Globusz^® Publishing 

Öreg, romantikus város. A Mecsek hegység oldalában festői aszimmetriával nyújtózkodnak el a házsorok. A székesegyház négy tornya, mint egy középkori kolostorerősség. Török mecset, minaret, fenn a hegyen kis kápolna, emlékkeresztek, öreg romok, barátságos szőlők, őszi hervadásban pirosló erdők, fehér villákkal, lugasokkal, présházakkal... nyáron selyemzöld füvet simogat a szellő... rózsakertek a napos oldalon, itt–ott még a fügefa is megél, a tenger nincs messze, a déli szél meleg áramlatokat hoz a Balkán felől... valósággal tropikus levegő.

A hegyről szüntelenül csorog a víz az utcákon, záporeső idején nagy hidakat tolnak ki, hogy az emberek járni–kelni tudjanak a városban, minden utca meredek, kavicsos, szűk, árnyékos, csendes, finom, kedves kis családi házakkal, amelyek alatt reggel és délután a pereces sípja szól. Kinyílnak az ablakok és a háziasszony fehér karja kinyúl, hogy a kosárból beemelje a friss, meleg, ropogós süteményt... Még van itt valami tizennyolcadik századbeli patriarchális kényelem, jómód, lustaság, egyszerűség... Néhány utcája, a kanonokok háza, a püspöki vár környéke valóságos történelmi múzeum, beszédes régi kövek, a tizenkét apostol szobra... római, őskeresztény, Áprád–kori meg török emlék, ha építkeznek, régi sírok bukkannak fel a föld alól, s itt járt Madonna Diva Beatrice, a nagy Corvin felesége, a humanista, gavallér, dúsgazdag, finom és okos Ernuszt püspök palotájában...

A természet nyájas és előzékeny. Megterem a fügefa. Bizonyos, hogy olajfával is lehetne itt kísérletezni, és a szőlőlugas felfutna az olajfa törzsére, mint Lombardiában. A szelídgesztenyefa hazája ez. A gesztenye kissé apró, de ízletesebb, mint az itáliai. A bor erős és édes.

A legjobb bort Bertics apó korcsmájában mérik. Voltaképpen nyomorúságos, sötét kis csapszék ez a Radonay utcában, söntésből, fehér abroszos tiszta szobából és konyhából áll, de az utóbbi már csak úgy hozzátapasztva a viskóhoz, fából, vályogból és omladék kődarabokból. A kocsma háttal nekitámaszkodik egy ősrégi bástyaromnak, püspöki vár donjonjának vagy minek, török védőrség elpusztult tanyájának, bujdosó kurucok utolsó menedékhelyének. Kocsmát, fából tákolt konyhát és bástyaomladékot vadszőlő futotta be, s lábainál öreg mannafa birkózott az enyészettel.

– Történelmi levegő árad itt minden kődarabból – jegyezte meg az alsó–ausztriai Amtmann bácsi, nyugalmazott kántor, valahányszor letelepedett a sarokasztal mellé, s maga elé állítván a fél liter villányit, pislogó szemével belenézett a bíborcseppek szivárványába.

Barnabás bányamérnök és Reichner Guszti állás nélkül lézengő öreg gazdatiszt – mind a ketten olthatatlan gyűlölettel szerették Barnabásnét, a hatalmas mellű, délceg, édes beszédű fúriát – erőtlenül bólogattak, mint mindennap, valahányszor ez a megállapítás elhangzott az öreg kántor pipás ajkai közül.

– Itt kuruc katonák táboroztak – dörmögött a cseh Janicsek, bőrgyári könyvelő, negyvennyolcas honvéd fia, aki szódavízzel kevert könnyű vizet ivott, rengeteget.

Este nyolc órakor a kucséber pontosan megjelent az ivóban, égetett mandulát és pörkölt cukrot kínált, de hiába. Nem is azért jött ide, hanem hogy leüljön kicsit a sarokba, a kemence mellé, rágyújtson a pipájára, és hallgassa a vendégek beszédét. Dél–Tirolból szakadt ide, s legjobb barátja a francia Svájcból való fagylaltárus, nyurga, vörös, kecskeszakállas fickó, ötven év körül, de a legnagyobb szoknyavadász a környéken. Ő nem is volt a társaság rendes tagja, csak a kucséberrel együtt üldögélt a kemence mellett, s annak a fülébe suttogta aznapon lejátszódott kalandjait.

– Alászolgája – köszönt a fagylaltárus, aki húsz év óta ezt az egyetlen magyar szót tudta megtanulni.

Néhány fiatal majolikaszobrász, egy elzüllött joggyakornok, szilenciumos ügyvéd, kicsapott pap telepedett néha az asztalukhoz, amelyen felül, közel a kályhához Regen Richard, az orgonahangoló elnökölt.

Regen Richard!

Még most is gyönyörű szál ember, habár közel járt a hetven esztendőhöz. Kopott volt, kócos szakállú, csapzott hajú, mindig mámoros, magyarul még mindig alig tudott, de vézna, agg testén a legelnyűttebb ruha is elegánsan és hódítóan festett, és fehérbe vegyült ősz szakállas arca pompás modell lett volna egy párizsi vén bohém, költő vagy művész figurájához. Aminthogy Regen Richard költő volt és művész; valamikor a székesegyház karnagya is, egyformán dirigálta a hangszeres, parádés, csengő–bongó, harsogó zenésmiséket s a Gregorián–énekkart, amely Palestrina szerafikus melódiáit ontotta húsz apró gyermektorokból. Régen volt ez; csak Amtmann bácsi emlékszik erre, aki második hegedűt játszott annak idején a városi zenekarban. Manap már csak a lejátszott zongorákat javítgatja Regen, akiért ezelőtt húsz esztendővel még az asszonyok elvesztették a lelküket, ha megpillantották. De nem emiatt volt a város nevezetessége, hanem angyali szépségű leánykája révén, aki akkor veszítette el édesanyját, amikor Regensburgból Pécsre költöztek a Dulánszky püspök udvarába. Harminc éve ennek! A pécsiek még emlékeznek a szőke hajú, fekete szemöldökű, túlvilági szépségű gyermekre, aki a Klimó utcából gyakran bejárt a líceumi zenés misékre. Regen kétszer is eltűnt Pécsről, és visszament a hazájába; aztán ismét felbukkant Pécsett, megtörve, elöregedve, reménytelen lemondással, a kislánya nélkül egy rövid időre.

Mindenki tiszteletben tartotta tragédiáját. Sohasem kérdezősködött senki a múltjáról, aminthogy senki sem tudta, hogy az öreg zongorahangoló hol lakik, hol alussza ki mindennapos katzenjammerét, ki vasalja cérnagombos durva vászoningét, ki vigyáz zöldes–fényes kopott gérokkjára, honnan szerzi finom sárga dohányát porcelán pipájába, amelynek rövid meggyfa szára és a fekete selyembojtja kikandikál ócska felöltője zsebéből, ha véletlenül nem pöfékelt Regen.

A korcsmában arról beszélgettek az emberek, hogy a Margitta–szigeten, amelyet arrafelé szívesebben mondanak Mohácsi–szigetnek, a püspöki birtok szomszédságában új földesúr telepedett meg. Hogy ki ez a titokzatos idegen, azt pontosan senki sem tudta, de nyilvánvaló volt, hogy csak valami fantaszta vagy eszeveszett Krőzus vethetett szemet a sziget déli csúcsára, ahol három esztendő óta gigászi építkezés folyik. A mohácsi partról kompok közlekednek, s felülről Pest felől a Dunán szakadatlanul jönnek az uszályos gőzösök, és a sziget déli fokán rakják ki terhüket. Vasállványok, gerendák, cement, kő, furcsa gépek, lokomotívok és gépkocsik, összerakható házalkatrészek, sátorok, csövek kerültek ki a hajók gyomrából, idegen mesteremberek jöttek, ácsok, kőmívesek, gépészek, asztalosok, s birtokba vették a háromezer holdat, amelyet minden oldalról a Duna vize vesz körül, csak északon van nyitva az út a sziget belseje felé. Ott aztán valóságos kínai falat húztak fel roppant gyorsasággal.

A titokzatos idegen bőven ontotta a pénzt. A környék apraja–nagyja a sziget csúcsán dolgozott. Mindenki dupla napszámot kapott. A környékbeli községek népe mindent az új telepre hordott. Búzát, lisztet, takarmányt, baromfit: valóságos aranyvásár volt az. Azonkívül híre ment, hogy idővel az új földesúr villannyal világíttatja majd az egész szigetet; a sziget fokán máris kigyulladtak esténkint az ívlámpák. Még éjjel is dolgoztak a kastély építésén.

Az emberek félig babonás félelemmel, félig hálásan tekintgettek az uradalom felé. Látták, hogy a nagy gazdaságból, a földesúr nimbuszából és érthetetlen hatalmából csak jó árad feléjük. De titokzatossága ingerelte őket.

Bertics apó maga azt erősítette, hogy Rudolf trónörökös visszatért bujdosásából, s neki készül az a Babilon.

Az öreg Reichner Guszti, aki húsz éve vergődik Barabásné karjai között, de azért ráért a régi török kutak, a sandervárok körül egész nap tereferélő lányok formás lábikráin legeltetni szemét, mérgesen közbeszólt:

– Fenét. A török szultánt elkergették a mohamedánok. Az jön ide lakni. Itt lesz a törökök Rómája. Vatikán a Duna közepén. A várkastélyt a hárem számára építik.

A csapszékbe új vendég lépett be. Ez Pfaff Márton volt, háziúr és szőlőbirtokos, valamikor a jogakadémia pedellusa, gazdag, fösvény és agyafúrt vén széltoló, minden lében kanál, alacsony, kövér kis emberke, aki gömbölyű hasát a lejtős utcákon még mindig oly fürgén hordozta, akárcsak harminc évvel ezelőtt, amikor még Regen Richardhoz hordta a város szép asszonyainak szerelmes levélkéit.

Pfaff Márton nem hitt a legendákban. Pfaff Márton ágyút és repülőgépet gyártó telepnek vélte a kőkerítéssel védett épületeket, mert hegyes, vörös kis orrával szüntelen háborút szimatolt a Balkán vagy Oroszország felől.

Pfaff Márton mindig tele volt sötét jóslatokkal. Mindig az újságokat bújta, s folyton a görög–török feszültséggel, Wied herceggel és az albán trónnal, az osztrák–szerb viszállyal és Vilmos császár imperialista törekvéseivel ijesztgette asztaltársait.

Amtmann bácsi ellenben az örök béke híve, s harminc év óta memorandumokkal árasztotta el a kormányokat és kabinetirodákat. Ő amellett volt, hogy ott petróleumforrásokat fedeztek fel az angolok, és azért építkeznek.

A fiatalabbak is találgatták:

– Valószínűleg nagy repülőgép–állomás készül azon a helyen, amelyet az európai hatalmak nemzetközi védelem alá helyeznek.

– Exterritoriális pont a megrendült európai és Balkánegyensúly fenntartására.

– Angol katonai bázis.

– Mint Gibraltár.

– Szó sincs róla. Egy nagy filmtársaság bérelte ki ötven esztendőre. Valóságos vár épül itt: az ókori Babilon. Vagy Karthágó.

– Róma.

– Alexandria.

– Dante pokla.

– Mesebeszéd. Aranybányát fedeztek fel, és amerikaiak bérelték ki a kutatásokat.

– Talán inkább petróleum.

– Vagy rádium!

Rádium! Ez a szó megbűvölte az embereket, és csuda dolgokat meséltek egymásnak a világ új középpontjáról, amelyből ezt a vén Földet ki fogják forgatni a sarkaiból.

Az emberi fantázia oly nagy kedvvel keresgélte a csodálatost és félelmetest, hogy a valóságot még azok sem hitték el, akik pontosan tudták. Még a hatóságok emberei is kételkedtek az igazságban.

Barnabás nyugalmazott bányamérnök fél litert hozatott magának, és hirtelen a homlokára ütött:

– Megvan! Én tudom, hogy ki jön a csoda várba.

Mindenki feszülten figyelt.

– Az öreg Müller Franz fia.

Csak az öregek ismerték a Müller Franz nevét. Amtmann bácsi nagyot kurjantott, Pfaff Márton pedig felugrott székéről, s rövid kis karjával szinte ujjongva hadonászott a füstös levegőben.

– Franz Müller, biz’ isten, ó, hogy ez nekem nem jutott eszembe! Isten a tanúm, hogy vén tökfilkó vagyok!

Ő is, Amtmann bácsi is irigyelte Barnabást, hogy az jutott erre az egyedül helyes nyomra, amelyen fel lehet hajtani a Mohácsi–sziget titokzatos, de királyian imponáló vadjait. És negyedóra múlva úgy beszéltek a dologról, mint a világ legkétségbevonhatatlanabb bizonyosságáról. Igen. Az öreg Müller Franz ötven évvel ezelőtt jött Pécsre, s itt Zsolnay Miklósnak, a nagy majolikásnak – Isten nyugosztalja – a legjobb barátja volt. Geológus, bányász, építész, erdész és üveggyáros ember, bivalyerős, hirtelen haragú, döngő léptű, szőke óriás – Svájcból való volt, de jó magyarrá lett –, nos, ez a kemény fickó együtt kezdte el a munkát Zsolnay Vilmossal, de nem sokra vitte...

– Nem? – rikoltotta közbe Pfaff Márton –, amikor innen elment a máramarosi hegyekbe, testvérek között megért a táskája vagy egy félmilliót.

– Többet! – lódította Amtmann.

– Többet vagy kevesebbet – legyintett Barnabás –, én csak azt mondtam, hogy Zsolnay Vilmos még jobban csinálta. Az öreg Müllernek is volt ugyan elég. Ha nem lett volna, miből vett volna magának harmincezer hold havasi erdőt Máramarosban? Nos, az öreg svájci elment, de itthagyta a feleségét, akit imádott.

– És mégis elhagyta? – kérdezte Janicsek, a bőrgyári könyvelő.

– Mert meghalt – szólt közbe a pedellus, és hozzátette, hogy nagyon tisztességes asszony volt, pedig ő is Regen úrral tanult zongorázni.

Regen morgott valamit, de aztán tenyerébe hajtotta fejét, és mélyen elgondolkodott.

Barnabás még elmesélte, hogy az öreg Müller Franz gyakran járt Pécsre, és Zsolnay Vilmos barátjának mindig mondta, hogy ha a fia megnő és átveszi az üzletet, ő ide vagy valahova a környékre jön megpihenni. Az öregúr nagy vadász volt, és sokat járt a Mohácsi–szigetre.

– De már ő is meghalt, – szólt közbe a kántor.

– De a fia...

– Abból már báró lett.

– Nos, fogadok, hogy a fia építkezik ott a sziget csúcsán. Bolondos egy nép az, amit az öreg a fejébe vett, azt a fia nem hagyja megvalósítatlan.

A vendégek ittak, Bertics apó szorgalmasan hordta a fél litereket.

Amtmann bácsi az örök békéről beszélt, és kijelentette, hogy az emberek mindenféle bolondságokon törik a fejüket, ahelyett hogy boldoggá tennék a népeket. Nehéz időket él az a generáció. Sehol semmi öröm. Szegénység, nyomor, gyűlölködés, az egyik ember a másik szája elől marja el a falatot, mint az éhes ordas. Az egész világ rothadt, nyavalyás tákolmány.

Pfaff Márton felugrott.

– Mondom, hogy háború lesz, a háború a levegőben van.

– Nem lehet háború – szólt egy fiatal majolikaszobrász –, a fegyverek oly tökéletesek, hogy egyik hatalom sem meri kézbe venni.

– Hát miért van olyan drágaság? – kérdezte Janicsek, a bőrgyári könyvelő.

– Mert a pénz összefutott egy–két nagy rezervoárba – felelt a szilenciumos ügyvéd, titkos szociáldemokrata –, mint teszem, a Müllerek kezébe. Az emberek nagy része pedig éhen pusztul.

Ezen elszomorodtak. Reichner Guszti kijelentette, hogy már házasodni sem mer senki. És ha meg is házasodik, a gyerektől úgy fél, mint a tűztől.

– Egyke! – mordult fel a mérnök.

– Az emberek értik a módját, hogy még egy se legyen.

Egyszerre csak megszólalt Regen németül:

– Én nem hiszem, hogy a Mohácsi–szigeten a fiatal Müller építkeznék.

Mindenki meghökkent. Mi ez? Regennek van kedve beszélni? Regen tíz esztendeje, hogy ki sem mozdult Pécsről. De azelőtt tíz évig a világot járta, és azt beszélték, hogy nagy diadalokat aratott Oroszországban. Amikor harmadszor és végleg visszakerült Pécsre, nem látszott meg rajta, hogy talpraállott volna. Ki tudja, miken ment keresztül?! Erről nem beszélt soha, de bizonyos, hogy összetörve jött meg, és azóta harapófogóval lehetett csak néhány fukar szót kihúzni belőle. De most, úgy látszik, hogy van kedve beszélni.

– Ha a Mohácsi–sziget új lakójáról hallok, mindig eszembe jut az én Oroszországban töltött esztendőm...

A vendégek lekönyököltek az asztalra, és bámulva nézték a csillogó szemű orgonistát.

– Ott találkoztam egy csodaszép asszonnyal...

– Ahá, kaland!... – sóhajtott bele a könyvelő.

A karmester legyintett.

– Úgy volt, hogy én Moszkvában hangversenyeztem... Gyönyörű idők voltak... Óriási siker... A végén odajött hozzám egy szálas, szőke, szomorú szemű úr, és bemutatkozott: Birukov herceg vagyok...

– Birukov herceg!... Kérek még egy litert! – lelkendezett a könyvelő.

– Meghívott magához egy évre. Tula kormányzóságban volt a birtoka, ott élt a felesége, akit csak titokban, morganatikus módra vett el, a családtól, az udvartól, a cártól való félelmében.

– Miért?

– Mert a felesége nem hercegnő volt, csak egy nemes ember lánya. De nagyon szerették egymást. És szép kis gyermekük is volt, de azt valahol Párizs mellett neveltették. Valósággal eltitkolták, mintha törvénytelen lett volna.

– Borzasztó!

– Borzasztó. Én is csak nagy idő múlva tudtam meg.

– Ki mondta el?

– A hercegné. Birukov hercegné. Gyönyörű asszony volt, szerelmes az urába, de határtalanul szomorú a gyermeke miatt. Csinosan zongorázott. Én is tanítottam egy esztendeig.

– Hogyan jutott ez most az eszébe?

– Mert az asszony mindig arról beszélt, hogy ő szeretne egy Noé bárkáját, valahol a tengeren, ahol a madár se jár. Egy olyan óriási hajót gondol, amelyben mindenki elférjen, akit ő szeret. Férje, gyermeke, atyja, anyja, rokonai, kedves cselédsége, háziállatai, madarai, lovai, kutyái, papagájai, majmai. De mind jól érezze magát. Mindenki a saját környezetében legyen. A hajó méretei egy kis domíniumnak feleljenek meg. Legyen benne kis erdő, templommal a közepén. Legyen tó, a partján pompás utak, a tóba patakok ömöljenek...

– Ekkora hajót nem lehet építeni...

– Én is ezt mondtam a hercegasszonynak. Belátta, hogy ezt még az ő temérdek pénzükkel sem lehet megvalósítani. Legyen hát inkább egy kis sziget, valahol az óceán közepén. Ebben megegyeztünk. És azután mindig a szigetről beszélgettünk, amelyet elneveztünk Noé bárkájának. Én is helyet kaptam benne. Én lettem a templom orgonistája. Egész rögeszméje lett ez a hercegasszonynak.

– Furcsa rögeszme...

– De érthető. Az ő élete úgyis olyan volt, mintha a tulai birtok egy nagy Noé bárkája volna. Nem járt sehova, csak évenkint egyszer–kétszer a fiát meglátogatni. Aztán folyton otthon. Az ura, aki a cár tábornoka, minisztere, hadsegéde volt, az esztendő felét Szentpétervárott töltötte, s olyankor az asszony vagy otthon ült a falusi kastélyban, vagy a fővárosban rendezett be magának egy titkos kis Noé bárkáját. Szóval, hát éppúgy élt, mint a Csendes–óceán egy ismeretlen szigetén. Mindig mondotta is, hogy ezt az álmát, ha teheti, egyszer meg is valósítja majd.

– És megtette?

– Nem tudom. De mindig eszembe jut, ha a Mohácsi–sziget rejtelmeiről beszélnek.

Reichner Guszti halkan dörmögte Barnabás fülébe:

– Szép emlékek köthetik a hercegnéhez is. Szerencsés fickó volt egész életében.

– Mondja csak, karnagy úr, szép volt a hercegné? – kérdezte őszinte kíváncsisággal Pfaff, és bort hozatott a fagylaltárusnak.

Regen feléje sem nézett a kérdezősködőnek.

– Alászolgája – rikkantott a svájci, és csillogó szemmel méregette a habzó borocskát.

– Nem bírom tovább – nyögte keservesen Amtmann németül, az édesanyja nyelvén.

– Én sem – sóhajtott a bőrgyári könyvelő –, legjobb volna elpusztulni. – És csehül káromkodott.

A fagylaltárus bejelentette, hogy – alászolgálja – visszamegy Svájcba vejéhez és leányaihoz. Az ügyvéd falura költözik öreg nagynénjéhez, akinek két tehene van és kis patakmalma.

Mindenki Regent irigyelte. Hiába, vén ágrólszakadt, sehonnai csavargó lett a muzsikusból, de legalább élt.

Ők pedig nem is éltek soha.

E pillanatban belépett a szobába egy postatisztviselő.

– No, tudjátok–e, hogy ki épít a Mohácsi–szigeten? Valami orosz hercegasszony. Ott is van. Tegnap érkezett. Birukovnak hívják. Táviratokat kézbesítettem neki.

A kis ivóban valamennyien felsóhajtottak.

– Birukov hercegné!

Aztán mindenki elhallgatott, és Regenre nézett.

Regen mereven maga elé bámult, aztán lassan felvetette fejét.

– Nos? Megmondtam.

Mindenki áhítattal tekintett a karnagy sápadt, fehér szakállas, finom, szenvedő arcára, amelyen kiújult egy halvány kis fénye az emlékezésnek.