Globusz^® Publishing 

Egy hónapja elmúlt annak, hogy a nábob meghalt.

A báróné egy hónapig szakadatlanul sírt és desperált. Alig evett valamit, szüntelen a halott emlékével küzdött, szörnyű, reménytelen és hasztalan erőlködéssel. Magas láza volt éjjelenként, nappal többször kirázta a hideg, ébren hallucinált, félrebeszélt, fel–felsikoltott, majd magába roskadt, és mozdulatlanul fekve tépelődött: érdemes–e élni, a nagy életadó, gyönyörű szerelem nélkül, a férfi nélkül, aki úgy hordta őt karján, keresztül–kasul ezen a népes, zsibongó, napsütéses életen, mint atya a gyermekét, mint testvér a húgát, mint szerető az ő féltve őrzött szerelmi kincsét, de egyszer csak megbotlott, elesett, és drága terhét leejtette.

Hová zuhant ő?

Vele ébredt, vele evett, vele beszélgetett egész nap, s csak azon kesergett, hogy amikor elnyomja az álom, akkor egyszerre vége mindennek. Sohasem álmodott a halottról.

"Hogy lehet ez? – kérdezgette önmagától. – Egész nap vele vagyok, és éjjel hűtlenül elhagy az ő túlvilágról felém néző, szenvedő, szomorú, hívogató képe."

Az orvos magyarázgatta:

– Éppen azért van ez így, báróné, mert egész nap vele foglalkozik az öntudata. Kiéli a halott után való nosztalgiát. Mert arról álmodik az ember, ami napközben csak úgy átcikázik az öntudatán, de valami oknál fogva a tudat alá szorul...

– De ez borzasztó...

– Ez a dolgok lélektani rendje... A tudat alá szorult képzetek éjjel kitörnek a börtönükből...

– De ez hűtlenség...

– A hűtlenség az öntudatnál kezdődik.

– De én minden éjjel álmodom... Őrültségeket álmodom össze.

– A zabolátlan tudatalatti...

– Fantasztikus alakok, helyzetek, vad képek...

– Lázas fantázia.

– És ő sehol sincs.

Egy szót sem értett az orvos nagyképű magyarázataiból... Az öreg kórházigazgató szánakozva nézte, becézgette a beteget, és közben arra gondolt:

"Az ország leggazdagabb fiatal özvegye. És milyen szép!"

Lubinszky belépett a leánya hálószobájába.

– Berta! – suttogta félénken és szívdobogva –, Berta!

– Egyedül vagyunk? – kérdezte bágyadtan a beteg.

Az öregúr megijedt.

– Hallom, hogy jobban vagy.

– Igen. Jobban vagyok. Ülj ide a székre. Közelebb. Beszélnem kell veled.

Az apa foga vacogott a félelemtől. Berta oly különösen néz. Szomorúság és elszántság van révedező, lázas tekintetében. Úr Isten, mi ez? Lubinszky szerette volna, ha Berta kevésbé komoly és energikus. Becézgetni, simogatni, vigasztalni, tréfákkal mulattatni szerette volna inkább, mint egy kis babát...

– Bertuska, nemsokára lemégy a Riviérára.

A beteg a fejét rázta.

– Vagy talán Görögországba kívánkozol? Vagy Egyiptomba, Berta?

A báróné kinyújtotta hófehér, száraz, finom kis kezét, apjáét kereste.

– Mi az, kislányom? – lihegett az öregúr, és titokban a pulzust kereste.

– Nagyon komoly mondanivalóm van...

– Berta!

– Emlékszel, ugye, hogy Fritz mennyire szerette volna, ha fia és örököse születik...

Az apa arca ezer ráncba rándult, és szürke szeme elborultan nézett a lányára.

– De ha Isten nem akarta... Talán jobb is, hogy...

– Fritz is így mondta...

– Ugye? – lélegzett fel Lubinszky, és újra acélfényes, kemény lett a szeme pillantása. – Rengeteg komplikáció lett volna abból...

Az asszony szeméből kicsordult egy könnycsepp.

– Nagy baj volna az? – kérdezte gyermekes szepegéssel.

– Miért beszélünk erről, édes kis szívem? – szólt közbe hirtelen az apa, mert elfogta az aggodalom, hogy Berta megint visszaesik kétségbeesett tépelődéseibe. A beteg sírva fakadt.

– Miért volna az baj? – ismételte Berta.

– Mi?

– Ha nekem gyermekem... jaj – sikoltott fel Berta, és elkapta az öregember kezét.

Lubinszky felugrott.

– Berta... ne sírj... ne beszéljünk erről... Az Isten így akarta... Most már mindegy. Hiszen emlékszel, Fritz is így találta jónak.

Az asszony harmadszor is keservesen felsírt.

– Hát olyan nagy szerencsétlenség volna az?

Lubinszky agyán egy szörnyű gondolat villámlott át, amelytől egész teste megremegett. Egy ideig némán meredt az ágyban vonagló, láztól égő arcú asszonyra, s aztán halkan megszólalt.

– Berta... te valamit akartál mondani... valami komoly és fontos közlenivalód volt...

– Nincs.

– De igen. És ismerem a te hangodat...

– Semmi, papa... csak látni akartalak...

– Berta, te nem szeretsz engem.

– Apám!

– Te félsz tőlem.

Az asszony kinyitotta szemét, aztán hamar lecsukta, mintha megijedt volna apja kutató, szomorú és félelmes pillantásától.

– Félek, apa... félek.

– Akkor csakugyan nem szeretsz, leányom...

– Szeretlek... a te jó kis lányod vagyok.

– De titkod van előttem.

– Mert félek...

Az öregúr újra leült, és megsimogatta leánya homlokát...

– Tőlem, Bertuskám? – suttogta lágyan, majdnem sírósan a szürke arcú, fanyar, kegyetlen, öreg Lubinszky. – A te öreg kis apádtól? Aki olyan nagyon szeret téged?...

Berta felbátorodott.

– Apám – mondta hirtelen fellobbant bizalommal, és hangja meleg volt, mint egy megbékélt, bocsánatkérő, ellágyult gyermeké. – Apám, mit szólnál ahhoz, ha... az Isten másképp akarta volna...

– Mit? – kérdezte Lubinszky szívszorongva.

– Csakhogy későn... Ó, ezért vagyok olyan kétségbeesett, olyan beteg, olyan vigasztalhatatlan, hogy ezt már nem tudtam Fritznek megmondani...

És Berta megkönnyebbült, lelke felolvadt egy széles, meleg, gyerekes sírás boldogságában.

Az öregúr most már mindent tudott. Berta anya lett, későn, az özvegység előestéjén, amikor már ideje és módja sem volt megmondani Fritznek.

Az öreg úr összeharapta az ajkát.

– Nagy baj? – kérdezte félősen az asszony.

Az apa nem válaszolt. A beteg mentegetődző, ijedt, rimánkodó hangon folytatta:

– Borzasztó komplikáció?

Az öreg úr lehajtotta fejét.

– Majd holnap beszélünk róla, gyermekem.

És szótlanul kivánszorgott a szobából.

Berta kétségbeesetten bámult a távozó után.

"Jaj, mit tettem, Istenem?" – kérdezte magától, és behívta Olgát, a komornát, akit hatéves kora óta látott maga mellett, aki eleinte dajkája, azután nevelője, tanítónője, kísérője lett, akit úgy szeretett, mint ahogy egy gyermek szerethet valakit az édesanyja helyett. A gyermekek, ha nincs, teremtenek maguknak anyát is, apát is; valósággal szülői szeretetre nevelik az idegeneket.

Olga lengyel asszony volt, Varsóból való. Katonatiszti árva, sohasem ment férjhez, fiatal korában egy orosz hercegasszony mellett volt társalkodónő, de erről soha senkinek sem beszélt. Huszonnyolc éves volt, amikor Berta mellé került. Lomov volt a családi neve. Ő is mértéktelenül szerette Bertát, a magáénak tartotta, és jogokat követelt fölötte: az áldozatkészség és odaadás jogait, de még az apával szemben is. Az öreg Lubinszkyra féltékeny volt és ellenségének tekintette; vén zsarnoknak, önző és szívtelen apának, aki a saját temperamentuma, különc és ádáz szeretete szerint akarja boldogítani gyermekét.

Az öreg lengyel örült ennek a nagy rajongásnak, és mosolygott Olga féltékenységén.

Olga Berta mellett maradt azután is, hogy a báró feleségül vette. Ez megnyugtatta az apát, aki Olgán keresztül őrködött leánya boldogságán. Olga volt az összekötő kapocs, a drót nélkül való telefon, a titkos posta Budapest és Visó, a vén lengyel és a báróné között; Olga volt az apa kémje, nagykövete, meghatalmazott minisztere, aki másodnaponkint jelentéseket küldött védencéről; ártatlan spionkodás volt ez Berta és a báró tudtán kívül; két öreg gyermeknek a gondviselés szerepét játszó szenvedélye. És mind a ketten gyűlöltek mindenkit, és emberi szívük minden határtalan szeretetét Bertára árasztották ki.

Olga szőke volt, hegyes orrú, hegyes állú, kissé őszülő, fehér bőrű, kellemes arcú szláv asszony, félig német, félig orosz, nagy és koldusszegény család ivadéka, roppant nagyravágyó, finom és érzékeny, álmodozó és költői. Eleinte szerelmes volt az öreg Lubinszkybe, akit szemében regényes hőssé emelt boldogtalan házasélete és anyagi bukása. Hamar belátta, hogy a lengyelben semmi sincs a romantikus hősből. A szerelme elpárolgott, és helyébe nagy tisztelet és hódolat lépett.

– Ez aztán az ember! – szokta mondogatni, ahogy a visói gyárak, erdők, bányák körül való tevékenykedését, hatalmas munkaerejét, óriási energiáját és ragyogó szerencséjét nézte. És ő maga is gőgös lett, és megvetette a szegénységet, a gyengeséget, az ügyefogyottságot; ő volt valamennyiük között a legnagyobb arisztokrata. Fiatal leány korában sokat utazott az orosz hercegnővel. Bertát is ő kísérgette leánykorában Svájcba a nevelőintézetbe, nyári és téli üdülőhelyekre, ahol mellette élt, mint egy rajongó és elszánt amazon. Ő kezelte Berta pénzét, fehérneműit, ékszereit asszony korában is. Még a nászútjára is elkísérte, s a Níluson, a fehér jachton, Párizsban, a hotelek halljában a cseléd és anya, a dajka és duenna éber szemével leste minden mozdulatát. A báró is nagyon szerette Olgát, s örült, hogy utazásai alatt, amikor roppant üzleti tevékenysége el–elszólította felesége mellől, van, akire Berta gyermekes, kényes, gyakorlatiatlan kis személyét rábízhatja.

Olga halkan, jelenésszerűen, de egész testében remegve suhant a szobába.

Berta maga mellé ültette az ágyra.

– Hallgass ide, Olga. Én anya vagyok.

A vén lengyel leány keresztet vetett magára, és lecsúszott az ágy elé a medvebőr szőnyegre, úgy csókolgatta úrnője kezeit. Akart valamit mondani, de Olga tiltólag emelte fel ujját.

– Olga! Én anya vagyok, de ez rettentő szerencsétlenség...

– Miért, édes gyönyörűség? – szisszent fel ijedten a dajka.

– Nem tudom. De az apám kétségbe van esve. Olga, eredj, beszélj az apámmal.

Olga felugrott, és elszaladt Lubinszky Taddeus után.

A vén lengyelt a folyosón találta.

– Én is magát keresem éppen. Bertánál volt, Olga?

– Ott.

– Tudja?

– Tudom.

És Olga szobájába mentek.

– Nem akarok sokat beszélni a dologról – kezdte rekedt, remegő, el–elcsukló hangon. – Olga, te hűséges lélek vagy, és szereted a mi kis Bertánkat. És tudod, hogy én... én... az én életemnek nincsen más értelme és célja, mint hogy őt boldoggá tegyem. Azt hittem, hogy ez sikerült is nekem, de az Isten beleavatkozott. Fritznek nem lett volna szabad őt itthagynia, még nem lett volna szabad... most még semmi esetre sem.

Olga bámulva leste az öreg lengyel arcát. Ezer ránc és félelmetes sápadtság tette kísértetiessé ezt a szürke, rideg arcot.

– No de Fritz itthagyta őt – folytatta keserű nehezteléssel, mintha a báró halála egyenesen merénylet lett volna az ő és Berta boldogsága ellen. – Itthagyta, és én nem szállhatok ezért perbe senkivel. De nem erről van szó. Bertát ez az eset mindenképpen tönkretette, koldusbotra juttatta, beletaszította a pusztulás, a romlás örvényébe.

– Hogyan? – kiáltott fel Olga, akiben megdermedt a vér. – Uram, ön közel áll ahhoz, hogy kételkedjem a józan eszében...

A vén lengyel legyintett.

– Te semmit sem tudsz, Olga. Te nem érted, hogy mit jelent Berta állapota...

– Azt, hogy boldog anya lesz, hogy vigasztalása és kárpótlása lesz, hogy...

– Ostoba! – rivallt rá a lengyel. – Berta köteles a hatóságoknak bejelenteni, hogy a báró őt várandós állapotban hagyta.

– No és? – kérdezte a leány.

– No és? – csattant fel a lengyel. – Ezzel a bejelentéssel az egész Müller–vagyon a tönk szélére kerül.

– Nem értem – szepegett Olga, és komolyan aggódni kezdett a lengyel ép elméjéért.

– Hát megmagyarázom. A báró ugyan úgy végrendelkezett, hogy minden a felesége, de ha örököse van, akárcsak egy méhmagzat is az, egyszerre megszűnik a rendelkezés érvényessége. Miért? Mert először is a báró vagyona kizárólag Müller–szerzemény, másodszor, mert Berta – a jogászok szerint – eltitkolta az ura előtt, hogy anyának érzi magát. Nos? Kezded érteni? És tudod, hogy mi ennek a következménye? A vagyont zár alá veszik. Árvaszék, gyám, vagyonfelügyelő s egy csomó ügyvéd teszi rá a kezét. Nekem többé lábamat sem szabad betennem a Müller ház gyáraiba, bányáiba és erdőterületeire. Hogy esetleg én leszek a gyám? Nem. Engem mindenki gyűlöl; főispán, alispán, bíróság, kormány, a pesti bankok beleszólnak a dologba és megakadályozzák, hogy én legyek a gyám. Idegeneket szabadítanak rá a Müller–vagyonra, és a sok éhes, buta, lelketlen, kapzsi kézen elszárad ez a gyönyörű, virágzó, óriási üzem. Huszonnégy év! Gondold el, huszonnégy évig tartana itt ez a rablógazdálkodás. Nos, kezded érteni? Ennek nem szabad megtörténnie! Hát ezért szenvedtem, gyötrődtem, verekedtem és dühöngtem én annyit? Mi? Te ezt helyeselnéd?

Olga egész testében reszketett, és irtózattal, félelemmel és csodálattal nézte a dühöngő lengyelt.

Lubinszky folytatta:

– Igaz, hogy Berta lesz a haszonélvező. De hol lesz a haszon? Ki fog ebből hasznot húzni, ha nem az a sok sehonnai bitang, az a sok gondnok, üzletvezető, ellenőr, hatósági véreb, árvagyám és egyéb naplopó, aki a saját zsebét tömi a Müller ház jövedelméből? És kérdés, hogy jövedelmez–e az ő kezük alatt? Ki tud itt rendet tartani? Ki ismeri ezt a bonyolult, roppant gépezetet, ki tud ennek lendületet adni, ki tudna más, mint én? No, Olga, felelj, a te ostoba kis agyaddal hogy gondolod ezt?

Olga sírva fakadt.

– De ha így akarta az Isten... de ha így akarta – nem tudott egyebet mondani, csak a kezét tördelte kétségbeesésében.

A vén lengyel kiegyenesedett.

– Az Isten így akarta... de rosszul akarta.

Olga felsikoltott.

– Káromkodik!

– Beszélj, amit akarsz. De én nem engedem, hogy Berta vagyona megsemmisüljön. Én azt akarom, hogy az övé legyen minden, és én vigyázzak rá. Igen. Én. Csak én értek hozzá. Csak nekem van jogom.

– De hogyan? – rimánkodott Olga. – Hogyan akarja ön a Gondviselés rendelkezéseit megváltoztatni?

Lubinszky szeme pokoli fényben ragyogott. Szivarra gyújtott. Talán hogy izgatottságát elpalástolja. És mintha csak magamagának beszélne:

– Két dolog fontos a világon: az, hogy születünk, és az, hogy meghalunk. De a sors egyiket sem bízta a mi akaratunkra. Két sötét kapu között visz el a mi utunk; rövid vagy hosszú, sima vagy göröngyös, boldog vagy boldogtalan ez az út: no, ebbe még úgy–ahogy beleavatkozik az ember, ha nagyon helyén van a szíve, keze–lába, feje. De hogy megszülessen, hol, mire, kitől, mikor... és hogy meddig éljen, ez a vak sors, a véletlen, a buta végzet dolga. Igen, hogy egyáltalán megszülessünk–e, vagy pedig a fogantatás után visszasüllyedünk a semmibe... ez egy lépés, egy szó, egy mozdulat, egy könny, egy mosoly, egy ötlet dolga csak... és millió ember jön a világra, de mennyivel több millió akar születni, akinek nem szabad a világra jönni. Hány lángész, próféta, apostol, messiás pusztul el az anyja méhében... hány nagy gondolat, világmegváltó tett, hány remekmű marad el a meg nem született gyermekekkel együtt! És ha joga volt ezer és millió anyának ellenszegülni puszta kényelemből, gyávaságból vagy okos számításból – akkor itt ebben a tragikus helyzetben, nekünk jogunk van ítéletet mondani a lenni vagy nem lenni kérdése körül... Születés, halál... alfa és ómega... e két nagy állomás kapujánál csak a vak és ostoba véletlen állhat őrt, és csak annak van joga embert teremteni s azzal tönkretenni más élő emberek életét, vagy embert halálra ítélni éppen akkor, amikor arra árvának, családnak, népnek, nemzetnek, emberiségnek a legnagyobb szüksége volna? Nem. A meg nem született gyermekek millió és millió tömege bizonyítja, hogy a tiszta ész, a meggondolás, a szabad akarat évezredeken át fellázadt a vak és könyörtelen, a buta és igazságtalan természet önkénye ellen. Nem! Mi nem vagyunk a természet öntudatlan játékszerei. Ezt az örök igazságtalanságot korrigálni tudjuk. A halál ellen nincsen orvosság, az élet ellen van!

Olga rémülten leste az öregúr tébolyult szavait.

"Ez az ember gonosztevő lett a maga őrjöngő apai szeretetében – állapította meg mély meggyőződéssel. – Ez az ember itt a gyilkosság jogát vitatja, ez a leányáért hideg vérrel tudna embert ölni, városokat romba dönteni, országokat felgyújtani vagy magamagát a máglyára dobni."

Egész testében reszketett, és félt ennek a higgadt, számító, rideg őrültnek minden mozdulatától.

– Mit akar, uram? – szepegte kétségbeesve.

Lubinszky egész közel ugrott Olgához, és a fülébe súgta:

– Úgy, hogy az ő gyermekének nem szabad megszületnie.

Olga visszatántorodott.

– Nem szabad?...

– Nem.

– Ön képes volna Bertát kényszeríteni?

– Nem. De te rá fogod beszélni.

Olga kiegyenesedett.

– Nem. Soha. Ezt nem teszem, uram. Ha ön ragaszkodik ehhez, mondja meg ezt a leányának, az egyetlen leányának ön, saját maga.

A vén lengyel hirtelen hideg dermedtséget érzett az agyában. Egyáltalán nem tudott gondolkodni. Mintha valami szörnyű rém belemarkolt volna a lelkébe és szorongatta volna, úgy, hogy halálfélelem rázta meg, fizikai félelem, rettegés és gyávaság, mint a vízbefúlót vagy olyan embert, aki a száguldó vonat elé került.

Hosszan, merően nézett Olga szemeibe. A vén leány szilárdan és daccal állta a tekintetét. És hideg, fenyegető hangon megkérdezte tőle:

– Hogyan? Ön bele merne avatkozni abba, hogy Müller Fritz gyermeke megszülessék–e vagy sem? És ön rábeszélné a leányát arra, hogy elpusztítsa magzatát, mint egy bukott cselédleány? Ön meg merné ezt tenni? Lubinszky Taddeus, önnek az Isten elvette az eszét.

Aztán maga is megszánta a vergődő embert. Megfogta a kezét, és kérlelni kezdte:

– Uram, ne kapaszkodjék bele a sors kerekébe. Borzasztó hatalommal készül ön szembeszállni, és ez a hatalom szétmorzsolhatja önt és azt is, akit ön legjobban szeret. Uram, én már láttam egyet–mást az életemben. Én tudom, hogy nagy bajokat tud okozni a gonoszság, még nagyobbakat az ostobaság, de a legnagyobb katasztrófák forrása az eszeveszett szeretet. Én nem szólok Bertának.

Az öreg lengyel arcának ólomszíne most újra kigyúlt egy pillanatra, és lilászöldben égett.

– Akkor beszélek vele én! – kiáltotta hörögve, és kirohant Olga szobájából.