|
|
|
Egyenes tartású, magas férfi érkezett az Arany Griffbe. Bokáig érő barna körgallérja szétnyílt, megmutatta a zsinóros ruhát. Csizmája feszes volt és fényes, a nyakkendője fémrojtos sötét selyem. „Magyar ember” - állapította meg Buttinger úr. Meglepődött, amikor az utas a legszebb irodalmi németséggel szobát kért két személy részére. Buttinger úrban különös sejtelem támadt. Nem ismeri, sohasem járt nála, mégis ismerős.
- Később jön - felelt Antonnak a magas, ősz férfi, amikor az érdeklődött, hol a másik vendég.
Anton megragadta a táskáját, és kulcsot csörgetve vezette az emeletre. A földszinten, a folyosó végén Öregapa egy pillanatra visszafordult. Kék szoknya lebbent, s egy fiatal leány kandikált ki a nyíló ajtó mögül.
„Ez Lizi - gondolta Öregapa. - Milyen üde teremtés! Mosolyra hajló száj, finom kis orr... De furcsa: ez a kacagásra született arc mégis szomorú!” Tekintetük találkozott. A leány szemében meglepetés és tűnődés. Mind a ketten sejtik talán, hogy közük lenne egymáshoz? Az ajtó becsukódott. Öregapa indult Anton után. Elgondolkozva ballagott fölfelé. Ez a leány kerül tehát be a családjukba? Vajon mit hoz a szívében? Mi tehette ilyen levertté?
Komótosan felballagott a lépcsőn. A mögötte csörtető Antont, amint lerakta a poggyászt, hamarosan eltanácsolta. Pedig Anton szerette volna kifaggatni, hogyan vélekedik a magyar nemesi fölkelés kudarcáról. Öregapa azonban egyedül akart maradni. Letette a nagy gallért, szemrevételezte a kényelmes bútorokat; kicsit hümmögött.
Vasrács az ablakon. Itt is szükség van ilyesmire, mint Dunaföldvárott a vastáblákra. Gyarló az ember - tűnődött. Várakozott. Nem látta sehol az unokáját. Igaz, nagy ház... Lacit sok helyen elfoglalhatja a munka. Persze a fogadóstól tudakozódhatott volna. De nem mert. Aggodalom marta. Megvetette tulajdon gyávaságát. Hiába... a keserves bizonytalanság is jobb, mint a gyászos bizonyosság.
Öregapa, miután levetette felleghajtó köpönyegét, megmosta a kezét és az arcát, aztán hozzálátott, hogy elrendezze a csomagjait; rendet teremtett a szobában, a nagy táskából kiszedte azt, amit hazulról küldtek Lacinak. Elmosolyodott. Megható az asszonyok gyöngédsége, és ugyanakkor mulatságos az anyagiasságuk. Annuska és Laci édesanyja is ennivalót csomagolt a fiú számára. Ennivalót egy vendégfogadóba, ahol bármilyen ínség következzék is háború után, a gazda meg a pincér nem éhezhetik! De hát pusztán testi táplálékra van szüksége Lacinak? Régóta nem kapott tőle hírt. Ebbe bele kellett nyugodnia, a staféták, akik viszik meg hozzák a leveleket, nem kelhettek útra a háború miatt. Májusig megérkeztek Laci levelei, azután már csak a háborús hírek jöttek; ősszel Öregapa hallott a merényletről. Akkor megborzongott, keserves sejtelem támadt benne. Külföldi hírlapjait persze nem kapta meg, különben is a germán nyelvterületen nem közölték a hírt, hiszen Napóleon parancsára eltitkolták. De semmi sem maradt titokban; a sebesült katonák, a hazatért inszurgensek és az északról délre elszántan közlekedő kalmárok elsuttogták, hogy Napóleont megtámadta Schönbrunnban egy fiatalember. Senki nem tudta a nevét, éppen ezért hamarosan legenda támadt körülötte. Azt is híresztelték, magyar, mert hát mivel vigasztalhatná magát odahaza a nép ilyen gyalázatos időkben? Felmutat egy hőst. De volt egy olyan változat is, hogy a fiatalember lengyel, mert hát a magyarok szeretik a lengyeleket, azok is sokat szenvednek. Öregapa arra gondolni sem akart, hogy Laci volt ez a fiatalember, bár tavaly télen sejtett benne valami súlyos rejtélyt, valami őrült tervet! De oly gyorsan vitte el a herceg a fiút, hogy nem volt ideje kiszedni belőle a titkot. Rakosgatta a szép fehér gyolcsba takart sokféle elemózsiát, és keserűen gondolt az útjára. Sajnos, Dömötört magával kellett hoznia, tulajdon édeslánya tukmálta rá. Borzasztó, hogy az embert, ha megöregszik, tehetetlennek tartják - morgolódott. - Dömötör mint támasz! Nevetséges! Dömötör, aki még Pozsonyig sem jutott el, bár már öreg legény! Egyszer készült életében Komáromba, de akkor is visszariadt a fenyegető utazástól. És most ez a Dömötör a támasza...
Elégedetten mosolyodott el; legalább egy kis időre lerázta magáról, elküldte borbélyhoz, hogy nyírassa le a haját, és borotváltassa meg magát. Bosszantotta az úton. Különösen azzal, hogy olyan loboncos üstököt viselt, mint honfoglaló eleink, épp csak varkocsba nem fonta, és kínos kérdéseknek tette ki őt, gúnyban is bőven volt részük. A nemesi felkelés híre bejárta ezt a szűkebb kis világot. Otthon, a Duna mentén, az útba ejtett nagyobb városokban mindenütt másról sem beszéltek. Az osztrák császár, aki mellékesen magyar király, fegyverbe szólította a nemességet, és a „vitéz nemzet” a nagy, rangos felvonulás után megfutott, ahelyett hogy harcolt volna. Mire való ez a nemesség? Futásra?
Jó lenne azt mondani, hogy mindez hazugság, osztrák ármány, rágalom, a bécsi udvar intrikája, hogy József nádort, aki kedveli a magyarokat, és aki a felkelők vezére volt, megszégyenítsék. A bécsi udvar módfelett ellenzi, hogy a nádor rokonszenvezik a magyarokkal. Igen, jó volna ezzel az ábránddal tisztára mosni a felkelést. Sajnos azonban Győrtől a felkelő csapat egészen Budáig futott. A fél ország látta. Rendezetlen, eszeveszett menekülés volt. Ezt nem lehet letagadni. Persze, azt mondják, Alvinczy generálistól használhatatlan pisztolyokat kaptak, de hát hol az az oly sokat idézett magyar kard? Napóleon katonái is - akiket pedig a tüzérzseni hatalmas ágyúi támogatnak! - használják a kardot. Ausztria élvezettel csámcsog; kapóra jön ez a magyar kudarc. Beszélnek arról, hogy több mint nyolcszáz magyar sebesült és halott maradt Győr alatt. Kérdés azonban, hogy ezek a magyarok nemesi felkelők voltak-e, vagy pedig az osztrák ármádiába besorozott magyar legények, parasztok, zsellérek.
Az bizonyos, hogy a felkészülés is, a fegyverzet is csapnivaló volt, teljesen korszerűtlen. Kisfaludy Sándor úr, a nádor hadsegéde, megmondhatná, mi történt - töprengett Öregapa -, de ő nem kérdezheti meg, és ha kérdezhetné, se tenné. Valahogy visszásnak érezte már a legendákat, a hősi múlt hangoztatását, apáink dicső tetteit. Szép az emlékezés, még szebb a cselekvés, a félszívű nemességnek azonban nem nagyon akaródzott vérét hullatnia azért az uralkodóházért, amely rendszerint a magyarság rovására kedvezett cseh, morva, szlovák és horvát pártfogoltjainak. Mint ahogy Napóleon is hiába édesgette őket a „nemesek függetlenségének” csemegéjével, tudták, hogy hamis a csábítás; ez a vaktöltés is csak nagyot pukkant. Öregapa nehezen viselte el a gúnyt és a megvetést, bár nem az ő osztályának szólt. Ő parasztnak született, és mindeddig annak vallotta magát. De ha a magyarokat piszkolják, azt mégis keserves hallani, akár nemes az ember, akár magafajta nincstelenből lett honorácior...
Ismét eszébe jutott az unokája s az a hiedelem, hogy magyar volt az az őrült fiatalember, aki meghalt, semhogy becsületszavát adja Napóleonnak. Vagy lengyel? Az ilyen dicsőséges tragédiába nem illett bele a német hős. De vajon magyar fantáziára vall-e egy ilyen merénylet? Öregapa nem akart Lacira gondolni, de az aggodalmat nem tudta kiverni a fejéből. A vad, hősi kaland, az önfeláldozás mégis illik az unokájához. Azt pedig már otthon is sejtette, a fiú titkos tervet dajkál. Ezért indult hát a hosszú útra?...
Ha Wurm úr nem jön be a fogadóba ebédelni, és a látszat kedvéért nem vizsgálja végig a vendégek névsorát, Laci nem tudja meg, hogy fent az emeleten Öregapa rejtőzik. Kapor Ferenc neve semmit sem mondott Buttinger úrnak. Mióta Claire megölte magát, és Friedrich hősi fényességben távozott erről a nyomorúságos földről, Laci először érzett örömöt. Hármasával ugrotta át a lépcsőket, száguldott fel Öregapához. Nyakába borult. Öregapa méltósággal tűrte Laci csókjait, talán vissza is adott belőlük, mert bármilyen sokra tartotta is a zárkózott férfiasságot, boldog megkönnyebbülés szállta meg. Él az unokája!
- No, csakhogy megvagy.
Annyi udvarias frázis, annyi ömlengő mondat, annyi kábult, szenvedélyes gondolat után üdvösség és gyógyszer volt a három józan magyar szó. Talpra állította Lacit, jó ízzel tért vissza testébe-lelkébe az egészség. Öregapa keze önkéntelenül végigfutott unokája hátán, vállán. Ösztönös mozdulat: meggyőződött róla, hogy egészségben van „a gyerek”.
Néhány gyors kérdés és felelet: mi történt otthon, és mi történt itt az elmúlt tíz hónap alatt? Csak a lényeg, a tényeket kicifrázni ráérnek majd a meleg tó mellett, a tanyán, ha nincs más dolguk, és nincs új olvasnivaló. Mind a ketten kergették a párbeszédet. Öregapa átvette Laci ütemét, gyanította, hová siet a fiú. Közben nyugodtan szedegette ki a táskájából az otthon kézzelfogható üzeneteit.
- Főtt sonka, anyád küldte, ő pácolta, borssal, korianderrel, kakukkfűvel, tárkonnyal. Ez friss kolbász. Annuska nénéd sütötte. Ez vajkörte. Ez muskotályszőlő. Ez Török Bálint alma. Én oltottam. Ez meg itten abált szalonna. Jó fagyos. Nagy zúzmara van már nálunk. Az első kis mangalica hízót azért öltük korán, mert téged vártunk. Haza kell már jönnöd. Én is mondtam, Annuska nénéd is. Anyád is, meg apád is. Vártunk.
- Miért. Öregapám? Hiszen hosszú időre indultam, évekre.
Öregapa összevonta szép fehér szemöldökét.
- Ugyan, szamár az, aki sokáig elmarad hazulról, ha ennyire szeretik. - Aztán otthonos mozdulattal pirosra sült cipót tett az asztalra. Lacit váratlanul elfogta az éhség. Mióta nem tud már enni! Az a szalonna és az a cipó... Hirtelen valóságos lett az élet. Mintha ködből és lázból emelkedett volna ki; a közeli múlt forrósága, verejtéke, kósza bizonytalansága szertefoszlott. Öregapa itt van, és eljött vele az otthona. Jó lenne megcsókolni a kezét a kenyeret nyújtó Öregapának, és még jobb lenne, ha kapna tőle egy pofont. Gyerek szeretne lenni megint.
Öregapa leült, intett Lacinak.
- Hát nem éppen friss, de búzakenyér, foszlós...
Laci esdeklően emelte fel lehajtott fejét.
- No, beszélj. Asszonydolog, ugye? Addig úgysincs nyugtod - átfutott arcán örökké fiatal, ritka mosolya -, de nekem se...
Csakhogy beszélhet! Nem magában, nem az éjszakának. Tiszta, nyugodt arc néz vele szembe, kedves, figyelmes tekintet. Kergették egymást a mondatok, a szavak egymásba botlottak. Szégyenkezett, suttogott, majd háborogva vádolta magát. Ahogy a történet önmaga előtt is formát kapott, döbbent meg, hogy az élet milyen silány, és milyen hatalmas. Salak és nemes érc. Beszélt a tervről, ami elragadta hazulról, Friedrichről, aki porig alázta, a hercegnéről, aki ellobbant, és hiszi, vele lobbant el az ő ifjúsága is. Nem hallgatott el semmit, még öntudatlanul sem hazudott. Öregapának mindent kell tudnia. Öregapa szeme olykor megcsillant, olykor elfátyolosodott. Nem szólt közbe. Amikor Laci befejezte a gyónást, meg kellett kérdeznie:
- Kellek még magának, Öregapám, vagy kivet a szívéből? Menjek világgá? Vagy haljak meg?
- Ostobaság! - mordult fel végre Öregapa. - Miért halnál meg? Az életet élni kell, arra való.
- Én rosszul éltem.
- Úgy, ahogy tudtad. Azt is tanulni kell.
- De...
Öregapa csendet intett.
- Az, hogy a tetteinkben olykor nem ismerünk önmagunkra, azért van, mert rosszak is vagyunk, meg jók is. A nagy legenda szerint sárból lettünk. Ez találó jelkép. De a sárból - mi, parasztok, tudjuk - az élet csodálatos szépségei kelnek ki, ha nemes magvakat vetünk belé. Így hát rajtunk múlik, mit alkotunk magunkból.
- Én azonban mégis...
- Igen, tudom, mit akarsz mondani. Ne elmélkedjem itt fölöslegesen, rólad beszéljünk. Mi fáj benned legerősebben? A herceg, ugye? Arra gondolj, hogy maradt-e benned becsület. Te nem csaltad meg, még az asszony sem csalta meg. A véletlen bánt el veled. A véletlen, amit egyesek fellengzősen sorsnak hívnak; én úgy hívom: körülmények. Mindaz, ami körülöttünk történik, alakít bennünket. És gondold csak át, mi történt ez alatt a tíz hónap alatt körülötted! Tűzbe borult és vérzett a világ. Azzal a szegény asszonnyal is a történelem bánt el, de őt már gyermekkorában tönkretette. Ne méregesd a szemed, észnél vagyok. Manapság az emberek sokkal nyomorultabb szolgái a történelemnek, mint mi voltunk annak idején. A levegő mérgezett. Ezek a háborúk megmételyeztek valamennyiünket. Ágyútűz, méreg, tőr tömegben és emberenként gyilkol. A gyilkosság légkörében élünk. Az az asszony egyszer ölt, másodszor is ölnie kellett, ha mást nem, önmagát. Hálát adhatsz a szerencsédnek (mert a józan eszedet kezdettől fogva nem használtad), hogy nem lettél gyilkos. Akár Bonaparte, akár más, akár a becsületed gyilkosa. Mert az lettél volna, ha a szeretője vagy. A gyilkosság olyan, mint a háború. Nem old meg semmit. Arra jó, hogy újabb vérengzés kövesse.
Öregapa a levegőbe nézett.
- Az erőszak úgy fertőz, akár a pestis; erősnek, okosnak, tisztának kell lennünk, hogy ne mérgezzen meg bennünket.
- Mit tegyek?
Öregapa felállt, a tekintetével kényszerítette Lacit, hogy ránézzen.
- Át kell mindezt jobban gondolni - dörmögte, majd csüggedten elfordult a fiútól. Gyötrelem volt a szemében. Az ablakhoz ballagott, bár ott nem kínálkozott számára semmiféle magyarázat. A múltat látta, az önnön múltját, és ezt a friss múltat, a fiúét. A múlt nem semmisül meg, része lesz a jelennek. A két ifjúságot, azt a régit és itt ezt az újat, az unokájáét, összemérte. Neki egykor tiszta, egyszerű eszméi voltak, léniával körülhatárolható tervek. A tudást, a műveltséget kereste, felküzdötte magát. Ez a fiú pedig gyilkolni akart. És a kalandos rögeszme megtalálta a fülledt, esztelen légkört. Egy asszony megölte magát miatta, és az az asszony maga is gyilkos volt. Sikerül-e majd kilúgoznia a fiúból a múltat?
- Öregapám csak ennyit mond? - suttogta Laci. Aggódva követte az idős férfi mozdulatait. Most nagyon törődöttnek látta. A háta meghajlott, a nyaka megvékonyodott. A télen még daliás öreg fickó volt, most bánatos vénember. Ilyen gyorsan pusztít az idő, vagy az ő vallomása törte meg? - Öregapám beszélni sem akar velem?
A panaszos, félénk hang meghatotta, Öregapa Laci vállára tette a kezét.
- Dehogynem. Csak épp nem most. Majd holnap. Nehéz utam volt, fáradt vagyok. Aztán meg szeretek meggondoltan ítélkezni.
- Ítélkezni? - döbbent meg a fiú.
- Hát mi mást vársz? - kérdezte a vénember. - A vallomást ítélet követi... - Pillanatnyi csend felelt. Aztán legyintett. - De hagyjuk ezt most. Örülj, hogy megmenekültél. Nem terheli becstelenség a lelkiismeretedet. - Kivette a bicskáját, szelt a kenyérből. - Egyél. Ami itt van, az otthonodból való, a mi földünk termése. Ilyet nem egykönnyen kapsz ebben az előkelő Bécsben...
- Öregapám azt hiszi, hogy ez a város rontott el? A vénember halkan nevetett.
- Dehogy hiszem. Énbennem példának okáért semmi kárt nem tett, sok mindent tanultam itt. Embere válogatja, mivé lesz benne. Te sem romlottál el, de azért egy időre haza kell jönnöd, hogy megszabadulj az emlékektől! - Hangja komoly lett. - Hazajössz velem? Neked kell döntened. Ne felelj most, majd holnap...
A világ egyszerre kitárult, és tág lett. Nem fényes padló volt Laci alatt, hanem meleg, barna homok, fölötte nem stukkózott mennyezet, hanem palaszürke, őszi ég, talán még a levegőben úszó vadlibák hangját is hallotta. Az élet valósága fogta körül. Úgy tapogatta meg magát, mint előbb az öregapja. Megvan. Él. Megrendítő! A valóság hatalma életet és egészséget keltett benne. Szégyellte, hogy mindeme csoda közepette éhséget érez, azt, amit hónapok óta nem érzett. Zavartan, hálásan bólintott.
Az Arany Griffet bizonyos zavart ünnepélyesség töltötte meg. Természetesen családi ünnepélyesség. Az a bizonytalanság, ami a két fiatal közt támadt, és amiről a szülők gyöngédségből és büszkeségből sem Lizit, sem Lacit nem faggatták, megszűnt. Buttinger úr gyakorlatiasan gondolkozott. Ha Laci öregapja megtette a hosszú utat, és az Arany Griffben szállott meg, nem kétséges, hogy nemcsak az unokáját kívánta látni, tehát a földvári Arany Gúnár szándéka nem változott. Buttinger úr maga sietett fel az emeletre, hogy Kapor Ferenc uramat üdvözölje. Buttinger úr jó tréfának tartotta, hogy öregapa nem fedte fel, kivel áll szemben. Lehet, ő is ezt tette volna, ha elmegy az Arany Gúnárba, és csak aztán dönt, miután jól körülnézett. Levezette Öregapát a fogadószobába, oda, ahol a legdivatosabb bútorok büszkélkedtek. Az ünnepi ebédlőben már terítették a családi asztalt. Buttingerné is megjelent suhogó, sötét selyemruhában, ugyanolyan színű, tiszteletreméltó, csipkés köténnyel, büszke háziasszonyi jelvényével, az ezüsttartón függő kulcsokkal halkan csilingelt. Öregapának tetszett Buttingerné, a lányára emlékeztette. Ez az anya is aggódik. Végre megjelent a lány is, már nem abban a kék ruhában, amely fölvillant a földszinti ajtó mögött. Az édesanyja parancsolt rá, öltözzön át. Szerény, de drága posztóruhát viselt, a nyaka körül csipkefodorral. Öregapa azonnal megszerette, a két kezébe fogta kis pracliját. Lizi kedvesen rámosolygott.
- Amikor az imént a folyosón megláttam a bácsit, tudtam, Laci nagypapája.
- Hohó - nevetett Öregapa -, alig hiszem, hogy magamfajta vénség emlékeztetne fiatal legényre!
Laci zavartan állt a háttérben, Buttinger úr is menekült a nagy jelenettől - ez az asszonyok dolga. Buttingerné maga mellé intette Lizit, és az asztal körül látszatmunkába kezdett, majd vendégeire hivatkozva kisietett. Öregapa azonban megkérte, engedje át neki kis időre a lányát.
Beszélni akart Lizivel. és a lány is vele. Beinvitálta a bácsit abba a szobába, ahol a klavír volt meg a gitár. Öregapa kényelmesen elhelyezkedett a kézimunkahuzatú nagy karosszékben. Lizi vele szemben foglalt helyet.
- Azt hiszem, van miről csevegnünk.
A lány bólintott.
- Majd rövidre fogom a mondanivalóm.
- Laci leveleiből ismerem Lizi kisasszonyt.
- Tessék elhagyni a kisasszonyt, hívjon a bácsi Lizinek, hiszen barátok vagyunk.
- És talán még mások is leszünk.
A lány megcsóválta szőke fejét, Öregapa elmélázva pillantott az apró hajcsigákra. Laci megírta, milyen Lizi: göndör, mint a bárány, és sárga, mint a kiscsirke, de szőke borzassága alatt az arca nagyon édes. Így írta akkor, de ez rég volt, egy félév roppant hosszú idő fiatal szerelmesek között.
- Nem hiszem, kedves bácsi! - Felsóhajtott. - Nem lehetünk mások, pedig igazán szeretném, ha maga lenne az öregapám! Az enyém is, nemcsak Lacié.
- És miért nem lehet? - Öregapa nem árulta el, hogy meglepődött. - Nem szereti Lacit?
A lány éppen olyan nyíltan válaszolt, ahogy Öregapa feltette a kérdést.
- Ő nem szeret engem.
- Lizike tehát szereti őt?
A lány felemelte a fejét, látszott rajta, összeszedi a gondolatait, világos legyen a felelet.
- Nincs tehetségem a reménytelen szerelemhez. Én szerettem Lacit, mert ő is szeretett, de amikor rájöttem, hogy elmúlt benne a szerelem, kihűltem! - Öregapa felé nyújtotta a kezét. - Meg tetszik ezt érteni? Messziről látszik, hogy a bácsi sokat tapasztalt, és nagyon okos...
Öregapának jólesett a bók.
- Igyekszem majd összeszedni az eszem... - mosolygott a lányra.
- Tetszik tudni, ez az elfordulás kiábrándító volt, valahogy kevesebbnek éreztem magam, mint azelőtt. Azelőtt azt hittem, hogy szép és jó vagyok, mert Laci engem szeret, de aztán, hogy már nem szeretett, lenéztem magamat. Nem érek annyit, mint amennyire tartottam magam. Tudja, milyen ez? Mintha az embernek azt mondanák: te nem vagy arany, te rézből vagy!
- Nem hinném, hogy egy fiatalember ostobasága határozná meg egy lány értékét.
- A szerelem határozza meg egy lány értékét - mondta Lizi nagyon komolyan.
Öregapa nem tudott azonnal válaszolni. Kicsit tűnődött.
- És ha Laci megcáfolná mindezt? Ha kijelentené, hogy Lizike téved, és minden úgy van, mint azelőtt, mi történne?
- Semmi. Még az sem változtatna a dolgon, ha Laci ezt meggyőződésből mondaná.
Öregapa nem merte firtatni, Lizi tud-e valamit Bertóthynéról. Nem alázhatja meg. Kérje arra, hogy gyógyítsa meg az unokáját? Nyújtson át neki valakit, aki csakugyan nem arany, talán még rézből sincs?
Lizi nagy lélegzetet vett.
- És meg kell még valamit mondanom a bácsinak, nem akarom magamat jobbnak mutatni, mint amilyen vagyok. Volt itt egy fiatalember nálunk tavasztól őszig, akit nagyon kedvesnek találtam, de soha eszembe sem ötlött, hogy miatta elhagyjam Lacit. Laci előbb hagyott el engem. Jól színlelt, úgy bánt velem, mint azelőtt, de éreztem, nincs velem. Attól a perctől kezdve, amikor mást szeretett meg, olyan lettem a számára, mintha nem is élnék. De nemcsak ez. Módomban volt összehasonlítani azzal a másikkal, és sajnos, ne tessék haragudni ezért, az összehasonlítás kárára volt Lacinak. Az a másik meghalt úgy, ahogy férfihoz illik, és bár én rettenetesen szeretem az életet, nem tudom elítélni azért, hogy a halált választotta. Azóta úgy élek, mintha a nap sohasem sütne, és csak a hold világítana nekem... - A hangja megtelt fénnyel és erővel. - Nem, nem, nem tudnék visszatérni Lacihoz, még akkor sem, ha ő nagyon akarná. Az a másik olyan erősen van velem, mintha élne...
Öregapa szótlanul bólintott. Jó, hogy Laci megtette a nagy vallomást, így tudta, kiről beszél Lizi. Öreg szíve összefacsarodott. Milyen őrültek, milyen boldogtalanok és milyen ártatlanok ezek a fiatalok! Lizi keze még ott volt a kezében, kis, verdeső semmiség, apró ujjak, tele ifjúsággal és bánattal. Lizi belekapaszkodott Öregapába, megnyugodott, hogy beszélhetett vele, éppen úgy, mint Laci, amikor elmondott mindent. Lizi a fiatalok szemérmességével vagy gőgjével hallgatott az anyja előtt, ahogy a szülők is titokban tartják érzelmi életüket a gyermekük előtt, hogy megőrizzék méltóságukat. A fiatalok méltósága még érzékenyebb. Csak azok előtt nyílnak meg, akikben megérzik, hogy tisztelik a szenvedélyüket.
Buttingerné benézett a szobába. Izgatta, mit beszélhet a lánya az újonnan érkezett öreg magyarral, de nem zavarta volna őket, ha nincs jelentenivalója. Valaki topogott mögötte. Dömötör kerek feje bukkant fel, Öregapa mosolyogva, bár kedvetlenül fogadta. Dömötör mindig félénk volt nők között, most különösen zavarta, hogy nem tud németül, mert a bájos fiatal lánynak szívesen mondott volna néhány latin idézettel kicifrázott bókot. Egyébként szokatlan büszkeség töltötte el, mert borzasztó kalandon esett át.
Hamarosan elújságolta a hallatlan viszontagságot. Csak a borbélynál, ahova Öregapa irányította, jutott eszébe, hogy a vámnál levő vendéglőben, ahol Öregapával reggeliztek, felejtette a táskáját. Pedig az a táska roppant fontos volt, mert Dömötör szerette a gyomrát, és Laci édesanyja jól megpakolta elemózsiával, amikor útra indultak, nehogy éhen vesszen a kifosztott Bécsben. Nos, hát a borbélytól eliramodott a vámhoz, csak öt embert kérdezett meg útközben, aki odaigazította, és visszatalált. Boldogan kapta föl a táskát, amely még ott pihent a söntésben, ám ekkor két polgári ruhás egyén jelent meg előtte. Dömötör bácsi persze járókelőnek vélte őket, bár mindenki más felfedezte rajtuk foglalkozásuk jellegzetes bélyegét. Ezek a titkosrendőrök már átvizsgálták az otthagyott táskát, és kajánul várták a visszatérő magyart. A kocsmáros közölte velük, hogy az utas, aki reggel itt bóklászott, kétségkívül a gyászosan levitézlett inszurgensek fajtájából való.
Dömötör csaknem összeroskadt, amikor a rendőri szózat rázáporozott. Az egyik szüntelenül kérdezett, a másik szigorúan szegezte rá hideg halszemét, egy darab papírt lobogtatva előtte, amelyet a kolbász- és pogácsagyűjtemény között talált.
Dömötör meglehetősen terjengősen mondta el ezt a történetet, mert ő maga is úgy érezte, hogy hosszú és nehéz órákat élt át, amíg a szabadító megérkezett. A fogdmegek forradalmi iratnak nyilvánították a drága papírra írt magyar szöveget, s a szerencsétlen Dömötör reménytelenül bizonygatta nekik latinul, hogy vers az, semmi egyéb, csak költemény. Egy középkorú osztrák katonatiszt a háttérből figyelte a jelenetet, végül, miután kigyönyörködte magát a hajcihőben, megragadta a pergamenlapot. Ahogy az osztrákok mondják, ezrede évekig „feküdt” az egyik alföldi városban, s a derék katona megtanult magyarul. Szemügyre vette a verset. Elolvasta egyszer, elolvasta még egyszer, még csettintett is egyet, némán gratulált a költőnek, aki így értett a szerelmi játékhoz. Aztán meglehetősen zordan rászólt a rendőrökre, „ne marháskodjanak ezzel a jámbor dichterrel”, karon kapta Dömötört, hogy véget vessen a vallatásnak, fölrakta kis hajtókocsijára, és behozta a városba.
Dömötör sugárzott a büszkeségtől. Buttingerék is örültek, mert az, hogy Laci nagyapja egy rokonfélét hozott magával, még inkább megerősítette a Benczi család komoly szándékát. Csak Laci állt ott sápadtan, elgondolkozva.
- Micsoda vers az, Dömötör bátyám? - lépett oda a szépen megborotvált, megnyírt, pomádétól fénylő hőshöz.
Dömötör széles mellkasára ölelte Lacit.
- Hát az a Csokonai-vers, amit még a télen olvastál nekem, Lacikám. Én azt megszereztem Sümegről, lemásoltam tíz példányban, szétküldtem az országba, egyet megtartottam magamnak, és ezt elhoztam neked, ha a tiéd elveszett volna a háború viharában.
A bekecse zsebébe nyúlt, kissé reszkető kézzel adta a verset Lacinak. A fiú elpirult. Ezt sajnálta ő otthagyni Dömötörnek Földvárott! Vagy nem is sajnálta, csak bosszantani akarta a vén golyhót. A fölényét éreztette vele. Felsóhajtott - nehéz elviselni, hogy az emberek különbek, mint ő. A keze megizzadt, ahogy fogta a pergamenlapot. Ó, ez a szerelmes vers!... Gúnyosan az arcába nevettek a finom mívű, játékos sorok. Hol az a báj, az a könnyedség, az a tündéri mézes zene, ami a rímeket ízesíti? Ő a sötét, súlyos szenvedélyt ismerte meg.
Arra riadt föl, hogy Buttinger úr az asztalhoz invitálja a vendégeket.
Ünnepi ebéd volt, bőséges és finom. Öregapát tisztelték meg vele és az Arany Griffet. Hiába zúgott el a háború, és maradtak itt a nehéz gondok, az Arany Griff nem mondhatott le nagy stílusáról. Kedves összejövetel, vidám társaság. Buttingerné ül a főhelyen, jobbján Öregapa, balján a boldog Dömötör bácsi, az ovális asztal másik végén Buttinger úr, egymással szemben Lizi és Laci. De Laci úgy érzi, mintha színházban néző is lenne, szereplő is, csak éppen elfelejtette a szöveget, és nem hallja a súgót. Lizi Öregapával beszélget, gyakran nevetnek, értik egymást, de milyen fakó Lizi mosolya, ha arra a régi mosolyra gondol, amikor először meglátták egymást! Nem a szájával mosolygott Lizi akkor, a szemében csillogott a derű. Laci megkönnyebbült, amikor politikára került a szó. Dömötör bácsi esetét tárgyalták.
- Hát persze - mondta Buttinger úr -, Metternich kopói megint elszemtelenedtek. Most bezzeg nem lapulnak! Túlságba viszik a buzgalmat, de hát erre kapnak parancsot. Metternich gróf sokat tanult Párizsban, nagy mesterek vannak ott, Fouché, Savary és a többiek. Ott is, itt is a császár hatalmát őrzik. Metternich ma külügyminiszter, de holnap ő lesz a Monarchia igazi ura. Itt már lélegzeni is csak titokban lehet...
- A magyaroktól különösen félnek! - vetette közbe Dömötör bácsi, mert nagyon büszke volt rá, hogy a két rendőrkopó rebellisnek nézte őt.
Öregapa legyintett, és ezzel körülbelül el is intézte a kérdést. Feleslegesnek tartotta, hogy megcáfolja Buttinger urat. Metternichnek nem kell Napóleon rendőrségétől tanulnia, a Habsburgok ha semmi egyebet, de a kémrendszert tökéletesen kifejlesztették. Buttinger úr észrevette, hogy a vendégnek nincs kedvére ez a téma, másra terelte a szót. .A hazai ügyekről érdeklődött, megkérdezte, mit várhatnak a terméstől, azt is, hogy érintette-e a földvári Arany Gúnár forgalmát a háború. Tisztában volt vele, hogy a magyarok most érzékenyek, kétszeresen fáj nekik minden célzás, mert hiszen a nemesi felkelés kudarca állandó beszédtárgy a Monarchiában. Alkalmas arra, hogy a jogaikat őrző vármegyéket jól megcsúfolja. A magyar borokról beszélt, a meginduló bécsi életről; megállapodtak abban, hogy másnap színházba mennek, és abban is, hogy Dömötörnek megmutatják Bécs látnivalóit. Az idő enyhe, az ősz barátságos, talán még kirándulást is tehetnek a környékre. Lacinak hirtelen megfájdult a háta, mostanában a szíve így jelentkezett. A szép, izgatott tavaszi csavargásra gondolt. Megjelent előtte a napsütött füvön Claire: perkálruhát viselt, fehér kötött harisnyát, kis fekete topánt. Hol fut már az a könnyű láb? Arra riadt fel, hogy Buttinger úr koccint vele - Öregapa egészségére ittak, az eljegyzésre nem, az valahogy elsikkadt.
Délután Öregapa benézett Laci szobájába.
- Jó helyed volt itt neked - állapította meg; a tekintete végigfutott a kényelmes bútorokon, a kedves árnyképeken a falon, ovális keretben Lizi, mellette Laci. És látott ott még egy harmadik képet is, ez is, mint az árnyképek, profilból nézve. Azt gondolhatta volna, Laciról készült, de öregapa tudta, hogy ez az a másik fiú. Nem beszélt Friedrichről. Leült a fekete bőr karosszékbe, abba, amelyet Laci azért állított ide, hogy az otthonára emlékeztesse.
- Hát mondd csak, fiam - kezdte Öregapa -, megkérted te ezt a kislányt?
Laci vállat vont. Nem beszéltek házasságról, de a szülők úgy bántak velük, mintha ez már elvégzett dolog lenne. És ők szerették, hogy így van, könnyed, kedélyes, otthonias élet volt. Laci csakugyan feleségül akarta venni Lizit, ha majd... Igen, ha majd megtörténik az, amiért idejött. Persze, minden józan eszű ember felhördült volna a dolgok ilyetén képtelen elintézésére. De hát a fiatalság könnyelmű, egyszerre vidám és tragikus.
- Tehát nem kérted meg a kezét, csak elfogadtál egy kellemes lehetőséget, kellemes környezetben, valami tavaszi mámorban, ahogy a költők mondják, és ahogy én mondom: minden felelősség nélkül.
- Nem felelősség nélkül, Öregapám - tiltakozott Laci -, mi Lizivel beszéltünk arról, hogy összeházasodunk, és hogy ez komoly szándékom volt, Öregapám bizonyíthatja, hiszen megírtam levélben.
- Igen, megírtad. Feleségül veszed Lizit, de előbb megölöd Napóleont, és beleszeretsz egy hercegnébe.
Laci kétségbeesett mozdulatot tett.
- Jó, jó - nyugtatta Öregapa -, értelek, az ember nem ura a sorsának. De ez csak frázis. Akinek van jelleme, az maga irányítja a sorsát. Hagyjuk a bölcselkedést. Mit gondolsz, mi lesz Lizivel?
Laci felpattant a helyéről.
- Én állom a szavamat, Öregapám, feleségül veszem Lizit.
- Szereted? - kérdezte komolyan Öregapa.
- Jó leszek hozzá, mindent megteszek, hogy kárpótoljam...
- Azt hiszed, boldog lesz veled?
- Ugyan, Öregapám - sóhajtott Laci kínzottan -, hát ki lehet boldog?
- Lizi becsületesebb, mint te - folytatta Öregapa tempósan -, ha akarnád, sem lenne a feleséged.
- Kinek mondta?
- Nekem, de ha megkérdezed, szemedbe mondja. Nem mindennapi emberke a te húsvéti bárányod és sárga kiscsirkéd.
Laci nem válaszolt, egy pillanatig sértődötten hallgatott, majd bólintott.
- Igaza van, Öregapám, Lizi ezerszer különb, mint én! - Nagyapja arcát kémlelte. - Elárulta, hogy kiábrándult belőlem?
Öregapa elmosolyodott.
- Ez fáj neked? Hiú vagy, édes gyermekem, hiú és önző.
- Lehet, hogy igaza van, Öregapám - mormolta Laci. Azt nem tudta maga sem, hogy nem a hiúsága fáj, nem is az önzés kínozza, csak az elveszett ifjúság sajog benne.
Öregapa felkelt, csendes bandukolásba kezdett. Laci ismerte már ezt, Öregapa ilyenkor elmerül a gondolataiba. Szeretett volna odalépni hozzá, belékarolni, és mellette baktatni, mint kisgyerek korában, részt kérni a tűnődéséből. De nem volt ehhez bátorsága, mintha elpiszkolódott volna; nem illene Öregapa testi-lelki ruháját beszennyezni. Végre Öregapa megállt előtte, Laci felnézett rá.
- Most következik az ítélet, ugye, Öregapám?
- Hát valami olyanféle; tudod, én még a józan eszű, nagy franciákon nevelkedtem, ti regényesek és érzelmesek vagytok, mint a német irodalom. Mondjuk azt, hogy megbeszéljük a tennivalókat. Mit akarsz? Hogyan intézed tovább a sorsodat?
- Én azt hittem, kegyelmed mondja meg, mit tegyek.
- Tőled szeretném hallani. Itt maradsz Bécsben?
Laci megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Nem.
- Szóval itt nem folytatod a mesterségedet?
- Öregapám most már tudja, miért jöttem akkor ide. A mesterség csak jelmez volt.
- Igen; bár előbb tudtam volna!
- Megakadályozott volna?
- Erre nehéz válaszolni. Megvetem a zsarnokságot, azt szeretem, ha a fiatalok önállóak. Nem kétséges, igyekeztem volna megváltoztatni a szándékodat.
- Öregapám szándékát sem tudta annak idején senki megváltoztatni.
Öregapa szeme elködösödött.
- Hozzám senki sem állt olyan közel, mint hozzád az édesanyád vagy én. Én egy szál magam álltam a világban. De ezt hagyjuk. Nos, ha nem folytatod a mesterségedet, mit kívánsz tenni?
- Hazamegyek.
- Földvárra?
- Hogy lássam a szüleimet, meg - halvány derű futott át az arcán - az Ifiasszonyt, szeretném megcibálni a sörényét.
- És aztán?
- A herceg szolgálatába állok.
Öregapa hátat fordított a fiúnak, arca komorrá vált, néhány pillanatig csend feszült közéjük. Csak úgy a vállán át kérdezte:
- Miért?
- Művelődési egyesületet szándékozik alapítani, s engem jelölne titkárául. Meg más efféle munkát szán nekem, ahogy éppen adódik. Ő maga is el akarja hagyni Bécset, több újítást kezd otthon a birtokán is. Átalakítja a gazdálkodását, malmot építtet, cukorgyárat, szövőműhelyt. Mindenben foglalkoztatni szándékozik engem is... Azt mondta, hasznosítani akarja külhonban szerzett tapasztalatait.
- Reformer. Igaza van, ráfér szegény Magyarországra, hogy legalább a gazdálkodás földhözragadt, ósdi módját megváltoztassuk. De azt nem tudom, jól teszed-e, ha nála dolgozol.
- Ezt nem értem, Öregapám. Miért?
- Miért, miért? Nem érzed, milyen lehetetlen kapcsolat van kettőtök között? Ennek az embernek a felesége megölte magát, mégpedig miattad. Persze azt mondod, szerencsétlen félreértés volt az egész. Azt hitte, te követted el a merényletet, téged végeznek ki a franciák. Így van? - kérdezte.
Laci megborzongott.
- Igen, így.
Öregapa az unokájához lépett, megérintette az arcát.
- Sajnállak, fiam, nagyon, hogy ezt az emléket kell magaddal hurcolnod. Éppen ezért félek, hogy a sorsodat másodszor is a herceg kezébe teszed.
- Nem ért engem, Öregapám?
- Dehogynem - legyintett Öregapa -, téged nagyon is. Csinos gyerek vagy, elkényeztetett, jómódban nőttél fel, vágytál az élet teljességére. Én pedig megismertettem veled a világ dolgait, mindazt, ami vonzó, szép, értékes, érdekes. És fiatal vagy, a fiatalság pedig mohó, vakmerő... Én a herceget nem értem. Ez a férfi magához hív téged, bár tudja, hogy csaknem elcsábítottad a feleségét...
- Öregapám túl egyszerűnek látja a dolgokat. Ez a francia racionalisták hatása. A józan ész rideg szemlélete. Mi már tiszteljük a szenvedést és a szenvedélyt.
Öregapa fejcsóválva fölnevetett.
- Én is, ha az tiszteletreméltó dolgokhoz kapcsolódik. De szenvedés ide, szenvedély oda, sem gyilkos asszonnyal, sem a feleségem széptevőjével nem élnék egy fedél alatt.
- A herceg felülemelkedik az alantas indulatokon. Ő az embereket olyannak fogadja el, amilyenek. Mindent megért, mindent megbocsát, segíteni akar, támogatni. Tökéletesen jó ember. Olyan mély a belső békéje, hogy nem is lehetne más.
Öregapa kérdő mozdulattal a levegőbe csapott.
- Csakugyan az? Vajon nem kényelemszeretet ez? Esetleg gyávaság? Vagy csupán közöny, édes gyermekem, közöny mindenekfelett, a régóta hatalmasok, a régóta gazdagok közönye, azoké, akik sohasem izzadtak meg a munkában, sohasem aggódtak a holnapért, sohasem voltak éhesek?...
- Öregapám gyűlöli a herceget?
Öregapa elmosolyodott.
- Ne rémülj meg! Csupa jót hallottam róla eddig. Közelről még most sem ismerem, te világítottál bele az életébe. Amit másoktól tudok, olyannak mutatta, amilyen kevés nagyúr van. Rendet tart a birtokán, jóindulatú, igazságos, emberséges. Támogatja a mezei szorgalom fejlesztését, a művelődés ügyét...
- Nos, hát akkor nem értem, Öregapám mért nem akar a közelébe engedni.
- Attól tartok, nem hozzánk való, sem hozzád, sem hozzám. Évszázadok emelték magasra, elszakadt a valóságos élettől, más mértékkel mér, mint mi. Attól tartok, hogy a herceg környezetében, amelynek túlságosan tágak a határai, és túlságosan gazdag a levegője, elvesztenéd az egészséges mértéket... Milyen foglalatosság az, amelyet neked kínál?
- Pontosan még magam sem tudom, de országos fontosságú ügy lehet, ha minden erejével ezen munkálkodik...
- Igen - válaszolt kis hallgatás után Öregapa -, ez nem hangzik rosszul. Ennek azonban alaposan utána kellene nézni... Mielőtt végleges választ adnál, gyere haza velem. - Laci vállára tette csontos, kemény kezét -, a pusztán segíts nekem dolgozni. Látod, már öreg vagyok, kell a segítség. Fölszántottam a földet az ősziek alá, a búzát meg a rozsot elvetettem, de maradt még ugar, az is munkára vár, aztán a tavasszal is elkelne a friss erő. Fagy még nem volt, a tavaszi alá szánthatunk. Télen meg a ház körül akad dolog, a kis üvegházamban a palántákkal meg az amarilliszokkal. Szereztem hortenziát, ez most Párizsban divatos virág, a holland királynéról nevezték el, valahonnan délről hozták, évelő növény, ha jól bánnak vele, a szabad földben olyan bokrot hajt, mint az orgona. Ezzel próbálkozom...
Laci nem válaszolt, előbb elsápadt, aztán elpirult. Öregapa kis félmosollyal figyelte az unokáját.
- No, látod, egyelőre hát ezt kínálom neked; kísérletezés a növényekkel, őszi szántás, csendes esték. Gondolkozási időül nem is akármilyen... Ne válaszolj most, várok. Magam is utánanézek egynek-másnak...
Másnap Öregapa és Buttinger úr megmutatták Dömötör bácsinak a várost. Először a Hofburg elé vitték. Buttinger úr az épület arányaival büszkélkedett, mert mással nem dicsekedhetett. Azt, hogy mi tenné széppé belül, még csak el sem képzelhették, mert magukfajta egyszerű halandó a Habsburgok óriásivá dagadt ősi fészkébe be nem juthatott. Dömötör bácsinak megnőtt az önérzete hősi kalandja óta. Csak annyit jegyzett meg, hogy a Hofburg marha nagy, fölösleges kőhalom, és úgy véli, belül sem szebb, mint kívül. Schönbrunnt már nem illette ilyen szigorú kritikával. Öregapa, ahogy beléptek a Gloriette és a kastély közt kitáruló térre, nagyon csendes lett. Dömötör, aki morcos külseje alatt gyerekszívet rejtegetett, átvett valamit a bánatából.
Öregapa Friedrichre gondolt. A szász diák elcserélte Lacival a sorsát. Megmentette az ő kallódó unokáját. Felidézte képzeletben a nagy jelenetet. A világ urát, a dicsőségben edzett katonákat és azt a fiatal legényt, aki egy szál maga a nagy eszme mámorában szembeszállt velük. Fájt, hogy nem Laci volt ez a hős, és ugyanakkor ujjongó öröm fogta el, hogy mégsem ő volt.
- Bolond az ember - mondta fennhangon.
Buttinger úr rábólintott.
- Bizony az... szegény Friedrich...
A borostyánszínű égen gyöngyfényű felhők fodrozódtak, lágy, aranyos ősz volt, Öregapa mégis az ifjúság elmúlhatatlan tavaszi szépségét érezte a levegőben.
Szótlanul, szelíd barátsággal ballagott Buttinger úr mellett. Az végigmutogatta Bécset Dömötörnek. Látták a Stephanskirchét, képeivel, szobraival, rettenetes pincéjében a csontvázhalmokkal, a kapucinus sírboltot, a számtalan Habsburg-tetemmel - kiknek megboldogulását Dömötör némán, de őszintén helyeselte -, majd a sok pompás palotát, ismét csak kívülről, aztán a Grabent, a csillogó üzleteket, a suhanó fogatokat és a korzóra öltözött hölgyeket és urakat. Mintha sohasem lett volna háború, az előkelő tömeg csipkésen, selyemben-bársonyban, fényesen, kedélyesen nyüzsgött. Öregapa mérlegelő szemmel tekintett az emberekre, a gazdag házakra. Mindez épen maradt a háború után, és mégis a sejtjeiben érezte, hogy amit lát, por és hamu. Jelképe egyfajta életformának, államformának, lelkiségnek, de a több százados hatalom, mely megteremtette és őrizte, megöregedett, tartalmát vesztette, lényegében már elpusztult. Megújulás itt nem jöhet, előbb vagy utóbb beköszönt a vég. Mintha gyermekekkel sétálna, szelíden tűrte, hogy csacsogjanak és csodálkozzanak, üresen suhant el a füle mellett Buttinger úr és Dömötör latinnal és mimikával vegyes társalgása. Este a színházban sem fogadta be magába a látványt és a zenét. Csak az unokája járt az eszében. Vajon joga van-e így beleavatkozni a sorsába? - töprengett. Aztán döntött. Meg kell tennie, amit napok óta halogat. Le kell gyűrnie természetes ellenszenvét. Őelőtte annak idején nem nyílt olyan tág tér, mint most Laci előtt. Nem szabad gátolnia olyan pályafutást, amely talán számtalan közrendű ifjú fölemelkedésének a záloga - ha jól sejti Bertóthy szándékát. Elhatározta: bármilyen nehezére esik is, beszél a herceggel.
Elintézte, amit akart. Aztán várt. Laci késleltette az indulást.
Öregapa figyelte az unokáját, nem sürgette, de ahogy a napok múltak, amikor egyedül voltak ketten, kérdően felvonta a szemöldökét. Laci ilyenkor valamilyen még el nem intézett dolgára hivatkozva eltűnt az Arany Griff Öregapa számára ismeretlen zugaiban. Amikor már majdnem egy hete múlatták az Arany Griffben az időt, egy esős őszi reggel vállon fogta az unokáját, és keményen ráparancsolt:
- Most mindjárt öltözz fel szépen, és menj a herceghez elköszönni! Elég volt a nyavalygásból!
Lacinak még a foga is összekoccant, úgy meghökkent.
- Mindenképpen szükséges? Már mióta halogatom! Megköszönöm a jóságát levélben, s majd otthon, Magyarországon személyesen is...
- Félsz a palotába menni, ugye?
Laci örült, hogy bevallhatja:
- Bizony félek, Öregapám. Fáj ott nekem minden. Szégyellem, hogy nem az voltam, akinek lennem kellett volna, és nagyon nehéz a búcsú...
- Éppen azért ess át rajta mielőbb, mert nekem is fáj, hogy az unokám gyáva vitéz, és a herceg azt hiszi, nem tudod, mi a tisztesség.
Laci nem felelt, gyorsan szedte magára az ünnepi ruháját. Parancsnak engedelmeskedett, de hálás volt érte. Lesz, ami lesz, erőre kapott. Végigsietett a belvároson, a palota homlokzata elé került. Itt fájdalmas öröm érte. Bertóthy fogata a kapu előtt, Balázs pedig a kapuban várakozott. A herceg készül valahová, így nem kell belépnie az átkozott, felejthetetlen házba. Balázs mellé állt. Bertóthy már jött is kifelé. Balázs hamisan pislantott Lacira.
- Nem mondom meg, hová megyünk... A herceg megrázta Laci kezét.
- Éppen az Arany Griffbe igyekszem. Ülj fel gyorsan. Veled van beszédem. Hazamegyek, Magyarországra. Gondoltam, megkérdem, nem akarsz-e velem jönni?
Laci boldogan bólintott, köszönetet dadogott. De vajon mit szól ehhez Öregapa? A lovak patkói édesen csattogtak a kövezeten. A látóhatár kitágult, fényes, világos lett minden. Bertóthy nem nézett a fiúra. A feldúlt, fiatal arc megindította. Ő hozta ki a nagyvilágba ezt a fiút, az ő - bár öntudatlan - bűne, hogy Claire tragédiája Laci miatt vált teljessé. Lehet ezt jóvá tenni? Claire halott, de a fiú él, és ő felelős érte. Tudta, Laci föltekint rá, jónak és erősnek hiszi. Ő azonban nem sokat tart magáról. Józanul szemléli a nemes lelkű nagyúr jelmezében didergő, fáradt lelket. Mit tett eddig? Kényelmesen jóindulatú volt minden és mindenki iránt. A fiú azonban nem csalódhatik benne. Megpróbál olyan lenni, amilyennek Laci véli. Az ifjúság sokat kiván felnőtt hőseitől. Eszményíti az öregeket. De ha megsértik az eszményt, gáttalanul ítélkezik fölöttük. Sajnos, az ítélet a fiatalokat is sújtja: elpusztulnak az álmaik, megrongálódik a jellemük.
Óvatosan a mellette ülő fiúra pillantott. Az hálásan tekintett vissza rá. Bertóthy gondolatban elpirult - Laci is tele van bűntudattal. Gyorsan, könnyedén kezdett beszélni. Nem a lényegről. Dehogy! Azt nem lehet szóba hozni.
- Hideg ez a palota, télen kellemetlen. Bécs pedig bosszantó most. Unom már Metternich diadalmenetét. Elismerem, nagy tett volt a százharminchatmilliós hadisarcot nyolcvanötmillióra lealkudni, de mi, akik kissé járatosak vagyunk ezekben a dolgokban, tudjuk: Napóleon régi fogása a teljesíthetetlen hadisarc. Szeret rémületet kelteni, majd kegyesen nagylelkű engedményt tenni. Kínos ügy a magyar felkelés is. Nehéz kiigazodni benne. Alvinczy generális valóban használhatatlan fegyvereket osztott szét? Vagy azért hiányzott az elszántság, mert semmilyen ok, sem szív, sem lélek nem ösztönözte őket?
Vállat vont.
- Egy bizonyos. Most éppen megint torkig vagyok Béccsel! Otthon kell lennem! - Felsóhajtott. - De tudod-e, előbb mire vágyom? A ti földvári fogadótokra. Egy jót aludni a pehelydunna alatt. Beszimatolni édesanyád kamráiba. Beszélgetni apáduraddal a jövő évi termésről. Szeretem nézni a nagyvilágot abban a kis vidéki tükörben. Legalább egy hétig szeretnék pihenni az Arany Gúnárban. Aztán, ha a szüleid eleget örültek a fiuknak, eljössz hozzám sorra mindegyik birtokra. Ott előbb igyekszünk új módszerekkel lendíteni a mezőgazdaság ügyén, aztán pedig nekifogunk, és megvalósítjuk azt a bizonyos régi tervemet...
- Ó, uram, megszégyenít a jóságával!
- Csak ezt ne mondd! Semmi érzékenykedés. Az én kedvemért jössz. Nem is... Azért az országos ügyért, mert nehéz lesz nagyon, kemény fába vágjuk a fejszénket! Nagyapád a megmondhatója: néhány napja ellátott hasznos tanácsaival...
Selyemmel bélelt nagy batárban - kényelmesen elfértek benne - indultak másnap. A november szorgosan készítette elő a tél díszleteit. Erősen fagyott, az égen sűrű hófelhők gyülekeztek. Öregapa elgondolkozva bólogatott a párnázott ülésen. Ő beletanult az élet változataiba.
Bertóthynak a minap nem is került olyan nagy fáradságába meggyőznie őt az igazáról. Amint néhány határozott mondattal felvázolta tervét, a nyugalomba vonult halasi tanácsírnok azonnal belátta, a herceg elképzelése nagyszabású, szándéka nemes, a köz javának előmozdítását szorgalmazza. Ő maga csak büszke lehet rá, hogy Lacinak igen fontos szerepet oszt ebben a fontos munkában.
Dömötör bácsi élvezte a pompát. No, ha most látnák azok a huncut, bitang rendőrök! Meg a régi kollégiumbeli cimborái! Mégsem olyan mamlasz ő, amilyennek csúfolták!...
Öregapa és a herceg már a város határában élénk eszmecserébe bonyolódott. A francia irodalmat taglalták. Mindketten kamaszosan érzelgősnek bélyegezték Az új Heloise-t, szerelmes hőseikkel együtt, de a Társadalmi szerződés-ért halhatatlanságot jósoltak Rousseau-nak; mire Királyhidához értek, megegyeztek abban, hogy a császárság írói nem sokat érnek.
„Mit tudtok ti a szerelemről?!” - gondolta keserűen Laci.
Amikor elbúcsúzott Lizitől, összeszorult a szíve. Olyannak látta, mint legelőször. Szép, fiatal lány, titokzatosan vonzó; azért, mert még nem ismeri, vagy azért, mert már elvesztette. Lizi kék szeme, szőke haja világított ott benn a kapuban. Már a kocsi felé tartott, de meggondolta magát, sarkon fordult, felfutott a lépcsőn.
- Lizi - súgta lihegve -, ha elfelejtetted, ami volt, ha már nem haragszol, üzenj értem! Visszajövök érted...
A lány sápadtan, tűnődve hallgatott. Öregapa és Dömötör bácsi integettek, indulniuk kellett. A fogat kifordult az utcából, ő még mindig visszatekintett.
Mégis, ahogy távolodtak Bécstől, kopni kezdtek az emlékek. A fájdalom elzsibbadt, a nagy élmény hősei, mintha búcsút intenének, egyre inkább halványodtak, mintha lázas betegségben álmodta volna őket. Nemsokára már otthoni tájakon jártak. Pozsonyban megenyhülten érezte, hogy milyen valóságos, eleven, józanul határolt lett körülötte az élet.
A magyar Duna mentén nagy, kövér pelyhekben szállingózni kezdett a hó.
- Végre - mondta a herceg, - Nemsokára fehér lesz a világ. Szeretem a havat.
- Szép is - felelte Öregapa -, mindent betakar.
 |  |  |
|
|
|