|
|
|
A máramarosi Visó–folyó völgyében egy nyolcvan lóerős hegyi túraautó szaladt a tükörsima, kemény országúton. A kocsi mögött kilométernyire úszott a vastagon bodrosodó, gyűrűkbe gomolygó, hófehér porfelleg, s a motor berregése elől ijedten szaladt szét a havasi földön legelésző nyáj.
Őszre járt az idő. Az erdők bársonyos, zöld, rozsdavörös, sárga és lila színfoltokkal borították el a hegyoldalakat, amelyek kékes párában, titokzatos messzeségben levőknek látszottak. Az út mentén mély árok és azon túl meredeken emelkedő, gyepes, pázsitos, csipkebokros domboldal. Vadkörte és szamóca fonnyadt a cserjéken, a szakadékban hangos csörgéssel futott a Visó–patak, amely szinte ezüstösen ragyogott a pisztrángok százaitól. Gyönyörű, langyos, békés, őszi csend, a levegő meg sem mozdult, és illatos volt a száradó füvektől.
Báró Müller Fritz, a visói nábob számtartója ült a kocsiban, s a hegytető felé mutatva, a mellette ülő idegen úr füléhez hajolt:
– Az a báró várkastélya. Húsz perc múlva a kapu előtt leszünk. Mr. Wells még nem járt erre soha?
Mr. Wells, egy angol petróleumkutató társaság embere, némán rázogatta nagy, erős fejét, és közben közönyösen nézte azt a bús, édes, aranyos haldoklást, amelyben a természet ilyenkor ősszel, agonizál. Nézte a sárguló bokrokat és a vízből ki–kilendülő pisztrángokat, aztán hirtelen elmordult:
– Erős szervezetű ember a báró?
– Mint egy gladiátor.
– Vérmes?
– Eléggé.
– Iszik?
– Fiatal korában ivott. Amióta megházasodott, szivar és borospohár még nem érintette ajakát.
– Ez baj – dörmögte az angol. – Hány éves?
– Ötven.
– Szereti a feleségét?
– Imádja. Ő a legboldogabb ember.
– A tröszt központi irodájában valami regényes házasságról beszélgetnek.
– Hol?
– Londonban.
A számtartó tágra meresztette szemét. Igaz, hogy a visói nábob nem közönséges ember, és üzleti hírét az egész világon ismerik, de hogy a házassága is érdekli a Nyersolaj Tröszt londoni igazgatóságát, ezt nem gondolta volna.
– És mit tudnak Londonban a báró házasságáról? – kérdezte gúnyosan, de nagyon kíváncsian az angolt.
– Mindent – felelt az egykedvűen. – Mesalliance. A báróné apja üzemvezető volt az öreg Müller gyáraiban. Előmunkásféle.
– De zseniális ember.
– Helyes.
– Egy régi lengyel gyárosfamília sarja.
– Tönkrement.
– Igaz. De első rangú szakember.
– Az öreg Müller azért alkalmazta. A fiatal báró azonban nyugalomba küldte.
– Mert a vejévé lett, és ez őt feszélyezte.
Az autó viharos száguldással ette a kilométereket. Közel jártak a Tisza forrásához. Ősz volt. Az erdők kezdték terrakotta–, ametiszt– és rubinszínekkel tarkázni a ruhájukat.
Az angol elnézte, hogy a folyó ezüst szalagja fölött kígyóvonalban füstoszlopok lógnak a levegőben, amely aranyporos volt a búcsúzó napsugártól.
Egy... két... három füstkígyó, ugyanannyi magas, merev, égre nyújtózkodó gyárkémény meghosszabbítása, mint sudár talapzaton csavart reneszánsz oszlopok, arany szikrákkal bepettyezve.
– Ez mind az övé?
– Mind.
– Az apjától örökölte?
– Részben. Több mint a felét ő építette.
– Csodálatos karrier!
– Egy cseppet sem csodálatos. Aki a bárót ismeri, annak természetes.
– Erős, dolgos, kegyetlen, nagy hatalmú ember, úgy mondják.
– Lángész.
– Szerencse!
– Ej – legyintett a számtartó. – Nincs szerencse a világon. Az emberi ész és a férfias akarat, az mindenható.
Közeledtek a kastély felé.
A föld reszketett, mint egy szerelmes asszony melle. Gépek, kemencék, kazánok, gőzzé forralt víz, rohanó vagonok, ziháló mozdonyok, fejsze alatt leomló tölgyek remegtették meg a földet, amely mohos, nyirkos, bársonyos, süppedő és buja volt a nedves őszi időben. A lejtőkön bárányok és birkanyájak legelésztek békésen.
– De gyönyörű kép! – fakadt ki az angol. És rámutatott a havasokra, amelyek a nap vörös tüzében szikrázva őrt álltak a várkastély, a gyárak, a kémények és a bárgyú egykedvűséggel legelésző birkák felett.
A számtartó nem látta a tájat. Ő újra a báró szédítő karrierjét emlegette.
– Emlékszem, gyerek voltam még, amikor beszélni kezdtek a báró apjáról. Azt még egyszerűen Franz Müllernek hívták. Pécsről jött ide az öreg üveggyáros. Már nem él. De én ismertem. Ott van ni, eltemetve a kastély fölött, abban a mauzóleumban. Még hetvenéves korában is egész nap lovon ült, hajnaltól késő estig járta a hutákat. Öt éve csak, hogy meghalt.
– Ő volt a nagy kezdő?
– No, még Pécsett kezdte. Itt már egy jó nagy darab őserdőt vásárolt. Az erdő közepén, tisztás kis fennsíkon üveghutát épített, orvosságosüvegeket gyártott, és áruját szekéren szállította Máramarosszigetre.
– Kereskedőknek?
– Házalóknak.
– Akik később nagy cégek alapítói lettek. Micsoda karrierek!
– A kereskedők később már eléje siettek a gyárosnak. Angliából is jöttek.
Az angol megelégedetten bólintott.
– Angol kereskedők? Meghiszem. Azok a legények! Egész életükben jönnek–mennek. Felkapaszkodnak a gőzmozdonyokra, és a vasúti síneken összevissza járják a világot.
– Rengeteg robot.
– És milyen sikerek! Hiába, övék a jövő. A vasúté és a kereskedőé. A sínek a földkerekség véredényei, a kereskedők a vértestecskék.
Elhallgattak. Mind a ketten az öreg gyárosra gondoltak, s az emberfeletti erőfeszítésre, a temérdek munkára és pénzre, amitől az üveghuta megtermékenyült, nőtt, terjeszkedett, elhatalmasodott a fennsíkon, és ette az erdőt maga körül. A fia már beleszületett a gazdaságba. Azaz, mire a fiatal Fritz elvégezte a technikát, és mérnöki oklevelet kapott, már kész volt számára a karrier. Csak bele kellett ülnie a milliókba. De aztán nem is ült bele hiába. Az ő érdeme, hogy ma már hatalmas fűrészek aprítják a deszkát, kisvasút szállítja a hegyoldalból a faóriásokat, sínek szaladnak a vasúti állomáshoz, apró lőrék, termetes teherkocsik, szalmával párnázott hosszú vagonok rohannak a völgybe az üvegholmival. Az ő érdeme, hogy most gőzfűrészek sikoltoznak a hegyek között, zúg, zakatol, morog a gépház, és körülötte reng a puha gyepes föld.
– Micsoda karrier! – sóhajtotta az angol, a számtartó pedig egész eksztázissal folytatta.
– Vegyi ipar, üveghuta, faaprító, mészégető, téglagyár, egész kis város ez, a technika, a vegytan, a geológia, az elektromosság városa. És én vagyok ennek a kis birodalomnak a pénzügyminisztere.
– Ön is szép karriert csinált.
– Hála Isten, szépet. Visó: ez a mi országunk, ez a mi hazánk. Visó: ez benne van az angol és japán, az amerikai és ausztráliai ipari tájékoztatókban.
– És Fritz Müllerből báró lett.
– Már az apja is az lehetett volna. De ő csak a fia számára fogadta el.
– Puritán volt?
– Közönyös.
– Cinikus?
– Bölcs és igénytelen.
– Csak a pénzt szerette?
– Csak a fiát.
– És a báró?
– Ő nem szeret senkit, csak a feleségét.
– A báróné is szép karriert csinált.
Az autó hirtelen megtorpant. A kastély kapuja nyikorogva nyílt.
Az angol kiugrott a kocsiból. Rosszkedvű volt. Féltette az üzletet. Nem, ez a havasi nábob nem adja oda a petróleummezőit.
"Micsoda karrier!" – gondolta irigykedve.
Mintha ég és föld között lebegne, régi Csák Máté–féle kastélyokra emlékeztetően, ciklopsi kőépítmény, romantikus lovagvár, bevehetetlen erősség: ez volt a Müller báró otthona. Északról, keletről és délről megközelíthetetlen. Nyugatról, az ország szíve felől sima, kemény autóúton gyönyörűség a kapuja elé száguldozni.
– Harminc évig építették – magyarázta a számtartó, ahogy az angolt az udvarokon átkalauzolta. – Eleinte kicsiny favázas irodaépület volt. Az öreg Müller itt kezdte az üveggyártást. Aztán kőből átépíttette. Négy szoba. Majd egy istálló. Aztán gyárépület. Lakás a munkavezetőnek. Egymás hegyén–hátán az épülettoldalékok. Takarékoskodni kellett a hellyel. Szikla és erdő, kérem, kemény ellenfelek.
– Most fejedelmi vár.
– Ez már a báró úr érdeme. Ő tervezte eggyé ezt a sok fantasztikus épületet. Ő építette hozzá a kis kápolnát.
– És körülötte egész kis város!
– Gyárak, munkáslakások, irodaházak...
– Nini, ott teniszpálya.
– És fedett lovarda.
– Mint egy fejedelemnél.
– A méltóságos asszony kedvéért...
– Rengeteg vagyon ez.
A számtartó büszkén és kipirult arccal vezette fel vendégét a márványlépcsők süppedő szőnyegén. Érezte, hogy az egész óriás vállalat nagy fordulat előtt áll. A völgyekben már régóta kutatnak petróleum után. Geológusok mondják, hogy errefelé is oly roppant medencéket rejt a föld gyomra, mint Galíciában, Lengyelországban és a Kaukázusban. A báró sok pénzt költött már el próbafúrásokra. A nagy, rezgő, idomtalan fatornyok ott lenn a völgyben temérdek pénzt nyelnek el, de csak jelentéktelen mennyiségű petróleumot pumpálnak ki a mélyből. Most angolok érdeklődnek a nagy vállalat iránt. És hozzák a milliókat, a szakértőket, a monstruózus gépeket, a lángoló fantáziát, a nagy, ragyogó, gazdag jövő perspektíváját – ha a báró is úgy akarja.
Remegett a szíve, mintha ő is egyik hadvezére volna ennek a készülő nagy háborúnak. Sietett, lihegett, lelkendezett, szinte vonszolta magával az angolt, de közben érthetetlennek találta, hogy a vesztibül oly néptelen. Sehol egy inas, szobalány, lakáj, a folyosó csendes, és valami fülledt, titokzatos csend üli meg a palotát.
Az angol a fejét csóválgatta.
– Egyiptomi alkirály palotája. Valóságos barbár fényűzés. Hogy hordták fel ide ezt a sok olasz márványt, uram? Egyiptomi rabszolgákkal?
A számtartó kínosan töprengett. Mi történt a báróéknál? Egyszerre, a báróné lakosztálya felől egy siető szobaleány alakját pillantotta meg.
– Kisasszony, mi történt?
A lány szepegve felelte:
– A báró úr, a báró úr...
– Szerencsétlenség?
– Beteg... Súlyos baj...
– Leesett a lóról?
– Rosszul lett. Ma reggel elájult. Elesett a fürdőszobában. Azóta eszméletlen.
– Agyszélhűdés. Mint az apjánál. A Müllerek végzete.
A szobalány szomorúan bólongatott.
– Hívom az inast. Az idegen úr lakosztálya a jobbszárnyon... Rögtön itt lesz Joseph.
– Elkéstem – dörmögte az angol.
A számtartó megkövülten állt, a szája remegett és a homloka verejtékezett.
– Ki hitte volna!
Az angol magamagának beszélt.
– Mondtam nekik, hogy sietni. Már tavaly szándékoztam... Az öreg Lubinszky is mondta... Hiába, elkéstem.
Joseph, a komornyik megjelent, és az angolt elvezette. A számtartó búsan ballagott vissza, lefelé a lépcsőn.
Éppen megérkezett a máramarosszigeti vármegyei kórház igazgatója.
– Holnap itt lesznek a pesti professzorok, de én lóhalálban jöttem – magyarázta a báró titkárának. Aztán megindult, és felballagott a márványlépcsőn a báró lakosztálya felé. Egyszerre izgatott lett és hevesen vert a szíve. Arra gondolt, hogy ha itt most csudát tudna tenni! Ha a bárót meg tudná menteni! Micsoda perspektíva! Micsoda karriernek volna ez a kezdete!
A hálószobában, amely nagy, komoly empire stílű terem volt, háromszoros nagy üvegtáblás ablakokkal, a fal mellett óriási keményfa ágy. Az ágy felett feszület. Előtte kis asztal meg egy nagy, szarvasbőrrel behúzott karosszék. A székben ült a báróné, és az urának az ágy fehér lepedőjéről lelógó kezét szorongatta. A szeme tele volt könnyel és kétségbeeséssel.
A doktor megvizsgálta a beteget. Közben halkan fel–felsóhajtott. Gyönyörű, fiatal, erős volt ennek az ötvenéves embernek a teste, mint egy antik birkózóé. Mintha örök életet és örök fiatalságot rendelt volna neki a Végzet. De a halál ott ólálkodott az ágy körül, és az orvos tudta, hogy ez a gonosz és esztelen Rém legyőzi az erőt, az egészséget, az életet. Valamit rendelt. Köhögött és banális szavakat mormogott. Érvágást és valamelyik fővárosi professzor nevét emlegette.
Az asszony sírt.
A báró arca meg–megrándult. Legyintett a kezével.
"Tegyetek, amit akartok."
Az orvos kisompolygott.
A báró megrázkódott. Úgy érezte, hogy visszatér a lelke. Lábát, derekát, karját nem tudta megmozdítani, de a szíve erősen vert, meleg vérhullám ömlött szét a testén, és az öntudata oly tiszta és világos volt, mint élete legenergikusabb pillanataiban.
Nézte, nézte a fiatal, szép teremtést, akitől ő három mennybéli szép esztendőt kapott. Kimondhatatlan hálával gondolt erre a három esztendőre.
– Köszönöm – suttogta elérzékenyedve. – Én voltam a legboldogabb ember a világon.
– Miért mondod, hogy voltál?
– Mert vége.
– Fritz!
– Vége. Meghalok. Tudom, így halt meg az apám is.
– De hetvenéves korában.
– Ez szerencse dolga, ő azonban nem volt olyan boldog, mint én.
– Fritz, ne mondj ilyeneket. Te erős vagy, szép és fiatal.
– Mindegy. Én meghalok. Hallgass ide, Berta...
Az asszony sírva fakadt, és letérdelt az ágy elé.
– Az Istenre kérlek, ne gondolj a halálra...
– Ez kötelességem – felelte szomorúan, bágyadtan, de szinte vigasztalón a férfi. – Én üzletember vagyok. Nekem ezt is komolyan kell vennem. Berta, légy nyugodt, és hallgasd meg, amit el akarok mondani... Az egész vagyon, az erdők, a gyárak, a vasutak... minden, minden a tied...
Az asszony halottfehér arccal nézett a betegre. A báró észrevette, hogy Berta térden állva roskadozik az ágy előtt.
– Kelj fel, kislányom. Ülj ide az ágy szélére. Fogd meg a kezem.
– Fritz, ne gyötörd magad...
– Berta, nem szenvedek. Csak tudom, hogy mennem kell. Búcsúzom. Ez a természet rendje. Negyvenhét éves koromig dolgoztam, három évig boldog voltam, most nyugodtan távozom. Én a boldogság legmagasabb csúcsán állok. Boldog vagyok, Berta, és ezt neked köszönhetem.
Kopogtak. Halkan belépett az inas.
– Méltóságos báró úr, itt vannak az urak.
– Berta, én kérettem őket. A pap, a számtartó, két mérnök... végrendelet... pár perc az egész... hiszen mindenem a tied.
Az urak szepegve, vérvörös szemmel, ijedt csoszogással besettenkedtek a haldokló elé.
– Csak egy szót, uraim. Én meghalok.
A számtartó köhögött, a két mérnök rémülve nézett a méltóságos asszony felé. A pap a fejét csóválta, és az Isten nevét emlegette.
– Igen. Végrendeletet teszek. A számtartó úr trezorjában ott vannak az okmányaim. Rokonom nincs. A Müller család kihalt. A vagyont én szereztem. Mindenem a feleségemé. Isten áldja meg az urakat.
A báróné felsikoltott, az urak egymást taszigálták ki az ajtón. A pap a kezét tördelte, a számtartó sírt, mint egy megvert gyermek. Az egyik mérnök az orrát fújta kimondhatatlan, fájdalmas zavarában.
Férj és feleség magukra maradtak.
– Berta! – szólalt meg a férfi. – Intézkedtem, hogy édesapádat táviratilag hívják hozzád, gyermekem. Nagy szükséged lesz rá. Ez az óriási üzem gazda nélkül marad. Ő ismeri az én vállalataimat. Holnap reggel itt lesz. Máramarosszigetig vonaton jön, ott gépkocsi várja. A pesti vonat reggel hat órakor érkezik Szigetre. Kilenc órára itt lehet. Ő vegyen át mindent. Ő legyen a te helytartód. Én megbízom benne. Jó kezekbe kerül a Müller gyárak sorsa. Becsüld meg, és szeresd őt!
Az asszony alig bírt a fájdalmával. Sírt, fulladozott, ájuldozott, és könnyeivel áztatta a beteg érzéketlen, merev, halálfehér kezét.
A báró halkan folytatta:
– Most szinte örülök, hogy amiért három évig rimánkodtunk, nem teljesítette az Úristen.
– Mire gondolsz? – szepegte az asszony.
– Hogy gyermekem legyen.
A báróné elsápadt, és arccal a beteg fölé esett. A báró kétségbeesve erőlködött, hogy az ájult asszonyt felemelje. De nem tudta megmozdítani a tagjait. Elordította magát. Az inas beszaladt.
– A komornát! Orvost! Segítség!
A főorvos berohant. Eszméletre térítette az asszonyt, és kivonszolta a szobából.
– Báróné, vigyázzon magára és a báró életére. Még egy ilyen izgalom, és... asszonyom, az Isten szerelmére kérem...
Berta szívében elakadt a vér.
– Mit tettem?
– Semmit. Nem tehet róla. De imádkozzék, hogy ez meg ne ismétlődjék. A báró úrnak abszolút nyugalomra van szüksége. A legkisebb lelki rázkódtatás megölheti. Értse meg, báróné, a legcsekélyebb felindulás, akár öröm, akár bánat, akár ijedtség... kérem, könyörgök...
– Erős leszek – suttogta az asszony, és visszament az urához.
A báró mozdulatlanul feküdt egy jó hosszú óráig. Aztán csendesen, suttogva megszólalt:
– Jobban vagy, Berta?
– És te, édes?
– Én egészen jól.
– Jaj!
– Ne félj. Jól vagyok. Azt is tudom már, hogy mit akartam neked mondani az előbb. Te eddig nem sokat érdeklődtél az én üzleti vállalkozásaim iránt.
– Te akartad így.
– Igen. Így tetszettél nekem. S ha még valaha talpraállok, nem is engedem meg, hogy gyönyörű fehér kezedet beszennyezd a mindennapi élet gondjaival. De ha meghalok...
– Fritz, édes, imádott Fritz...
– Ki tudja? Az apám is így halt meg... Tehát... ha te árván maradsz, gyönyörűségem, végül kell, hogy megismerd a saját helyzetedet. A vállalataim állanak...
– Ne most, ne most, Fritz, majd, ha több erőd lesz... – könyörgött az asszony, és ráborult a betegre.
Megcsókolták egymást. Az egyik ember csókja azt jelentette: nem engedlek meghalni, a másiké: nem tudlak itthagyni... nem akarok elmenni tőled... A férfi hamar felocsúdott, és folytatta:
– Akarom, hogy minden vállalatom igazgatását édesapád vegye a kezébe... Figyelmeztetlek, hogy most akartam angol pénzen nagy részvénytársaságot csinálni petróleumkutatásra és a megnyitott források kihasználására... ezt meg kell csinálni... ezt a lelkedre kötöm... a te érdeked, az ország érdeke, egész Európa érdeke...
A beteg kínosan hörgött.
– Te szívem, mondtam én már neked, hogy mennyire szeretlek?
Aztán lehanyatlott a párnákra és kimerülten elhallgatott.
 |  |  |
|
|
|