Globusz^® Publishing 

Másnap megérkezett az öreg Lubinszky Taddeus. A lengyel geológus apró, csontos, energikus és ruganyos alakja a feje búbjától a cipőjéig szürke volt és száraz. Az arca is, amelyen ezer ránc futott össze minden indulatra, a haja is, a szakálla is, a vérben forgó, tüzes, haragos, dacos szeme is, a ruhája is, a hangja is, a mozgása is szürke volt, fehér–feketéből, világosságból és sötétségből, szeretetből, és gyűlöletből, mosolyból és haragból összetett szürke, jeges, ijesztő, félelmetes szürke, mint a tigris vagy a köd, a füst, a viharfelhő szürkesége. Kemény és engesztelhetetlen, nagyravágyó és kapzsi, okos és ravasz, megviselt, kiábrándult, gőgös és hideg, számító és cinikus volt ez az ember, de nem a természettől fogva, hanem mert a sors csapásai, a rengeteg munka, a sziszifuszi küzdelem, a családi boldogtalanság, a gyomorbaj, a csalódások s a boldog emberek iránt érzett irigység hideg, kemény, szürke acéllá edzették.

Lubinszky úgy érezte, hogy az ő rabszolgabecsületessége, tébolyult erőlködése, munkában töltött éjszakái, a világban való lótása–futása, nagy esze és kimeríthetetlen szorgalma nélkül az öreg Müller Franz hagyatéka a báró kezén elkallódott volna. Ahhoz, hogy minden vállalat a legjobb irányt vegye, hogy minden kockázat nyereséget produkáljon, hogy minden szerencsés véletlen gyümölcsét a Müller ház arassa le elsősorban, ahhoz szükséges volt, hogy előbb Lubinszky Taddeus Lengyelországban tönkremenjen, kimerítve az összes kedvezőtlen esélyeket, saját bőrén tanulja meg a fa, kő, üveg, petróleum, szén minden kegyetlen, szeszélyes, ostoba és makacs ellenállását emberrel és üzlettel szemben, becsülettel és jósággal szemben, erővel és ravaszsággal szemben. Szükséges volt, hogy a természet és az ember harcában ő maga minden csatát elveszítsen, félig az őrültség, félig a szentség aszketizmusába essék, mindenről lemondjon, mindent feláldozzon, mindent merészeljen, hogy így kifosztva megnövekedjék, s a vereségből nagy tanulságokat merítve, győzhetetlen hadvezérré legyen... a Müller ház javára és dicsőségére.

Lubinszky Taddeus hetvenéves volt. De olyan erős, izmos, ruganyos és acélos, mint egy megvénhedt, szürke kondorkeselyű. Éles szemű, biztos kezű, egyenes hátú, fürge lábú, törhetetlen öreg ragadozó, félelmetes és ellenszenves, okos, gőgös és goromba aggastyán, vén zsarnok, minden elérzékenyedés, hangulat, öreges szeszély és modorosság nélkül, olyan ember, akinek még szokásai sincsenek, olyan öreg, aki nem irigyli a fiatalokat, aki sohasem tréfál, nem dévajkodik, nem szereti és nem veti meg az asszonyt, aki nem sopánkodik a múlton, de aki nem is fél a haláltól, mert meggyőződése, hogy csak most kezdi az életet, és ő az, aki örökké él és örökké öreg marad, mint a havasok hófehér, ragyogó, örök ifjú kupolája.

Amikor a leánya született, ő már éppoly szürke volt és öreg, mint akár ma, Berta huszonötödik esztendejében. Agglegény létére ifjú és szép fiatal leányt vett el feleségül. Zsófiának hívták a feleségét. Berlinben ismerkedtek meg. Lubinszky dúsgazdag ember hírében állott. Wosinszka Zsófia szegény foltozószabó leánya volt. Közepes zongorista, de tüneményes szépség. Földije Lubinszkynak. Egy évig a szeretője volt. Aztán a felesége. Ekkor kiderült, hogy Lubinszkynak több az adóssága, mint amit a gyárai és erdőtelepei érnek. Az asszonynak leánygyermeke született. Nehéz szülés volt: egy csinos fiatal orvos mentette meg az anya életét. Még a gyermekágy mellett kezdődött el a barátságuk, de Lubinszky csak egy esztendő múlva tudta meg. Az orvost párbajban nyomorékká lőtte, az asszonyt elkergette, a gyermeket magához vette. De a tragédia alatt ő maga is koldusbotra jutott. Az asszony visszakéredzkedett, Lubinszky elűzte, a gyermeket megtagadta tőle, és valósággal belekergette az őrületbe és öngyilkosságba. Amikor Wosinszka Zsófia felakasztotta magát, akkor az apa megnyugodott.

– Eltakarodott a gyalázatos – ez volt a búcsúbeszéde, és ezzel tökéletesen elfelejtette a kisleánya anyját, akit a varsói városi kórházból temettek el, pap nélkül, siratás és búcsúztató nélkül, a szegények parcellájába.

Lubinszky a kis Bertával együtt Magyarországba jött, és beállott a Müller Franz vállalataihoz üzemvezetőnek. Azóta nem történt semmi az ő személyével, de annál több a Müller ház vállalataival. De igen. Vele is történt valami, amit az Isten kárpótlásul adott neki a sok fájdalom és gyűlölet, szenvedés és csalódás után, kiengesztelésül. Megszerette Bertát. Ez a cseppnyi emberi lélek bevonult a szívébe, mint egy jótevő kis démon. Bevonult és elhelyezkedett, és lassankint mindenkit kiszorított onnan. Ő képviselte a családot, a szépet, a meleget, a megenyhítőt, a vigasztalót, a szeretetet és játékot, amely az emberi erők bugyborékoló feleslegét lecsapolja. Ő okozott gondot és aggodalmat, ő követelt önfeláldozást és odaadást, ami nélkül az élemedett ember élni képtelen. Ő volt a nevetés és a csíny, a mosoly és a könny, a féltékenység és a ragaszkodás, ami nélkül üres és puszta szahara az élet. És ő volt az az oltár, amelyen a jövőbe való ábrándozás, a gazdagság és hatalom vágya elhelyezi a siker, a diadal, a kincs és a nagy név minden előnyét, pompáját és értelmét. Ő lett a program, a végső cél, amiért érdemes dolgozni és győzni. Ő lett az elégtétel és a kiengesztelés; benne megbocsátott az anyának és megnyugodott a felejtésben.

"Ő az én legnagyobb jótevőm" – mondogatta magában, és minden emberi gyengesége, öreges elérzékenyedése, férfias szenvedni és örülni vágyása, megalázkodása és bűnbánata feloldódott apai szeretetében.

"Én vagyok az anyja is Bertának" – mondogatta magában –, és bolondos, öreges, gyermekes rajongása oly tökéletesen kiélte magát a gyermekével szemben, hogy a világ számára egy cseppecske sem maradt.

Amikor Bertát a fiatal Müller feleségül vette, Lubinszky nem érzett sem örömet, sem bánatot, sem féltékenységet, még csak el sem kedvetlenedett a magányosság és kifosztottság gondolatára. Az ő szeretetében nem volt semmi önzés; de titokban nem is hitte el, hogy tőle Bertát idegen ember, szerető, férj vagy gyermek elrabolni képes. Sőt úgy képzelte, hogy Müller Fritz most egyszerűen oda kerül Berta játékszerei közé, és a visói nábob bevonul az ő családjába. Tehát neki, Berta apjának, most már fokozott kötelessége, hogy a báróra is kiterjessze zsarnoki hatalmát Berta érdekében.

Müller Fritz azonban nem így gondolkodott. Ahogy gazda és sáfár a vő és após viszonyába került, e két nagyszabású ember egyszerre tűrhetetlennek találta az egymás közelségét. És Lubinszkynak hamar be kellett látnia, hogy ő a gyengébb fél a hadviselők között. És otthagyta a telepet, átvette a cég budapesti központi irodáját, amely a Müller háznak a világpiaccal való összeköttetését irányította. Ott kellett hagynia gyárait, erdeit, fűrészeit, üveghutáit, bányáit, az ő egész földi paradicsomát s azonfelül Bertát, az egyedül imádott bálványt, egy idegen ember hatalma alatt.

Lubinszky Taddeus, a vén csont, az apró, száraz, ólomszínű aggastyán lázongó titán lett, fogcsikorgató, hűséges öreg kutya, aki lemarja az idegenek húsát a csontjukról, s távollevő kis kölyke után búsul és aggódik, és folyton ellenség után szimatol.

Ez az ember most hirtelen itt–termett a visói hegyek között és berontott a kastélyba, ahol az ő kis Euridikéjét fogva tartja az alvilág szerelmes uralkodója.

Vő és após hosszan, mélyen, ellenségesen néztek egymás szemébe. A báró szerette volna kezét nyújtani öreg ellenfelének, de csak kínosan kaparászott a takaróján, csak az ujjait görbítette ki és be nagy erőlködéssel. A karjait nem tudta megmozdítani.

Egy pillanatra behunyta a szemét. Mellette siránkozott Berta hangtalanul. Az öreg Lubinszky hol az egyikre, hol a másikra függesztette hideg, szürke tekintetét. Nem látszott meghatottnak vagy elérzékenyültnek, csak nagyon komolynak, és ezernyi ránc rángatózott tépelődő arcán.

A beteg ember Lubinszky felé fordította tekintetét.

– Vigyázz Bertára és a vagyonára... Tudom, jó kezekben lesznek... Tégy mindent belátásod szerint...

Az öregúr halkan, suttogva, száraz, hideg szavakkal vigasztalta vejét.

– Ne fáraszd magadat... Ne gondolj ilyesmire... Erős vagy, fiatal... nézz meg engem... hetven év...

A beteg csendesen ingatta a fejét.

– Vége. Tudom. Az apám is...

– Az orvosnak más a véleménye...

– Nem beszélhet másként.

– Fritz!

– Mindegy... Bertát sajnálom... nem igaz, magamat sajnálom. Berta jó kézbe kerül – ismételgette szomorúan... – de én még szerettem volna egypár évig... azt hittem, van még tíz–tizenöt évem... reméltem, hogy fiam lesz... igen: fiú, kis Müller Franz, a nagyapja nevéről... kis trónörökös... az én fiam...

Berta rémülten nézett a haldoklóra.

Az ő fia!

Megkapaszkodott az ágy sarkába, és küzdött az ájulás, az őrület és a kétségbeesett jajveszékelés kínos kényszere ellen, ahogy csak tudott. A beteg lassan, alig suttogva folytatta:

– De ha így kellett történnie... akkor jobb is, hogy ő nem született meg... A vagyon a gyámok, hatóságok kezére került volna... neki nem hagytak volna semmit... gyűlölöm az embereket... gonoszak, ostobák, elprédálták volna, és Berta is áldozatává lett volna a kis árvának... Tudja az Isten, hogy mit csinál.

Az asszony felsikoltott.

– Fritz, édes drága Fritz, ne beszélj ily szörnyűségeket.

A beteg az apósa felé nézett.

– Nincs igazam, Tádé?

Az öreg lengyel csendesen bólongatott. A báróné leroskadt az ágyra, ura lábaihoz.

– Fritz... Fritz... Gyógyulj meg, kíméld magad, várj... ne beszélj... ne beszélj.

– Már nem – nyögte a beteg kínos erőlködéssel. – Aztán hörgött és fohászkodott. – Pedig... szerettem volna... De jobb így... Jobb, hogy nem is született meg az én fiam... az én fiam... nem is született... Isten így akarta... Isten... Berta! – hördült ki véres, habos száján az utolsó szó, amellyel elbúcsúzott az élettől és a szerelemtől.

Aztán leesett az álla és meghalt.

A báróné melléje esett a halottnak, és ott feküdt ájultan, fehéren, eszméletlenül, mint aki urával együtt a maga minden erejét, egész ijedt, dermedt, kétségbeesett lelkét is elvesztette.

Harmadnapra volt a temetése. Berta nem tudta elkísérni halottját a túlvilágra vezető utolsó utazásra. Súlyos betegen, lélekben megtörve, csendes félőrületben vonaglott az ágyában, orvosok, virrasztók és ápolónők között. A koporsót a vállalatok emberei, a környékbeli birtokosok, a vármegye, a munkások és a havasi nép követte a mauzóleumhoz vezető szerpentinen.

Ha valaki alulról nézte volna a völgy fenekéről, amelyen a hegyi patak vájt magának cikcakkos csatornát, igen, ha valaki a víz partjáról leste volna messzelátón a csúcsokat, azt hitte volna, hogy nagy vándorló népkaraván száll át a havasokon. Egy új, tragikus, jajgató, kétségbeesett, tétova népvándorlás. Elöl óriási keresztet cipel egy bivalyerős, hosszú hajú, félelmetes óriás. A kereszt belerajzolódik a tiszta, ritka, fényes őszi égboltozatba. A kereszt is óriási, az ember is, a zászlók is, amelyek a vándorlók és siratók hosszú kígyóvonala felett lengedeznek. Oláhok, rutének, félig vad emberek, barlanglakók, erdők remetéi, a fagyos hónapokban téli álmot alvók, sóbányászok, erdőirtók, favágók, üvegfúvók, szénégetők, zord hegylakók, mint jajgató, búsongó, szomorú medvék cammognak a kereszt után, monoton, végtelen dallamokat jajongva, amelyek leszállnak az ormokról és visszhangokban ismétlődnek a hegycsúcsok között.

Aztán papok, mérnökök, gépészek, gyári munkások néma sora: ezek befelé szomorkodnak, és azon törik a fejüket, hogy mi lesz a jövendő sorsuk. A nagy, ezerkerekű, százkéményű gépnek kiesett a lelke. A kémények nem füstölögnek. A gépek halott csöndben gyászolnak. Az erdőben nem kopácsol az emberharkály, a fejszék szanaszét dobálva hevernek a törzsek lábainál.

Meghalt a nagyúr, aki a havasok közé lopta az égi tűz melegét, a munka melegét, a pénz és a kenyér melegét, a szerelem és a család melegét... Vajon kialusznak–e a tüzek a konyhákban, kohókban, a csúcsokon, az erdők mélyén s az oltárok előtt az örökmécsesekben?

A gyászének végigzeng a szerpentinutakon, lehatol a völgybe is, a pásztor nyitva felejtett ajka önkéntelen a jó Isten nevét emlegeti.

A nábob koporsója széles, daliás emberi vállakon imbolyog és halad lassan a mauzóleum felé. A mauzóleum egy tiszta, ezüstös ragyogású havas csúcsán áll, évek óta jelzi az irányt a határ felé, ahol idegen népek országa kezdődik. Olyan, mint egy görög templom: oszlopos, kör alakú Pantheon, sudár fenyőfák között, amelyek a hóból dacosan, zölden, diadalmasan mutatnak az égre. Az örök élet fái. A barbárok földjének határán úgy áll, mint katona a vártán. Mint egy előőrs. Így állhatott a római kasztrum a dunai partokon, a folyón innen, Agustus földjén még, de átnézett a túlsó partra, és szemmel tartotta a barbárokat.

A havasokon békésen legelésznek kövér, fehér gyapjas juhok. Görcsös, nagy bottal, tüszővel, bocskorral fehér bundás pásztorok ballagnak a nyáj után, és tátott szájjal bámulnak a gyászmenetre.

– Meghalt a magyarok királya? – kérdezi egy suhanc az öregebbik pásztort.

– Meghalt a császár – bólint a vén csont, és ernyőt formál pislogó, gyulladásos szemhéja fölé.

– Ismerted a császárt?

– Hogy én ne ismertem volna? Hát azt hiszed, nem álltam strázsát a Burg előtt, a hegyen, a Duna partján, meleg nyári éjjel, két órát, katona koromban a bosnyákokkal...

– Bosnyákokkal? Pogányok azok?

– Pogányok hát. Törökök.

– A pogányok országa is a császáré?

– Az is. Meg az olaszoké is.

– Oláhország nem az övé.

– Az is. Csehország is, a tenger is. Amerika is.

– Minden az övé?

– Minden.

– De más királyok is vannak?

Az öreg vállat vont. Nézte a temetést. Keresztet vetett magára.

– Lehet, hogy vannak.

– Vannak – erősködött a fiú.

– Nem láttam egyet se... Csak egy királyt láttam. A mienket.

A koporsóvivő emberek felkúsztak a havas csúcsára. A mauzóleum mögött megszólaltak a harangok; négyoszlopos, márványkupolás, belül aranymozaikos tornya volt a harangoknak. Mintha a pogányság felett diadalmaskodó keresztet szimbolizálta volna: a harangtorony úgy haladta meg magasságban a Pantheont. A torony fölé nőttek a fenyők; zölden, sötéten, reszketve bólingattak megfagyott, deres tűleveleikkel, messziről olyan kontúrban rajzolódva az égre, mint tömör ciprusok. A fenyők felett ezüstlöttek a felhők; nagy, lomha, fehér bárányfelhők. Ezeken túl kékesszürke, tiszta, végtelen magasságban az égboltozat. És a mennyei boltozatok felett bizonyára ott ül a mindenható Isten, és részt vesz a nagy temetésen.

A nagyharang megkondult, a völgyben egymás után megszólaltak a gyári kürtök, a munka kezdetét, a déli pihenőt, az esti felszabadulást jelző szirénák. Búgó, síró, jajgató, szemrehányó és panaszkodó volt a hangjuk, mintha istenítéletre fellebbeznének. A nagy koncertbe belesikoltottak a hegyi vasút mozdonysípjai, mint siratóasszonyok a rokonok jajveszékelésébe. A Tiszán a tutajosok, a havasokon nagy, széles körben a pásztorok belefújtak hosszú kürtjeikbe. Az egész világ egy nagy gyászindulót harsogott. A koporsó megérkezett a mauzóleum ajtajához. A széles bronzkapu csikorogva nyílt meg. Nagy döngéssel csapódott a márványoszlopokhoz.

A két pásztor bámulta a temetést.

– De sokan vannak a magyarok! – mondta a fiú, s félénken nézett az öreg veteránra.

– Vannak.

– Gazdagok?

– Hála Isten, azok.

Az öreg újra keresztet vetett begörnyedt mellére.

Aztán mind a ketten némán, megigézve, tátott szájjal bámultak a havasokra kanyargó országút felé. A lelkük szétfolyt, kiáradt és elöntötte testük minden porcikáját. Egy új mitológia fogamzott meg ebben a pillanatban. Ők sohasem fogják megtudni, hogy kit temettek aznap a havasi mauzóleumban. Az ő képzeletük nem áll meg a gazdag gyáros, erdők ura, egy magyar nábob emberi mértékénél. Ők a császárt temetik. A magyarok urát, akit ezer esztendőn át szolgáltak tatárok, törökök, németek, rácok – gonosz, pokoli, túlvilági ellenségek ellenében.

A két oláh pásztor belefújt a kürtjébe. Ők a császárt búcsúztatták.

És a magyar koporsót elhelyezték a fehér hegyek ormán, fenn a havasokon, ég és föld ölelkezése pontján, felhők közé, csillagos mennyboltozat alá: északról fehérlik Lengyelország, keletről az orosz végtelenség, délről Bukovina és Oláhország, amelyet régen Havasalföldnek hívtak a magyarok.