|
|
|
Berta egész augusztusban hiába várta Nizzában az apját. De ígéretet kapott, hogy szeptember közepén a dolgok rendbe jönnek, s akkor megkapja a fiát.
A napok csendesen és unalmasan teltek.
Csak szeptemberben élénkült meg Nizza. Ekkor új vendégek jöttek a Quai Massena büszke, magános, intim kis villáiba is. Nagy teherautók egész berendezéseket szállítottak. Neuraszténiás amerikai ladyk magukkal hozták fürdőkádjukat, egész hálószobájukat és állatseregletüket. Az orosz hercegek gardróbjuk óriási méreteivel tűntek fel. Valóságos népvándorlás volt ez, s nagy gyönyörűséget szerzett Lomov Olgának, akinek érdeklődő, kíváncsi és mozgékony szelleme mindenbe behatolt és mindent kifürkészett, ami életet jelentett. Bertát semmi sem érdekelte, csak a maga megoldhatatlan szörnyű problémája, Berta semmit sem érzett, csak elviselhetetlen sóvárgást a csecsemője után. Olga jelentéseit, amelyek az új vendégekről, a Casino Municipale, a télikert, a színház és a Cercle international szenzációiról szóltak, félénk és bágyadt mosolygással hallgatta meg. De azt ő is észrevette, hogy a szomszéd villába új lakók költöztek. Ablakából belátott a kacér kis kerti palota déli oldalán levő szobáiba. Látta, hogy egy idős dáma és egy fiatal tiszt reggeliznek az erkélyen. Komoly és csendes volt a ház, nagy cselédség, roppant fény, éjjel mindig sötétség, úgy látszik, az esti ebéd idejétől hajnalig a Casinóban töltik idejüket. Egyszer megkérdezte Olgát.
– Kik a szomszédaink?
– Egy orosz hercegasszony és a barátja.
Berta megbotránkozott.
– Milyen erkölcsök! Az asszony negyven–ötven éves lehet. A férfi huszonnégy–huszonöt. Lehetséges ez?
Olga cinikusan nevetett.
– Egész természetes. Ötvenéves férfiú, húszéves leány. Ötvenéves asszony, húszéves fiú. Ez a dolgok rendje.
– Hol?
– Bizonyos körökben.
– Pfuj!
– Ahol az embereknek nincsen koruk.
Nem tudta miért, de Berta keserű bánatot érzett. Úgy, első látásra, a dáma is, a fiatal férfiú is rokonszenves volt az ő szomorú lelkének. És fájt a kiábrándulás és a durva valóság.
Néhány nappal később Olga bűnbánó arccal közölte Bertával:
– Rosszul informáltak. Nem szerelmespár lakik a szomszédunkban.
Berta fellélegzett.
– Hát?
– Anya és fia.
– No ugye, mondtam, hogy lehetetlen?
– Véletlenül igazad volt, kicsim.
– Többet is tudsz róluk?
– Érdekel?
– No...
– Hát egy özvegy orosz hercegnő és a fia. Nagyban játszanak. Egész éjjel. Az egész kaszinó legmerészebb játékosai.
– Nyernek?
– Nem lehet tudni. Két helyen játszanak. Az anya nyer, a fiú veszít. Senki sem ismeri a mérleget. Talán ők maguk sem. Én nem szeretem őket.
– Miért?
– Ha egy anya együtt játszik a fiával, ott mindig van valami titok.
– Nem tudnak mit csinálni a pénzükkel. Unatkoznak.
– Akik unatkoznak, azok a játékot is unják. Ezek túlságos mohósággal hajszolják a pénzt. Az amerikai milliomosok nem szórják az aranyat. Nincs is náluk annyi, mint ezeknél az oroszoknál. Igazi úrnak a zsebében nincs olyan tenger pénz. Csak azoknál vannak százezrek, akik mindenüket a zsebükben hordják. Én nem szeretem őket.
...Egy nap gyönyörű csokrot hoztak Müller bárónénak. A virágot Olga elé vitték. Olga összeráncolta homlokát, és szigorúan förmedt a lakájra.
– Hogy mertél idetolakodni?
– A herceg úr őkegyelmessége...
– Mondd meg a hercegnek, hogy tévedett... Itt úri hölgyek laknak.
– Parancsára...
– Hogy hívják a herceget?
– Szergejevics Alekszej Lomov herceg.
– Lomov?
– Herceg Lomov.
Olga elsápadt. Az ő neve! Egész belezavarodott. Neki is voltak főnemesi rokonai. Nem ismerte őket, de a családban sokszor emlegették a kaukázusi Lomov hercegeket, önkéntelen kiszaladt a száján:
– A Kaukázusból?
– Nem. A moszkvai kormányzóságból.
– Hol van a birtoka?
– Tulában.
– A báróné nem szokott ismeretlen emberektől virágokat elfogadni. Elmehetsz.
Bertának nem szólt a csokorról. Kényelmetlen és izgatott érzése volt, és már arról gondolkodott, hogy elhagyják Nizzát. Utálatot és félelmet érzett arra a gondolatra, hogy Berta iránt valaki szerelmesen érdeklődik. Megírja ezt Lubinszkynak? Nem. Lehet, hogy a lecke használni fog a fiatal hercegnek, és lemond közeledési szándékáról. Ez esetben fölöslegessé lesz minden óvintézkedés. Ha pedig tovább is tolakodni próbál, még akkor is ráér intézkedni. De a név és birtok helye módfölött fölizgatta fantáziáját. Kíváncsi volt a hercegnőre. Esténkint kiállott a villa elé, hogy szemtől szembe lássa, de a hercegnő mindig mélyen le volt fátyolozva. A kaszinóba pedig sem Olga, sem Berta nem tette be lábát.
Néhány nap múlva újra megjelent a herceg komornyikja, őexcellenciája névjegyét hozta. A herceg úr szeretné tiszteletét tenni a báróné előtt. Olga magánkívül volt felháborodásában.
– Hogy merészel a herceg?
– Őexcellenciája hódolattal tudomásul vette, hogy a báróné nem fogad el virágokat ismeretlen emberektől. Ő tehát nem akar ismeretlen maradni a báróné előtt.
Olga arca vérvörösre gyúlt. Ő csakugyan ezt izente neki. És a herceg félremagyarázta az izenetet. Egész testében kiegyenesedve, gőgösen válaszolt:
– Mondd meg a hercegnek, hogy a báróné senkivel sem kíván ismerkedni.
A komornyik meghajtotta magát, és eltávozott. Olga egész nap lihegve járt–kelt a villában. Mintha valami nagy veszedelem fenyegetné a házat, a szívére nehéz balsejtelem telepedett. Úgy érezte, hogy most már cselekednie kell. De mit tegyen?
Másnap a lakáj újra megjelent. Kis levelet hozott. Olga reszketett a haragtól.
– Nem fogadom el...
– De asszonyom...
– Utálatos tolakodás... A herceg...
– Nem a herceg küldte.
– Hanem?
– Alekszandra Ivanovna őkegyelmessége...
– A hercegnő?
– Igen.
– A herceg anyja?
– Igen.
Olga feltépte a levelet. Finom, hegyes betűkkel néhány sor. Alekszandra Pavlovna Lomov hercegnő szívesen látja Müller bárónét egy csésze teára.
Olga szíve összeszorult. Mit tegyen? Hirtelen elhatározta.
– A báróné beteg...
A lakáj távozni készült.
– Megállj egy pillanatra.
– Parancs.
– A hercegnő özvegy?
– Igen.
– Mióta?
– Szeptemberben múlt el négy esztendeje, hogy Makszimovics Szergej meghalt, az Isten nyugosztalja.
– Van még gyermeke?
– Nincs.
– A fiatal herceg a hadseregben szolgál?
– Nem tudom.
– Hogyan?
– A fiatal herceget csak két hónapja ismerem.
– Nem értem. Mióta vagy a háznál?
– Tizenöt esztendeje.
– És nem ismered a gazdád fiát?
– Nem. A fiatal kegyelmes úr külföldön nevelkedett.
– Sohasem volt otthon?
– Soha. Párizsban csatlakozott a hercegnőhöz, aki az Istenben boldogult herceg halála óta folyton a világot járja.
Olgát iszonyú rémület fogta el. Most már tisztában volt azzal, hogy az ő hercegnője van itt: Birukov hercegnő, akinél néhány évig Tulában volt társalkodónő. Igen, csak ő lehet, bizonyos, hogy ő, habár álnév alatt, s ő azt is tudja, hogy miért használ álnevet, és miért éppen a Lomov nevet választotta Birukov hercegnő.
Olga egész testében remegett. Birukov hercegnő van itt a fiával! Már be akart szaladni Bertához, hogy elújságolja, de a szobaleány látogatót jelentett. Olga kinézett a hallba. A hercegnő volt, egyedül, feketében, mint egy száműzött, bolyongó fejedelemasszony.
Olga felsikoltott.
– Alekszandra Ivanovna, szentséges ég, ó, édes Istenem!
A hercegnő szeme tele lett könnyel.
– Olga! Te vagy az, Lomov Olga, csakugyan te vagy? Szép, hogy megismertél.
És megsimogatta Olga könnyben úszó arcát.
E pillanatban Berta lépett be a hallba. Zavartan mosolygott, és kérdőleg nézett a hercegnőre. Néhány pillanatig szótlanul állott ott a három asszony. Olga piros lett, majd halvány, és értelmetlen szavakat dadogott, ahogy régi úrnőjét megpillantotta.
– Alekszandra Ivanovna... Alekszandra Ivanovna – ismételgette öntudatlanul, és szeméből potyogtak a könnyek.
– Ellenállhatatlan vonzalom hozott ide, báróné – törte meg a kínos csendet a hercegnő. – Hallottam, hogy egyedül van, hogy beteg... és egyébként is jól ismerem az ön atyjaurát... ne csodálkozzék, ön talán nem is tudja, hogy mi üzlettársak vagyunk a Nyersolaj Trösztben, Lubinszky Taddeus úr elnöklete alatt...
A hercegnő mosolygott, Berta ajkán nem jött ki szó a meglepetéstől.
– Azt is tudtam, hogy ön mellett az én Olgám teljesít szolgálatot – folytatta kissé elborultan a hercegnő –, Lomov Olga. Istenem, milyen útjai vannak a Gondviselésnek! – Lomov Olga ön mellett van, ezelőtt huszonöt évvel pedig az én fiamat dajkálta... de erről ne beszéljünk, mert félek, hogy elsírom magam.
Berta egyszerre megértett mindent.
Hát ez az a boldogtalan asszony, akinek a gyermekét Lomov Olga, mint a magáét hozta ide a nizzai csecsemőszanatóriumba!
Egyszerre nagy melegséget érzett a szíve körül, és a hercegnőben egyszerre legközelebbi rokonát, édes testvérét, anyaságában legbensőbb mártírtársát látta. Odalépett hozzá, és a vállára borult. A hercegnő is elérzékenyedett:
– Édes gyermekem... édes kislányom...
Sokáig hallgattak. A hercegnő törte meg a csendet.
– Ugye, te ismered az én történetemet?
Berta a fejét rázta.
– Eddig nem hallottam még a nevedet. De azért mindent tudok.
– Olgától?
– Igen.
– Ugye, Lomov Olga sokat beszélt rólam?
– Nem rólad, csak egy szerencsétlen asszonyról, aki kénytelen volt megtagadni a saját édes fiát. De akkor még nem tudtam, hogy az az asszony te vagy... Csak, ahogy itt megláttalak benneteket... akkor kitaláltam mindent.
A hercegnő olyan izgatott lett, hogy alig tudott szólni.
– De ugye, senki más nem tudja?
Berta ijedten nézte a szenvedő asszonyt.
– Ezt kérdezd meg Olgától.
– Ó, én nagyon félek! – sóhajtott a hercegnő. – Én mindig rettegek, hogy egyszer történik valami, egyszer csak megjelenik nálam egy cári hivatalnok vagy a rendőrség embere... hiszen nem is volna csoda...
– Tőlem ne félj! – vigasztalta Berta.
– Ó, felőled nyugodt tudnék lenni. De lásd, én itt Lomov néven élek... Ehhez nincs jogom.
– Miért teszed akkor? – kérdezte Berta gyermekes megbotránkozással.
– A fiam iránt való tekintetből és a magam hírneve érdekében is – felelt a hercegnő zavartan.
– Hogyan?
– Hát a fiamnak Lomov a neve. Az anyakönyvbe úgy írták be, hogy Lomov Olga házasságon kívül született gyermeke. Tehát Lomov.
– Tehát nem is herceg?
– De igen. Szerencsére van egy Lomov hercegi család is... azokat megvásároltam. Egy Lomov herceg adoptálta őt, s az én pénzemért a cári főudvarmesteri hivatal megengedte, hogy az örökbe fogadott Alekszej használhassa a hercegi címet.
– Istenem, milyen zűrzavar ez! – szaladt ki Berta száján az őszinte ámulat –, és mindez miért?
A hercegnő lemondóan legyintett.
– Eh, ezen már nem tudok segíteni. Nem tudok. Ez a végzet rendelése volt. Hát a fiamat Lomov Alekszejnek hívják, és én is a Lomov nevet használom, ha valahol együtt mutatkozom vele.
– Miért?
– A fiam és én csak úgy járhatjuk együtt a világot, ha mindenki anyának és gyermekének tart... Én még nem vagyok olyan öreg, hogy rosszat ne gondolhatna rólam az emberek szennyes fantáziája...
Mind a ketten elpirultak.
– Micsoda regény! – suttogta Berta önfeledten.
– Az élet...
– Borzasztó...
A hercegnő bágyadtan mosolygott.
– Ez fáj a legkevésbé. Már semmi hiúság sincs bennem. Tehát nekem is, a fiamnak is újabb bűn és újabb veszedelem... a fiamnak a rangja is hamis, legalábbis a Lomov névvel kapcsolatban az... valóságos útvesztő ez, gyermekem, egy szörnyű, groteszk bohózat vagy észbontó tragédia... tánc egy vulkán felett, amelynek kráterje azonnal megnyílik, mihelyt valaki, egy személyes ismerős vagy titkos kém felfedezi az én igazi énemet.
– Szegény, drága, jó testvérem... – fakadt ki Berta száján a sajnálkozás.
– Hát most a te kezedben és Lomov Zsófiéban van a mi sorsunk teljesen. Ha neked vagy Olgának kedvetek tartaná, és elárulnátok engem...
Olga másnap mindezt megírta Lubinszkynak.
 |  |  |
|
|
|