Globusz^® Publishing 

Lubinszky Taddeus Londonban a részvénytársaságot megalakította, de utána nem ment el Nizzába, s Bertának írt levelében elhallgatta, hogy a Müller ház vagyona immár átömlött egy új óriás rezervoárba, amelynek Északkeleti Petróleumkutató Társaság a neve. Elhallgatta, mert félt, hogy Berta nyomban szaván fogja és a fiát követeli. Ezt akarta addig, ameddig csak lehet, halogatni.

Visszautazott Visóra, és ott mint a társaság vezérigazgatója újjászervezte az egész üzemet. Ide hívta Wells urat, az angol igazgatót és Birukov hercegnő képviselőjét is. Az ügyvéd elmondta, hogy a hercegnő, aki özvegyasszony, kastélyának, ékszerének, műkincseinek és állatállományának a lehetőségig legnagyobb részét pénzzé tette, s azt a tröszt részvényeibe fektette.

– Hol van a hercegné? – kérdezte Lubinszky.

– A hercegasszony most Nizzában üdül.

– Érdekes. A báróné is ott van. Majd megírom neki. Nem ártana, ha megismerkednének.

– A hercegasszony is örülne neki – válaszolt az orosz –, úgyis olyan egyedül van szegény.

– Nincs neki senkije?

– Ezen a kerek világon...

– Gyermeke nem volt?

– Soha.

– Jobb is. A gyermek néha átok – dörmögte Lubinszky, s elgondolkodott.

Az orosz megbotránkozott.

– Ez istenkáromlás, uram. A gyermek az élet legszebb ajándéka; a legtisztább öröm forrása. Ön is imádja a lányát.

Az öreg lengyelnek elborult a szeme.

– De a gyermekek, ha ők is apává vagy anyává lesznek, szívükben elhagynak bennünket. És ez kétségbeejtő. De ne beszéljünk erről.

És a következő pillanatban – ahogy befejezte a tanácskozást – már csakugyan nem is gondolt arra. Elfogta a munka és a tervezgetés láza. S úgy érezte, hogy ebben a lázban napról napra fiatalodik. Elfoglalta régi házikóját a kastély háta mögött, az ősi telepen, ahol az öreg Franz Müller megvetette lábát. Amikor a báró apja felépítette a várkastélyt, ő költözött az első település faházikójába. Itt nevelkedett hatéves koráig Berta is, ide hozatta Lomov Zsófiát, innen küldte ki leányát a nevelőintézetbe, itt dédelgette őt a vakációk alatt, itt szövögette terveit, és innen intézte a telepek egyre sokasodó ügyeit. Berta házassága alatt üresen állt a törzsépület. Lubinszky kikötötte, hogy ahol Berta gagyogni, írni és olvasni és imádkozni tanult, azt mint egy kis kápolnát, el kell keríteni a profán élet elől. Ő is olyannak tekintette a vén faházat, mint egy búcsújáró helyet, ahova évenként egyszer–kétszer elzarándokolt a maga budapesti árvasága alatt. Most, hogy minden az övé lett, újra megnyittatta a régi kedves fészket, és oda vonult a maga legbensőbb, legtitkosabb életével.

"Még egyszer át akarom élni azokat az éveket, amelyek alatt megalapoztam a jövendőt – gondolta magában tökéletes megelégedéssel. – Mert az ember, minden ember mindig kettős életet él, két életet egyszerre. Az egyiket kívülről is látni: ez a jelen. Ez a múltak következése, a régi bűnök és erények eredője: a tényleges állapot. A másik a jövendő csírája, amely egyelőre csak illúziókban és tervezgetésekben él titkos életet. Ezt, a jövő magvát, ezt nem látják kívülről, csak az Isten látja, az okokban, amelyekből egykor kifejlik az okozat: a jövő élet rendje. Minden ember vigyázzon: amit ma tesz, mond, elmulaszt vagy elhamarkodik – annak öt–tíz–húsz esztendő múlva veszi a gyümölcseit. Jót vagy rosszat, életet vagy halált, jutalmat vagy büntetést. Csak későn jön el a szüret; vigyázzunk a vetéseinkre, ha jól akarunk aratni."

Ő már tíz–húsz esztendővel ezelőtt vetette el a mai aratás magvát, de a munka még tart; most jön a nagy betakarítás. És résen akar lenni, hogy megteljenek a csűrök.

Visszavonult tehát a régi laboratóriumba, ahol kialkimizálta az aranyos jövendőt. Egész héten dolgozott, levelezett, autón, gyorsvonaton száguldozott, vagy lóháton járta a telepet, írt, diktált, rendelkezett, egyik irodaházból, egyik gyárból a másikba rohant, telefonált, ítélkezett, határozott, büntetett vagy jutalmazott, tárgyalt, tervezett, alapított – szombaton este azután visszavonult a régi faházba, és visszaálmodta a férfikor, a küzdelem és a sorssal való verekedés idejének ünnepnapjait.

Ilyenkor fogadta régi meghitt, kedves, bolondos, zagyva társaságát.

– Kell, hogy az ember lelke néha kilubickolja magát az élet orgiáiban. – Ezzel magyarázta régi különös szombat esti szórakozásait.

Ilyenkor hívatlanul, szinte kötelességszerűen vagy az ösztön ősi kényszeréből jelentek meg a múlt emlékei, a visszatérő vándormadarak pontosságával. Egy öreg erdész, még a régi kincstári időkből. Német ember, sokat füllent, száraz, csontos, asztmatikus vézna Münchhausen. A telep lelkésze: iszákos oláh pópa; zsíros, hallgatag, torzonborz, a szájából csak akkor kerül ki a pipa, amikor iszik vagy elalszik. És aki odavetődik: éhenkórász, csavargó, vadászó mágnás, utazó mérnök, fáradt turista, geológus, kóbor lengyel kereskedő, rutén szerzetes, aki a cár vallását hirdeti, duhaj szolgabíró, aki szörnyű unalmát idejön alkoholba meríteni.

A gazda senkit sem üdvözöl, ül a szobájában, amelynek egyik fala csupa üveg, azon keresztül a völgybe lehet látni egész a Tiszáig. A falakon medve– és rókabőr–prémek, hogy a szél át ne járjon a repedéseken, és meg ne dermessze a csontokat. Bor az asztalon, meg sonka, birkasajt és hideg malacpecsenye, poharak, bicskák, ócska könyvek, szerszámok, vonalzók, cirkulusok és dohányzacskók hevernek szanaszét. Egyik sarokban kutya vakkant a belépőre. Fenyőfa állványon bőrbe kötött könyvek. Az ablak előtt hatalmas fekete zongora. Párizsi Erard–gyártmány, a fedelén égő szemű, borzas, szürke macska, a hátán villamos szikrák ugrálnak ki a szőréből. Az egész társaság hallgat és iszik. Kívülről nem tud betolakodni semmi nesz. Csak a föld reszket, búg a telep, és halkan zörögnek a poharak, ahogy az asztalon összeremegnek; a gépeknek vasárnapra sem szabad elaludniok.

A vendégek derekasan ittak. Az öreg lengyel szótlanul ült az íróasztalánál, fejét a tenyerébe hajtotta, és könyökölve csendesen pipázgatott. Az erdész régi vadásztörténeteket mesélt. A pópa nagyokat hörpentett. Vele volt a tanító is, aki áhítattal nézegette az uraságokat. Pislogott, és nagy ádámcsutkája fel és alá szaladt a gégéjén, ahogy a nehéz bort kortyogtatta. Künn zivatar dúlt, és farkasok vonítottak messziről.

– Dicsértessék a Jézus – köszöntött egy hosszú, zúzmarás szakállú lengyel petróleumkutató mérnök, az egyetlen, akinek a telepről szabad bejárása volt a szombati orgiákhoz. Senki sem fogadta a köszöntését.

– Kegyetlen idő van odakünn...

Megrázkódott, leverte szakálláról az esőcseppeket, és a kályha mellé ült. Töltött és ivott.

Lubinszky mosolyogva nézte a dőzsölő vendégeket, ő maga is ivott egy kevés finom, hegyaljai bort. Attól kissé megmámorosodott. Csak ilyenkor láttak az arcán egy–egy halvány mosolyt végigsuhanni. A vén lengyel gyönyörködött az emberek boldog, bárgyú mámorában. Egy pillanatra ledobta magáról az egeket ostromló terveket, a hódítás és mérhetetlen nagyravágyás súlyát.

– Igyunk! – kiáltott, és ajkát újra megnedvesítette.

A többiek rengeteg alkoholt öntöttek le a gégéjükön. Lubinszkynak eszébe jutott furcsa, tarkabarka, zajos, tivornyás ifjúsága. Eszébe jutott a felesége...

– Hogyha Vosinszka Zsófia nem csal meg a doktorral, most talán valami nyomorult munkatelepen segédkönyvelő volnék, és Berta a pénztárnok felesége... Hiába, furcsa az élet, és az ember sorsa már születése előtt eldől... Zsófia beleszeretett az orvosába... szerelem... No, ezért az életével fizetett. Én pedig most itt vagyok, és Zsófia kisbabája az ország leggazdagabb asszonya... Nos, tanultunk a példádból, Vosinszka Zsófia... az Isten nyugosztaljon... Mi nem követünk el ostobaságokat... A leányod nem lesz szerelmes, és nem fizet a boldogságért. Mi nem lágyulunk el, és keményen tartjuk markunkban a szerencsét.

Pipafüst és borgőz telítette meg a levegőt. A szolgabíró frivol anekdotákat mesélt. A többiek röhögtek.

"Ez a pocsolya – gondolta magában az öreg lengyel. – Én utálom a pocsolyát és a férgeket. A leányomat a csillagokba emelem. Még a saját akarata ellenére is."

Öklével az asztalra csapott.

– Még a saját akarata ellenére is – ismételte csaknem elkeseredve.

Aztán ő is ellágyult.

Kivette az íróasztal fiókjából Berta aranyrámás gyermekkori arcképét. Azt, amely a küzdelem, boldogság, együttlét és reménykedés idejéből való. Az arcképet maga elé állította az asztalra, és áhítattal nézegette.

Az öreg német erdész csendre intette a vendégeket. A vén lengyel mérnök, egyetlen bizalmasa a szürke és ráncos, vézna és szívós aggastyánnak, a szekrényhez sietett, gyertyákat vett ki a fiókból, és szétosztotta a gyulladt szemű, ziháló és részeg tivornyázók között.

Mind részegek voltak, de ezt a szertartást áhítattal végezték, mert meghatotta őket a saját maguk póza és gazdájuk imádkozó arca. Az öreg erdész, aranygalléros zöld posztóban, mellén fityegő érdemkereszttel, az oláh pópa, zsíros reverendájában, a rutén paraszt, gőzölgő bolyhos gubájában ott térdelt az asztal körül, megdermedt, kéken árnyékolt arccal és könnyezve pislogott a gyertya violaszínű lángjába. Most már maguk is érezték egy groteszk imádat szárnyának halk suhanását a homlokuk körül. A fejük felett ragyogó titok úgy megrázta őket, hogy vacogott a foguk. A lélek elhatalmasodott rajtuk, és felszabadulva, túlömlő indulattal felröpítette fantáziájukat egy ismeretlen paradicsom gyönyöreibe.

Az öreg lengyel pedig felemelkedett, elvánszorgott az ablak előtt álló zongorához, és belekezdett Beethoven "Sorsszimfóniá"–jába. A fekete zongorából tengerek háborgása, viharban ordító erdők, menekülő vadállatok bőgése, eszüket vesztett emberek átkozódása, gyermekeiket sirató asszonyok panaszai csaptak ki, s az elvarázsolt macska magas ívben ugrott el a hangok orkánja elől. És a csillagok fölött, ujjain számolgatva az évezredeket, hallgatag egykedvűséggel ül a Lélek a tragédiák felett...

Onnan felülről mozdulatlannak látszik minden, ami itt vonaglik, vérzik, gyötrődik és sír. Mert itt lenn minden szépség szenvedéssel, vérrel és átokkal fogantatik. Boldogok, akik nem szeretnek, mert az igazi szerelem meggyötri az embert. Boldogok, akik süketek, mert a mindent hallók megundorodnak az emberi nyelv zagyva és ostoba fecsegésétől. Boldogok a vakok, mert nem látják a feléjük közelgő veszedelmek Medúza–arculatát. És mégis, mégis, hogy szeretnénk szeretni, hallani, látni, madarak gyanánt röpködve, betörni az egek birodalmába, angyalok módjára zengeni az Úr dicsőségét, ember szokása szerint elszórakozni az élet szennyes szépségein! Ó, Beethoven, Hamlet, Dante és Petrarca kínja, testi gyengesége, lelki csömöre, gyilkos sóvárgása... kegyetlen, dölyfös, közönyös Végzet, gúnyos, irigy, durva Sors hatalma... ez egyszer emberedre akadtál, én nekifeszülök a Sorsnak, és Jákob módjára megbirkózom az Úristennel is, én megállítom a Végzet súlyos kezét, én boldoggá teszem a gyermekemet, még a maga akarata ellenére is... A "C–moll szimfónia" akkordjai eszeveszettül tomboltak, harangok zúgtak a basszusokban, zengett az ég, cikáztak a villámok, harsogva, mennydörögve omlottak össze a frázisok, ijedten száguldoztak a futamok a kibontakozás felé, mígnem kifáradva, elhalkulva, pihegve, suttogva összefolytak, kibékültek és megtisztultak a lemondás és a bánat gyászindulójában.

– És boldoggá teszem a lányomat, Ég, Föld, Pokol, még a saját maga akarata ellenére is – ezzel a kétségbeesett, dühös, elszánt esküvel fejezte be a felgyűlt aggastyán Beethoven titáni szimfóniáját.

A vendégek borzongva hallgatták a mennydörgős hangokat. Ott térdeltek a báróné képe előtt, és kezükben a gyertya lángja zizegve sercegett, szemükből pedig könnycsepp pottyant a lángba. A levegő fojtogatta a torkokat, a bortól reszkettek a térdek. A kutya szűkölt, nyöszörgött, mintha farkas nyomát szagolná az orra.

A szoba, amely előbb út széli csapszéknek látszott, most tele volt Beethovennel és a "Sors–szimfóniá"–val. Mintha mindenki érezte volna, hogy itt most egy jövendő élet sorsáról van szó: egy roppant tragédia krízise oldódik meg ebben a fojtogató csendben. Félig templom, félig őrültekháza volt ez, mint minden emberi hajlék ezen a világon.

Vasárnap reggelre mindenkinek ki kellett józanodnia. Amikor a templom harangtornyában, Fritz báró mauzóleuma mellett elsőt kondítottak, szó nélkül hazakotródtak a vendégek, és átöltöztek parádés ruhájukba. Megkenték a hajukat jó szagú zsírral, megfürdették testüket jéghideg vízben, pántlikás kalapot nyomtak a fejükbe, és fényes csizmában lépkedtek a fából épült, tarka képekkel ékes kápolnába. Ott volt a zöld ruhás, aranyhajtókás erdész, mellén az érdemkereszttel, a lovaglónadrágos szolgabíró, a zúzmarás szakállú mérnök, mindenki ott volt, aki tegnap a "Sors–szimfóniá"–t hallgatta. De ott volt Mr. Wells is, az angol, a számvevő is ott volt, s a mérnökök, könyvelők, munkavezetők, magyarok, lengyelek, angolok, németek, valamennyien, s az erdei munkások, favágók, üvegfúvók, szénégetők, petróleumkútfúrók, gépészek és vasutasok kiszorultak a templomból, a vadcseresznye és málnabokrok tüskéi közé.

A pap belekezdett a misébe, a ministránsok megrázták kis csengettyűiket, a sekrestyés komoly méltósággal lóbálta a tömjénfüstölőt, és a templom végén fényesre pácolt tölgyfa emelvényen a görög szerzetes ráállt az orgona fújtatójára, és arcán összefolyt a könny és verejték.

Lubinszky Taddeus orgonáit. Ujjai alól fenségesen hömpölyögtek az "Andante" melódiái, búgva, bánatosan, olvadozva, borongósan, fel–felujjongva néha, mintha nagy diadalt aratott volna a Legyőzhetetlenen.

E pillanatban mindenki megdicsőült és elérzékenyedett a boldog megindulásban, csak a vén lengyel sötét, cserzett, szürke, ráncos arcából villogott ki két elszánt, acélfényes és dacos szem, amely vakmerően nézett az Égre, mintha megfenyegetné.

"Hiába avatkoztál bele az én terveimbe, Isten, én a te akaratod ellen is megvédem a leányomat, és boldoggá, naggyá, összehasonlíthatlan gazdaggá teszem őt itt a földön."

Csakhogy ezt az emberek nem értették, és csendesen és együgyűen imádkoztak.