal, gyámokkal, ügyvédekkel és hatóságokkal. Engem a közös érdek a hercegnő leghűségesebb szövetségesévé tett. Bízzék bennem. Az ön sorsa jó kezekben van. De elvárom, hogy kövesse tanácsaimat.
A hercegnő egészen összeroskadt.
– Mit kell tennem, uram?
– Elhagyja Nizzát...
– És?
– Fiát elhelyezi a francia vagy a német hadseregbe.
– És?
– Ön visszamegy a birtokára, gyászolja a férjét és gyógyíttatja magát.
– Elhagyjam a fiamat? Akit huszonnégy évig nélkülöztem?
– Igen. Még egy–két évig nélkülözni fogja. Aztán, ha a Birukov–vagyon beolvad az Olajtröszt vagyonába, akkor... akkor tehet, amit akar...
– Szentséges Isten!
– Ha meg akarja menteni a vagyont...
– Akarom. Az ő érdekében...
– Akkor még egy–két évig...
– De a fiam sem bírja ki... ő élni akar... Huszonnégy évig erkölcsi száműzetésben volt... Uram, én kimondhatatlanul féltem a gyermekemet...
E pillanatban szelesen, égő arccal, sötéten villogó szemmel, mint egy lázas vagy mámoros beteg, berontott a szobába az ifjú Szergejevics Alekszej. Első pillanatra észre sem vette, hogy vendége van a hercegnőnek.
– Vesztettem – hörögte dühös, rekedt káromkodással.
– Alekszej... családunk barátja... – mutatta be fiát a megrémült hercegnő.
– Pardon, nem is vettem észre... Mama, kérlek, egy pillanatra...
Lubinszky undorral nézte végig a fiatal herceget. Ez a sápadt, nyurga, tüdővészesnek látszó, egzaltált szemű kártyás fattyú akarja elrabolni az ő kis bálványát? Pfuj!
A hercegnő halálos zavarral követte a fiát. Pár percig egyedül maradt a vén lengyel. És eszébe jutott az ő fia. A Berta gyermeke. Istenem, mi lesz, ha a születése körül elkövetett bűn az ő fiát is ennek a beteg, nyomorult, kusza lelkű, jóból–rosszból durván összegyúrt felemás embernek a sorsára juttatja? Szabad–e embernek bármily okból is egy másik ember életébe ilyen végzetes döntéssel beleavatkoznia? Mert az kétségtelen, hogy Birukov herceg és Alekszandra Ivanovna fiának a sors más életet szánt, amikor ő a szülei szerelmében megfogamzott. Lett volna belőle, mint a többi Birukov hercegekből: a cár apródja, udvari bálok előtáncosa, a gárdaezred kadétja. Szelíd, vidám, kedves gyermek, kissé együgyű és boldog vőlegénye valamelyik gróf– vagy hercegkisasszonynak, úrlovas, falkavadász, hadnagy, kapitány, kamarás vagy a diplomácia egy nagy reményű tagja, derék hazafi, családapa, földbirtokának tekintélyes gazdája, jobbágyainak szeretett atyuskája... végül miniszter, nagykövet vagy tábornok...
Anya és fia e pillanatban sápadtan és reszkető ajkaik között elfojtott sziszegéssel visszatértek...
– Uram – kiáltott fel a fiú –, tudja, ki vagyok én? Elzüllött, léha, undok, kártyás, lelkiismeretlen, semmirekellő hitvány gézengúz vagyok...
– De Alekszej! – csitította az anyja kétségbeesve...
– Uram, játszott ön már a Casino Municipalban?
– Nem.
– No, azt helyesen cselekedte. Én csak bakkot játszom, mert a többi játékkalandoroknak, argentínai rablógyilkosoknak és nagyhercegeknek való. A bakk az egyetlen tiszta és becsületes játék... de én azon is csak veszteni tudok... Ma huszonháromszor újítottam. Sohasem tudtam többre vinni két rongyos ütésnél... Hallott már ily csodát? Tehetek én erről?...
A hercegnő kétségbeesve könyörgött, hogy ne beszéljen erről. Alekszej süket volt és vak. Mint egy őrült vagy delíriumos beteg, makacsul ragaszkodott a rögeszméjéhez.
– Uram, én nem sajnálom a pénzt. De lelkileg nem bírom a balsors makacs és durva következetességét. Én úgy játszom, mint egy gép. Csak bankot adok, hogy bele ne essem a játékos ostoba neuraszténiáiba. És mégis állandóan vesztek. Mi ennek az oka? Nikolajevics Miklós nagyherceg velem szemben ült. Ötször egymás után ütött. Mi ennek az oka? Fáj a fejem, szédülök... Jaj...
A hercegné gyengéden átölelte a fiát.
– Beteg vagy Alekszej... Eredj a szobádba...
– Visszamegyek a kaszinóba.
– Az Istenre kérlek!
– Visszamegyek... most érzem, hogy megváltozik a tendencia.
– Majd holnap...
– Azonnal, rögtön, ebben a pillanatban.
– Alekszej!
– Megőrülök, ha nem mehetek vissza. Szomjas vagyok, égek... Anyám, meghalok, ha nem engedsz játszani...
– Szerencsétlen...
– Anyám, adj utalványt félmillió frankról... nem, elég lesz négyszázezer frank... három... no?...
– Egy fillért sem, fiam...
– Kétszázezret, anyám! Egy óra múlva kétmilliót hozok.
– Őrült vagy!
– Őrülten kell játszani... Csak őrülten lehet nyerni... És nekem már mindegy... Én úgy is főbe lövöm magam...
Az ifjú herceg összeesett, belerogyott egy nagy selyem karosszékbe, és sírásra fakadt. Úgy sírt, zokogott, jajveszékelt, mint egy véresre vert gyermek...
A hercegnő kezét nyújtotta Lubinszkynak.
– Ó, az én szerencsétlen életem!
A vén lengyel sajnálkozva csókolta meg a hercegnő szép fehér kezét.
– Sietnünk kell, Alekszandra Ivanovna.
– Önre bízom, uram! Ne hagyjon el engem!
– Fektesse le a herceget. Megártott neki a kártya és az alkohol... Nagyon beteg szegény... Szegény, szerencsétlen fiú...
Alekszej Szergejevics lelógó ajka még álmában is reszketett ott az öblös karosszék selyempárnái között.
Lubinszky megígérte, hogy másnap ismét meglátogatja a szerencsétlen anyát.
 |  |  |
|
|
|