|
|
|
Alekszandra Ivanovna még aznap délután meglátogatta Bertát, és bocsánatot kért tőle a reggeli kalandért. Elmondta, hogy fia az éjjel ismét a kaszinóban dőzsölt, és hajnaltájban felköltötte őt, hogy menjen vele sétakocsikázni.
– Mint egy gonosz szellemektől megszállott őrjöngő vagy életunt desperado, úgy pocsékolja az életét – sírt a szerencsétlen anya. – És az utóbbi időben napról napra ijesztőbben tombol benne ez a szörnyű démon. Mert ha nincs a szervezetében elég morfium, egyenesen beszámíthatatlan. Valósággal a tébolyultak tehetetlenségével vetette magát a kártya és az alkohol után.
Berta félénken megpendítette ezt az eszmét, hogy talán jó volna valami szanatórium.
– Isten ments! – tiltakozott a hercegné. – Az az öngyilkosságot jelentené. A baj nem Alekszej idegrendszerében van, hanem a körülményeiben. Én belátom... én megértem... – jajveszékelt a boldogtalan asszony. – Én vagyok az oka.
Berta szívéből megsajnálta őt.
– Miért okolod magad?
– Azért, mert már a születése pillanatában megtagadtam őt.
Berta megrázkódott.
Ez lesz az ő fiából is?
A példa gyötrelmesen talál. A két élet egyformán kezdődik. Még Lomov Olga is ugyanaz, mind a két tragédia első felvonásában. Nem az Isten ujja ez? Szabad így kihívni a sors büntető haragját?
Néhány percig elérzékenyedve gondolt a fiatal hercegre.
– De hát miért is tetted? – kérdezte önkénytelenül.
– Mert nagyon szerettem az apját – felelte sírva a hercegné.
Berta szíve gyötrelmesen vert. A maga sorsának tragikus képe iszonyattal öntötte el a lelkét. De határtalanul kíváncsivá is lett, hogy más emberek sorsában hogy oldódott meg ez a rettentő probléma... Tekintetével odameredt a hercegnőre, némán, aggódva, reménykedve, mint egy sürgető, ijedt, követelőző kérdőjel. A hercegné hamar összeszedte magát.
– Mikor Alekszej megszületett, én már a herceg törvényes felesége voltam... Mégis el kellett titkolni szegénykét...
– Hogy tudtad?
– Nem tudom. Most már nem tudom. De akkor fiatal voltam és nagyon szerelmes. És a herceghez képest... a herceg családjához, az orosz arisztokráciához, az udvarhoz, a cárhoz képest, akinek az uram szárnysegédje, kamarása és gyermekkori pajtása volt, én még gyermek voltam, gyáva, ingatag, szerelmes, hálás, boldog és bolond... mit tudom én? Megrémítettek, hogy ezzel szerencsétlenségbe döntöm magamat, a herceget, a fiamat... nem tudok erről beszélni... éppen kéznél volt Lomov Olga... ő vállalta a gyermek anyaságát, ide hozta Nizzába, mint a sajáti gyermekét vetette fel a menhelyre... így lett ő Alekszej Szergejevics Lomov... Kérlek, édes gyermekem, egy csésze teát...
A hercegné kínosan köhögött. Végre Berta törte meg a csendet.
– Sokszor láttad a gyermekedet?
– Minden évben kétszer. Titokban, Lomov Olga neve alatt látogattam meg őt, mint bűnbeesett leány az ő törvénytelen fiát.
– Törvénytelen...
– Igen. Alekszej, aki Birukov herceg törvényes házasságából született, így lett törvénytelen gyermek, akit ez a borzasztó átok végigkísért egész huszonöt éves életén...
– No de most, hogy a herceg meghalt?... – vágott közbe magáról megfeledkezve, el nem titkolt megkönnyebbüléssel Berta.
– Most már késő volt... lehetetlen volt jóvátenni a bűnt.
Berta szeme kerekre nyílt, és fulladozva kérdezte:
– Szent Isten, hát miért?
– Anyagi okokból... az örökösödés, a család... a büntetéstől való félelem...
– Büntetés?... – kérdezte Berta elképedve. – Miért és kinek kell itt bűnhődnie?
– Nekem, édes gyermekem... Az orosz törvények a szentimentális szerelem, a gyáva anya, a nagyratörő férj és a titkos házasságok romantikáját nem tisztelik ám úgy, mint a költők és regényírók. Én vétkeztem az erkölcs, a családjog, a magántulajdon és a cár ellen... Oroszország és az Isten ellen, amikor a törvényes fiamat eltitkoltam.
– Nem te akartad!
– De én vagyok az, aki elkövettem. Én vagyok a bűnös.
– A bűnbak.
– Mindegy... Törvényeink szerint bűnös vagyok, és börtönre vagy Szibériába való deportálásra érdemes.
– Börtön?
– Börtön vagy Szibéria.
– És a kegyelem?
– Nincs, csak az Istennél.
– A cár?
– Ki az a cár? Ahogy az uram, a herceg meghalt, a cárhoz többé nem juthat el az én vagy a fiam könyörgő szava. Legfeljebb a cári jogügyi ügyészség elnökéhez.
– Nos? Az is ember, és talán férj vagy apa is egyben, és szereti a gyermekét! Az is Istennek teremtménye, és Krisztus őt is megváltotta!
– Nem. Ő a cári jogügyi ügyészség vezetője. Semmi egyéb.
– Borzasztó... Hogy lehet ez így?
– Mindjárt meg fogod érteni. A herceg óriási vagyont hagyott hátra. A rokonsága kihalt. Örököse nincsen, csak egyedül én...
– Annál könnyebb a helyzeted.
– Tévedsz, gyermekem. Annál nehezebb. Most, így, gyermektelenül, én vagyok az örökös, roppant vagyon ura, egyik leggazdagabb orosz hercegasszony... de ha előállok és bevallom, hogy gyermekem is van, akit eltitkoltam...
– Akkor újra az övé, a fiadé minden! – kiáltott fel gyermekes örömmel Berta, mint aki megtalálta a probléma legtermészetesebb és legjobb megoldását.
A hercegné lemondóan legyintett.
– Én is így hittem, kedvesem, amikor csak a magam józan, egyszerű eszével gondolkodtam. De azóta felvilágosítottak ám, hogy nem így van a dolog...
– Várj csak – lihegett közbe szenvedélyesen a bárónő –, a házasságod törvényes voltát elismerték?
– Némi huzavona után, igen.
– No, akkor a gyermeked is törvényes...
– Igen. A házasság szentsége, a gyermek neve és a társadalmi erkölcs szempontjából igen. De az örökösödési és magánjog szempontjából nem.
– Miért?
– Mert mi, a herceg is meg én is vétettünk a családi állás ellen, s ezért bűnhődni kell annak, aki megbüntethető. A herceg meghalt... Én vagyok a bűnös. Bezárnak vagy deportálnak, és méltatlannak jelentenek ki az örökségre. A birtokot elkobozzák... Távoli rokonok öröklik Birukov herceg minden ingó és ingatlan hagyatékát.
– Lehetséges ez?
– Lehetséges.
– És a fiad?
– Pert indíthat ellenük, ha mer.
– És el is vesztheti?
– Nem. Felteszem, hogy nem. De a pör száz évig húzódik... Száz ügyvéd és ügyész és közigazgatási hatóság... száz csinovnyik, bíró, pópa, kormányzó, szinódus és udvari hivatal húzza–halasztja, lopja a hagyatékot... a végét nem éri meg a fiam unokája sem... gondnokok kezelik a birtokot, a petróleumkutak régen kiszáradnak, és a kastélyok régen romba dőlnek, amíg végre kimondják az ítéletet... a börtönben vagy Szibériában elhunyt Birukov hercegné dédunokájának öröksége felett...
– Égbekiáltó szörnyűség! – fakadt ki csodálkozva Berta.
– Nem olyan szörnyűség – felelte köhögve a hercegné... – Rájöttem, hogy legjobb, ha minden a régiben marad. Lomov Alekszej maradjon az, aki volt; legalább gazdag anyja van, aki a törvénytelen fia boldogtalanságát elfödheti az aranyak garmadájával.
– De ha te meghalsz?
– Akkor minden a herceg oldalági rokonaié.
– Tehát?
– Tehát most nem teszünk egyebet, mint hogy minél tökéletesebben kifosztjuk a saját vagyonunkat, hogy ne maradjon utánam más örökölnivaló, mint az ellophatatlan puszta föld, az is lehetőleg maximális adóssággal megterhelve.
– Borzasztó.
– Lopjuk saját magunkat. Csak arra kell vigyáznom, hogy őrült tékozlás miatt gondnokság alá ne helyezzen a cári legfelsőbb törvényszék.
– Kétségbeejtő.
– Szegény gyermekem... – suttogta a hercegnő meghatottan – milyen jó vagy te hozzám. Mennyire magadévá teszed az én boldogtalanságomat...
Berta hirtelen elpirult, mert e pillanatban csak a magáéra gondolt.
Szerencsére behozták Bertához a postát. Levél jött a párizsi szanatóriumból. Berta engedelmet kért, hogy elolvashassa. Száraz jelentés volt – amilyen mindennap érkezett –, hogy a csecsemő jól van, súlya négy kilogramm, s naponkint egy liter tejet vesz magához.
Berta elolvasta, kétszer–háromszor átfutotta a gépírásos, rideg sorokat, aztán leejtette karját, behunyta a szemét, és elrévedezett. Aztán hirtelen felocsúdott és letörölve könnyeit, erőltetett vidámsággal fordult a hercegnő felé.
– Egy csésze teát? Szabad?
És újra megtöltötte a hercegnő csészéjét.
Alekszandra Ivanovna nem nyúlt a csészéhez.
Nem tudott egyébre gondolni, mint a fia tragédiájára. E pillanatban irigykedve nézett Bertára, aki még fiatal, aki még boldog lehet szerelemben, anyaságban, boldog házas életben, derült, szent öregségben. Szinte öntudatlanul ejtette ki a száján:
– Szerencse, hogy neked még nincsen gyermeked...
Berta rémülten kapta fel a fejét.
– Szerencse? – lihegte hevesen.
A hercegnő kissé zavarba jött.
– Úgy értem, hogy ha a báró után gyermek maradt volna, az a te helyzetedben is sok komplikációt okozhatott volna anyagi vonatkozásokban.
Berta megrázkódott, és odasúgta a hercegnő fülébe:
– Pedig én...
– Pedig te bizonyára nagyon szeretnéd, ha volna – vágott a szavába a másik. – Tudom. De látod, hogy néha milyen tragédia lehet abból... Az ember sohasem tudja, hogy szabad–e, érdemes–e, ésszerű–e gyermeket hozni a világra. Ki tudja, nem okosabb volna–e ellenszegülni a természet rendelésének?
– Miért mondod ezeket? – kérdezte Berta megilletődve.
– Mert a te helyzetedben valósággal jó, hogy egyedül vagy.
Berta mélyen belenézett a hercegnő szemébe. Az ő szíve egészen tele volt most azzal a cseppnyi emberkével, akit ezelőtt három hónappal a világra hozott. Ez volt az egyetlen öröme, bánata, büszkesége, reménysége, vágya, életének egyetlen értelme és célja, és szinte elviselhetetlen kínszenvedés volt, hogy ezt eltitkolja, hogy ne dicsekedjék el a kis Franz szépségével, egészségével, súlyával, méreteivel, hogy el ne panaszkodjék, amiért nem maga táplálja, amiért nem veheti éjjel az ágyába, amiért nem virraszthat az aknai fölött. És Olga már nem elég. Olgával már nem tud mit beszélni. Olgát nem is szereti már, mert őt az apja pártján látja, Olga is ellenség, a zsarnok helytartója a nagy, rideg eszével és kegyetlen energiájával, ő az egész világnak szeretné kikiáltani, hogy milyen gyönyörű kis gyermeke van neki.
Berta egészen fölolvadt és belebódult ebbe az elképzelésbe. Azt sem tudta, hogyan, miért, miért éppen most és éppen ez előtt az asszony előtt kell igazolni magát, de érezte, hogy erre szüksége van.
Felemelte karját, és a párizsi szanatórium jelentését szó nélkül átnyújtotta Alekszandra Ivanovnának.
A hercegnő elolvasta, azután odakúszott Berta mellé a kanapéra, és a boldogan síró, megkönnyebbült, feloldódott lelkű anya mind a két arcát megcsókolta.
 |  |  |
|
|
|