|
|
|
Regen Richard Pfaff Márton egyik házában lakott, közel Zsolnay–gyárhoz, a Buda felé vezető országúton. Ez a ház valamikor egy öreg tudós, bizonyos Péterffy György vármegyei archivárius aziluma volt, s a házhoz Regent is szívdobogtató emlékek kötötték. Első pécsi tartózkodása alatt a negyvenéves, szőke, kék szemű, tejarcú bajor művész szinte megőrjítette a pécsi asszonyokat. Minden valamirevaló úri dáma Regentől tanult zongorázni, és a leckék vége mindig egy és ugyanazzal az akkorddal végződött. Először Baross főispáni titkár felesége, Ertl bárónő omlott a legendás hírű orgonista karjába... a második egy jószágkormányzó leánya... a harmadik Stein doktorné... a legutolsó egy huszárszázados fiatal és bizarr szépségű felesége volt, Barbot–nénak hívták. Evvel az asszonnyal itt, ebben a házban, Péterffy lakásán találkozott hetenként egyszer, s az utolsó találkozás borzasztó emléke, valahányszor felbukkant az emlékezetében, Regen szíve dobogását mindig elállította. Szerda délután volt: a villa kapuja előtt találkoztak. Péterffy háza tája csendes volt, mint egy üres hajó, éjjel, a kikötőben. A tornácon petróleumlámpa égett, s jobbról, balról két szobából halovány vöröses világosság szűrődött ki a vesztibülbe. Regen és Barbot–né beléptek az előszobába, és a kis szalon felé tartottak. Az öreg tudós otthon szokott lenni a pásztorórák alatt, de a hátsó kerti szobában őrizte, megbújva, a szerelmeseket. Most a hátsó szoba ajtaja nyitva volt, és nyitva volt az utcai szalon is. Mi ez? Péterffy György elfelejtette, hogy ma szerda van, és ez Regen Richard napja? Nem. Péterffy György ott ült a kályha mellett, és hideg volt, mint a halál. Úgy van, a halál ült ott a kandalló mellett.
Ez a borzasztó eset felfedezte Barbot–né titkát, és Regen megverekedett a huszárkapitánnyal, elvesztette állását a székesegyháznál, és visszament Regensburgba, hogy megírja a Lót–kantatét, amelyre tíz év óta készült.
Mert Regen zeneszerző volt. A szamariai asszonyról írt kantatéje, első és egyetlen opusza, nagy feltűnést keltett Drezdában. Münchenben és Regensburgban is nagy sikert aratott, de aztán megházasodott, és többé soha nem tudott komponálni. Pedig hogy szerette volna megírni Sodoma pusztulását és Lótnak meg a lányainak menekülését! A tétel az volt, amit feleségével, a szép és beteg Wittmann Clementinával együtt írtak ki a bibliából: "...mivelhogy Sodomának és Gomorrának kiáltása megsokasodott és mivelhogy az ő bűnök megnehezedett... elveszítem e városokat. És bocsáta az Úr tüzes és kénköves esőt és elsüllyeszti ama városokat. És kiküldé Lótot a veszedelemből."
Lót! Ez lett volna a kantate második része. Lót felesége menekülés közben elpusztult, és Lót magára maradt a leányaival Czoar városának bezárt kapui előtt. Egyedül voltak, meleg, tikkadt éjszaka volt, és Sodoma a lángok martaléka lett, a leányok búsultak, vége az egész világnak, vége mindennek, dalnak, csóknak, táncnak, meleg éjszaka volt, Lót erős, koros férfiú, a leányok üdék, kövérkések, fiatalok, apa és két leány... borzasztó vágyak és kísértések dúlták a három ember lelkét, és vége volt a világnak, vége mindennek, amiért érdemes az embernek tisztán, érintetlenül, szentségben tartogatnia magát. Megtörtént...
A Lót–kantate sohasem született meg, de Regen végigélte a Lót–kantatét majdnem az utolsó akkordig. A felesége meghalt, s Regen egyedül maradt mostohaleányával, és halálosan beleszeretett a szédítő szépségű fiatal leányba. Nem. A Lót–kantate utolsó akkordja elmaradt, de Regen egész életében ez elől az utolsó akkord elől futott. Leányát, Jennyt, először elhelyezte Regensburgba egy nevelőintézetbe, ő pedig kiment Oroszországba. A leány négy évig volt az apácák felügyelete alatt, s Regen ezalatt úgy érezte, hogy kigyógyult szörnyű betegségéből. Újra magához vitte Pécsre, s ott éltek néhány esztendeig, nagy szomorúságban és boldogtalanságban. Aztán egyszerre csak vége lett mindennek.
De a hercegnő most itt van, egyórai vasúti utazás odaviheti a szomorú asszonyhoz. Regen úgy érezte, hogy már mindennek vége. Vége az egész világnak: dalnak, csóknak, táncnak, ő Czoar város befalazott kapuja előtt ül és szomorkodik. Miért érdemes még élni? A Lót–kantate sohasem születik meg, de a bűnt, amelyért az Úr Sodomát és Gomorrát elveszejtette, ő már végigélte. Tovább nem érdemes élni! De mielőtt meghal, szeretné látni a hercegnőt, és szeretné meggyónni neki a Lót–kantate második részét, amely töredékben maradt.
Az ő elpocsékolt életének mégiscsak ez volna a legszebb befejezése.
Két napig gondolkodott. Ezalatt a Bertics apó kocsmáját is elkerülte, s vívódott magával. Eh, úgy is vége a világnak. Meglátogatom.
És előkereste legszebb ruháit, becsomagolt, és felült a vonatra. Mohácsig még egyszer számvetést csinált. És eszébe jutott, hogy ezelőtt huszonnyolc évvel – akkor negyvenegyesztendős volt – ő és felesége Péterffy György archiváriussal jöttek Pécsre, és az öreg tudós, ott a vasúti fülkében minduntalan felkiáltott:
– Csak semmi habozás! Fel a fejjel! Csak nyílegyenesen előre, uraim!
Mohácsnál kiszállt, és a kompot kereste. Nem találta. De látta, hogy egy halászcsónak indul el a partról. Két paraszt vesződött a rozoga járművel. Odasietett és megkérte őket, vigyék át magukkal a sziget csúcsára.
A két paraszt szó nélkül helyet adott neki a csónak deszkapadján. Aztán ügyet sem vetettek útitársukra.
A vén csónakot gyengéden ringatta a széles, szürke, hömpölygő Duna. A két paraszt pipázott, és leste a hálót.
– Sovány fogás esik máma – dörmögött az egyik –, két nyavalyás ponty, egy marék cigányhal, harcsa bezzeg egy se.
– Megverte az Isten ezt az egész hitvány, bitang világot – káromkodott a másik, és kiverte markába a pipát.
Estefelé volt. Ősszel. A nap vérvörösen süllyedt a látóhatár alá. Vele szemben a felhők még sugárözönben égtek. Gigantikus profilok, messze ragyogó tejfehér havasok, apokaliptikus szörnyetegek alakját bontogatták ki magukból. Egyik felhő hosszú árnyékot borított a másikra. Mint roppant kulisszák, úgy sorakoztak egymás mögé a világoszöld égboltozaton.
– Holnap eső lesz.
– Még ma éjjel szakad. Nem mozdul a levegő.
– Elég is volt mára. Evezz a part felé.
A csónak súlyosan szelte a habokat.
– Föllebb! – vezényelte az öregebbik. – Itt még a cáré ez a part. Ott gyün a püspöké.
És egy nagy, vén fűzfára mutatott.
– Kié ez a part? – kérdezte a legény.
– A muszka cáré, öcsém.
A part sekély, homokos szélén megakadt a csónak. A fiatal paraszt csáklyával igazgatta tovább, s közben kíváncsian kérdezősködött.
– Látta kend a cárt?
– Azt nem lehet látni. De hogy itten van, az szent.
A legény most jött haza a katonaságtól, csupa újság volt neki minden, ami három év óta a szigeten történt. Szájtátva hallgatta a vén halászt, aki dörmögve mesélte:
– Éppen három esztendeje, hogy elkezdődött ez a bolond építkezés. Mintha itt valaki a Bábel tornyát akarná fölrakni, s maga csinálná hozzá az aranyat. Látod ezt a falat?
Az öreg paraszt nagy téglarakásokra mutatott, amelyek között kőművesek nyüzsögtek. A partra merőlegesen falat építettek.
– Ez a fal végigmegy az egész szigeten, át a túlsó partra. Szinte elmetszi a szigetet, háromezer holdat vág le a sziget csúcsából.
Harangszó csendült. A két paraszt levette süvegét.
– Dicsértessék.
– Ez a sziget csúcsán, a nagy toronyból szól.
– Templom az?
– Vagy vár. Várkastély.
– Erősség.
– Az ördög jobban tudja.
Kikötöttek. A csónakot ott hagyták a füzesben a hálóval együtt. A hitvány kis halakat tarisznyába dobták, s a hátukon cipelték.
A két paraszt eltűnt a sárguló kukoricaszárak között vezető keskeny kis ösvényen.
Nagy, ünnepélyes csend borult a szigetre. A felhők hamuszínű és lila foszlányokba szakadoztak szét. Messziről vadludak kiabáltak. Besötétedett. A hold kerek karéja nagy udvarban úszott.
Regen a bástyafal kapuját kereste.
Csak másnap jutott a hercegné elé, aki a kastély főkapuja előtt fogadta vendégét. A művész nem tudott uralkodni magán. Hang nem jött ki a torkán, csak a hercegnő kezeit csókolgatta. Percek teltek el, amíg szóhoz jutott.
– Hercegnő, én már nem sokáig élek.
– Regen!
– Igen, én már nem írom meg a Lót–kantatét, és csak azért jöttem, hogy kegyelmességednek elmondjam a végét. A kantatét nem tudtam megírni, de végig kellett kínlódnom az Isten büntetéséből.
A hercegnő szánalommal nézett végig Regen roskatag alakján, és szomorkodni kezdett, hogy valami felborult a művész lelkében. Azt hitte, hogy legjobb lesz, ha véget vet ennek a patetikus és érzékeny hangulatnak, és vidám nevetéssel reggelire hívta a látogatót.
– Látja, milyen népes ez az elátkozott kastély.
A rezidencia körül csakugyan udvarmesterek, kulcsárok, lakájok, szolgák, lovászok, sofőrök sürögtek–forogtak mérnökök, mesteremberek és munkások között.
Regen azonban ebből nem látott semmit, ő csak a hercegnőt bámulta.
A hercegnő még most is szép és fiatalos volt. Magas, karcsú, bronzvörösbe játszó szőke, a szeme barna, csillogó, átható, lázas, a bőre vakítóan fehér, az ajka vérvörösre festve... valami keveréke a madonnának és a kurtizánnak, tökéletes modellje lehetett egy bűnbánó Magdolnának, ezelőtt tíz esztendővel. Olyan asszonynak látszott, aki sokat élt, sokat szeretett és sokat szenvedett, még ha nem is ismert többet egyetlen férfiúnál. Gyönyörű volt a keze. Nem túlságosan kicsiny, de arányos, vékony, mégis párnás, az ujjai csupa lágy hús és rózsaszínű bőr, a köröm felé keskenyedve, sehol semmi csont vagy felesleges ránc. Ilyen volt a magas, szinte daliás termete is, izmos, ruganyos, teli, az érett asszony minden érzéki bájával, abban a korban, amelyben még teljesen el tudja venni a férfiak eszét, és már tökéletesen el tudja veszteni a magáét. Negyvenöt körül lehetett, de valami őserő vagy a szerelem, csodálatosan megőrizte fiatalnak és látszólag üdének, pedig az utóbbi időben sokat betegeskedett.
Az építészek görnyedő alázattal settenkedtek fejedelmi alakja körül.
– Kegyelmességed így gondolta ezt? Tetszik ez excellenciádnak? Hercegséged parancsol még valamit?
Folyton ezt kérdezgették tőle, és a hercegnő csak bólintott, csodálkozott, mosolygott, és hálásan ismételgette:
– Nagyon szép. Köszönöm. Mikor lesz kész a park?
– Ahhoz még évek kellenek.
– Évek? Ez borzasztó.
– A fák nem nőnek meg egy év alatt.
– Kár.
– De azért tavasszal már egy kis elíziumi liget lesz itt. Szerencsére készen kaptunk néhány kis erdőrészletet. A természet maga is gondoskodott némi romantikáról. Mi majd segítünk neki, hogy főmagasságod valahol a Kaukázusban érezze magát.
– Ide egy görög templomot szeretnék.
– Már meg is van a terve.
– Oda valami halastó kellene.
– Az az északi falnál lesz.
– A vadaskert? Őz, szarvas, menyét, hiúz, farkas, medve legyen a vadaskertemben.
– A vadállatok szabadon csatangolnak a sziget déli csúcsán, de olyanformán, hogy az utakat és a kastélyt meg ne közelíthessék. Mély árkok, mesterséges sziklák és régi romok benyomását keltő kőkerítések zárják őket a bükk– és hárserdő sűrűjébe. Fenségednek lesz a legszebb állatkertje a világon.
– Szánutakról is gondoskodtak? Nagyon szeretem a szánkókirándulásokat.
A mérnökök biztosították a hercegnét, hogy ha megindul a havazás, itt késő márciusig repülhet a szán a sima és jól védett kőutakon. Az északi fal mentén húzódik ez az út, s két kilométeres pályán versenyeket tarthatnak a főmagasságú uraságok. És mialatt itt a téli sportokat űzik – a déli szigetcsúcson, a pálmakert óriási csarnokaiban tropikus virágok fogják ontani nehéz, édes illatukat.
A hercegnő boldogan mosolygott.
A kastély egész vár volt. Egy esztendő alatt loggiák, fedett udvarok és folyosók körítettek a régi szerzetesi házat. Az egész régi épület belsejéből kiszedték a közfalakat. Egy nagy gótikus terem lett abból: a hercegné múzeuma, amelybe szobrok, képek, fegyvergyűjtemény és könyvtár kapott helyet selymek, brokátok, szőnyegek, régi bútorremekek között. Az egészet a föld alól melegítették: mégis a terem egy intim sarkában óriási márványkandallóban gyantás fenyőtörzsek máglyája égett. Csak a hangulat kedvéért. A gótikus ablakok üvegfestményein tarkán és rejtelmesen szűrődött át a napvilág. Ez volt a kastély átriuma, inkább templom vagy múzeum belsejéhez hasonlatos.
A nagyteremből jobbra–balra lépcsők vezettek a lakosztályokhoz. A kisebbik ebédlőben várta Regent az oroszos reggeli. A művész egy pillanatra úgy érezte, hogy még mindig Birukov herceg tulai kastélyában karmesterkedik.
Rövid ideig a régi jó időkről beszélgettek. A hercegnő elmondta, hogy az ura ezelőtt négy évvel meghalt. Aztán Regen sorsa felől kérdezősködött. A művész megnyugtatta a hercegnőt, hogy nem szenved szükséget. Neki már nincsenek igényei, nincsenek tervei, nincs jövendője, csak emlékei vannak. A hercegnő megjegyezte, hogy a kastélyban kápolna is lesz, pompás orgonával. És zenekar is lesz, s ha Regennek kedve volna hozzá...
Regen a vállát vonogatta.
– Ha megérem.
– Hát betegeskedik? – kérdezte részvéttel az asszony. – Én is asztmás vagyok.
– Semmi bajom sincs. De nem bírom sokáig. Elmegyek a feleségem után.
– Kár, hogy nincsenek gyermekei – jegyezte meg a hercegnő –, most volna, ahol meg tudna pihenni.
– Ez a szerencsém – hagyta helyben Regen.
– Nem is volt soha?
– Nem. Azazhogy... a feleségemnek, aki oly korán meghalt... no, éppen ez az – dadogta szomorúan Regen. – Neki volt egy lánya.
– Erről sohasem beszélt.
– Nem. De most szeretnék beszélni. Ez is hozzátartozik a Lót–kantatéhoz.
– Beszéljen. Engem kimondhatatlanul érdekel minden, ami a szülők és a gyermekek viszonyáról szól.
Regen engedelmet kért, hogy szivarra gyújthasson.
– Köszönöm. Hát igen... A leányom. Jenny volt a neve.
– Férjnél van?
– A vőlegényét párbajban agyonlőtte egy éretlen tacskó.
– Borzasztó.
– Én örültem neki.
– Regen!
– Féltékeny voltam rá.
– Szerelemmel?
– Nem tudom. De már kisgyermek korában összeborzadtam, ha elgondoltam, hogy Jenny is megismeri egyszer a szerelmet.
– Maga is tudhatja, hogy ez a természet rendje.
Regen felsóhajtott.
– Az volt a baj, hogy ezt nagyon is tudtam. Én fenékig kotortam az élet iszapos fenekét. Ismertem a vér, a fantázia, a nagyravágyás és a hiúság minden kísértő démonát. Nekem nem volt semmi illúzióm asszonyi szemérem, férfitisztesség és ártatlan szerelem dolgában. Emlékszem, mikor Jenny még tizenkét esztendős volt, és kétszernél többször említette egy fiúcska nevét, nekem mindjárt a müncheni opera szopránénekesnője jutott az eszembe, aki egy hízelgő kritikáért, ügyes bókért, jó szerepért és százmárkás gázsiemelésért odadobta magát a legundokabb fickó karjaiba.
A hercegnő megborzadt.
– Rettenetes rosszhiszeműség.
– Nem tehetek róla. Ha valamelyik barátom, öreg, beteg, nagy szakállú vagy potrohos szatír megdicsérte Jenny szépségét, felforrt bennem a vér. Mert tudom, hogy az öregedő hím piszkos fantáziája buján legel a serdülő gyermek szerafikus bájain... Ez így van, kegyelmes asszonyom.
– De mégis!... – vágott közbe a hercegnő, aki e pillanatban úgy érezte, hogy meg kell vetnie Regent.
A művész is felindult.
– Nincs mégis, könyörgöm. Ezt mindenki tudja, csak kényelemszeretetből, nemtörődömségből, butaságból vagy erkölcsi vakságból éppen akkor nem gondol e szörnyűségekre, amikor a maga feleségéről, nővéréről vagy leányáról van szó.
– Ez is jól van így, uram.
– Bizonyára jól. De én jártam–keltem az élet vizein, és az égboltozat fényes, bárányfelhős kékjét tükröző hullámok alatt csupa szörnyűséget láttam. Hogy ez sötét pesszimizmus? Lehet. Azt tetszik gondolni, hogy én magam voltam a faun, és ezért láttam mindenkiben szatírt? Ez is lehetséges. De én legalább őszinte vagyok önmagámmal szemben, és van bennem bizonyos szentimentalizmus a lelkiismeret–vizsgálatban és a kritikában. Valóban. Én egész életemben szentimentálisan gonosztevő voltam, és mindig lélekemésztő önvád kíséretében csábítottam vagy engedtem a csábításnak.
A hercegnő megbocsátott a szemmel láthatóan szenvedő művésznek.
– Ez szép volt – szaladt ki a száján.
De Regen nem is hallotta meg. Ő csak magamagának beszélt.
– Férfiatlan és beteges dolog ez. Túlságos fontosságot tulajdonítottam annak, amit embertársaim nevetgélve és élcelődve vagy bűnbocsátó megértéssel, vagy fölényes cinizmussal űznek évezredek óta. A szerelmeskedést értem, kegyelmes asszonyom. Tragikus magaslatról néztem az ember erotikus szórakozásait, és majdnem könnyekre fakadtam, ha kalandom akadt, vagy ha egy asszony felkínálkozott.
– Becsületére válik.
– Sokat nem használtam vele. Sem neki, sem magamnak. Ha egy asszony el akar bukni... akkor, ha belehal, akkor is kiküzdi ezt a szomorú diadalt.
– Ezért óvta annyira a lányát...
– Óvni? Hogyan? Erkölcsi prédikációkkal tanítsam meg arra, amire talán rá sem jön magától? Még az anya is félve nyúljon a leánya fantáziájához! Jennynek pedig már tizenöt éves korában meghalt az édesanyja, kegyelmes asszonyom. Hát csak vigyáztam rá. Soha nem engedtem, hogy egyedül járjon a városban, öreg, derék asszonyságot fogadtam melléje... Eleinte úgy neveltem, mint egy hercegkisasszonyt... Zongorázni is magam tanítottam.
– A legjobb mestere volt.
– Húszéves korában már többet tudott, mint én... Akkor ő is kedvet kapott arra, hogy leckéket adjon. Én, esztelen fővel, beleegyeztem. De csak otthon adott órát. És egy öreg hölgy mindig jelen volt a zongoraszobában.
– Férfiakat is tanított?
– Isten ments, kegyelmes asszonyom! De a tanítványai üzeneteket sugdostak és leveleket hordtak a bátyjuktól, a tanáraiktól, az apjuktól, az ismerőseiktől.
– Nem lehet... Ön képzelődött, uram!
– Az öreg hölgy megmutatta nekem a leveleket.
– Szörnyűség.
– Ez mind semmi. Fél év múlva az öreg hölgyet is megvesztegették. Elkergettem. Attól kezdve magam vigyáztam rá, mert én ismerem az embert, az életet, és ismerem a bűnt.
– Maga mindenkit rossznak tart? – kérdezte a hercegasszony, és az ujjaival idegesen dobolt az asztalon.
– Fiziológiai értelemben, ösztönénél fogva, szinte hivatásszerűleg bestia az ember.
– És a saját gyermekéről is feltételezte? – kérdezte izgatottan Birukov hercegnő.
– Fel.
– Ez embertelenség volt.
– Szeretet, aggódás, rajongás, félelem volt ez, kegyelmes asszonyom. Borzasztó volt elgondolni, hogy ő is ember, ő is húsból, epidermiszből, nyúltagyból, gerincvelőből, zsigerekből, mirigyekből, idegekből, öröklött ösztönökből, benyomásokból, fantasztikus elképzelésekből áll, mint én vagy a müncheni szopránénekesnő... No, nincs igazam, kegyelmes asszonyom?
– De az embernek lelke, kritikája, fegyelmezett akarata, vallásos meggyőződése, családi tradíciója is van...
– Ami mind nem tud ellensúlyozni egy erotikus álmot vagy egy impressziót, amely tavaszi szélből, mély, érzelmes férfihangból, búgó klarinétból vagy illatozó virág kelyhéből árad feléje... – mormogta Regen, és új szivarra gyújtott.
A hercegnő elgondolkozott. Lehet, hogy a saját életére gondolt.
– Nincs igaza...
– Lehet. Mondjuk, szerencsétlen, nyomorult, pesszimista ördög vagyok, aki mindig csak azt látta az emberek körül. Nem tehetek róla. De amikor észrevettem, hogy a leányom gyönyörű, amikor láttam, hogy a férfiak megfordulnak utána és kimered a szemük, amikor éles muzsikusfülem felfogott egy ocsmány és kéjsóvár megjegyzést, akkor reszketni kezdtem a leányom boldogságáért.
– Nem volt büszke arra, hogy a leánya rendkívüli szépség?
– Hogyne lettem volna! Én is hiú és nagyravágyó vagyok. De nem vagyok ostoba. Ha este, az ágyban végiggondoltam, hogy mi lesz ennek a rendkívüli szépségnek az ára... csak úgy vacogott a fogam.
– Miért?
– Mert a nagyon szép asszonyt a saját szépsége állandóan izgalomban tartja, üldözi, lazítja, ostorozza, kísérti, és fel–alá dobálja az elbizakodottság és csüggedés hintáján. A nagyon szép asszony kultuszt űz magából, szépségének fitogtatása életcéljává, a tömjén mindennapi táplálékává lesz, mindig sűrűbb és drasztikusabb adagra lesz szüksége, hogy végletekig felfokozott hiúsága kielégülhessen. Liheg a siker, a hódolat őrjöngő, hörgő eszeveszett egzaltációja után, s ha ez egyszer, akárki részéről, akármilyen véletlen folytán elmarad, minden eszközt megragad, hogy kikényszerítse azt...
– Ezt hívják kacérságnak...
Regen hangja rezgett a fájdalomtól és panaszkodástól.
– Baj, kegyelmes asszonyom, borzasztó tragédia ez! Borzasztó az, ha az ember belekóstol a siker isteni mámorába. Erről nem lehet leszokni, ebben nem lehet mértéket tartani, ebben nem lehet félúton megállni. Ez olyan, mint az ópium, a morfium vagy alkohol. Ebből napról napra több kell. A mérsékelten szép vagy jelentéktelen asszony boldog, ha valaki, férfiember észreveszi és bókot mond neki. A nagyon szép asszony kétségbeesik, ha ezer közül egy férfi közömbösen megy el bájai mellett. Azt lázadónak, ellenfélnek látja, és üldözőbe veszi. És ha a könnyű kacérság nem használ, kikényszeríti belőle a behódolást éppen olyan brutális fegyverekkel, mint a piaci némber.
– Micsoda rémlátások!
– Mondjuk, hogy nem így van. A nagyon szép asszony is, ha még fiatal és hűvös temperamentumú, lehet igénytelen és szerény. De jönnek ám a szépség kéjsóvár szakértői, a szerelem ínyencei, kalózai és szélhámosai. És ostrom alá fogják. Nincs egy nyugodt, fegyverszünetes napja. Megszédül, elfárad és kimerülten néz körül a maga védtelenségében. És martalékává lesz a legerősebb akaratnak, amely a hálóját kivetette rá. Vagy egyszerűen az alkalom szennyes martaléka lesz.
– Az alkalomé?
– Ó, ez a legnagyobb kerítő. Ez a legsötétebb, leghatalmasabb, legveszedelmesebb leánykereskedő. A férfinak is az alkalom ad bátorságot és találékonyságot. Mert higgye el, kegyelmes asszonyom, a férfi éppoly gyáva, mint a nő. De egy vasúti utazás, egy kialudt lámpa, magányos utca, sötét lépcsőház, pár pohár bor, hirtelen zápor, valami veszedelem, amely együtt éri őket, a siker, a taps szédülete, a fájdalom és részvét édes kéje, közös olvasmány, félhomályos teremben hallgatott zene, betegség, kiállott izgalom, közös csíny vagy közös hősiesség, jó vagy rossz emlék varázsa... tánc, nagy élmény, fáradt test, éjszaka... erdő, madárcsicsergés, tavaszi ébredés... ó, Istenem, én voltam a világ leggyávább férfia, én a legrosszabb hírű asszonyról, a legbujább kokottról sem tudtam – lelkem legbensőbb mélyén – elhinni, hogy én, még én is meghódíthatom, én voltam a legszemérmesebb és legfélénkebb ember, és mégis... és mégis... Nos, én a gyermekemet megóvtam az alkalom szennyes szuggesztiójától. Egy percre sem vettem le róla tekintetemet.
– S meddig bírta ezt a szerencsétlen gyermek?
– Huszonöt éves volt, és még nem volt bálban, koncerten, korzón és jégpályán, még templomba sem vittem, mert oda is befurakodik a sátán kerítő bandája... csak néha egy kis faluba vittem nyaralni, és bő, kopott, ódivatú ruhában járattam a patak partján, birkák, tehenek, tyúkok és libák csapásán...
– Őrült, gonosz ember! Ön megölte őt a szeretetével!
– Igaz. Négy évig vergődtünk így nyomorúságban és árvaságban.
– Miből éltek?
– Régi ékszerek, ruhák, bútorok árából. Néha egy–egy dalt komponáltam.
– A leánya nem tanított többé?
– Nem engedtem... Féltettem.
– Még akkor is szép volt?
– Szép? Mindennap figyeltem, és dermesztően, lázítóan, őrjítően szépnek láttam őt.
– De már férjhez kellett volna adni...
– Hát igen... Egy ízben agyvérzésem támadt. Kórházba vittek. Jenny maga maradt... Én egy évig voltam tehetetlen, béna, apatikus élőhalott. Ezalatt Jennyre senki sem vigyázott...
– És mégsem érte baj...
Regen dühösen felcsattant.
– Mit tudom én, kegyelmes asszonyom! Amikor felgyógyultam és visszamentem, többé nem törődtem vele.
A hercegnő összecsapta kezét.
– Miért?
Regen szeme még most is őrült dühben égett.
– Undorodtam tőle – nyögte ki magából hörögve, és a kezével úgy tett, mintha valakit ellökne magától.
– Undorodott?
– Igen. Mit tudom én, mi történt vele azalatt, amíg én kórházban feküdtem, és nem vigyáztam rá? Egy erős akarat... egy vakmerő fickó... egy ügyes beszédű csábító... vagy csak egy szennyes alkalom. Mit tudom én, kegyelmes asszonyom? Hát le is mondtam róla. Elhatároztam, hogy most már nem bánom, menjen férjhez... féltse más... aggódjék, reszkessék, tébolyuljon meg miatta más... nekem már úgyse kell... Egy hosszú év!... Ki biztosít engem, kegyelmes asszonyom?...
A hercegnő szánakozva nézte a szegény, öreg Regent.
– És?
– Eszembe jutott, hogy a faluban, ahol nyaraltunk, egy derék kántortanító házasodni készül. A paptól hallottam. Jóravaló zenész volt. Józan és igénytelen ember, írtam neki s meghívtam.
– Jenny ismerte?
– Nem. De a pap sok jót mondott róla. És Jenny is belátta, hogy én nem tudom eltartani. Már nem is tudtam a szeme közé nézni.
– Nem szerette többé?
– Elmondhatatlanul szerettem. De nem tudtam ránézni. Undorodtam tőle. Eszembe jutott, hogy fiatal művész koromban egy arisztokrata leánnyal korrepetáltam. Egyszer a komtessznek két hétig beteg volt a nevelőnője. Mondjam tovább? A torkomat még most is összemarkolja az undor és az önvád. Hadd menjen férjhez az én szerencsétlen Jennym!
– Odadobta a falusi fajankó karjai közé? Szerencsétlen ember!
– Csak akartam. Összeismertettem a fiatalokat. Szépen, annak rendje szerint elköltöttünk egy barátságos vacsorát. Aztán a kántor hazament. Másnap a plébánosnál érdeklődtem a fiatalember szándékai felől.
– És...
– A plébános derék ember volt, de faragatlan és brutális vén csont. Közölte velem, hogy azt mégsem kívánhatjuk a csinos és tehetséges fiatalembertől...
– Mit?
– Hogy egy ilyen idős, beteg és rút leányhoz kösse az életét...
A hercegnő ijedten kapta fel a fejét.
– Nem értem – a maga tündöklő Jennyje...
Regen szomorúan bólongatott, és szinte sírva folytatta:
– No, hazamentem és megnéztem a szegényt... Akkor vettem észre...
– Őrület! – sikoltott fel a hercegnő önfeledten. – A maga eszeveszett kínzásai alatt elvesztette a szépségét.
– Igaza volt a kántortanítónak. Nem szóltam semmit. De Jenny kitalálta a kétségbeejtő igazságot. Kicsit sírt, sírdogált, és este lefeküdt. Elmondta az imádságot, amit megholt drága édesanyjától tanult, és megmérgezte magát.
– Magát megveri az Isten!
– Megvert!
– Nem szakadt meg a szíve?
– Nem. Szinte megkönnyebbültem. Úgysem tudtam a szeme közé nézni. Négy hónapig volt az alkalom szennyes martaléka.
– De hiszen maga a pokolbeli sátán.
– Az élete szegénynek pokol volt csakugyan.
– És maga űzte oda.
– Lehet. De csak azért, mert jót akartam vele. Igaz, hogy szegényke a pokol útját járta. De a pokol országútja a legjobb szándékkal volt kikövezve, kegyelmes asszonyom!
Regen másnap visszament Pécsre, a hercegnő pedig Párizsba utazott.
 |  |  |
|
|
|