Globusz^® Publishing 

Berta és Birukov hercegné nagyon megszerették egymást. Alekszandra Ivanovna látogatása óta majdnem mindennap órákig együtt voltak. Együtt járták a régi Nizza görbe utcácskáit, meglátogatták a kis Yvette–et a temetőben, s a hercegnő többé nem ment kártyázni a Casinóba. Sétáikon sokszor elkísérte őket a fiatal herceg is, aki most már csak tiszteletteljes hódolattal vette körül anyja ifjú barátnőjét. Berta megtudott Alekszejről mindent, amit egy fiatal és szemérmes asszony egy ifjú ember életéről csak megtudhatott. Alekszandra Ivanovna maga mesélte el, hogy fiát az apja halála után ezen az égbekiáltó nagy áron kapta vissza másfél esztendeje.

De hogyan kapta vissza! A fiatal herceg Párizsban nevelkedett; aztán a cári gárdaezred hadapródja lett; szép, kényes, léha, szeszélyes és rosszul nevelt gyermek: a katonai fegyelmet nem bírta; elhagyta ezredét, visszament Párizsba, dőzsölt, ivott kártyázott, végigkóborolta a nyugati országok minden drága, fényűző és tivornyázó Szodomáját, összeroncsolta idegrendszerét, és koravén suhanc korában már csak az alkohol és a morfin tartotta benne a lelket. Anyja, az özvegy hercegné úgy akarta visszacsalogatni az életbe, hogy nyomon követte a tékozló fiút. Együtt járták Ostendét, Monte–Carlót, Nizzát, s mivel a fiú szenvedélyes kártyajátékos volt, az anyja is együtt kártyázott vele.

Alekszej nem volt több huszonhat évesnél, de néha kész öregembernek, néha egész gyermeknek látszott. Az arca mindennap változott, aszerint hogy mennyi morfiumot vett be, mennyit aludt és mennyit vesztett a kártyán. Hajlott, sovány, barna ember volt; vékony bajusza hanyagul lógott le keskeny, vértelen, idegesen meg–megránduló ajaka szélén. Rendesen fehér sportruhában járt, két szibériai farkaskutya között. A kutyák úgy kísérték mindenfelé, mint két fogvicsorgató, vérszomjas és gyanakvó zsandár. Lomhán, tétovázva vonszolta magát; olyan volt, mintha a lelke már teljesen kiégett volna. Az arcbőre szinte porcelánosan fehér; a szeme kék és a tekintete réveteg, de meleg, ideges, félős és zavart.

Láthatólag szívesen és boldogan volt Berta társaságában, de életmódján azért nem változtatott. Ezt a hercegnő arra magyarázta, hogy Berta nagyon visszautasító magatartást tanúsított a herceggel szemben.

Pedig Berta nem találta ellenszenvesnek. Néha, amikor látta, hogy nagyon boldogtalan, hogy nagyon utálja magát, hogy nagyon fél az ő ítéletétől, valósággal megsajnálta szegényt. De mégis valami tisztátalanságot érzett, valahányszor ráesett a tekintete. Meglátszott rajta mindenképpen, hogy már bölcsőjében feje felett lebegett az átok.

Egyszer meg is mondta Olgának:

– Csinos, kedves, kissé együgyű és vidám fiú, de ha akarom, azt is mondhatom, hogy esztelen, perverz és erkölcstelen fickó. A kettős életéből valami szörnyű diszharmónia alakult ki a jelleme, modora, egész emberi mivolta körül. Szórja a pénzt, falja a gyönyöröket, vad, duhaj, mohó és zabolátlan, mint aki egy fájdalmas számkivetettségből most rászabadult a fényes, pompás élet minden kívánatos szabadságára. Ha elgondolom, hogy az én fiam, az ő fia is ilyen lesz, megáll a szívem dobogása.

Olga védelmébe vette az ő kis fiát, ahogy a herceget szokta nevezni.

– Azért még a legderekabb ember lehet belőle – mondta mély meggyőződéssel.

– De nagyon züllött életet él, s még az édesanyja sem tudja jobb útra terelni.

Olga nevetett.

– Semmiség az egész. Fiatalos duhajkodás.

– Rettenetes züllés.

– Igen. E pillanatban az. Ezen a legtöbb férfi keresztülesik. Ez az ifjúság kanyarója, skarlátja, difteritisze! Ezek a kiforrás évei, amikor a mustból bor lesz... amikor kierjed a férfi a suhanc zavaros forrongásából.

Berta naivul megkérdezte:

– Mit gondolsz, lehetne még rajta segíteni?

Olga elkomolyodott.

– Annyi bizonyos, hogy túlságosan soká nem tarthat ez a lelki hánykolódás. El kell jönni egy pillanatnak, amely meg fogja váltani.

– Úristen, mi tudná őt megváltoztatni? Valami nagy katasztrófa?

– Nem, ez még jobban megutáltatná vele az életet, és ő még inkább hajszolná a narkotikumokat.

– Ez nagyon valószínű. Én is azt hiszem, hogy menthetetlen.

– Nem. Minden embert meg lehet menteni. A harmincéves férfit megmenthet egy óra, egy találkozás, egy szó, egy érzés, egy mozdulat.

– Mire gondolsz, Olga?

– A szerelemre – válaszolt Olga csendesen.

– Abban a hercegnek volt és lehet része elég.

– Csak szerelmeskedésben. De szerelemben nem. A szerelmeskedés állattá aljasít, a szerelem fölemel, fölemelhet egész a csillagokig, édes kislányom.

Berta kissé elgondolkozott. Ő tulajdonképpen nem is tudta, hogy mi az: valakibe szerelmesnek lenni. Az ő életében nem voltak romantikus, kislányos, fiatalasszonyos, poétikus emlékek, apró, langyos, rózsaszínű kis kalandok... az ő élete a gyermekkorból egyenesen beleszakadt egy hatalmas, erős, meglett férfiú szerelmi lángjába, és ott csaknem elégett az ő egész egyénisége. Bámulta, csodálta, imádta az urát, félt tőle és engedelmeskedett néki vakon, gondolkodás és választás nélkül, mint egy túlvilági hatalmasságnak, aki őt magához emelte.

A szerelmet csak regényekből és színpadi művekből ismerte. Úgy érezte, hogy ő csak azért született erre a világra, hogy Müller Fritz bárónak engedelmes szolgálóleánya, passzív játékszere, öntudatlan halványa és a fiának egyszer az édesanyja legyen. Úgy érezte, hogy a jó Isten rendezte ezt így, őt egyenesen e végből teremtette, Müller Fritz bárót pedig a maga helyetteséül rendelte föléje. Neki nem volt ideje arra, hogy válasszon; ő nem ismert, csak két férfiembert: az apját és az urát, s ő egyikkel szemben sem volt egyenrangú fél. Nem is volt ő ember, csak kislány volt mindig. Müller bárónak is csupán a kislánya volt, csak valami szemérmes szerelem, valami enyhe, szolid és hűvös tetszés különböztette meg ezt a szeretetet az apjáétól. Ő azt hitte, hogy a szerelem a rossz asszonyok privilégiuma, akik úgy élvezik azt, mint a férfiak az alkoholt vagy a hatalmat, vagy a vadászatot, vagy a... vagy a szerelmet.

Most, hogy ezt a témát megpendítette, kissé maga is megijedt, de egyúttal erős izgalmat és valami szédületet érzett. Ellenállhatatlanul vágyott arra, hogy folytassa.

– A szerelem csakugyan olyan nagy hatalom? – kérdezte félénken, de szinte testi izgalommal.

– A szerelem mindenható – felelt Olga kissé remegő, de szenvedélyes hangon.

– És a szerelem megváltoztatja az embert?

– A szerelem új embert teremt a magunk régi, hitvány, primitív emberségéből. Nem, rosszul mondtam, Berta. A szerelem sohasem teremti újjá az embereket. Csak visszaadja nekik eredeti és valóságos énjüket. Visszaállítja bennük a gyermeki lélek eredendő bűneit és erényeit.

– Ezt nem értem, Olga.

– Az úgy van, kislányom, hogy az embert a helyzetek, az alkalmak, a kényszerek, a vágyak, az unalmak, az akadályok, a rossz példák, a bánatok és az elbizakodottságok kiforgatják a maguk valóságából. A szerencse már sok el nem követett bűntől mentette meg az aljas lelkű embereket, és a szerencsétlenség sok bűnbe sodorta már bele az angyalokat. Sok asszony keveredik a szentség hírébe, mert a sors megtagadja tőle a vétkezés édes lehetőségeit; mások alatt meg azért szakadt le az erkölcsi piedesztál, mert unatkozó, keresgélő, kiszikkadt, szomjas, vergődő lelkük beleszédült az illúziók örvényébe. Az embert meg nem ismerheted addig, amíg őt igazi nagy helyzetek, dilemmák és elhatározások elé nem állítja a sors. Ilyenek a nagy szerelmek. Akkor mindenki ledobja álarcát, és meztelenül ugrik bele az élet hullámaiba. Akkor elválik, hogy hol van a bűn és hol van az erény. Hogy hol van az igazi ember!

– És te azt hiszed...

– Azt hiszem, hogy Alekszej nemes, finom, gyengéd és tiszta lélek, és egy nagy szerelem megválthatja őt.

– Azt hiszed?

– Igen...

Nagy, hosszú csend. Olga szorgalmasan dolgozott egy megkezdett horgoláson. Berta a hullámokat nézte. Az ég borús volt, a levegő sós párával teli. A kékselyem–fényű víz háta borzongott, mint egy didergő asszony bőre. Északról enyhe szél fuvalma suhant át a parton. A város felől tompa, monoton zaj. A kaszinóból néha kilépett egy fekete frakkos vagy tarka selyemköpenyes vendég. Reggel hét óra volt. A különtermekben még mindig folyt a játék. Autók vártak a mellékajtók előtt.

– Szegényke még mindig ott birkózik a szerencsével! – sóhajtott Olga bánatosan, és Berta összerezzent, mert éppen arra gondolt ő is.

– Mi lesz ennek a vége?

– Szerelem vagy halál – felelte röviden Olga, és belenézett Berta ijedt, nedves, csillogó szemébe.

Berta lesütötte a szempilláit.

– De tegyük fel, hogy a herceg beleszeret valakibe, az a valaki azonban nem viszonozza.

– Nem, az nem lehet. Ha az asszony nem viszonozza, akkor ez azt jelenti, hogy a férfi sem szerelmes eléggé.

– Ezt nem értem, Olga – felelt Berta őszinte kételkedéssel. – Hát reménytelen szerelem nincs, hát az nem történhetik meg, hogy az egyik szerelmes lesz, a másik pedig közönyös marad?

Olga kemény hangon felelt:

– Nem.

– Ugyan!

– Mert az igazi szerelem mindig eléri a célját. Nincs ember, aki a valódi szerelem ostromának ellen tudna állni. Sem férfi, sem nő. A szerelem mindenható. A szerelem a legnagyobb építő és romboló hatalom. Ha én valakibe beleszeretek s igazán, őszintén, kizárólag csak őt akarom szeretni, ennek az akarásnak nincs ember, aki ellent tudjon állni. Ha mégis megtörténik, nem a másikban, hanem bennem és a szerelmemben kell keresni a hibát...

Berta aznap este sokáig nem tudott aludni. Ez volt az első óra, amikor elalvás előtt nem a fiára gondolt. Csak éjfél felé vette észre, hogy ő a kis Franzról megfeledkezett. Akkor felugrott az ágyból, és levelet írt az édesapjának.

Kérte, hogy szánja meg, és intézkedjék már az ő és a kisfia sorsáról. Ha ez sokáig így tart, bele fog pusztulni. "Elhiszem – folytatta –, hogy te szeretetből teszed, amit velem cselekszel, de gondold meg, hogy nekem is van gyermekem, és én is éppúgy szeretem őt, mint ahogy te engem. De te megölsz engem a szereteteddel, és én nem akarom, hogy velem együtt a fiamat is megöld. Ó, bocsáss meg nekem – fejezte be a levelet –, hogy így elragad a fájdalom és a türelmetlenség, de Birukov hercegnő és a fia példája... az a szerencsétlen, tétova, nyomorult élet, amely az anyjának és fiának osztályrészül jutott, borzasztó rémképekkel gyötör az én kis magzatommal kapcsolatban is. Ó, édes, drága, jó apám, jöjj ide hozzám, siess, és vigasztalj meg engem. Addig is adj tanácsot, vajon megengedhető–e, hogy a hercegnővel és fiával érintkezzem? Hiszen tulajdonképpen csak hajszálon múlik, hogy egyszer az itt dőzsölő oroszok leleplezik őket, és irtózatos botrányba fullad az ő nizzai szereplésük. Szabad–e velük Müller Fritz báró özvegyének, a te lányodnak nyilvánosan mutatkozni? Nagyon félek, Apám..."

Másnap már hajnalban felkelt. Tenger, reggeli nap, sós, párás, enyhe, illatos levegő, egészség és élet után vágyott. Az életet egy gömbölyű fejű, csillogó szemű, rózsás bőrű kis csecsemő jelentette, és érezte, hogy nagyon nehéz kibírni az utána való epekedést.

Felkelt, és Olgával kisétált a partra. De a természet is mostoha és gyengédtelen volt a szegény kis szenvedővel szemben. Hűvös, borús volt a reggel.

E pillanatban autó száguldott el a tengerparton. Egy férfi és egy asszony... hajadonfőn, hátradőlve, nyitott szájjal... halálsápadtan, majdnem félholtan... egy férfi és egy asszony ült hátradőlve, tágra nyílt szemmel a karosszériában.

– Szent Isten, a hercegné! – sikoltott fel Olga, és az ő arca is krétafehér lett a rémülettől.

A sofőr hirtelen fékezett.

– Be a tengerbe! – ordított Alekszej.

A sofőr habozott. A fiatal herceg átugrott az első ülésbe, a sofőrt félrelökte, s kezébe kapta a kereket.

A hercegné sikoltozott. A sofőr dulakodni kezdett a herceggel. Az autó beszaladt a tengerbe, és a magasra csapkodó vízben úgy lubickolt, mint egy nagy, fekete, otromba kacsa. A sofőr volt az erősebb. A herceget maga alá gyűrte, s az autót nagy körívben kifelé kormányozta a sekély vízből. A hercegné már nem kiáltott segítségért, csak halkan sírdogált. Az autó, amely körül zuhogott, fecskendezett a víz, éppen Berta padja előtt evickélt ki a homokos, fövenyes, süppedős strandról. A hercegné és fia megismerték Bertát. Alekszej kiugrott a kocsiból, és édesanyját is gyengéden kiemelte.

– Szégyenlem magamat – dadogta ijedten, és levette fejéről a kalapot. – Jó reggelt, báróné.

Alekszandra Ivanovna zavartan mentegette a fiát.

– Elromlott a kormánykerék – szólt a hölgyek felé.

– Nem! – kiáltotta majdnem sírva Alekszej... –, az én agyam bomlott meg.

A sofőr az autót vizsgálgatta.

– Csuromvíz vagyok! – panaszkodott a hercegné –, hogy jutok haza?

A sofőr jelentette, hogy az autónak nem történt baja. A hercegné beült.

– Asszonyom, kísérje haza a hercegnőt! – szólt Olgához félig kérve, félig parancsolva Alekszej.

Olga a hercegné mellé telepedett. Az autó elrobogott, Alekszej és Berta egyedül maradtak a parton.

– Haza szeretnék menni – szólalt meg Berta gyermekes szepegéssel.

– Báróné, csak egy negyedórát kérek – felelt komolyan, szomorúan, esdőleg a férfi. – Az Isten akarta, hogy én a tengerpartnak éppen ezen a pontján megőrüljek, és belerohanjak a hullámokba.

– Miért tette ezt?

– Meg akartam halni!

– Istenem!

– És meg akartam ölni az anyámat.

– Őrült! Káromkodik!

– Igen. De úgy is az lesz a vége neki is, nekem is.

– Miért beszél így, uram?

– Mert ez az igazság. Minket elkapott egy nagy kerék; valami szörnyű gépnek, az életnek vagy a bűnnek, vagy az isteni igazságszolgáltatásnak a kereke. Mi már nem tehetünk semmit. Csak forgunk, le és fel, körbe–körbe, eszeveszett lendülettel és feltartóztathatlanul.

– Miért kártyázik, Alekszej?

– Micsoda naiv kérdés? Hát a kártya miatt kártyázom én, báróné? Hát szükségem van nekem arra, hogy néhány ezer frankot nyerjek?

– Mégis, az teszi ily idegessé...

A herceg, aki csapzott hajával, nedves ruhájában, villogó, lázas szemével tragikus és komikus látvány is volt egyben, lassan leereszkedett Berta mellé a padra.

– Az egész életem egy nagy játékasztal körül forog. Ez a baj. Utálom az életemet.

– De így nem segít magán.

A herceg nevetett.

– Hát hiszen nem is akarok segíteni. Végezni akarok.

– Istentelen beszéd.

– De őszinte. Undorodom az életemtől. Hazugság, csalás, hazugság, csalás... – ismételgette dadogva, és kereste a szavakat, hogy megmagyarázza önmagát. – Nincs miért élnem. Ki vagyok én? Miért élek? Mi lesz belőlem? Ó, az én nyomorult életem!

– Menjünk haza – kérlelte ismét Berta, és megérintette a fiú vállát. – Aludja ki magát. Maga fáradt és beteg.

– Többet sohasem alszom! – kiáltotta a herceg együgyű és siralmas nevetéssel.

– Majd a mamája lefekteti – felelte tréfás gyöngédséggel Berta.

– Soha.

– Hát mit csinál, Alekszej?

– Meghalok, asszonyom!

– Alekszej!

– Igenis, meghalok. Tudom, hogy úgysem lesz belőlem soha boldog ember. Iszákos, duhaj, részeg, kártyás suhanc vagyok, asszonyom, méltó az ön megvetésére és az emberek gúnyjára.

– Változzék meg, Alekszej.

– Miért? Kinek?

– Az édesanyjának.

– Ő is elveszett ember. Neki sem élet az élet... nekem sem... ő engem egyszer megtagadott... Báróné, ismeri az én születésem történetét?

– Ismerem – lihegte Berta, és vacogott a foga.

– Nos, tehát tudja, hogy ő meg tudott tagadni és el tudott ítélni engem egy egész életre való boldogtalanságra.

– De most jóvá teszi. Mindent odaad magának.

– Mindent? Mit? A pénzét? Az ékszereit? A bányáit? Hát ez is valami? Ez is érték? Mire? Hogy elkártyázzam? Hogy kokottokra költsem? Hogy megigyam és megzabáljam?

– Ne beszéljen így, Alekszej. Ő vagyont ad magának, és ezzel az élet függetlenségét.

A herceg kínosan kacagott.

– De én nem tudok mit kezdeni a függetlenségemmel! Én nem vagyok munkás vagy tudós, kereskedő vagy művész, gazda vagy politikus, katona vagy diplomata, hogy engem boldoggá tenne az anyagi jólét és erkölcsi szabadság! Asszonyom, én Birukov herceg vagyok, és engem nem tesz boldoggá az, hogy pénzes polgárfiú lehetek... Nekem nem pénz kell, nem rongyos, hitvány borravaló, nekem az apám neve és a rangom és az udvar és a cár kell és még valami kellene... még valami kellene, amiről már egyszer nagyon szeretnék beszélni...

Berta elérzékenyedett... Istenem, így fog majd beszélni egyszer, húsz–huszonöt év múlva az ő fia is, akit most Párizsban hagyott?

– Miről szeretne beszélni? – kérdezte szinte öntudatlanul. De aztán maga is megijedt, és felugrott a padról. – Menjünk haza, Alekszej. Kísérjen el, és útközben beszéljen...

Lassan megindultak. A nap előbújt a fellegek mögül. A strandon egypár koránkelő vendég jelent meg, és csodálkozva mérte végig a herceg gyűrött, szánalmas alakját.

– Arról kellene beszélnem – kezdte el Alekszej remegő, tétova hangon –, hogy mi módon lehetne megállnom a lejtőn. Mert meg kell állnom, ugye? – tette hozzá gyermekes, könyörgő, szívből áradó, naiv őszinteséggel.

– Meg – felelte Berta, és elcsuklott a hangja.

– Nahát, sokat beszéltünk erről az édesanyámmal. És mindig ugyanaz volt a vége.

– Visszamenni haza.

– Hova?

– A birtokunkra.

– Igen. De nem egyedül.

– Hát?

– Egy asszonnyal, aki szeretne engem, és akit én szeretnék...

Berta erőltetetten nevetett.

– Szóval meg kellene magának házasodnia.

– Igen. Ezt mondta az anyám.

– És maga?

– Én is ezt szeretném.

– Hát miért nem néz körül? – szólt rá hirtelen Berta, gyönyörű, kislányos kacérsággal, amelyben nem volt semmi célzás, csak ősi, asszonyos ösztön és járatlanság a férfiakkal való foglalkozásban.

– Már körülnéztem, asszonyom – válaszolt a herceg, és lemélyült a hangja. – Nemcsak körülnéztem, de meg is találtam azt, aki engem meg tudna menteni. Aki új életet tudna nekem adni. Aki meg tudna váltani.

...Meg tudna váltani... Bertának Olga szavai jutottak eszébe, és szörnyűt dobbant a szíve. Most már szerette volna abbahagyni, kettévágni, sőt meg nem történtté tenni az egész beszélgetést, de nem találta és nem merte megtalálni azt a szót, amellyel az ifjú herceget elnémítsa.

Alekszej szinte önmagának beszélt.

– Meg is mondtam az édesanyámnak. Vagy ő, vagy senki.

– És mit mondott az anyja? – kérdezte Berta bűnös kíváncsisággal.

– Örömében sírt.

Berta szívén édes, fájdalmas, büszke és gyönyörteljes nyilallás szaladt végig. Elpirult, és lesütötte szemét. A következő pillanatban azonban megdöbbent. Szent Isten, hátha tévedett? Hátha nem is őróla van szó, és Alekszej csak a nagyon fiatal embereknek az asszonyokhoz való bizalmasságával avatja őt bele intim titkaiba. Erre elsápadt, és lélegzetét visszafojtva leste a vallomás folytatását. A herceg is zavarban volt, megállt, és könyörögve nézett az asszony arcába.

– Báróné, mit tart ön énrólam?

Majdnem sírva mondta ezt, az átvirrasztott éjszaka, a balszerencse súlya alatt meggörnyedt lélek elérzékenyülésével.

– Sajnálom magát.

– És meg akar menteni?

– Hogy érti ezt, herceg? – kérdezte erőltetett józansággal Berta.

– Úgy értem, báróné, úgy értem, hogy én... én halálosan szeretem önt... és bocsásson meg nekem.

Berta boldogan megrázkódott. Krétafehér arca reszketett a félelemtől. Megnémult az ajka, és majdnem elállott a szíve dobogása. Életében először érezte, hogy bűnt követ el, és a bűntudat édes kéje alatt majdnem összeroskadt.

Megmerevedve álltak egymás mellett, és szinte hallani vélték egymás szíve dobogását.

– Ó, Istenem, ó, édes Istenem – gondolta Berta, és rászorította kezét a szívére. – Ó, édes Istenem, mit kell most cselekednem?

Vakon, némán, remegve, esztelen izgalomban álltak ott percekig, és észre sem vették, hogy autó áll meg mellettük.

– Berta, ideje, hogy te is hazajöjj. Édesapád írt – csendült föl Lomov Olga hangja, amelybe Berta szegény, viharban vergődő kis lelke belekapaszkodott, és szinte berepült az autóba Olga karjai közé.

Válasz nélkül magára hagyta az őrjöngő Alekszejt.