|
|
|
A nagy vallomás után apa és leánya két hosszú napig csak kurta percekre látták egymást. Kerülték egymás tekintetét, mintha kölcsönösen félnének, hogy összevillanó szemükből bizalmatlanság és gyűlölet robban ki akaratlanul.
Berta érezte, hogy valami kettészakadt az ő lelkében. Az egyik rész örült, boldog volt és ujjongott, a másik halálosan félt és mélységes bűntudatban vonaglott. Sejtette, hogy most szembekerült az apjával, és az a rajongó, magasztos és határtalan szeretet, amely gyermekkora leggyönyörűbb emléke és mostani árvaságában egyetlen menedéke volt, a fájdalom és a dilemmák szörnyű forrásává lett.
"Hát olyan nagy szerencsétlenség az, hogy nekem gyermekem születik?" – kérdezte önmagától gyámoltalanul, és szinte dühös elkeseredéssel gondolt arra, hogy ami másnak a legnagyobb boldogság, azt neki szégyellni és bánni kell, mint egy bukott szolgálóleánynak.
"Hogy miért kellett ennek így történnie? – kérdezte magától majdnem hangosan, és újra és újra sírásra fakadt. – Miért nem egy hónappal előbb? Akkor Fritzet is, apját is, önmagát is menyországba ragadta volna az új élet, a folytatás, a család reménysége... a nagy, gyönyörű perspektíva... az élet értelme és célja... a fenséges ajándék és elégtétel... a gyermek..."
Vagy, ha ezt irigyelte tőle a sors vagy a végzet, vagy az irgalmatlan Isten, akkor miért nem maradt el egészen az ő tragikus ajándéka?
"De miért félek én annyira az én kis magzatomtól? – jajdult fel hirtelen gőgös anyai előérzetében... – Miért nem vagyok boldog? Ki merészelne engem megtámadni abban a jogomban, hogy anyja legyek az ő fiának... és boldog legyek a magam istenadta anyai hivatásában?"
A következő pillanatban megrándult a válla, és egész testét kiverte a hideg.
"Hogy vonszolta ki magát a szobából – jutott eszébe hirtelen –, hogy lesújtotta ez a hír!... Pedig nincsen ember, aki úgy szeretné a gyermekét, mint ő... ő tehát tudja, hogy miért esik kétségbe az én boldogságom miatt..."
A szegény beteg teremtés lelkében boldogan mosolygott az anya, és halálosan rettegett a gyermek...
De azért mégis nagy, sötét felhő szakadt fel a lelkéről, valahogyan kiderült és megkönnyebbült a fantáziája, megnyugodott a szíve is, titkos örömérzetek futkároztak szét az idegrendszerén. Elhagyta a betegágyat, járt–kelt a szobában, ábrándozott és tervezgetett, és sütkérezett a nyitott ablakon betóduló langyos őszi napsugárban.
Az orvos diadalmasan konstatálta a javulást. Lubinszky útra készülődött. Minduntalan beszaladt a lányához.
– A Riviérára?
– Majd meggondolom.
– Egyiptomba?
– Talán.
De az ő fiáról nem mertek beszélni...
Berta korán feküdt és későn kelt. Most már jól és pihentetően aludt.
– Álmodik még sokat? – kérdezte az orvos.
– Sohasem – felelt az asszony, de nem mondott igazat. Csak a rémséges álmok maradtak el, de majdnem minden éjjel megjelent neki egy kis suhanc, aki... De erről nem mert beszélni senkinek.
Egyszer, amikor fáradtan dőlt az ágyába, és mély és egészséges álomba merült, rendkívüli és borzalmas dolog vágta ketté a gyógyulás és vigasztalódás enyhe, áldott folyamatát.
Éjfélre járhatott az idő, amikor Berta észrevette, hogy a hálószoba ajtaja óvatosan kinyílt, egész szélességében kitárult, aztán egy pillanatra megállott félkörös lendületében, és valamivel gyorsabban újra becsukódott.
– Ki az? – szepegte Berta halálos rémülettel.
Semmi válasz.
"Tévedtem" – biztatta önmagát az asszony, felült, a csengettyűhöz nyúlt, hogy a komornáját hívja. E pillanatban újra kinyílt az ajtó, és egy homályos, szürkés, ködszerű vagy könnyű, szürke füsthöz hasonló felhőtömeg hatolt be a nyíláson.
Az asszony felsikoltott, és borzadva tárta maga elé a karját. Hűvös légáram járta át a szobát, s bódító illat, tömjén, virág, gyertya, nehéz selymek szaga és valami idegen, édes, émelyítő fuvalom tolult az arcába.
Csengetni akart. Nem tudott mozdulni. Kiáltásra erőltette száját; de állkapcsát minden megfeszített erőlködésével sem tudta szétfeszegetni. Csak a szeme meredt tágra, és verejték folyt a homlokáról. A ködalak pedig, amely a légáramlattal betódult az ajtón, egyenesen az ágy felé libbent. Eközben pedig mind tömörebbé sűrűsödött, sötétebbé vált, emberi törzshöz hasonló kontúrokat vett fel, végre kirajzolódott egy emberi fej... két villogó szem, fekete ruha, selyem, brokát díszmagyar... csillag a bal mellén, aranybriliáns sugaras rendjelforma csillag, a nyakában fehér emailkereszt széles vörös szalagon... szent Isten, ez ő, a szomorú, hívogató szemű, komoly arcú ember... ahogy a ravatalon feküdt.
Az asszony nem omlott a férfi nyakába, nem bújt a karjai közé, nem ostromolta meg a viszontlátás és boldog meglepetés eszeveszett csókjaival, hanem rémüldözött tőle, védőleg terjesztette arca elé a kezét, és segítségért akart kiabálni, majdnem megőrült vergődésében, hogy fellármázza a házat... és a halott szemrehányólag és szomorúan szólt:
– Berta, miért félsz tőlem? Berta, nem ismersz?
Az asszony kétségbeesetten meredt a beszélőre.
– Nem örülsz nekem? – suttogta amaz csalódottan. – Nem hiszed, hogy én vagyok? Félsz? Add ide a kezedet.
Az asszony reszketve engedelmeskedett. Megborzadt, ahogy kiszikkadt, remegő kezét a hideg, nedves ujjak megszorították.
– Miért sírsz, Berta?
Berta könnyei csurogtak.
A férfi Berta arcára tette a kezét. Borzasztó volt ez az érintés. A kéznek semmi súlya, mintha csak hideg és nedves foszlány, valami nyúlós, áthatolható felhőrongy terült volna szét a homlokán. Benn érezte ezt a kezet a bőre alatt, a húsában és a csontjain. Ijedten tolta el arcáról, amit máskor oly szerelmes megalázkodással szokott csókolgatni.
– Berta! – szólt rá szigorúan és bánatosan a férj –, tudom ám, hogy miért irtózol tőlem!
– Fritz... az Istenért!... – sikoltott az asszony.
A báró a fejét bólongatta.
– Mert nagyot vétettél ellenem, Berta.
Az asszony rimánkodni kezdett:
– Téged féltettelek. Az orvos azt mondta, hogy minden izgalom megölhet... Nem mertem.
– De kötelességed lett volna, hogy megmondd.
– Hiszen meg akartam... de vártam...
– És te elengedtél úgy, hogy ne is tudjam.
– Fritz! Bocsáss meg... úgy félek... Azóta úgyis majd megőrülök...
– Berta, hát szeretsz még?
– Fritz, nem tudok élni nélküled.
– És örülsz, hogy kis gyermekünk lesz, Berta?
Az asszony felsóhajtott.
– De árva lesz szegényke...
A báró hálásan nézett az asszony szemébe.
– Nos, nem tart soká az árvasága...
Az asszony arca kiderült.
– Ó, Istenem, visszajössz hozzám? Lehet onnan visszajönni? Vagy most már nem is mész vissza, Fritz? Itt maradsz nálunk... Fritz, itt maradsz a fiadnál?
A férfi némán ingatta a fejét. Berta újra meghökkent.
– Nem lehet? Hát?
A báró is elkomolyodott.
– De azért újra egyesülhetünk... Mitől félsz, miért sápadtál el?
– Félek... Nem értelek...
– Nos, nem vágyol utánam?
– Nagyon!
– És a gyermekednek nem akarod visszaadni az apját?... Nem sajnálod a kis árvát, Berta?
– Hogy érted ezt, Fritz?
– Nem gondolod meg, hogy mi sors vár rá így, nélkülem? Nem látod, hogy máris útjában van az apádnak?
– Fritz! – sikoltotta az asszony –, ezt honnan tudod, Fritz?
– Itt mindent tudunk... itt nincs titok és színlelés... és keresztülnézünk a lelkeken, mint egy vékony üveglapon... a földön járó lelkeken is, Berta... Őneki nem szabad megszületnie.
Az asszony felhördült.
– De ha én akarom?
A báró csendesen közbeszólt:
– Miért is akarnád? Hogy összedöntse mindazt, amit én építettem?
– Ezt az apám mondja.
– És igaza van neki.
– Jaj, hát mit tegyek?
– Jöjj velem, Berta, és hozd el őt is hozzám! Akkor egyszerre megszűnik valamennyiünk árvasága. Te eljössz velem... ugye, Berta, boldogan jössz velem? Csak így mentheted meg nekem is, magadnak is a gyermekedet... Érted jöttem, Berta... Csak egy igent mondj, csak ints a fejeddel, csak a szempillantásoddal add a beleegyezésedet, és én a karomba veszlek, Berta... nos?
– Meghalni? Most?... Így gondolod, Fritz?
– Ha te is úgy akarod...
– Neked hatalmadban áll?
– Igen.
– És akarod?
– A fiamat akarom.
Az asszony a kezét tördelte, és sírva könyörgött:
– Édes egyetlen, jóságos Istenem!
A férfi szigorúan ismételte:
– A fiamat akarom...
Az asszony hirtelen megélénkült.
– Fritz, nem lehetne úgy, hogy te jössz vissza hozzánk, hogy te ébredj fel hosszú alvásodból, hogy újra elfoglald a te kis királyságodat, hogy nekem is visszaadd a boldogságomat? Fritz, nem szeretnél inkább te is élni?... Fritz, apa lennél, boldog apa, amire oly régen sóvárogtál... Fritz, olyan jó volna élni, élni... anyának lenni és gyermekeket felnevelni...
A férfi arca eltorzult.
– Nem áll hatalmamban Berta... Én a halál rabszolgája vagyok... De a gyermekemet nem hagyom idegenek, ellenségek, komisz, hitvány közöny és gyűlölködő irigység martalékául... És te is tönkremégy... Az egész vagyon szétmállik... te nem lész ura semminek... az apádat elkergetik, idegenek jönnek, hivatalos hatalmak, ostoba, tehetetlen, gonosz idegenek... nem engedem a gyermekemet... és nem engedlek téged... Berta, te velem jössz!...
Az asszony felugrott ágyából, és öklével döngette a szomszéd szoba ajtaját. Nem tudta kinyitni.
– Nem akarok, Fritz... én félek tőled.
A férfi mozdulatlanul ült az asszony ágya szélén.
– Hiába erőlködöl! Elviszlek magammal.
Berta egyik ajtótól a másukhoz futott, és kétségbeesetten rázta a kilincset. A zár felpattant. Berta kifutott a folyosóra.
– Segítség, emberek, segítség! – sikoltozta eszeveszett félelemmel, lerohant a lépcsőn, körülszaladgálta a folyosókat, és torka szakadtából, hörögve, sírva jajveszékelt.
– Segítség! Gyilkos! El akar vinni, segítség!
A báró mindenütt nyomaiban. A kastély kapujában utolérte, felkapta ölébe és ragadta magával ájulatba ejtő, nyílsebes, őrült repüléssel. Az asszony védekezett, vergődött, rúgott a vaserős karok ölelésében, arcába kapott, és véresre harapta a fehér és eltorzult, borzalmas szellemarcot.
– Nem megyek, engedj el, ne ölj meg, gyilkos!
– A fiamat akarom! – lehelte borzasztó fagyos másvilági suttogással a báró.
– Nem akarok meghalni... élni akarok! Nem adom – mondta ki a kegyetlen, gyilkos szót az asszony, amelyre a szellem egyszerre köddé vált, őt leejtette a földre, és lassan, imbolyogva, foszlánnyá szakadozva, elúszott a légben...
Berta másnap sokáig tanácskozott az apjával. Zárt ajtók mögött, négyszemközt beszélgettek. Aztán aláírt néhány szerződést, meghatalmazást adott Lubinszkynak a Müller–vagyon felett való korlátlan rendelkezésre, fogadta az angolt, sok szerencsét kívánt a Nyersolaj Tröszt jövőjéhez, és kijelentette, hogy hosszabb időre elutazik. Itália, Görögország, Észak–Afrika, a Nílus, majd meglátja... Most már egészséges, erős, de nagyon vágyik a napsugárra... Itt megfullad az ember... és jön a tél...
Lubinszky egész testében reszketett, és sápadt volt, mint a halál.
Mikor Berta egyedül maradt, sírva fakadt és keservesen sóhajtozott:
– Én Istenem, én édes Istenem...
Egy hét múlva már a Riviérán volt...
 |  |  |
|
|
|