Globusz^® Publishing 

Az utolsó hónapokat Berta a drezdai Fuhrmann–féle szanatóriumban töltötte. Nem tett egyebet, mint számítgatta az időt, s várta azt a nagy napot, amelyen az ő sorsa beteljesedik. Mint az alvajáró ténfergett a szanatórium parkjában, a folyosókon, a szobájában, amely egész terem volt, fehér, virágos, erkélyes, pompás kórterem, ahol az ő fia meg fogja pillantani a napvilágot. Alig szólt valakihez; elolvasta a leveleket, ölébe hullott kézzel morzsolgatta a zizegő lapokat, gondolkozott, sírt, ájuldozott és reszketett a bekövetkezendőktől. Olga fecsegéseit meghallgatta, de nem válaszolt kérdezősködéseire. Nehéz alvása volt. Álmában sokszor látta a bárót, és ilyenkor kiverte a halálos, hideg verejték. Felriadt, és újra és újra elgondolta helyzetét. Mintha állandóan alkohol– vagy morfiummámorban élne, szinte óránkint erőlködnie kellett, hogy eligazodjék abban az útvesztőben, amelybe az apja zsarnoksága és a maga gyengesége bele akarja sodorni.

Mert az öregúr még nem adta fel a harcot. Ha el is állott attól, hogy Bertát a természet és az anyai ösztön ellen való lázadásra bírja, de nem mondott le arról, hogy kijátsszák az állam törvényeit. És azt akarta, hogy a báró gyermekét törvénytelennek írják be az anyakönyvbe. Ezt két nappal a lebetegedése előtt mondta meg neki.

Berta elrémült ezen a kegyetlen, szinte emberfelettien gonosz és groteszk ajánlaton. Az első pillanatban úgy érezte, hogy meg kell gyűlölnie apját; lelke belezavarodott az agg ember rögeszméjének megítélésébe. Néha azt hitte, hogy az apai szeretet elvette az eszét; arról töprengett, hogy nem kellene–e orvost vagy papot hívnia szegényhez. De a következő pillanatban úgy érezte, mintha megértené. Azzal tisztában volt, hogy apja lángeszű, rideg, cinikus üzletember, aki senkit és semmit sem becsült, csak a pénzt, aki az egész világgal hadilábon állott, s kinek se hazája, se istene, se törvénye nincs, csak a maga önző hatalomvágya és önzése, aki gyűlölte az embereket, de a lányát a tébolyig és a bűnig imádja. Lehet, hogy ez a szeretet már olyan fehér izzásig fokozódott, hogy kegyetlenséggé és embertelenséggé fajult; lehet, hogy ezzel a szeretettel boldogtalanná teszi őt és születendő gyermekét; lehet, hogy egyenesen a pokol fenekére taszítja azokat, akiket a mennyországba akar felemelni, de bizonyos, hogy a csökönyös és zsarnok aggastyán jót akar a maga módja szerint.

És eszébe jutott Bertának, hogy gyermekkorában olvasta valahol: a pokol országútja jó szándékkal van kikövezve – és most öntudatlanul ismételgette ijedt izgalmában:

– A pokol országútja... a pokol országútja...

Lubinszky újra elmondta Bertának, hogy micsoda veszedelmet jelent a Müller–vagyonra nézve a báró gyermeke. Berta sokáig hallgatott. Mindent megértett, amit az apja mondott. De szíve alatt érezte a jövendő élet mozdulását... És ez érzéktelenné tette minden logikus, rideg és meggyőző érvvel szemben. Csak a fejét ingatta szelíden. Lelke mélyéből szánta a saját kegyetlen önzésében vergődő öreget, de az mégsem tudta egy pillanatig sem megtántorítani. Felemelkedett ültéből, és megragadta dühöngő, rimánkodó, fenyegető apja sovány, csontos kezét.

– Apám, drága jó apám, bocsáss meg nekem! Nem tehetek róla. Történjék, aminek történnie kell.

Lubinszky visszanyerte önuralmát. Figyelmeztette arra, hogy már eddig is vétettek az állam törvényei ellen.

– Ezt jóvá lehet tenni – válaszolt Berta könnyedén.

– De nem lehet. A bűn elkövettetett. Téged becsukhatnak.

Berta nevetett.

– De az ő fiát nem vehetik el.

Lubinszky megtántorodott.

– És engem elűznek.

– De ott maradok én! Mert az én gyermekemtől nem vehetik el az apja vagyonát.

Lubinszky érezte, hogy Berta felett ez egyszer elvesztette apai hatalmát. Mégis megpróbálta, hátha sikerül az anyai szívtől az anya eszéhez apellálni.

– De te kárt okozol neki! – szakadt ki az öreg kebléből az utolsó, gyenge és reménytelen ellenvetés.

– Azt csak az Isten tudja, apám. Én az anyja vagyok... én az igaz úton járok... Én nem avatkozom a sors rendelésébe. Jöjjön, aminek jönnie kell...

Berta úgy érezte, hogy e pillanattól kezdve megingathatatlan.

– Apám, én mindent meggondoltam. És nem csalom meg őt.

– Kit? – hörögte az öreg.

– Fritzet, az uramat. És őt, aki születni fog, az ő fiát. És Istent, aki adta. Nem.

– Nem?

– Nem. És erről többet nem beszélek, apám.

– Megtagadod az apádat?

– Ha ehhez ragaszkodol, akkor megtagadlak. Nekem csak ő kell, az én fiam, a Fritz fia...

Nem tudott tovább beszélni. Hangosan felzokogott.

Az öreg lengyel most már tudta, hogy elvesztette ezt a merész, nagyszerű játékot. Meg sem is próbálta, hogy még erőltesse. Kissé ő is elérzékenyedett, és arcán ezer ránc vonaglott, ahogy elhebegte:

– De én jót akartam. És csak teérted akartam.

Berta alig tudott szólni.

– Tudom, apám, tudom. Te énérettem élsz, én pedig őérte. Mind a ketten mindent a gyermekünkért teszünk.

Berta 1912. június 3–án megszülte Müller Fritz báró fiát, akit Franznak kereszteltek. Erős, egészséges, gyönyörű kis Müller volt, igazi kis máramarosi medve, a nábob fia, hatalmas, dús, életvidám, robusztus és munkás gyárosok fajtája. A szanatórium orvosai értetlenül bámultak a csoda fölött, hogy ez a csöppnyi, vérszegény, búskomor és idegbeteg asszonyka ilyen hatalmas életnek lehetett forrása.

Berta két–három nap alatt tökéletesen visszanyerte erejét. Boldog volt és elérzékenyedett. Az erős, vaskos, csinos, fiatal német dajkával óránkint tízszer magához hozatta az ő fiát, és könnyek között mosolygott az alvó, piros, kövér kis emberkére. Csak az fájt neki, hogy ezekben a napokban egyszer sem találkozott álmában a gyermek apjával.

A szanatóriumban Lubinszky Taddeus töltötte ki a gyermek születési lapját. És beíratta, hogy az újszülött neve Lubinszky Ferenc, anyja özvegy Müller Fritz bárónő, a gyermek törvénytelen, az apja nevét a természetes anyja nem kívánja beiktatni.

Bertának nem szólt, a keresztlevelet és a születési bizonyítványt elrejtette aktatáskájába, Bertát szalonkocsiba ültette, és elvitte Párizsba.

Berta boldogan szorította mellére az ő gyönyörű, édes kis fiát.

Az ő szíve is olyan tisztán, ártatlanul és gyanútlanul dobogót anyai boldogságában, mint azé a kéthetes babáé, aki ellen Lubinszky Taddeus oly égbekiáltó vétket követett el.