|
|
|
Amióta fegyverszünet van, még több kocsi áll meg az Arany Griff előtt. De most olyan fogat érkezett, amelyet Laci nem várt, nem is várhatott, mégis tudta, eljön. Miért? Megérezte. Az utóbbi időben az idegei mintha kívül lettek volna a bőrén. A város valamennyire megnyugodott, a fegyverek már nem szóltak. Bonaparte ágyúi sem dörögtek; az emberek bíztak a békében, szomorú nyugalommal várták, hogy Napóleon elmenjen, és az ínség itt maradjon. Laci furcsállotta, hogy most, a viszonylagos nyugalom napjaiban vált elviselhetetlenül érzékennyé.
Önmagának is nehezen vallotta be, hogy szerelmes a hercegnébe. Nem szereti, dehogy! Szerelmes, és a szerelem azonos a fájdalommal, a gyötrő félelemmel, a fellobbanó gyűlölettel, a részeg boldogsággal. Fiatal volt, de most megtanulta; a szerelem betegség. És még többet. Azt, hogy Claire is azt érzi, amit ő. Ez a csoda. Ez a második csoda az életében, és mind a két csoda Bertóthyhoz kapcsolja.
A herceg fogata állt meg a ház előtt. A sok kocsi közül, amelyet ismert, megint egy másik. Eddig nem látta ezt a lila és arany empire pompával tetézett járművet, mégis érzi, hogy kié, és azt is, hogy ki jön benne. Nem tudott megmozdulni. Mereven állt az étteremben, feszülten figyelt, mikor szólítják.
Selyemsuhogás, és - bár nem érhetett idáig - már körülfogta Claire illata. Az érzékei fel tudták idézni a parfümöt. Súlyos, forró, bénító percek. Aztán egy józan hang, Buttinger úr kiáltott. Őt hívta, siessen!
Kilép az étteremből, Claire szembe jön vele a lépcsőn. Buttinger úr meghajolva kíséri, fél lépéssel hátramaradva. Laci is meghajol. A hercegné nagyon előkelő, hűvös, fölényes. Laci szíve összeszorul, kétségbeesetten boldog. Ő már tudja, mit takar az álarc. Ha nem így lenne, az asszony kedvesen, közvetlenül bánna velük.
- A herceg úr nem jött a kegyelmes asszonnyal? - érdeklődött Buttinger úr. - Büszke vagyok rá, hogy régebben megtisztelte a fogadómat.
Claire magasra tartja a fejét, kesztyűs kezét kissé felemeli. Hiányzik belőle a nyeles szemüveg, amellyel az arisztokrata hölgyek a polgári népet vizsgálják. Laci belül elmosolyodik - ó, milyen édes most Claire! Hiszen ő mindent tud róla, a perkálruhát, az ebédet a kiskocsmában és a bolyongást a szép tavaszi nap alatt. Amióta egymásra néztek ott-, a herceg szobájában, Claire olykor úgy élt benne, mint egy kislány. Ó, nem mindig, hiszen ennek az őrültségnek, a szerelemnek többféle formája van.
- A férjemet hivatalos ügyek tartóztatják. Én kikocsiztam, szép az idő. Szemembe ötlött az Arany Griff címere. Gondoltam, benézek.
Buttinger úr arcán egy vonás sem rezdült, de a szemében ott volt a gyanakvás. Mit akar ez az asszony? Féltékeny a férjére, és itt kutat valamiféle liaisont? Vagy megvizsgálja a terepet, a maga számára keres búvóhelyet? Ó, Buttinger úr ismerte az embereket, azért fogadós.
- Sajnálom, hogy nem üdvözölhetem a kegyelmes urat.
Mind a ketten Claire mellett álltak. Laci nem bírta elkapni az asszony tekintetét, elfordult tőle. De látta, hogy a halántékán a két ér gyorsan ver. És most fölcsendült a kedves, csacsogó hang, a fölényesség megszűnt:
- Úgy tudom, hogy Beethoven úr itt lakik. Szívesen hallgatom a műveit, gondoltam, beköszönök hozzá egy pillanatra.
Buttinger úr hevesen sajnálkozott:
- Elköltözött tőlünk, kegyelmes asszony. Sajnos, már nem a mi vendégünk. Bizonyára méltóztatik tudni, hogy gyakran változtatja a lakásait, nyugtalan kedély.
- Kár... - Claire nehezen kereste a szavakat, Laci előrelépett, a segítségére sietett.
- Óhajtja a kegyelmes asszony látni azt a szobát, amelyben Beethoven úr halhatatlan műveit alkotta? Az Apassionatát is itt írta. - Laci gátlástalanul hazudott. Nem, valójában nem sokat törődött Beethoven úr műveivel, bár őt magát csodálta, de azt a szonátát ismerte és szerette, mert Lizi gyakran játszotta, és Friedrich szinte egész nap dúdolta azt a melódiát, amelyre Lizi táncolni szeretett volna.
Claire, még mindig mint Bertóthy hercegné, hűvös udvariassággal megköszönte Laci indítványát.
- Ha nem zavarok senkit, szívesen megnézném.
- A szobában nem lakik senki - előzékenykedett Buttinger úr -, tiszteljük Beethoven úr emlékét. A lányom virágot szokott vinni abba a szobába.
- Méltóztassék felfáradni, kegyelmes asszony - udvariaskodott Laci.
Előrement, a hercegné követte. Buttinger úr csatlakozott hozzájuk.
- Nem szeretném feltartani a foglalatosságában - mosolygott rá fenségesen Claire. - A fiatalember majd segítségemre lesz.
Buttinger úr azonnal megállt. Már értette a dolgot. Szegény Lizi! Ezek az átkozott arisztokraták! Jóképű a fiú, lehet, hogy az asszonynak már régóta dolga van vele. Ő hozatta ide Bécsbe, az urával. Nem megy utánuk. A feleségének nem szól, Lizinek sem, hanem a fiút előveszi. Jó, jó, hasznos egy vendégfogadónak, ha a legmagasabb körökből látogatják. De ő jobb szereti, ha a herceg jön, és nem a hercegné. Muzsika... Beethoven... Gyenge hazugság.
Azok ketten szótlanul haladtak felfelé a lépcsőn. Laci egy fokkal hátrább, mint a hercegné. Már Anton is ott leselkedett a kis előcsarnokban, még a füle is kivörösödött a kíváncsiságtól. Buttinger úr paprikapiros lett a haragtól. Antont bekergette az étterembe.
Ők ketten ott álltak Beethoven egykori szobájában. Az ablak nyitva volt. az októberi napfény, mint az aranyszínű bor, beomlott. Tekintetük mámoros rebbenéssel találkozott.
- Elmegyünk Bécsből - suttogta a hercegné -, látni akartam. Búcsúznunk kell. A férjem nem akar tovább itt maradni, azt mondja, szomorú lesz a tél a fővárosban. Útra kelünk, mielőtt az őszi esők feláztatnák az utakat.
Az ajtó nyitva maradt. Az asszony nem törődött vele, átölelte a fiú nyakát.
- Nem bírok úgy elmenni, hogy ne lássalak még egyszer. Ebben az illatos, forró, szerelemtől homályos fészekben - a két kar között a fölé hajló arc és lángoló szemek fogságában - arra gondolt: „Most ő tegez engem.” Mélyet sóhajtott.
- Isten vele, Isten vele...
Mást nem tudott mondani. Az járt az eszében: teljesítenie kell a feladatát, itt az ideje. Akkor pedig csakugyan utoljára látják egymást.
- Utánam kell jönnöd. Én nem beszélhetek vele erről, te kérd meg a férjemet, hívjon a birtokra. Mi lesz a dolgod? Valamit csak kitalálunk. Hazudunk...
Laci eddig szorosan átfogta. Ölelése most lazult, megütötte az, amit az asszony mondott, hallgatott. Elengedte Claire-t. Borzongott, szíve akadozva vert, fiatal, egészséges teste kívánta azt, akit szeret, de megvetette érte önmagát.
- Nem tehetem, ő jó hozzám.
- Ő... ő fontosabb? - Claire keserűen felkacagott, és suttogva folytatta: - Tudnál nélkülem élni?
A fiú nem akarta látni az asszonyt. Ha ránéz, nem képes ellentmondani. Ebben a pillanatban szinte gyűlölte.
- Megpróbálom.
- Én nem akarok nélküled élni.
Claire arca eltorzult, könnyek öntötték el a szemét. Laci nem bírt síró nőt látni, gyalázatos zsarolás a nők sírása. Claire úgy sírt, mint egy kislány, így sírhatott elhagyottan valamikor Koblenzban. Mi lesz vele?
- Nem csalsz meg senkit! - suttogta a zokogás szünetében. - A herceg nem törődik velem. Egyedül hagysz? Nincs szíved?
Laci megfogta a hercegné karját. A kegyelmet kérő szerelmes, aki megalázza magát, rabjává teszi a másikat. Elviselhetetlen érzés az, hogy csak gonoszság árán szabadulhat tőle. S ez viszolygást kelt. Hihet neki? Hogyan feltételezheti azt, hogy ő hazudik a hercegnek?! Hogy alattomban lopózik be a házába?!
Az utcai kapu hangosan csapódott. Laci szótlanul intett az asszonynak, kiment a folyosóra, Claire kénytelen volt követni. Két fiatalember állt lent az előcsarnokban, éppen szobát rendeltek, Wurm úr az étterem felé indult. Laci visszatartotta a hercegnét. Amikor becsukódott az étterem ajtaja, megindult lefelé.
- Erre kérem, kegyelmes asszony.
Nem nézett hátra, csak a ruhasuhogást hallotta maga mögött, olyan volt, mint a nagyon halk muzsika, néhány lebegő hegedűszólam.
Buttinger úr bukkant fel a lépcső alján.
- Érdekesnek találta Beethoven úr szobáját a kegyelmes asszony?
Claire megtörölte a szemét, ismét fölcsendült a fölényes, hűvös hang:
- Több, mint érdekes: megindító. Körülfogott a lángész légköre. - Az asszony nem volt muzikális, gyerekkorában már nem volt alkalma zenét hallgatni vagy tanulni. Hirtelen eszébe jutott, mivel invitálta őt Laci. - Mintha még itt zengene abban a szobában az Apassionata...
Buttinger úr mélyen meghajolt, Lizire gondolt, s a hercegné mellé szegődött, mellőzve Lacit. Egyébként is úgy illik, hogy az ilyen magas rangú dámát maga a fogadós kísérje a kocsihoz. Fölsegítette a hercegnét, gondosan betakarta a lábát, hogy meg ne fázzék, egy pillantást vetett a kis ülésen helyet foglaló komornára. A bécsi lány arca szokatlanul merev. Buttinger úr értette ezeket a kifejezéstelen arcokat. A cilinderes, pofaszakállas kocsis felemelte az ostort, és a fogat már el is tűnt az utcából. Laci még ott állt a fogadó előtt.
- Szép asszony - szólt Buttinger úr.
Laci nem válaszolt. Az ő arca is olyan merev volt, mint azé a kis komornáé. Ezek a semmitmondó arcok őrzik a titkokat.
„Szegény Lizi - töprengett Buttinger úr -, hát ezért késik az eljegyzés! Kellene azzal a komornával beszélni, mielőtt a fiút vallatóra fogom. Látott egyet-mást az asszonya mellett. Aztán majd meglátjuk, mi lesz. Lizi egyelőre ne sejtsen semmit.”
Lizi nem akart tudni Laciról most semmit. Kerülte még azt is, hogy egyedül legyenek. A szokásos bohó játék, minden ártatlan könnyű csók, a vidám kergetőzés a szobákban sértette volna a schönbrunni reggeli séta emlékét. Maga sem értette, miért... Neki Lacihoz kell hűnek lennie, és nem Friedrichhez. De Friedrich olyan magányos, olyan szomorú, Laci pedig jókedvű, magabiztos, életrevaló. Igaz, ő Laci menyasszonya, neki tartozik hűséggel, hű is lesz hozzá, de a búcsú kísérte, mint a hold árnyéka.
Megkönnyebbült, hogy visszamehetett Schönbrunnba, és végezhette az életét rendszerbe kényszerítő könnyű munkát. Reggel várni a grófnéra, segíteni a fürdésnél, öltözésnél, veszekedni a morcos öreg lakájokkal, kitérni a gárdisták udvarlása elől, gondozni Walewska ruháit, eltűnni, ha a francia császár berobban a szobába, és megcsodálni Bonapartét, ha szemlét tart.
A nap ragyogó központja a szemle volt. Erre csaknem úgy készültek maguk is, mint a katonák. Fegyvert ugyan nem fényesítettek, de a legszebb ruhájukat vették fel, ő is, a grófné is. A hajukat újrafésülték, figyelték az órát, hogy idejében ott legyenek a bálteremben, mert a császár, amint belovagolt a térre, keményen felkapta a fejét, hogy ellenőrizze, ott vannak-e ők az ablakban.
Ott voltak.
Ott voltak október tizenkettedikén is, azon a lágy, őszi fénnyel megvilágított napon. Lizin a vasárnapi komornaöltözet volt, Walewska rózsaszín ruhát viselt, a szokatlan, könnyelmű szín Lizi szerint csodaszéppé tette. Lizi zsámolyon állt, mert kicsi volt, Walewska az ő vállán pihentette a kezét. Lizi, mint a bohókás kis macskák, az asszonyához törleszkedett. Jólesett megérinteni, hiszen oly egyedülvalók ők ketten ebben az irdatlan nagy kőrengetegben.
A grófné előrehajolt. Egy pillanattal előbb érezte: most szólalnak meg a fanfarok. Csakugyan: a kürtök megtöltötték a forradalom izgatott dallamával az álma tag osztrák levegőt. A katonák még magasabbra emelték fejüket. A háromszínű zászlók véres fejű sárkányokként suhogtak a fehér felhők alatt. A dobok peregtek: a császárt jelentették. Veszélyes vágtában tört be a tér közepére, mintha rohamra indulna, majd egyetlen rántással megállította paripáját. A tisztelgés vezényszava ropogott, mint a fegyvertűz. A császár felnézett az ablakba. Ők mind a ketten szívükre szorították a kezüket. Mindig így tettek, ha meglátták. Az öntudatlan öröm és rémület mozdulata.
A császár visszafogta a lovát, elléptetett a katonák előtt. Egy intéssel, egy mosollyal, egy szóval jutalmazta őket, amint ismerős arcot fedezett fel közöttük.
Walewska a lány vállába kapaszkodott.
- Mi ez?
A polgárok közül magas fiatalember vált ki, a császár felé indult. A katonák nyugodtan nézték. A fényes marsallok még a fejüket sem fordították meg, csak Duroc ugratta előre a lovát. Ez a fiatalember nyilván kérvényt nyújt át a császárnak, ő veszi át tőle a papírt.
Lizi szíve a torkába ugrott. Rekedten felsikoltott.
A sikolyra Walewska jajdulása válaszolt.
A fiatalember magas volt, a karja hosszú, kezében tőr villant, könnyen elérheti a császárt.
Walewska az ablakra borult, Lizi támogatta. Mind a ketten megdermedtek. Lizi térdre rogyott. A száját olyan erősen szorította össze, hogy a fogai nyomán kiserkedt a vér - csak most ne kiáltson!
Az egyik gárdista előreugrott, megragadta a merénylőt, egy másik mellette termett, a karját fogta. A császár lehajolt a nyeregből. Walewska látta, kérdez valamit a fiatalembertől, és az válaszol. De hogy mit beszélnek, nem hallotta. Aztán nem történt más.
A császár ellovagolt.
Lizi vinnyogva roskadt össze. A teste erőtlenné vált, mintha nem lennének csontjai. Vad sírást hallott. Ki sír? Csak mikor a tenyere megtelt könnyel, jött rá, ő zokog. Mit látott? Semmit, a szemlét, a szép parádét, amelyet már hónapok óta megfigyelhet. Azt, hogy egy fiatalember magasra emeli a karját, s valami fényes tárgy megvillan a levegőben. Senki sem halt meg. Miért kell ettől félni? A franciák bevonulása előtt sok sebesültet és halottat hoztak Bécsbe. Megszokta a háborút. Most mégis rettegve zokog, elfogyott a lélegzete, a szíve hézagosán ver.
Valaki talpra segítette. A császár udvari marsallját szalajtotta föl a palotába Walewskához.
- Nyugodjék meg, kisasszony - szólt Duroc tábornok -, a császár sértetlen, a grófné nála van.
Lizi csak most vette észre, hogy egyedül jajgatott a nagy teremben.
- Mitől fél? - nyugtatta Duroc. - Nincs semmi baj...
A karját kínálta Lizinek, ami meghatotta volna a lányt, ha tud gondolkozni. Ilyen nagy úr, a császár környezetéből, és milyen udvariasan bánik egy komornával...
Nem bírt gondolkozni. A sírás megszűnt, de egész teste reszketett. Nem mondhatta meg, mitől fél. Az a fiatalember, ott lent a téren, kezében a megvillanó aranytőrrel: Friedrich!
Bertóthy a külügyminisztériumban találta Metternichet. Éppen olyan feleslegesnek tartotta a találkozást, mint a szentpétervári utazást, de ha megígérte I. Ferencnek, hogy teljesíti a kívánságát, hát legyen meg őfelsége akarata. A Bahlhausplatzon, Kaunitz szobájában székelt Metternich, ez a külügyminiszter hivatala. Az íróasztal a nagy kancelláré volt. Az első nap, amikor a hódító külsejű férfi leült mellé, megfogta a barokk asztal lapját. Erősen megragadta. Elhatározta, sokáig nem fogja elengedni, de azt még maga sem hitte, hogy majd negyven évig marad itt.
Bertóthyt mosolyogva köszöntötte, végighallgatta az érveit, és sűrűn bólintott.
- Igaza van, hercegem, itt az ideje, hogy megkössük a békét.
- Immár kedvezők a körülmények?
Metternich vállat vont.
- A körülmények csak az én számításom szerint lesznek igazán kedvezőek, addig még eltelik néhány esztendő.
- Nos, akkor miért halogatjuk tovább a dolgot?
- Ha a császárom úgy kívánja, hogy békét kössünk - szólt a külügyminiszter méltóságteljesen -, akkor békét kötünk.
Bertóthy bólintott. Metternich rosszul számított. Lehet, hogy a jövő igazolja, de mindazok a szerencsés körülmények, amelyeknek be kellett volna következniük, nem következtek be. Wellesley kivonult Portugáliából, Antwerpenben megszűnt a feszültség, Andreas Hofer felkelése elbukott (amikor Mantuában kivégezték, halála előtt még odakiáltotta a franciáknak: „Éljen a mi jó Ferenc császárunk!”, de a „jó” császár, akiért Hofer az életét áldozta, még azt is megtiltotta, hogy ennek a senki tiroli parasztnak akár csak a nevét is kiejtsék, hiszen rosszkor kifejtett vad hazafiságával Napóleon haragját megint Ausztria ellen ingerelte); az idő Bonaparténak dolgozott. Bertóthy erre egyetlen célzást sem tett. Nem az a fajta ember volt, aki bölcsessége bizonyításával kellemetlenkedik. Metternich méltányolta a tapintatát. Kérte, mielőbb látogassa meg feleségével együtt, ne csak a politikai ügyek kössék össze őket. Bertóthy megemlítette, nemsokára elhagyják Bécset, de boldog lenne, ha a herceg vadászni jönne valamelyik magyarországi birtokára. Mind a két meghívás kecses formaság csupán. Illendő rokokó játék, egyáltalán nem kívánják egymás társaságát.
Ez a Metternich kikent-kifent, elmés férfiú, tökéletes arisztokrata, annyi szent: erkölcsei oly lazák, elvei oly szilárdak, hogy Isten mentse meg azt az országot, amelyre rosszindulattal tekint. Ragyogó és elbűvölő megjelenésű, ügyismerete széles körű, tekintélye hatalmas - de igen súlyos szellemi hibában szenved, ami meghamisítja államférfiúi ítélőképességét. Nem lát középutat forradalom és zsarnokság közt, s mert minden megújulást rögeszmésen gyűlöl, teljes erejével igyekszik majd elnyomni a népek fejlődésének lelkét: ha a történelem menetét feltartani nem is tudja, Magyarország előrehaladását minden téren és minden eszközzel késlelteti majd és akadályozza, ez, sajnos, már most bizonyosnak látszik...
A külügyminiszter az ajtóig kísérte a herceget.
- Azt hiszem, nem tud a merényletről.
- Milyen merényletről?
- Bonapartét a mai szemlén megtámadta egy fiatalember.
A herceg meghökkent.
- Megsérült?
- Nem. A gárdistái jól vigyáznak rá.
- Kínos ügy. Ez sietteti a békekötést?
- Ó, nem - Metternich elmosolyodott -, bennünket a merénylet nem érint, fájjon miatta a szászok feje. A merénylő Jénából jött, szász egyetemi hallgató. A tőr pedig, amelyet használni akart, jellegzetesen francia ötvösmunka. Emiatt Bonaparte rendőrsége törje a fejét.
- Hogy hívják azt a fickót?
- Várjon csak - Metternich megjátszottá, hogy az ügyet mellékesen kezeli, holott minden részletet pontosan ismert -, valami Stapss, igen, Franz vagy Friedrich Stapss.
Bertóthy, hogy ne fusson a külügyminisztérium lépcsőjén, visszafogta magát, de a Bahlhausplatzon már egyetlen ugrással termett várakozó kocsiján, hajszolta a lovakat. Könnyen bejutott Schönbrunnba. A szolgálattevő kamarás, aki Walewska lakosztályának előszobáját őrizte, azonnal bejelentette a grófnénak.
Walewska sápadt volt, megviselt, mégis megörült a hercegnek.
- Végre egy ismerős, kedves arc ezen a nehéz napon!
- Nagyon jó hozzám, grófné.
- Ön is jó volt hozzám a mi hosszú utunkon.
Bertóthyt megsimogatta, hogy többes számban említi az utazást. De most nehéz feladat áll előtte. Be kellett vallania, hogy néhány nappal ezelőtt szolgálatába fogadta a császár merénylőjét. Ezt nem hallgathatja el. Az asszony fátyolosan mosolygott.
- Bocsásson meg, ez őrültség. Régóta ismeri?
- Dehogy, egy nappal azelőtt jelentkezett nálam, és már másnap eltűnt.
- Nos, hát mit akar? Semmi köze sincs hozzá.
- A hallgatás sérti a becsületérzésemet.
- Úgy tudom, egykor diplomata volt.
- Hála Istennek, ma már nem vagyok az.
Walewska pár pillanatig tűnődött.
- Meg akarja menteni a fiatalembert? - kérdezte.
- Szeretném. Sajnálom, tennem kell érte valamit.
- Egyedül ő tehet önmagáért valamit.
- Ezt nem egészen értem.
- Azonnal meg fogja érteni. Bonaparte megkérdezte Friedrich Stapssot, miért akarta megölni. Azt felelte: azért, mert amíg a császár él, nem lesz béke a földön. Furcsán hangzik, mégis azt hiszem, a császárnak megtetszett ez a fiú. Tudja, ő minden viszonylatban méltányolja a bátorságot. Aztán meg... - Walewska felsóhajtott - talán szokatlan gondolatai támadtak - Stapps becsületszavát kérte, arra akarta rávenni a fiút, esküdjék meg, hogy nem követ el ellene még egy merényletet. Abban az esetben büntetlenül szabadon engedik.
- Emberismerő, bízott a fiú becsületszavában.
- Különösen jóindulatúnak mutatkozott.
- Tehát a fiú megmenekült?
- Friedrich Stapps határozottan kijelentette, nem adhatja a becsületszavát, mert ha módjában lesz, ismét megkísérli a merényletet.
Bertóthy nem tudott szóhoz jutni.
- Nagyszerű fiú! - mondta ki helyette Walewska.
Bertóthy megindultan hajtotta le a fejét. Ez az az asszony, akivel neki előbb kellett volna találkoznia az életben. És Walewskát, ahogy a férfi komoly szemébe nézett, sóvárgás fogta el: miért nem került az útjába ez az ember, mielőtt Napóleont megismerte? Ez nem dobta volna oda zsákmányul a hódítónak, hogy a hazáját megmentse. Ha kell, meghalt volna ő maga a hazájáért.
- Ön csodálja ezt a fiatalembert, aki a császárt meg akarta ölni?
- Az ifjúságát csodálom, a bátorságát, a békevágyát. Mindebben együtt az eszme tisztaságát.
- Én az ön emberi nagyságát csodálom, grófné.
- Ennek nyoma sincs bennem, higgye el. Más ez. Sajnos, mindent megértek. Ez jellemem gyöngesége. Megtanultam, nemcsak egy igazság van, az igazság többféle. Ezért nehéz élni.
„Baj, hogy borzadok a jelenetektől - gondolta a férfi -, le kellene előtte borulni.” De csak ennyit mondott:
- Itt őrzik?
- Igen, itt, a gárdisták szobájában. A császár még magához rendeli. Érdekli a fiú. Máskor háborús időben nem sokat habozott. A szász diákban van valami, ami hat rá. Ő sokat foglalkozik a latin történelemmel. Ma az ebédnél azt mondta: ez az őrült szász egy rosszul sikerült római jellem. De a lelke mélyén nem tartja rosszul sikerültnek.
- Hogyan menthetnénk meg?
- Csak ő mentheti meg magát. A császár ragaszkodik Stapps becsületszavához.
- Rá kellene bírni...
- Próbáljuk meg - hajolt közelebb Walewska grófnő Bertóthyhoz. - Beszéljen vele. Duroc tábornok, az udvarnagy, jó barátom, ő megteszi nekem, idehozza Stapssot az én szalonomba. Remélem, maga ráveszi, hogy változtassa meg az elhatározását.
- Köszönöm, grófné, megkísérlem.
Hosszan egymásra néztek. A szemük bevallotta mindazt, amit nem mondhattak el egymásnak. Kis csend támadt.
- Grófné, megtisztelt azzal, hogy érzelmeit feltárta előttem, amikor együtt utaztunk. Ez a fiatalember azt akarja megölni, akit ön szeret, és most a segítségére siet?
- Kissé bonyolult érzés, de ön megért, tudom. A kísérlet reménytelen volt, igaz, de ugyanaz a hősi indulat fűtötte, amiből nagyon sok szorult Napóleonba. A császár is ilyen elképesztően bátor lehetett fiatalkorában. Ha ez a szász fiú, miután a merénylet nem sikerült, az életéért könyörög, nem sajnáltam volna, ha kivégzik, de mert vállalja tettéért a következményeket, becsülnöm kell. Szeretném, ha élne.
Duroc jelentette a császárt. Bertóthy búcsúzott. Walewska kamarása lekísérte a lépcsőn. Megegyeztek abban, hogy a bécsieket nem érheti vád.
- Egyetlen osztrák sem kísérelt meg merényletet elkövetni őfelsége ellen - szólt a kamarás, mintegy dicséretképpen. Azt hitte, a herceg osztrák.
Két gárdista kísérte fel az egymillió guldenes szobába Friedrichet. A császár intett nekik, hagyják őket magukra. A gárdisták engedelmeskedtek, bár aggódtak urukért. Duroc volt még a szalonban. A császár halkan szólt, ő is kiment.
Friedrich az ajtónak támaszkodott, ahová a gárdisták állították. Sápadt volt, a szeme sötéten csillogott. Még élt, és élete árama erős és hatalmas volt ezen a napon. Megtette azt, amire évek óta készült. Ha kudarcot vallott, akkor is jól tette, mert figyelmezteti az ifjúságot - testvéreit a játékokban, álmokban és szerelmekben -, hogy nagy célok vannak, és nagyot cselekedni kötelező. Ki legyen bátor, ki hozzon áldozatot, ha nem az, aki fiatal? Akinek friss a vére, frissek az érzései, aki mindent magába fogad, érzékel, felfog, akinek van ereje hozzá, hogy megváltoztassa az öreg és elkopott világot.
A császár szokott módján, változó gyorsasággal járt-kelt a szobában. Nézte a fiatalembert, érdeklődve, szinte kíváncsian nézte. Szőke, sápadt, hosszúra nyúlt, vértelen. Ilyen merényletet délfranciától várna az ember, sűrű vérű, izmos, alacsony, fekete hajú legénytől. Leült az asztalhoz, a székre mutatott a fejével. Friedrich is leült.
- Miért akart megölni?
- Megmondtam, uram.
- Azt hiszi, ha engem megöl, nem lesz többé háború a világon? Nagy Sándor is meghalt, Caesart is megölték, azt a vidám, francia Henriket is, és a háborúk mégsem szűntek meg. Nos?
Friedrich vállat vont.
- Tetszetős póz ez, ugye? Brutus akart lenni?
Friedrich tétován elmosolyodott. Napóleon nagyot nézett:
- Mi a manó! Azt sem tudja, ki volt ez a római?
- Nem, uram, hanem a véleményével nem értek egyet. Brutus a nagybátyját ölte meg, lehetséges, hogy az apját. Azért ölte meg Caesart, mert az meg akarta változtatni a római köztársaság alkotmányát. Az analógia nem felel meg! Ön már császár, uram, Caesar csak akart egyeduralkodó lenni.
- Hallja, ne tanítson engem! - rivallt rá Bonaparte. - Én is konyítok valamit az ókori történelemhez!
- Bocsánat, uram, csupán a hasonlatot nem tartottam megfelelőnek.
Napóleon elnyomta a mosolyát. Kedvtelve pillantott a fiúra. Még sokra vihetné. Bátor fickó. Elmés vitatárs, talán jó katona is.
- Jénából jött?
- Igen, ott jártam egyetemre.
- És ezt tanulta?
- Ha a merényletre gondol, uram, tagadó választ kell adnom. Fichte professzor a jénai egyetemen az Isten lényegét akarja megvilágítani számunkra - félrehúzta a száját -, azaz számomra már nem.
- No és mi az Isten? - vetette oda mellékesen a császár.
- Hosszú lenne a professzor úr elméletét taglalni - kérdően nézett Napóleonra -, gondolom, arra már nem lesz időm.
- Magától függ, mennyi ideje lesz.
- A lényeg az - Friedrich elengedte a füle mellett a császár válaszát -, hogy a cselekvés az Isten, az állandó cselekvés.
Napóleon bólintott.
- Nem rossz, ebben van valami. - Felpattant a helyéről. - No de hát maga éppen a cselekvés ellen lázad!
- Uram, nem a háború az egyedüli cselekvés.
- Furcsa! - A császár körüljárta Friedrichet. - Sajnos, nincsen elég időm arra, hogy magával foglalkozzam, gyorsan kell döntenie! - A keze megmozdult, majdnem megcibálta a fiú fülét, ahogy a kedves katonáiét szokta. - Hogy állunk a becsületszóval, fiatalember? Helytelen tőlem, hogy magával ennyit foglalkozom, de a csodabogarak olykor érdekelnek. Tudja, milyen világtörténelembe illő ajándék az, hogy én bízom a maga becsületszavában?
Friedrich felállt, csak most kapott észbe, hogy Napóleon szaladgál körülötte, és ő majdnem kényelmesen ül.
- Megtisztel vele, uram. A világ meghódítójához illő ajándék...
Napóleonnak tetszett a válasz.
- No és? Akkor hát mi baja velem?
- Megmondtam már. Amíg ön él, nem lesz béke a földön. Ön a háború cselekvő istene.
Napóleon kedvtelve bólintott.
- Jó a stílusa. Kár magáért.
A gyász bíborosan izzó színével borított szoba tükrözte mindkettőjük alakját. A császár izgékony, folyton mozgó figura, Friedrich elszántan mozdulatlan.
- Hány éves?... Egészen fiatal. Nem sajnálja magát?
- Nem, uram. A százezreket sajnálom, akiket ön megölt.
A császár dühösen vállat vont.
- Őrült. Mit tud maga a világpolitikáról? Nekem harcolnom kell. Franciaországból a háború csinált nemzetet és nagyhatalmat. Nekem az a feladatom, hogy győzzek, és bebizonyítsam az elpuhult, nyomorult Európának: csupán egy dicsőséges nép és egy dicsőséges császár uralkodhatik rajta. Ha én nem fenyegetem szüntelen a gyáva söpredéket, összeomlik az az óriási mű, melyet a dicsőséges háborúk teremtettek.
- A béke is lehet dicsőséges, uram.
- Frázis - vont vállat Bonaparte. - A béke megerősíti az ellenségeimet. Anglia és más hatalmak nem tűrik, hogy császárságom fennmaradjon.
Az asztalon ott feküdt az aranymarkolatú tőr. A gyertyák fényében hívogatóan csillogott. Napóleon háttal állt az asztalnak. A játékos vakmerő izgalmával várt. Friedrich nem mozdult. Mardosóan forró pillanatok múltak el. Napóleon ismét Friedrichhez fordult.
- Semmi? - kérdezte híres, elbűvölő mosolyával. - Mért nem használta a tőrt? Alkalmat adtam rá.
Friedrich elmosolyodott.
- Érdekelt a beszélgetés.
A császár hosszú, vad kaszárnyakáromkodásban tört ki. A csengőért nyúlt. A hideg ezüsthang sikongott. Duroc belépett.
- Vigyék innen ezt a fickót - mordult rá a császár. - Gyorsan vigyék! Egy éjszakát még adok neki, hogy gondolkozzék.
Friedrich nem értette jól a francia mondatokat. De mintha Napóleon azt üvöltötte volna: ez a fickó akár gascogne-i is lehetne.
A hercegné egész nap várta Lacit, levelet küldött neki, jöjjön a hátsó titkos lépcsőn. A kulcsok nála voltak. A herceg a városban van elfoglalva. Claire azt is tudta, hogy Metternichhez hivatalos, de mindez meg sem érintette a képzeletét. Az emlék már halott.
Nyugtalanul jött-ment a nagy házban, leselkedett az első emeleti ablakban, bár tudta, Laci nem jöhet az utca felől. Titkolóznia kell. Csak most ébredt rá, mi a szerelem. Sajnálkozva, gúnyosan gondolt arra a kótyagos lányra, aki valamikor beleszeretett az öntelt piperkőcbe, bár az még csak egy lépést se tett feléje. Az ifjúság őrült álmai! Tíz évig az a koblenzi ostoba csitri irányította az életét, az ifjúság ábrándjait dédelgetve. Laci mellett ő is fiatalnak érzi magát. Joga van megragadni a boldogságot. Az elmúlt hónapok képeit vonultatta el maga előtt. Amióta tudatossá vált benne, hogy szereti a fiút, új fényt, új színt kapott minden óra. amelyet együtt töltöttek. Határozott: nem szalajtja el a lehetőséget. Legyőzi a fiú kétségeit. Képtelen arra, hogy elhagyja nélküle Bécset. Mintha a temetőbe indulna, ha nélküle kel útra Magyarország felé. De Lacinak vele kell jönnie!
Visszament a szobájába. Már készülődtek az utazásra, komornája a ruhákat válogatta. A lány örült, hogy elmehet a szomorú fővárosból. A komorna halkan dudorászott, Claire szívesen hallgatta. Talán még ő is énekelt volna. Lacit várja. Lacinak jönnie kell.
A lány nem találta Claire egyik bundáját, ő a gardróbszobában megmutatta, melyikre gondol. Itt is az ablak vonzotta, holott az az udvarra nyílt. Hans úr beszélgetett ott egy férfival. Mintha látta volna már valahol ezt az embert. Jelentéktelen bécsi kispolgár, meglehetősen cicomásan öltözve. Hogy kerül ide? A férfi elment, Claire megfeledkezett róla. Később a szabója és a divatárusnő jelentkezett. Ott a pusztán nagyon szép akar lenni, új ruhákra van szüksége. A próba hosszú ideig tartott.
A herceg nem jött haza ebédre, Claire a kis szalonba hozatta az ebédet, így szokta, ha egyedül volt. Hans úr ügyelt a felszolgálás rendjére, mindent nagyon pontosan és szertartásosan csinált. Példát akart mutatni a hercegnének, akinek viselkedésével még mindig nem volt elégedett. Hans úr azonban ma ideges volt. Megzavarta Wurm úr látogatása. Utálta ezt a rossz modorú, nagyképű rendőrt. Bosszantotta, hogy betolakodott a palotába, és kérdéseket intézett hozzá. Hogy meri firtatni ez a senkiházi a Bertóthy-palota belső életét?! Úgy felháborodott, hogy közölte vele, a külügyminiszter úr őexcellenciája a napokban náluk vacsorázott.
Wurm úr elballagott. Bár faarcán semmi sem látszott, belül gondba borult. A vérében volt, hogy szaglásszon, mert hasznot hajtott a mestersége. Homályos gyanú gomolygott benne, de nem tudott adatokat szerezni, pedig szükségesek, akár felhasznál belőlük most valamit, akár elteszi őket későbbre. Ha ma közöl tényeket a rendőrfőnökkel, előléptetik; ha később mesterkedik terhelő bizonyítékaival, zsarolhat. De az öreg komornyikból semmit sem tudott kiszedni.
A hercegnének jó étvágya támadt, az élet üteme meggyorsult, az unalom szétfoszlott, az üresség megszűnt. Végre eszik!
Mindig éhezett. Gyerekkorában ételre, a rokonai között szeretetre, aztán szép, tiszta, fiatal szerelemre, később megértésre és megbocsátásra - most? -, most a boldogságból akar jóllakni. Laci vele jön.
Vidáman falatozott. Barátságosan fogadta a komornyik szolgálatát. Megdicsérte Hans urat, meghagyta neki, közölje a szakáccsal, jól működött. Aztán az öreg komornyikkal beszélgetést kezdett. Kedves akart lenni.
- Ki volt az az idegen ember délelőtt az udvarban?
- Titkosrendőr, kegyelmes asszonyom - válaszolt zordan Hans úr. Minek erről beszélni? Hans úr feleslegesnek tartotta efféle alacsonyrendű ügybe beavatni a herceg úr feleségét.
- Mit akart?
- Hát csak bejött megkérdezni, nincs-e valami panaszunk, rend van-e a környéken.
- Ennyi volt az egész?
- Ennyi, kegyelmes asszonyom. Mindössze azt mondta még, hogy ma Schönbrunnban a szemlén egy fiatalember megtámadta a francia császárt.
A hercegnét csaknem földhöz vágta a rémület, nehezen sikerült elnyomnia a sikolyt.
- Milyen fiatalember?
- Azt mondja, jól öltözött fiatalember, nem afféle csavargó vagy csőcselék. - Hans urat is foglalkoztatta ez a momentum. - Azt mondják, aranytőre volt. Nagyon értékes aranytőr.
Claire nem mert mozdulni. Belekapaszkodott az asztalba. A szoba megfordult körülötte. Elszédült. Tehát Laci megpróbálta elkövetni a merényletet!...
- A francia császárt nem érte baj, ott voltak a gárdisták, a fiatalembert elfogták.
A hercegné összetapadt, száraz ajkai nehezen formálták meg a szavakat.
- Nem tudja a nevét?
- Nem is kérdeztem...
A komornyik kissé felengedett, emberibb lett.
- Engedelmével, kegyelmes asszonyom, ilyen háborús időben jobb minél kevesebbet tudni! - Meghajolt. - Kegyeskedik még valamit parancsolni?
Claire nemet intett. Megvárta, míg Hans úr kiment a szalonból, átrohant a szobájába.
Laci mozdulatlanul állt. Mit mond majd a herceg? Rettenetes, hogy ő az egyetlen ember itt Bécsben, akihez bizalmas lehet, de hát Claire férje! Ezt nem mondhatja el neki. Addig nem szólhat, amíg a herceg a fejére nem olvassa a bűnét. S most itt vannak mind a ketten, Beethoven egykori szobájában. Lent az étteremben és a különszobákban annyi vendég zsivajgott, hogy ide jöttek fel beszélni. Beszélni? Egy hang nem jön ki Laci száján, a torka összeszorul, legjobb lenne meghalni. Nem feltételezte volna önmagáról, hogy ilyen gyalázatra képes, így, szemtől szemben Bertóthyval, fogja föl egészen, mekkora aljasság beleszeretni a hercegnébe. És hozzá még ez a szoba, ez a szoba, ahol tegnap átölelve tartották egymást... Nem, erre nem is lehet gondolni. A herceg megfogta Laci vállát.
- Te tudtad?
Laci nem felelt.
- Miért nem beszéltél róla? Ezt az őrült fiút elhoztad hozzám. Ha őszintén beszélsz, a segítségére lettem volna, s nem következik be a szerencsétlenség.
A világ kitágult, az élet újra megindult, Laci mert kérdezni.
Míg a herceg néhány gyors mondatba sűrítette a lényeget, Lacin az első pillanatban a felszabadulás pompás érzése suhant át, de aztán ismét elmerült a szégyenbe. Ő akarta Bonapartét megölni! Soha Friedrichhel nem beszélt a merényletről. Titokba senkit sem szabad beavatni. Claire, igen, de ő más. Claire ölt már embert, neki megígérhette, hogy a tőrével ítéletet tesz. Friedrichet kedvelte, de holdkórosnak tartotta, álmodozónak, kevesellte a bátorságát egy olyan semmi dologban, mint a leányszöktetés. Most Friedrich olyan magasra nőtt a szemében, hogy a feje a felhőket éri.
- Tudom, neked nincs részed ebben - hallotta nagyon távolról a herceg hangját. - Nem teszek neked szemrehányást, véletlen volt.
Lacit megrázta az izgalom, több volt ez, mint az az éjszaka, amikor Claire titkát megismerte. Új világítást kapott az élete. Csak a szája járt, színészkedett önmaga előtt is, nagy hősként nekiindult a világnak, közben kis tavaszi játékot kezdett Lizivel, majd elkábította a szerelem, mindent elfelejtett. Hol vannak a nagy eszmék? Hol a hősi álom? A világmegváltó tett? A büszke áldozat? Egy csinos, fiatal pincér áll itt, Beethoven úr szobájában, ahol halhatatlanul zengenek még a fenséges hangok, egy csinos, fiatal pincér, semmi más.
Kicsordult a könnye. Magyar ember szégyelli az effélét, Bertóthy nem vett róla tudomást.
- Öltözz át, fiam, megyünk megmenteni ezt a dicsőséges tébolyultat. Te is beszélj vele.
A könnyű kocsival várt lent Balázs, a lovak vágtában vitték őket Schönbrunnba.
Ha Laci visszagondolt erre az útra, egyetlen pillanatát sem tudta rögzíteni. Nem Bécsen száguldottak végig, és nem az árnyas kertes városrészen. Áradás ragadta magával, ő zúgó fejjel, zakatoló szívvel küzdött a levegőért és az értelemért. Hencegett egykor: ha bejut a kastélyba, megragad az agyában minden kis részlet; most csak tévelygett a parkban, a lépcsőkön, hosszú folyosókon, a zárt falak között a homályban, a fojtogató ködben.
Walewska kamarása jött elébük. Laci később nem emlékezett rá, milyen a grófné. Itt mintha nagyon erős napfény vakítaná a szemét.
Csendben, gyorsan történt minden. Bertóthy néhány szót váltott Walewskával, az egyedül hagyta őket, mintha a fal szétvált volna, egy kis tapétaajtó felnyílt, a magas Friedrich lehajtotta a fejét, hogy beléphessen rajta - ott állt előttük.
- Herceg úr, bocsánatot kell kérnem öntől. Bevallom, agyafúrtan, önző módra viselkedtem. Az Arany Griff-beli családot megszerettem, őket akartam mentesíteni a gyanútól, hogy ha majd elkövetem a merényletet, ne zaklassa őket a rendőrség. Úgy véltem, a herceg úr nagy és hatalmas, nem érheti baj, ha egy néhány napja szolgálatába szegődött tisztviselő megbolondul, és leszúrja a francia császárt. De miután megismertem önt, elfogott az önvád, megszöktem a házából. Ennyi az, amit mondhatok.
Laci magához tért. A fény, a homály, a köd valósággá formálódott: tárgyakat és embereket látott. Lelkében földig hajolva tekintett fel Friedrichre. Friedrich olyan volt, mint máskor, fehér bőrű, világosszőke hajú, a szeme kék, de most mégis élőbbnek, frissebbnek tetszett, mint azelőtt. Sem félelem, sem bánat nem mutatkozott rajta, mintha végre örülne az életnek. Laci nem vádolta, panaszkodott:
- Én akartam megtenni, megelőztél.
- Sajnos, hiába... - Friedrich mintha engedelmet kérne. - Te ügyesebb lettél volna. Neked bizonyosan sikerül. Most azt mondod: ez a mamlasz ezt is elszalasztotta, mint a leányszöktetést.
A két fiú egymás nyakába borult. Bertóthy némán várakozott, de minden idege figyelmeztette: kevés az idő. A komódon álló tarka porcelán óra rosszindulatúan ketyegett. A fiatalemberek közé lépett, leültette őket.
- Ne érzelegjetek... Friedrich, beszéljünk okosan. Bonaparte, ki kell ezt mondanom, nagyvonalúan cselekedett. Nem vártam tőle ezt. Szépen csinálta. Most én kérem rnagát, adja a becsületszavát. Ha nem támad többé a franciák császára ellen, szabadon engedik. Hihet a császárnak, már a grófné miatt sem tehet mást. Megígérte.
Friedrich gúnyosan elhúzta a száját.
- Persze, kis hal vagyok, kidobhat a hálóból. Mit számítok én a sok százezer ember után, akiket elpusztított!
Bertóthy megveregette a vállát.
- Örülök, hogy megjött az esze. Nos hát, ha lezajlott az ünnepélyes aktus, magammal viszem... - Mosolygott. Láthatja, fölösleges volt a bocsánatkérés, becsülöm, és számítok magára. Jöjjön velem Magyarországra.
- Láthatod majd, milyenek vagyunk valójában - Lacinak is megjött a hangja -, milyen szép a mi hazánk.
Friedrich kissé elszomorodott.
- Jó lett volna, de nem tehetem.
- Elment az eszed?! - kiáltott fel Laci.
- Ne makacskodjék, fiatalember - szólt rá Bertóthy komolyan -, már bebizonyította, hogy bátor. Azt is, hogy kemény legény, Bonaparte sem tudta megpuhítani. Jól vizsgázott bátorságból és férfiasságból is. De ön nagyon fiatal, barátom, az élet szép vagy legalábbis érdekes. Még keveset tud róla. Ne dobja el magától!
Friedrich nemet intett. Nagy, világos szemét tágra nyitva, nyugodtan összegezte, mit határozott:
- Nem tehetem, herceg úr. Ami eddig történt, eléggé érdekes volt, szép is volt, gondolom, ennyi jár nekem az élettől. Többet nem kérek. Ne haragudjék, hogy nagy szavakat használok, mindennapi kisember létemre. Nekem eszméim vannak, egy nagy gondolat nevelt fel, és azt nem árulhatom el. A háborúban százezrek harcoltak egymás ellen. Az egyik sereg a dicsőségért és a zsákmányért, a másik a nemzetéért és a szülőföldjéért. Gyilkolták egymást, de az, hogy egymás helyett csak egyetlenegy embert kell eltenni láb alól, egyiknek sem jutott eszébe. Én vállaltam ezt a feladatot - a hangja leesett -, nem sikerült véghezvinnem, szégyellem, de bár nem tudtam eleget tenni a küldetésemnek, meg kell torolnom a gyalázatot. Ha már kudarcot vallottam, meg kell hoznom ezt az áldozatot. Az intő jel én leszek. Emlékeztetem a világot, hogy csak akkor élhet békességben, ha elsöpri útjából ezt a megszállott tömeggyilkost...
Laci öklével törülte a könnyeit, szégyellte, hogy nem ő mondja ezeket a szavakat.
Bertóthy elmélyülten figyelte Friedrich titokzatos, örömtől sugárzó arcát. Lehetséges, hogy ez a fiatalember boldog, mert önmaga számára hős lett. Maró fájdalom fogta el és tisztelettel vegyes irigység. Nem kétséges, lehetetlen meggyőzni. Nem tarthatják itt az életben. Friedrich már túljutott a földi lét sűrű, szennyes gőzein, az eszmék tisztaságában szárnyal. Szóba áll még velük, eleget tesz a hálának és a baráti kötelességnek, de azon a magaslaton, amelyre feljutott, unja őket; kevés ideje van már itt a földön, azt szeretné önmagával eltölteni, fölényesen függetlenné vált tőlük. Meg kell halnia, mert áldozatot akar hozni.
A fogat csendes ügetésben haladt Bécs felé.
- Nem bírom! - szaladt ki hosszú hallgatás után Bertóthy száján. - Nem bírom elviselni! Évek óta háborúban élünk, ismerem minden borzalmát, de most ennek a fiúnak a halála...
- Engem halálosan megszégyenít - fejezte be a mondatot Laci. ~ Tessék megengedni, hogy ezt mondjam: engem tönkresilányít. Semmivé tett. Szégyellem magam, herceg úr...
- Én is. Nem bírtuk meggyőzni. Attól tartok, a mi jellemünkben van a hiba, azért nem tudtunk rá hatni.
Bertóthy szólt a kocsisnak, ne a palotájához hajtson.
- Nem tudok hazamenni. Egyedül kell maradnom. Az Arany Griffben adjatok szobát.
Laci félt visszamenni a fogadóba, válaszolni a kérdésekre, elmondani, mi történt Friedrichhel. Ha a herceg ott van, könnyebb elviselni. Beértek Bécsbe, áthajtottak a belvároson, megálltak az Arany Griff előtt. Szelíd, nyugodt este volt. Enyhe október, a fogadó címere alatt a vashálóval védett lámpa barátságosan világított. Laci úgy vélte, viharnak kellene lenni, vad szélnek, kemény, jeges esőnek. A természet nyugalma ismét felháborította. Mit törődik a mindenség az emberekkel?
A fogadóban csak Beethoven úr szobája volt üres. A közeledő békekötés hírére sokan jöttek a fővárosba vidékiek, hogy rokonaikat felkeressék: élnek-e? Franciák, a katonák hozzátartozói és mindenfelől a háború kapzsi üzérei.
- Tehát Beethoven úr szobája... - Bertóthy körülnézett, sietve ledobta nagy galléros köpenyét. Kimerült. A rövid, reménytelen küzdelem megviselte.
- Nem, nem, semmit sem kérek! - tiltakozott, amikor Laci vacsorázni hívta. - Csak nyugalomra van szükségem.
A sors gúnyos fintora: a herceg itt keres nyugalmat, ebben a szobában, ahol ő meg Claire utoljára találkozott. Csak az vigasztalta, hogy az asszony hívásának nem engedett, nem ment el hozzá azon a napon, amikor Bertóthy Metternichhel találkozott. Undorodott volna önmagától, ha ezt megteszi. Lefutott a földszintre. Elsuttogta Buttinger úrnak, mi történt Friedrichhel. Az a szájára tette a mutatóujját: ne szóljon a feleségének. A vendégfogadósok már megkapták a rendőrség parancsát: a francia császár titokban tartja a merényletet. Buttinger úr tudta, a napiparancsban sem említik meg, és a francia hivatalos lap sem kapja meg a hírt. A szemle után a kastélykertből szétszéledő bécsi szájtátókra ráparancsoltak az őrségnél, hallgassanak arról, amit láttak. A bécsiek szeretnek fecsegni, de élni is szeretnek. Befogták a szájukat.
- Érdekes - Laci csak ennyit mondott.
- A francia császár okos ember - vélte Buttinger úr -, nem teremt legendát a hős körül. Csendben bünteti meg a merénylőt. Azt tudja, hogy itt megfélemlítésre nincs szűkség.
„Eltitkolt hőstett - gondolta Laci keserűen -, Friedrich ismeretlenül hal meg. Nem lesz példaképe az ifjúságnak!”
A földszinti kis irodában megmosdott, beszappanozta az arcát, vízbe dugta a fejét, és lassanként újra képes volt józanul gondolkozni. Aztán a dolga után látott. Friedrichet holnap kivégzik, a vendégek enni akarnak, az este nyugodt, a lámpa barátságosan világít a címer alatt.
- Vigyél fel a herceg úrnak vacsorát! - parancsolt rá szigorúan Buttinger úr. Ő ezzel a szigorú mázzal vonta be a bánatát. Megkedvelte Friedrichet. Zavart áhítat fogta el, mint az utcán, ha halottas kocsi jön. Fiatal halott.
Laci nem ellenkezett, nagy tálcára rendezte az ételeket, elhárította Anton segítségét, maga vitte fel az emeletre a vacsorát. Szó nélkül terítette meg az asztalt, rakta szét a megmelegített tányérokat, és helyezte az alul kis gyertyákkal melegített talpas ezüsttálra a sültet. A herceg némán figyelte, a tekintetük találkozott.
- Úgy, mint Földvárott.
Csak éppen a jókedv, a piros csizmás lányok, a kis kukta és a hóeséssel körülzárt házba menekült béke hiányzott.
- Köszönöm, Laci. Jó gondolat volt. Mégiscsak szükségem van az emberi szóra. Megtennéd nekem, hogy leülj, és velem egyél?
- Köszönöm, herceg úr, de az előbb azt mondta, magányra vágyik.
- Igazad van. De az ember sohasem tudja, még deres fővel sem...
Laci tehát leült, mímelték, hogy esznek, de egy-egy pohár boron kívül alig ment le valami a torkukon. Claire kísértett Beethoven úr szobájában. Muzsika lélegzik a falakban, dobogó szenvedély, felséges gondolat, ős fájdalom. Ehhez illatot, őrültséget kever Claire emléke.
Szürke, kötelező szavak:
- Kitűnő ez a soproni bor...
- Remélem, jól alszik majd a herceg úr.
Jóéjszakát kívántak egymásnak. Laci gyors mozdulataival összeszedte a tálakat és tálcákat. Ez a mindennapi munka mintha megnyugtatta volna. Amíg ezt csinálja, nem szédül attól a magasságtól és mélységtől, amit Friedrich és Claire jelent.
Bertóthy alig aludt aznap éjjel. Az életére gondolt. Készen kapott mindent, sem a rangért, sem a vagyonért, sem a hatalomért nem kellett küzdenie. Az élet erős ízeit nem ismerte, bölcsen és kényelmesen élt. Az emberek azt tartják róla: jó ember. Nem volt nehéz jónak lennie, erkölcsi lénye, ízlése borzadt a gonoszságtól, még az apró komiszságoktól is. Igen, nem tett soha rosszat, de a semlegesség, az előkelő tapintat, a készséges adakozás éppen olyan vele született tulajdonsága, mint a haja vagy a bőre színe. Adottság, nem cselekedet, nem érdem, nem is teszi szükségessé őt a világ számára. Többnek kellene lennie. Ha nem ilyen lenne, mint amilyen, küzdene Walewskáért. Hiszen tudja, ő a számára teremtett igazi asszony, felismerte. Küzdenie kellett volna Claire-ért is, kibontani a szűk agyú, gyűlöletben fuldokló gyilkosból az embert. Újjá kellett volna alkotnia, ő pedig csak elfordult szívében az asszonytól, mert az erkölcsi érzéke vagy talán inkább a finnyássága tiltakozott ellene. Mit csinált belőle?
Szép divatbabába rejtette el a gyilkost.
Ó, ifjúság!... Elmúlt negyvenéves. Ez a szász fiatalember, akit életében ma látott másodszor, tanította meg rá, mi az igazi ember kötelessége.
Reggel korán kelt, mire Laci a reggelit hozta, már felöltözött. Tiszta idő volt, a kései nap finoman, aranyszínekkel jelentkezett. Éppen kávéját itta, amikor Balázs bekopogott. A legény sápadt volt, ami nála nagy ritkaság, homlokát redőkbe vonta. Megrémült, és ijedelmét hozta a palotából az Arany Griffig, de zord arccal leplezte.
- Mi baj? - emelkedett fel helyéről a herceg.
- A kegyelmes asszony...!
- Üzent valamit?
- Nem tud ő már... - dadogta Balázs.
Laci előrelépett, a herceg rámeredt, a fiú vonásai eltorzultak. Bertóthy bólintott, Laci vállára tette a kezét.
- Menjünk.
A herceg nem sietett, Balázs utánavitte a köpönyegét, a lépcsőn tette rá. A nagy körgallért megigazította rajta, mintha simogatná: vele van a bajban.
Bertóthy visszafordult: Laci még ott állt a szobában, rátámaszkodott az asztalra. Az ajkát rágta, szempillái repdestek.
- Gyere te is.
Futott utána.
A herceg intett Balázsnak, üljön velük szembe a kocsiban. Már száján volt a kérdés: mi történt? - de aztán mégsem kérdett semmit.
Fél attól, amit hallani fog? - jajdult fel magában Laci. - Vagy sejti, mi történt? Azért kell vele mennie? Lehet, hogy megtudott valamit.
A nap lassan emelkedett fölfelé az őszi, ködös égen, könnyű kis szellő támadt, a fák arany meg bíbor leveleit a lovak lába elé sodorta. Laci a levelek táncát figyelte, az egyik felizzott a napfényben. Claire. Gondolatai üresen zakatoltak, az értelme képtelen volt dolgozni. A herceg elszántan, mozdulatlanul ült. Nem akart hallani semmiről. Mit várhat Claire-től? Ismét valami elképesztő őrültséget.
A fogat megállt a palota előtt. Balázs gépiesen segítette ki a gazdáját. Ahogy a főkaput meglátta, Laciba belehasított a fájdalom. Hogy megdobbant mindig a szíve a kapu előtt, amelyen először ment be a palotába! Hogy szerette a szalonokat a földszinten, az ablakot, amely előtt először jelent meg fénytől átragyogva Claire teste! Hányszor gondolt a lépcsőkre, a szobára, ahol a pezsgőt itták, a távoli tűz fényére és a tőrre... Igen, az a tőr Claire kezében immár mindörökre Friedriché.
Hans úr az előcsarnokban állt, összerogyva, mészfehéren várta a gazdáját. Az ő kötelessége jelenteni, mi történt.
- A kegyelmes asszony tegnap ebéd után bezárkózott a szobájába. Ma reggel Sissy, a komornája, hiába költötte, hiába kopogtatott. Kinyitottuk az ajtót, mert attól tartottam, rosszul van. Már nem élt. Az orvos, kegyelmes uram, fenn várakozik...
Bertóthy indult fölfelé, most sem sietett, az arca mozdulatlan maradt.
- Délben, mert érdeklődött, elmondtam a kegyelmes asszonynak, hogy mi történt a szemlén, Schönbrunnban. Egy rendőr járt itt, attól tudtam. Azt hiszem, a kegyelmes asszony rosszulléte akkor kezdődött. Nekem nem adott parancsot, így helyesebbnek tartottam, ha Sissy megy fel hozzá.
Bertóthy végre megszólalt:
- Sissy vele volt?
- Nem, a kegyelmes asszony kikergette, aztán nem mert bemenni. A kegyelmes asszony nemegyszer különösen viselkedett, mi pedig igyekeztünk engedelmeskedni ki nem mondott óhajának is...
Bertóthy válla megrándult. A komornyik méltósággal fogalmazott mondatai hibátlanul jellemezték a feleségét.
Az emeleten Claire nappalijából az orvos lépett ki, a Bertóthy család régi háziorvosa. Tekintélyes, idős úr, sötét frakkban. Meghajolt, részvétét nyilvánította. Nem engedte el az illendő formákat, majd szakszerűen ismertette a mérget, amely pillanatnyi rettenetes kínt okoz, és a leggyorsabb halált adja. Megmutatta a talpas kristálypoharat, az alján a pezsgőből kicsapódott a méreg. A reggeli nap szivárványt játszott rajta.
Laci kábultan követte a herceget. A komornyik és Balázs megdöbbenve néztek össze: hogy mer ez a fickó belépni a hercegné hálójába? Balázs a homlokát mutatta, a szörnyű hír kólintotta főbe. Védte Lacit, ő is magyar. A komornyik nem talált Laci számára mentséget. A fiú lerogyott az egyik selymes székbe, két kezével befödte az arcát. Borzasztó, ő, Hans úr, soha nem ült le a hercegné jelenlétében! De vajon az a kék arcú tetem még mindig hercegné?
Laci az ágy nagy, redőzött függönyét nézte, ott, a mögött bent, ott fekszik az asszony, akit szeretett. A herceg és az orvos látja, de ő nem kérdezhet semmit. Ó, drága Claire, a karjában érezte megint, mint nemrég az Arany Griffben! Meleg, illatos fészek az a két kar, ő pedig szorosan magához öleli kedvesét, maguk közé zárják a szerelmet. Az asszony meghalt, mi lett a szerelemmel?
A függöny selyme zizegett, Bertóthy lépett ki hozzá. Laci felugrott. Most már minden mindegy, ölje meg a herceg, nem bánja, de még egyszer látni akarja az asszonyt. Az ágy felé tartott, Bertóthy megállította.
- Látni szeretném.
- Nem szabad, fiam. - A hangja fakó volt, erőtlen, az arcán semmi indulat.
- Nekem muszáj látnom! Én...
Bertóthy átfogta Lacit, kivezette a szobából.
- Tudom - mondta szelíden -, te szeretted.
Laci összecsuklott, borzongott.
- A herceg úr tudta?
- Tudtam, amióta visszajöttem Bécsbe. Szegény gyerek, csak rád kellett néznem! - Elhallgatott. Megindultan folytatta: - És őrá. A szemetek mindent elárult...
- Üssön agyon engem, jót tesz velem...
Bertóthy szánakozva vont vállat.
- Bolondság. Nem mi parancsolunk a szenvedélynek, ő az úr fölöttünk. - Odanyújtotta kendőjét Lacinak. - Törüld meg az arcod. Sajnállak: szeretted, pedig őt nehéz volt szeretni. Ezért mondtam, ne nézd meg most, arra emlékezz, amilyennek utoljára láttad.
 |  |  |
|
|
|