|
|
|
Most, hogy Berta özvegy lett, a lengyel asszony egész lelke felolvadt a gondviselés forró szenvedélyében. Nizzába vitte imádott kis védencét, az olajfák és szőlőlugasok, a rózsák és ibolyák paradicsomkertjébe. A tengerparton, a Quai Massenán bérelte ki egy pompás, kertes, márványos és ibolyás villa első emeletét. Fejedelmi fényűzés, amerikai és angol milliomosok közelében, a Jardin publictól egy kőhajtásnyira – igazi nábobnak és kényeztetett asszonynak való hely, sós tengervíz, délinövények és rózsafák kábító párolgásában, csendes, finom, aranyos kalitka, márvány és selyem, csipke és fényezett bútorok, szőnyegek és virágok... autó, kocsi, benzinjacht... az élet minden szépsége, bája, pompája, pazarlása... mert valamit és valakit itt valakinek végképpen el kell felejteni... Ez volt a titkos parancsa Lubinszky Taddeusnak, és a parancsot Lomov Olga, a maga módja szerint, a legtökéletesebben akarta teljesíteni.
Berta közönyösen és bágyadtan bámulta a tenger kék fodros, reszkető selyemlepedőjét, a kertek virágait, a teraszok rózsabokrait, a milliomosok sivár és erőszakos fényűzéseit és a régi város szűk utcáiban zsibongó élet egyszerű, ósdi báját. Apró, törékeny, vékonyka kis teste fáradt volt, nagy, szürke, csodálkozó szeme fénytelen és vörös karikás a sírástól és álmatlan éjszakáktól. Szőke haja, fehér bőre, átlátszó kis rózsaszínű fülei, tökéletes fehér apró fogainak vakító sora, keskeny, vértelen ajka tizennyolc éves leánykához tették hasonlatossá. A hangja is lágyan csengő, magas szoprán, a kezei kicsinyek és párnásak, csípője keskeny, a lábai vékonyak, akárcsak egy gyermeké. A Quai Massenán Olgát és a bárónőt észre sem vették. A villában a magyar hölgyet és társalkodónőjét valami egzotikus keleti vendégeknek nézték, roppant gazdagok – ennyi volt, amit megjegyezni érdemesnek tartottak a török hercegnőről. Vendég nem járt a villába; de a posta mindennap hozott újságot és leveleket. Berta is, Olga is külön levelezett Lubinszkyval.
– Ez aztán az ember! – lelkendezett Olga, ahogy az erkélyen a vén lengyel leveleit végigolvasta. – Megcsinálja az Északkeleti Petróleum Trösztöt, felforgatja a Müller ház egész konstrukcióját, milliókat hajszol föl az angol pénzpiacon, részvénytársaságokat alapít, kormányokkal és bankárokkal tárgyal, ad, vesz, cserél, épít, utazik, és emellett ráér mindennap levelet írni a leányának, és hetenként kétszer a gazdaasszonyának. – Óriási munkaerő! Hetvenéves ember!
– Drága jó apám!
– Csodálatos ember! Ni, ma azt írja: "Olga, ne kímélje a pénzt! A visói nábob özvegyének minden szabad, ami eszébe jut, amit a szeszélye vagy az egészsége megkíván. Ő Magyarország leggazdagabb asszonya."
– Apa milyen tékozló lett! – mosolygott bágyadtan a báróné. – Mint egy parvenü.
– Bocsánat. Ő előbb volt gazdag, mint a Müllerek...
– Akkor is így szórta a pénzt?
– Ahogy én hallottam, igen.
– De ő maga igénytelen.
– De mindig volt egy drága szenvedélye.
– Micsoda?
– A leánya – nevetett Olga, és megsimogatta a báróné fejét.
Berta lesütötte szemét és elpirult. Ő is kibontotta apja levelét, és magában szorongó, ijedt szívvel olvasta az öregúr sorait:
"...kedves kis leányom, még három hét, húsz–huszonegy nap, és ott leszek nálad, és meglátom, mennyi piros rózsa nyílt ki sápadt arcocskádon. Addig rendbe jövök az alapvető munkálatokkal. A kormány sok akadályt gördít a petróleumkutatások elé. A főispán halálos ellenségem. A pesti nagybankok irigylik a koncot. Most egyszerre mindenki részesedni akar. Jó, az állam jogát nem lehet elvitatni. Huszonöt százalék részesedés. Az angol csoport huszonnégyet kap. A majoritás a tied. Tudod, mit jelent ez, Berta? Azt, hogy ráléptél az amerikai petróleumkirályok karrierjének ösvényére. Mert hogy a Visó–völgy méhében éppoly bőséges olajforrások vannak, mint a Kaukázusban, ez immár kétségtelen. Mérhetetlen vagyon, roppant jövedelem, egész új korszak, új történelem itt a havasok között. És mindez a tied..."
Berta nagyon megszerette Nizzát. De nem az új várost, a Casino Municipale környékét, a színház és a Cercle international, a Massane tér és a Jardin public levegőjét, amelyet néhány évvel ezelőtt, amikor a báróval jártak itt, oly gyermeki áhítattal csodált és élvezett. Most nem is tévedt erre, még séta közben sem, hogy meg ne bámulják gyászoló szépségét és védtelen asszonyi árvaságát. Most a régi város szűk és árnyas utcáin s a tengerparton húzódó öreg Boulevard du Midin kóborolt Olgával, aki csodálatos otthonossággal kalauzolta őt az olasz és francia szótól hangos sikátorok s a hal és hagyma, virág és kátrány szagától émelygős kikötő útvesztőin.
December eleje volt, de az idő a Kárpátok legszebb őszi napjaira emlékeztetett. Melegen sütött a nap, szél nem járta a Paillon torkolatát, az egész város künn élt az utcán és a tengerparton, s Olga két hét alatt összebarátkozott a régi Nizza minden bennszülöttjével. És a reggeli séták alatt pergő nyelvű kis olasz gyerekek özönlöttek a gazdag ladyk után, s Olga név szerinti mutogatta őket úrnőjének:
– Ez Paulette, a borbély kis húga... A nyáron skarlátban feküdt... Az ott Joseph, a virágkereskedő fia... Ott van a lelencház és a gyermekmenhely – mutatott egy nagy sárga épületre, amely a Piace d’Armes rakodó fölött terülő széles terasz gesztenyefái közül nézett le a Paillon szennyes habjaiba. – Sétáljunk a gyermekmenhely felé. Imádom a gyermekeket.
Berta megrázkódott.
Olga észrevette.
– Fázol?
Most, a természet e gyönyörű kis zugában, távol a visói nábob fejedelmi udvarától, meghitt kettesben, újra azzal a bizalmas tegeződéssel szólították egymást, mint egykor az öreg lengyel házában, a tanulóévek alatt.
– Melegem van – felelt Berta, és a szája széle reszketett.
– Lázad van?
– Semmi bajom sincs.
– Nem vagy kíváncsi a gyermekekre?
– Gyerünk. Nézzük meg őket.
Berta megnyugodott, és Olga kipirult arccal magyarázta:
– Ez a világ egyik legérdekesebb zuga. Valóságos kis klastrom ez, a csecsemők és gyermekek szerzetháza. Itt játszódik le a párizsi regények utolsó fejezete, látod, itt, a gyermekmenhely kapujában! Mennyi izgalmas, titkos, fantasztikus dráma témája van itt eltemetve!... Te Berta... szereted te a gyermekeket?
– Nagyon.
– Én is. Hej, ha nekem volna!
– De mit beszélsz te párizsi regényekről?
Olga hamisan nevetett.
– Ez Franciaország legpompásabb lelencháza. Azoké a gyermekeké, akiknek nem szabad a szüleik nevét viselniök. Akiket titkolni kell a jó hírnév, a család, a társadalmi rend vagy a pénz, a birtok, a vagyon érdekében.
– Honnan tudod ezt, Olga? – kérdezte a báróné izgatott kíváncsisággal és gyanakvással.
– Huszonöt esztendeje én is megálltam ott, a menhely kapujában.
– Szent Isten! – sikoltott a bárónő –, Olga, te félrebeszélsz...
Olga csendesen vonogatta vállát.
– Régen volt... de igazat beszélek.
– A te gyermeked volt?
– Nem... Én sohasem ismertem meg az anyai érzés mennyei édességét... Pedig...
– Pedig?
– Az lehet az emberi élet legnagyobb boldogsága. Az egyetlen.
– Beszélj.
– Most már elmondhatom. Tudod, hogy mielőtt hozzátok kerültem, egy orosz herceg udvarában voltam komorna és társalkodónő.
– Tudom. Ki volt az a herceg?
– A családi nevét nem szabad, kis leányom... neked elég az is, hogy mi Makszimovics Szergejnek hívtuk őt... Gazdag volt, roppant földek ura, a cár hadsegéde, szép, meleg szívű, orgonahangú szláv, fejedelmek sarja, olyan régi, híres és nagy famíliából, mint maga a cár...
– Fiatal?
– Harmincéves talán... Költő volt, és Puskint és Lermontovot tartotta igazi őseinek. És szerelmes volt, mint Anyegin Eugén, de a szíve nem az udvar köréből, vagy az arisztokraták palotáiból választotta párját...
– Te voltál az, Olga? – kérdezte a báróné szívdobogva.
Olga elsápadt.
– Nem.
– De te is szeretted őt.
– Igen. Minden asszony szerette, aki megismerte.
– Ki volt a felesége?
– Egy szegény lengyel nemes leánya. Csak titokban élt vele. A családja kitagadta volna a herceget. Apja, anyja gőgös volt és kegyetlen.
– De azt megengedték, hogy a herceg együtt éljen vele?
– Ó, szeretni szabad volt, csak házasodni nem. A nagyurak nem kényesek szerelem dolgában, de nagyon vigyáznak a nevükre és a vagyonukra. Nos, a titkos kis feleség anya lett, de a fiút el kellett tüntetni Oroszország, a cár és az udvar tekintete elől...
– Te hoztad őt ide?
– Én. Huszonöt éve annak. Én is meghúztam a menhely kapujának nagy sárgaréz csengettyűjét. És azt mondtam, hogy az én gyermekem... Így is írták be. Alekszej Szergejevics Lomov: ez került a keresztlevelébe és a menhely törzskönyvébe.
Olga ájuldozott az izgalomtól.
– És az anya?
– Túlélte.
– Sokat sírt?
– Túlélte – ismételgette Olga egykedvűen. – Mindent túlél az ember.
– Mi történt a gyermekkel?
– Nem tudom.
– Él?
– Nem tudom.
– A szülei élnek?
– Nem tudom.
– Olga, te titkolózol – fakadt ki duzzogva Berta, és megfájdult a szíve.
A menhely vaskerítése mögött, pompás park fái alatt vidám gyermeksereg játszott.
– De ők boldogok – jegyezte meg Olga keserűen. – A gyermekek mindig boldogok. Ez éppen úgy hozzátartozik a lényükhöz, mint a jóság és a fiatalság. Az ártatlan ember mindig boldog.
– Csak az anyák boldogtalanok – sóhajtott Berta, és fátyola átnedvesedett a könnyeitől.
– Ó, a nizzai anyák, a mosónők, virágárusok, halkofák, selyemfonó asszonyok, makarónigyárban és gyümölcskonzerválóműhelyekben, illatszerbódékban és olajprésekben dolgozó szegény nősténypáriák irigykedve és gyűlölettel gondolnak a menhely pazar és henye fényűzésére, a nábobok boldog kis csemetéire, akik itt, mint egy nagy virágházban, öntudatlanul és gyanútlanul élvezik az élet szépségeit. A nyomorúság tele van irigységgel.
Kis temető mellett vitt el az útjuk. Olga az apró márványkeresztekre mutatott:
– Ezek is...
Berta megrezzent.
– Mit beszélsz, Olga?
– Ezek is ott jelentkeztek egykor a menhely kapujában. Kis pólyában vagy selyemfüggönyös, gumikerekű, pihével bélelt ruganyos kis gyermekkocsiban. És hamar ide jutottak.
– Szörnyűség!
– Ezek az igazi boldogok. Az ő problémájukat már megoldotta a mindenható halál.
– Menjünk be a temetőbe – kiáltott fel erélyesen Berta.
– Ideje volna már a löncsnek.
– Nem vagyok éhes. Látni akarom a temetőt.
– Jó.
Bementek a ciprusok közé. A főút, amelynek két szélén őszirózsák piros és fehér bokrai ontották az illatot, egy sűrű repkénnyel bevont földszintes házhoz vezetett.
– Az a temetőfelügyelő, lakása.
– Borzasztó lehet ott élni a halottak között.
– Derült, kedves, boldog emberek.
– Ismered őket?
– Gyakran járok erre.
– Nem félnek a haláltól?
Olga nevetett.
– Mitől féljenek? Ez az ő kis gazdaságuk. Ők a halál dolgos, gondos, igénytelen és alázatos kertészlegényei. Amit a gazda lenyeseget az élet fájáról, azt ők szépen összeszedik és eltakarítják. Születés vagy halál: ez a két nagy misztérium egyszerű és köznapi eseménnyé szürkül a madame–ok és halottkémek szemében.
E pillanatban hat–hét éves leányka toppant a két idegen hölgy szeme elé. Vékony lábú, barna szemű kislány volt, a haja körben, egyenesen a füle mellett lesimítva és elöl a homlokánál mértani pontossággal egyenesre nyírva, Botticelli angyalaihoz tette hasonlóvá. Puha, sűrű és sima volt ez a haj, barna és fényes s hullámok nélkül tömötten övezte kis fejét, mint a preraffaelita képek ifjú szüzeinek. Valami komoly, szinte liturgikus fej volt ez, Masaccio vagy Giotto fantáziája szerint, s a szigorú és merev hajsátorból kilobogtak fekete, csillámló szemei. Halovány, édes kis arc, piros, duzzadt száj: a lélek ott ül az arcán finoman, gyengéden, őszintén és ünnepélyesen. Olyan volt, mint egy szál illatos, fehér rózsabimbó a sírboltok kertjében.
– Jó reggelt, asszonyom – köszöntött az idegen hölgy felé. – Halottat tetszenek bejelenteni?
Berta összecsókolta az okos kis arcocskát.
– Ki vagy te, gyermekem?
– A felügyelő unokája.
– Itt élsz mindig a temetőben?
– Jövőre Párizsba megyek a Notre–Dame de Sion intézetébe – felelt büszkén a leányka.
– Nem félsz itt a halottak között?
A leányka tágra meresztette szemét. Ez még sohasem jutott az eszébe. Négy–öt év, amire vissza tud emlékezni, csupa derű és játék volt, és színtiszta boldogság. Mindennap két–három temetést látott. A halál folyton körülötte járt, fehérben, kékben, aranyban és komor feketében. A kápolna harangja csengett–bongott, ahogy egy halottat kiemeltek a ravatalozóból. Ez gyengéd és derűs, csacska és bizalmas harangozás volt, és a kis Yvette szerette, ha megszólalt a harang. Ilyenkor kifutott a házból, és a koporsóhoz iramodott. Ha nagy volt a siratók és a gyászolók tömege, csak messziről nézte a szertartást. A sírás és jajveszékelés nem hatotta meg. Ez hozzátartozott a szertartáshoz. A halál nem rémítette el; megszokta és meghitt, mindennapi látogatónak tekintette. Mosolygott rá, és bizalmaskodott vele. A halottaktól nem félt, bement a hullaházba, megbámulta őket, és végignézte a boncolást is anélkül, hogy megrezzent volna sűrű, sötét szempillája. Orvost, papot, sírásót és halottakat ismert, és könnyed, vidám cimboraságba lépett velük. Annyi félelem, meghatottság és borzadás sem volt apró, fényes, felhőtlen kis lelkében, mint a kórbonctan professzoráéban vagy a temető lelkészében. Ő is a halál alkalmazottjának érezte magát, mint Charon, az Acheron öreg evezőse vagy Pierre apó, a szélütött sírásó. Az idegen dáma kérdésére elmosolyodott.
– Én már temetni is tudok.
– Ah!
– Néha én vagyok a kántor.
– Yvette!
– Igen, ha a bácsi beteg, vagy nagyon szegény halottat temetnek.
Leültek egy padra.
– Gyere ide mellém, és mesélj a temetőről – kérlelte különös, bágyadt borzongással Berta.
– Nem lehet – felelte Yvette határozott hangon –, most megint temetésem lesz.
– Ki a te halottad?
– Innen a menhelyről. – És a kis apátlan–anyátlan gyermekek pompás kastélyára mutatott. – Ezek az én halottjaim.
– Gyakran van neked onnan kis halottad?
– Ó, majdnem mindennap.
Berta szemén ismét megcsillant a könny.
– És azokat te szoktad temetni?
– Én. Nekik nincs senkijük, csak én. Ők valamennyien árvák. Nincsen apukájuk. Nekem sincs, csak nagypapám.
A kápolna harangja megcsendült, és a kis Yvette elszaladt.
– Megyek temetni. Madame, nem jön el a temetésre?
Berta szepegve kérdezte dajkáját.
– Vajon ő is?
– Igen.
– Biztosan tudod?
– Beszéltem a nagyapóval.
– Csakugyan nagyapja neki?
– Dehogy. Csak jó pénzért tartja. De nagyon szereti. Yvette valóságos kis angyal.
– Az apja?
– Egy nagy és fényes név viselője.
– Borzasztó. Mi lesz ebből a kis angyalkából?
– Esetleg a legboldogabb asszony, szerelmes feleség és a legjobb anya.
– De ha megtudja származását?
– Leányoknál nem olyan baj ez!
– Fiúknál?
– Tragédia. Azok többet vesztenek.
– Mindent.
– Mindent.
A temetés elkezdődött. A halottasházból kis koporsót hoztak ki.
– A legtöbb itt fejezi be az életét – suttogta Olga keserűen.
A koporsó után jött a lelkész. A kocsi előtt sírásó vitte a keresztet. A pap mellett ott lépkedett komoran és gőgösen, mint egy gyászoló kerub, a Botticelli–fejű kis leány. Vékony kis lábait ünnepélyes, hosszú, szertartásos lépésekre erőltette. És végigkísérte a koporsót a szegények parcellájáig. A sírnál meghintette szentelt vízbe mártott mirtuszággal. És amikor a lelkész a circumdederuntot intonálta, egyszerre csak megcsendült az ő szeráfokra emlékeztető égi hangocskája, és a pappal együtt énekelte a borongós zsoltárt. Annyiszor hallotta, hogy elejétől végig tudta az egészet, mint más gyermek a tündér– és babaaltató énekeket. És szárnyalt a hangja, tisztán, üdén, diadalmasan, mint egy fellegekbe röppenő pacsirtáé. Kipirult az arca, és a szeme szent tűzben ragyogott. Botticelli–haját meglengette a kápolna felől végigsuhanó légáramlat. Feje körül aureolát rajzolt a bárányfelhők mögül kilövellő déli napsugár. Fehér ruhája, mint az angyalok szárnya, úgy libbent meg kinyújtott, vékony, szinte szellemmé finomult kis testecskéjén. Az öreg lelkész dörgő hangon énekelte a basszust az angyali prímhegedű mellé. A sírásó is kedvet kapott, és ezüstös tenorban tercelt a kis Yvette szopránjához. A férfihangok orgonás harmóniája felett pedig, mint egy fehér galamb, úgy repdesett a kislány éneke, mennyei hárfa, a Sixtusi kápolna szopránja, angyalok fuvolája... Berta úgy sírt, zokogott, vonaglott, mintha az ő saját, egyetlen, árva, megholt magzatát, az ő fiát temette volna a nizzai gyermekmenhely szomorú depandence–ában, a kis Yvette márványkeresztes, cipruslombos, rózsaillatos temetőjében.
Berta elérzékenykedett, sírva fakadt, és Olga nyakába borult.
– Olga, Olga, akarok neked mondani valamit.
Olga remegve simogatta a sírdogáló asszony édes, könnyes, forró arcocskáját.
– Miért sírsz, kislányom?
– Mert érzem, Olga, ma érzem először...
– Mit? – suttogta Olga félig ájultan az izgalom és félelem kínjától.
– Őt! Az életét! Az ő kis életét.
– Ó, megváltó Jézus!
– Olga, örülsz? – kérdezte a boldogan dicsekvő kis anya.
Olga nem tudott beszélni. Most tudta csak meg, amit azóta, hogy Lubinszkyvel beszélt, sohasem mert megkérdezni... most tudta csak meg, hogy a kegyetlen öregnek nem sikerült az Isten akaratát megváltoztatni. Nem tudott beszélni, csak sírni tudott boldog ellágyulásában.
 |  |  |
|
|
|