|
|
|
A szoba, amelyben a császár Bertóthyt fogadta, Schönbrunn méreteihez képest aránylag kicsi, de bármilyen gazdag volt is annak idején a császárnő, nem terveztethette nagyobbra reggelizőhelyiségét. Sok minden másra kellett a pénz. A szoba falát drága porcelán borította, és a halvány, gyöngéden fénylő lapokon szinte élethű porcelán rózsák domborodtak. Mária Terézia itt szokott reggelizni, itt tanácskozott a félelmes tekintélyű kancellárral, Kaunitzcal. Ezek az idők elmúltak. Ma már ezt a szobát nemigen használták. Mária Terézia porcelán rózsái kissé porosak. Elhanyagolták, mint majdnem mindent a rengeteg nagy palotában. Ferenc császár ugyancsak takarékoskodott. Háborús kudarcai és az ügyetlen államvezetés miatt üresen kongott a kincstár. De ha nem kellett volna garasoskodnia, akkor sem sokat törődött a pompával, még csak a csinossággal sem. Lompos, középkorú úr volt, bécsiesen kedélyes, bizonyos távlatból nézte önmagát, és úgy végezte az uralkodó kötelességeit is, mintha ez nem is az ő dolga lenne. Egyetlen feladatot vett komolyan: meggátolni a forradalmat. Felséges rokona, Mária Antónia sorsa bizonyította: ez a dinasztia életkérdése.
Azzal tisztában volt, tehetségtelen emberek veszik körül, és - becsületére válik, önmaga előtt nem tagadta - neki sincs tehetsége az uralkodáshoz. A verkli azért megyeget - szokta mondani -, mert már régi verkli, és magától is elvánszorog. De most baj van, most határozottan tenni kell valamit. Olykor nekilendült a császári munkának, és maga is meglepődött, ha újszerű gondolatai támadtak.
Ha ilyen aggasztó helyzetbe került, Bertóthyt hívatta, ragaszkodott hozzá, mert érezte közönye és barátságos jóindulata mögött a határozott férfiasságot, a tárgyilagosságot. Bertóthy értékes ember, tud nemet mondani. Ferenc császár újabban egyre többször szerette volna, ha nemet mondanak neki, mert azt már rég belátta, hogy sok baj lesz abból, ha teljesítik parancsait. Gyanakodva figyelte az udvariasan mosolygó, igent mondó diplomatákat.
Az udvar télen a Hofburgban székelt, ezért már az is bizarr ötletnek számított, hogy Bertóthyval a schönbrunni porcelán szobában találkozzék. Ez bizonyos ritka önelégültséggel töltötte el. Sajnos, titokban kellett tartania, csak hűséges komornyikja kísérte zárt kocsiban idáig, mert a szárnysegédjében nem bízott. Nem tartotta árulónak, csak hülyének.
A császárra a komornyik nagy bundát adott, hogy meg ne fázzék. Ő sem hagyta, hogy Bertóthy levesse prémes kabátját. A porcelán szobában harapott a hideg, a kastélyt nem fűtötték.
Ha majd hazamegy, hercegem - oktatta a császár Bertóthyt -, készíttessen jó forró lábvizet, hogy felmelegedjék. Tétessen a vízbe korpát is. Meggátolja a betegséget... Átkozott hideg van itt... Aztán igyék herbateát mézzel, akkor a torokfájása is elmúlik.
- Felséges uram, semmi bajom nincs.
- Majd lesz - vigasztalta meg a császár. - Hát látja, hercegem, német-római császár meg Isten tudja, mi minden létemre fagyoskodnom kell. Ha itt lenne a szolgálattevő kamarásom, vele soroltatnám fel valamennyi rangomat és tartományaim végeláthatatlan áradatát. De kint nem áll a kamarás, én meg nem tudom az összes címemet, se a birodalom részlegeit. Az azonban bizonyos, hogy császár vagyok és fázom.
- Nincs is itt olyan farkasordító hideg, felséges úr.
A császár ráhunyorított Bertóthyra. Örült, hogy ellentmond neki.
- Azt mondja? Ne udvariaskodjék, Bertóthy, most ki kell tárnunk egymásnak a szívünket.
- Felséges uram tudja, hogy az én szívem tökéletesen nyílt. - Bertóthy nem túlzott, csakugyan kedvelte a császárt. Minden rendhagyó eset érdekelte, I. Ferenc éppúgy szórakoztatta, mint a dunaföldvári fogadós önérzete vagy különösen finom felesége, vagy a Laci fiú titka. A császárt is kedvencei közé sorolta. Nem mindennapi kedély.
- Ez a korzikai csibész - kezdte I. Ferenc - már megint cihelődik, ide készül.
- Kellemetlen fráter - bólintott Bertóthy.
- Itt az udvarnál azzal áltatgatnak, hogy ellátjuk a baját... - Váratlan dühbe gurult. - Szamárság! Hát hogy vernénk le? Az én generálisaimmal? Ott a hiba, hogy ez a Bonaparte csakugyan jó katona, ez megszolgált a Bourbonoknak az ingyenhelyért a tüzérakadémián! - Hátradőlt, bizonyos büszkeséggel a kinyilatkoztatás után. - Ezt nem győzi le senki. Látja, Sándor is hogy járt vele, ki kellett békülnie. No és Vilmosék? Hat nap alatt elintézte Poroszországot. Csak bámulunk. Iszonyú kudarc ez, hercegem, az ész megáll. Pedig az a szegény Lujza királyné mennyit fáradozott!
Hamisan kacsintott. Bertóthy sejtette, a császár a szép porosz királyné miféle fáradozásaira gondol. I. Ferenc ájtatosan bólogatott.
- De hát mindenki azzal harcol, amije van. - A csintalanság csak rövid időre vidította fel. - Sajnos, nekünk semmink sincs.
- Károly főherceg kiváló hadvezér.
A császár hosszú körteképe elszomorodott.
- Hát igen. - Közel hajolt a másikhoz, mintha egy titkot akarna elárulni. - Csak hát ne felejtse el: főherceg. És egy ilyen főherceg, akár hozzápártol a hadiszerencse, akár cserbenhagyja, továbbra is főherceg marad. Nekünk, akik az Isten kegyelméből vagyunk, akik vagyunk, át kell vészelnünk a bajokat. De ez a korzikai haramia nem Isten kegyelméből lett császár, hanem a maga erejéből. Ennek győznie kell, győznie állandóan, egymás után, mindig! - Diadalmasan az asztalra csapott. - És győz is!
- Felséges uram, nem szabad már előre eldönteni, hogy elveszítjük a háborút. Hinni kell a győzelemben. Felséged hite hat a hadseregre, erőt ad neki.
A császár arcán csúfondáros mosoly suhant át.
- Bertóthy, hazudott tán az imént, amikor a nyílt szívéről szónokolt? Már maga is lóvá akar tenni? - Enyhén nyögve felállt a helyéről, a szétnyíló bundát kaparászva húzta össze magán. Megborzongott. - Hű, de hideg van! No, nézzen végig rajtam, herceg! Hát úgy festek én, mint akinek a láttán katonáink megtelnek győzelmi akarattal? Ugyan, ne tréfáljon.
- Bocsásson meg, felség, megfeledkeztem róla, hogy nem szereti a nagy szavakat.
- Arról is megfeledkezett, hogy maga sem szereti. Beszéljünk okosan.
- Örömmel, felséges úr.
- No, várjon csak, éppen azt akartam kérdezni, hogy okos-e, amit teszek. Nem mentem el Erfurtba, a nagy parádéra, ahol Bonaparte összegyűjtötte a német fejedelmeket, hogy hason csússzanak előtte, és a cipője csatját csókolják - sunyi pillantást vetett Bertóthyra -, bár, mi tagadás, meg sem hívtak. S ez jó volt így. Kényelmesen, diplomatáim szerint sértődötten ültem itthon, de nem tettem ki magam a megaláztatásnak. Gondoljon csak őseimre, Habsburg Rudolfra, V. Károlyra vagy Mária Teréziára. Kisült volna a szemük, ha látják, hogyan packázik velem ez a senkiházi! Az erfurti találkozón csak Sándorral bánt úgy, mint vele egyenrangú uralkodóval...
- A nagy barátságnak vége - vetette közbe a herceg. Bonaparte elvitte magával Erfurtba az ő kedves Talleyrandját is. Ez a zseniális államférfi pedig éjszakánként leckéket adott a cárnak a politika magasiskolájából. Talleyrand reálpolitikus. Világosan látja a helyzetet: a dicsőség csúcsán, most kellene Napóleonnak megállnia, állandósítania a birodalma határait, kivonulnia Közép-Európából, megteremtenie a békét, megszilárdítania belpolitikáját. Lehet, Talleyrand elárulta a császárját, de hű maradt a hazájához. A béke alapját rakta le.
- Gondolja, hogy hatott a cárra?
- Föltétlenül. Sándor nem tehetségtelen uralkodó, jelleme azonban ingatag. Durva szóhasználattal szeszélyesnek is nevezik. A hírek szerint már egyáltalán nem olyan hűséges szövetségese Bonaparténak, mint a Nyemenen való nagy színjáték idején.
- Vannak erre adatai?
- Néhány szállongó hír. - A herceg erősen a császár szemébe nézett. - Felségednek, úgy vélem, rendelkezésére állanak párizsi követének jelentései. Metternich rendelkezik diplomáciai tapasztalatokkal, hiszen úgyszólván gyermekkora óta a külügyek szolgálatában áll. Annyi biztos, hogy kitűnő megfigyelő.
- Jojó - bólogatott a császár-, maga most engem rendre utasított. Azt akarta a tudomásomra hozni, hogy mit faggatom olyan dolgokról, amelyekről már értesültem. Na jó. Hát ez így van, mit tagadjam, de tudja, szívesebben hiszek magának, mint a diplomatáim locsogásának! - Olyan esdeklően nézett rá, mint egy megszidott gyerek. - Szóval maga is azt mondja, hogy a korzikai és Sándor cár barátsága kicsorbult?
- Igen, felséges úr, annál is inkább, mert tudunk róla, hogy Bonaparte foglalkozik a dinasztiaalapítás gondolatával. El akar válni a feleségétől, hogy egy uralkodócsaládból kapjon hitvest és valóságos császári glóriát a feje köré. Bonaparte megkérdezte diplomatái útján a cár édesanyját, elnyerhetné-e lánya kezét. Udvarias elutasító választ kapott: a nagyhercegnő nem gondolhat még a házasságra, túlságosan fiatal.
A császár nevetett, hosszan, vidáman heherészett.
- Mindenesetre ez a történet elgondolkoztató. Talán Európa békéjét jelentené, ha Bonaparte megkapná a felséges hitvest. - Bertóthy erősen a császárra nézett. - Érthető, hogy ennyi győzelem, Európa leigázása után Bonaparte dinasztiát akar. És a Bonaparte-dinasztiát csak úgy szilárdíthatja meg, ha egy ősi uralkodóházból kap császárnét.
- Hercegem, maga megrémít engem! - kiáltott fel a császár. - Mért préseli a fülembe annyiszor ezt a szót? Bonaparte-dinasztia!
Most a herceg mosolygott. Élvezte, hogy I. Ferenc nem olyan ostoba, mint amilyennek tartják. Átlátott rajta.
- Jó, ha felséged máris kipiheni az ijedtséget, aztán nem veszi a fejemet azért, amit ajánlok.
- Ki meri mondani, hercegem?
- Ismerem felséged bölcsességét, tudom azt is, hogy számol a valóságos helyzettel, számba veszi a lehetőségeket.
- Ne dicsérjen, ne dicsérjen! - emelte fel a császár kétségbeesetten a kezét. - Bökje ki gyorsan!
- Metternichnek kellene elintéznie, ő ott van Párizsban, és úgy hallom, Bonaparte bizonyos megkülönböztetéssel bánik vele.
- De ez nem az én császári személyemnek szól, hanem Metternich tehetségének vagy furfangos kedvességének.
- Nem olyan rettenetes dolog az, amit még nem mondtam ki, de felséged máris tud. Akárki ül most Franciaország trónján, az a trón egy hatalmas, győztes országban van.
- Ne köntörfalazzon, hercegem - mordult rá a császár. - Maga azt akarja mondani, ajánljuk fel Bonaparténak egy főhercegnő kezét.
- Ezt akartam mondani, és számos érvem erősíti meg az indítványomat. A béke, Európa nyugalma, Ausztria boldogulása.
A császár elfordult a hercegtől, hallgatott, a tekintete bebarangolta a porcelán fal számos porlepte rózsáját. Kedélyes, hosszú arca elszomorodott, majd lassan pirosság öntötte el, végre dühbe gurult, és felkiáltott:
- Annak a rühes korzikainak adjam oda a lányomat?! Attól tartok, maga szabadkőműves, Bertóthy!
- Ha az lennék, bár nem vagyok az, azt sem róhatná fel felséged bűnömül. II. József őfelsége, valamint II. Lipót őfelsége is híve volt ennek a rendnek - bátor, kutató pillantást vetett a császárra -, felséged is alighanem közéjük tartozik.
I. Ferenc szeme megvillant, titkolózó mosoly futott át körteképén, de aztán ama ritka felséges tartásba kényszerítette tagjait, amelyet néha nagy ünnepeken mutatott a nép előtt.
- Nem kétséges - folytatta nyugodt társalgási hangon a herceg -, Bonaparte Egyiptomban szerzett valamilyen bőrbetegséget. De hát ez gyógyítható.
- Nem gyógyítható! - kiáltott közbe kajánul a császár.
- Ettől függetlenül felséged éppen olyan jól tudja, mint én, minden rosszat mondhatunk Bonapartéra, csak azt nem, hogy piszkos. A francia királyi várak és kastélyok első fürdőszobáit ő építtette meg. Bocsásson meg, felséges uram, ha rokonairól nem beszélek olyan tisztelettel, amilyet Isten kegyelméből való uralkodó minden szempontból megkövetelhetne. A Bourbonok nem szerették a vizet. Ebben egyek voltak a francia néppel, amely szintén nem rajong érte. Nem tudom, hogy Bonaparte a vad Korzikáról hozta-e magával a tisztaság őrületét, vagy Egyiptomban a mohamedánoktól tanulta meg a mindennapi fürdést.
A császár ingerülten az asztalra csapott.
- Hagyjon nekem békét, Bertóthy, ezzel a testápolási micsodával! Szutykos vagy sem, bánom is én! Arra gondoljon, hogy egy főhercegnő a mi házunkból sajnálatos véget ért Franciaországban.
- Mindig mély fájdalommal gondolok Mária Antónia őfelségére és rettenetes sorsára. Ám az, ami ott történt, intő példa az Isten kegyelméből való uralkodók számára.
- Nem szeretem, hercegem, ha ilyen fennkölten prédikál. Ez nem a maga hangneme. Amellett forradalmi szaga van.
- Kegyeskedjék megengedni nekem, hogy befejezzem a gondolatsort. Úgy kell uralkodni, hogy a nép ne kényszerüljön forradalomra...
I. Ferenc gyanakodva vizsgálta a másikat.
- Hiába tagadja, maga szabadkőműves. Nincs ínyemre az ilyen beszéd! Ne magyarázzanak nekem, tudom én, hogy mit akarok. Emlékezzék csak arra, mikor ez a másik csirkefogó, Bernadotte tábornok itt kitűzte a francia követség ablakába a forradalmi zászlókat július tizennegyedikén. Egészen megvadította a jámbor bécsi polgárokat! Csapatba verődtek, és ordítozva vonultak végig a városon.
- Ugyan, felség, az csak csőcselék volt! Egy szakasz ulánus szétkergette őket.
A császár felállt, dohogva járkált a szobában.
- Csőcselék, csőcselék... Azt mondják, néhány lusta lődörgő, de aztán a csőcselékből egy egész ország lesz. Láthattuk, mi volt Franciaországban.
- Megvan az orvossága annak, hogy a népből ne legyen az, amit általában csőcseléknek neveznek.
A császár visszaült az asztalhoz, így Bertóthy is. A császár tehát visszatért az előbbi barátságos hanghoz.
- Azt akarom, hercegem, ne szólamokat hangoztasson nekem, mert akkor sohasem ütjük nyélbe azt, amiért idekérettem.
- Parancsoljon velem, felséges uram.
Bertóthy hangja hűvösre vált.
- Nono, nem kell mindjárt megsértődni. Emlékezzék csak a régi időkre, amikor együtt tanultunk. Maga jófejű gyerek volt, és mellém adták, hogy játszva az én fejembe is bemenjen az, ami mindenképpen kívül akart maradni... - Megveregette Bertóthy kezét. - Hallgasson ide: nekem súlyos gondjaim vannak, fegyverkezünk, mert fegyverkeznünk kell, az a nyavalyás briganti is fegyverkezik. Itt a jó alkalom: azok a derék spanyolok kétszázezer francia katonát tartanak lekötve. Ott van Bonaparte több kitűnő marsallja. - Felsóhajtott. - Ha nekem lenne egy Lannes-om!... Metternich jól és gyorsan dolgozik Párizsban, minden hírt idejében megkapok. - Fázósan morgott. - Utálom a háborút, hercegem, még akkor is utálom, ha győzünk. De kérdem, mikor győztünk mi utoljára? Mondja csak, hogyan mennek a dolgok Magyarországon? A nép... ?
- A nép, felséges úr, ha besorozzák, elmegy katonának, mert ha nem megy el, otthon éri a halál, és nem a harctéren.
- Jó, jó, már megint úgy beszél, mint egy jakobinus. Az általános hangulat érdekel.
- A nemességet nem bántja a háború. Jó áron eladja a zabot, a lovait. Sokan beletanultak a hadiszállító-mesterségbe. Vásárolják a búzát, őrlik a lisztet, készítik a kenyeret. A gulyákat most jó áron veszi a hadsereg. Egy réteg tetemesen gyarapodik, ezek elégedettek. De itt van a polgárság, amely elsorvad. Mária Terézia nagy császárnő volt, de a cseh és az osztrák tartományok javára elpusztította a magyar ipart. Kitűnő iparosaink voltak, remek mesteremberek, művészei a szakmájuknak. Magyarországot azonban elárasztották az osztrák, morva, cseh, szlovén áruval, és mert a külföldit jobbnak gondolják, a magyar mesterembereknek egyre kevesebb a munkájuk. Egyszóval ez a rend szegény, és reszket a háborútól, akárcsak a parasztok, akiknek a földje bevetetlen, szántatlan maradt, mert az apát, a fiút elviszik katonának.
A császár fölsóhajtott.
- Szegény báránykáim!
A herceg száján keserű mosoly jelent meg. Egy sóhaj. Végre egy uralkodó sajnálkozik. Ez minden.
- Hát igen, igen - tűnődött a császár -, van abban valami, amit az imént említett. Ha a több millió bárányka jólétét megteremthetném azzal, hogy a magamét föláldozom...
- Talán nem is lenne olyan szörnyű áldozat.
A császár a fejét ingatta.
- De hát ez csak később történhetik meg. Elismerem, nem rossz ötlet, de sajnos elkéstünk vele. A háborút már nem kerülhetjük el, de meg kell próbálnunk megnyerni a háborút. Ezért kértem ide önt, hercegem. Hivatalosan nem léphetek érintkezésbe Sándorral, egyik követemet sem bízhatom meg ezzel. Tudja már, hogy van ez: ünnepélyes fogadtatás, ceremóniák, iratok ide-oda, még semmi sem történik, és már összes ellenségem tudja. Arra gondoltam, hogy mint békés utazónak, magának kellene elszánkáznia a cárhoz. Úgy tudom, ismeri, miért ne látogathatná meg? Most nincs sár, ami tönkreteszi az utakat, ezen a sima havon néhány nap alatt eljutna Sándorhoz.
Bertóthy magában nevetett. A császár úgy kínálta neki az orosz hófúvásos utakat, mint egy süteményt.
- Ön rá tudná venni, hogy felújítsa velünk a szövetséget. Az előbb mondta, szeszélyes ember, a jelleme ingatag, Talleyrand is megdolgozta már. Talán közbelépne, hogy megmentsük Európát és a békét.
- Ezt úgy gondolja, felséged, miután legyőztük Napóleont, a cár segítségével.
A császár meghökkent.
- Ördöngös ember! Persze hogy úgy gondoltam. Nehéz feladat, elismerem, nem bíznám másra.
„Persze hogy nem - gondolta Bertóthy -, mert más nem vállalná, vagy útközben olyan nehézségeket koholna, amelyek lehetetlenné tennék, hogy a cár elé jusson.”
A császár felállt, Bertóthy is. Mindkettőjüknek meggémberedtek a tagjaik. A császár minden méltóságot mellőzve a markába fújt.
- Hát azért befűthettek volna itt! - jelentette ki sötéten, mintha a bűnöst sürgősen vérpadra küldené.
- Nem fűlhettek be, mert a felséges úr nem adott rá parancsot.
A császár; elismerően bólintott.
- Igaza van. - De ismét megharagudott: - Hát ennyi eszük maguktól is lehetne! No, várjon csak, még meg kell beszélnünk egyet-mást. - Visszaült a helyére.
- Magam is úgy vélem, felséges úr. Küldetésem lényegét ismerem, de nem ártana bővebben körvonalazni.
- Ne beszéljen nekem ilyen cifrán, tudja, miről van szó. Bonaparte fegyverkezik. Mi Austerlitznél úgy kivéreztünk, hogy reménytelenül tekintünk új háború elé. Ha a cár segítségére számíthatnék...
- Bonaparte szövetségese.
- Hagyja ezeket a formulákat, a cár az én szövetségesem is volt, és cserbenhagyott. Ezek a szövetségek nem örökkévalók, felbomlanak, amint a szövetséges bajba kerül, és amint a győztes zsákmányt kínál. Sándor meg Bonaparte egymás közt osztották fel Közép-Európát.
- Ausztria morálisan most is nagyhatalom.
- Nagyhatalom? Az ám! Elvesztettem Itáliát kilencvenhétben. Aztán Tirolt és a Rajna-vidéket, és ha viselem is a német-római császár címét, azon csak nevetni lehet. Az évszázadok óta a római császárnak alárendelt német fejedelmek Bonaparte vazallusai. Ne beszéljen nekem morális erőkről. Kezdve rajtam, végig az udvaron, az egész birodalom legutolsó szopós kis kölykéig erkölcsileg a legtökéletesebbek lehetünk, de a morális erő nem véd meg Bonaparte katonáitól. Poroszországot hat nap alatt elintézte.
- Tehát, felséges úr, a feladatom az, hogy kíséreljem meg elnyerni a cár segítségét?
- Az, az. - I. Ferenc hevesen bólogatott.
- Nehéz dolog lesz. A cár érzelmeire ugyan lehet hatni, ő sem rajong már Bonapartéért, talán restelli is a nagy barátkozást, de nem hinném, hogy kedve lenne újabb háborúba bocsátkozni, amikor biztosította határait a francia szövetséggel.
- Elég, ha semleges.
- Bonaparte megbünteti a semleges államfőt. Ha a jelenben nincs rá ereje és ideje, elhalasztja a megtorlást későbbre.
- Vagyis azt akarja mondani, hogy nem megy?
- Azt akarom mondani, felséges úr, hogy megyek. Szerencsétlenségnek tartom a háborút, és ha csekély erőmmel sikerül meggátolni a ránk váró szerencsétlenséget, boldog leszek. Úgy képzelem, a legképtelenebb tervet is végre kell hajtani, ha ilyen nagy tétről van szó.
- Badarságnak tartja az ötletemet?
- Soha nem jutna efféle az eszembe.
A császár elhallgatott, levertnek látszott. Felsóhajtott.
- Az a baj, Bertóthy, hogy a minisztereim sem okosabbak, mint én, pedig akkor mire való a miniszter? Azért van, hogy okosabb legyen, mint az uralkodó. Thugut vagy Stadion sem okosabb a gazdájuknál, nincs egyetlen mentő gondolatuk. Azt a Metternichet kellene hazahívni Párizsból. Igaz, fiatal, még csak harminchat éves, de annak van esze. Bonaparte is tudja. Azért nem engedi haza, nem adta ki az útlevelét, bár Metternich kérte.
- Napóleon biztosítja magát, tudja, Metternich hasznosabb itthon a számunkra, mint ott.
Egy percre, ami hosszú idő beszélgetés közben, csend lett a porcelán szobában. A császár rábámult a hercegre.
- Mit mondott? Napóleon? így nevezi Bonapartét? Ezzel elfogadja őt császárnak.
Bertóthy arcán könnyű mosoly suhant át.
- Ha Bonaparténak segítségére akarunk lenni a dinasztiaalapításban, el kell őt ismernünk mint Franciaország császárát.
I. Ferenc pár pillanatig töprengett, majd nyikorogva nevetett, hátba bökte a herceget.
- Ravasz kópé, mindenre gondol!
Laci úgy beleveszett a könyvtárba, mintha eltévedt volna egy titkokkal teli, mégis hívogató napfénnyel átszőtt erdőben. Csak akkor ocsúdott fel, amikor a palota udvarán csattogni kezdtek a lópaták. Kinézett az ablakon, a könyvtár teljes szélességben foglalta el az emeletet, leláthatott az udvarra. A herceg érkezett haza, nyilván a császártól. Az a friss képzelőerő, amely a fiatalság sajátja, már dolgozni kezdett. Milyen titkos megbeszélést tarthattak? Mit végzett vajon?
Az ebédnél nem találkozott Bertóthyval, Balázs a szobájába hozta fel az ételeket.
- A herceg úr megint nincs itthon - közölte vele, kissé rátartian, de nem bírt ellenállni annak, hogy ne árulja el a nagy újságot -, útra készül. Én is vele megyek.
Laci örült. Ha a herceg utazik, ő sem marad itt, hiszen megállapodtak, hogy mindenhová kíséri a gazdáját. Vajon hová mennek? Rettenetesen vágyott Párizsba. Meglehet, ő is oda kerül...
Délután Bertóthy hívatta. A szíve erősen dobogott, ahogy Balázs mögött igyekezett a hosszú folyosón. Most nem volt sötét, a folyosó mindkét végén földig érő ablak engedte be a tél fehér világosságát. A torka kissé összeszorult, amikor Balázs kinyitotta előtte az ajtót. Még nem a herceghez jutott, csak egy előszobába. Itt néhány pár csizma szundikált akárcsak az apja kis szobájában - és magányos székre vetve egy pompás párducbőr. Micsoda regényes vadászat zsákmánya lehet ez! Bertóthy járt Indiában? És a trófeáról úgy megfeledkezett, hogy a lomok közé veti? Furcsa berendezés. A herceg szobája egyszerű volt, az ablaknak háttal nagy íróasztal állt, Laci csak később jött rá, hogy így lehet igazán jól látni, mert az ablak a padlótól a mennyezetig tartott, és öntötte a világosságot. A franciák kezdték az ilyen építkezést, azóta is franciaablaknak hívják ezeket a kis erkélyre nyíló nagy ajtókat.
A herceg írt valamit, és amíg be nem fejezte, föl se nézett. Intett Lacinak, üljön le.
Összehajtogatta a papírt, odanyújtotta Balázsnak. Az büszkén, gyakorlott mozdulatokkal spanyolviaszkot olvasztott meg gyertyaláng fölött, a levélre csöppentette, majd ráillesztette a herceg pecsétnyomóját. Közben figyelte Lacit, látja-e, milyen fontos ember ő.
- Hát, fiam - kezdte a herceg -, egy kis baj van. El kell utaznom. Nem vihetlek téged magammal. Gondolkozz estig, és mondd meg nekem, mit akarsz. Itt maradsz Bécsben, őrződ ezt a házat, átnézed a birtokról érkező számadásokat, és elrendezed, hogy mire én visszajövök, az egészet könnyen áttekinthessem? Vagy pedig elmész valamelyik birtokomra, és ott a gazdaságban keresel magadnak munkát? Aztán, ha visszatértem, majd kialakul az igazi foglalkozásod...
A herceg tűnődött. Szívesen vitte volna magával a szolgálatkész, mozgékony fiút, szórakoztató és használható, de túlságosan eszes, gyorsan rájönne, mi az ő küldetése. Azt, hogy megbízhatik-e benne, még nem tudta. Balázs fogja kísérni, ez haláláig hűséges, a nagyvilág dolgai pedig kívül maradnak értelme határain. Laci kissé megdöbbent. Nem tudta, hová megy a herceg, de miután úgysem viszi magával, fölösleges azon tipródni, hogy az ő céljának megfelelő lenne-e az út. Ahhoz, hogy elássa magát egy dunántúli birtokon, semmi kedve. Maradjon hát itt a palotában? Bécs a birodalom fővárosa. De az a munka, amit a herceg kínált, nem csábította. Ki kell találni valamit.
Este együtt vacsoráztak, immár utoljára, mert a herceg másnap indult. A nagy házat felforgatta a készülődés. A herceg meglehetősen igénytelen volt, a maga számára nem sokat kívánt, a személyzet azonban ilyenkor mutatta meg, hogy nem fölösleges. Bármit lehet úgy intézni, hogy látványos tevékenységnek hasson. Izgatott lakájok futkostak a folyosókon, bundákat poroltak, ruhákat készítettek elő, táskákat hurcoltak le távoli manzárdszobákból. Mindent fontoskodva, körülményes járás-keléssel.
- No, mit választottál, Laci?
Laci hosszan nézett Bertóthyra, mintha le akarná rajzolni az arcát, hogy megőrizze magának a képét, amíg távol lesz tőle. Férfias vonások, őzbarna szempár, rövidre nyírt, göndörödő, deres haj, a szemsarok körül apró ráncok, a jó megfigyelő és derűs ember ráncai.
- Egyiket sem, uram, mást kérnék.
A herceg letette a kést és a villát, hagyta kihűlni a sültet, érdekelte, ami következik.
- Úgy sejtem, hogy a herceg úr holmi látszatmunkát ad nekem, amíg távol lesz, és ez nem éppen felemelő. Ne legyen hozzám ennyire jó. Számsorokat vizsgálni, amelyeket már tíz tiszttartó átnézett, nem vonzó feladat
- Nocsak. És a másik... ?
- Kegyelmes úr, meg kell kérnem, őrizze meg számomra jóindulatát arra az időre, ha visszatér. Addig engedjen engem szabadjára.
- Mit akarsz csinálni? - A herceg hangja keményre vált.
- A birtokon nem sok hasznomat vennék: azt a munkát a régi, megbízható alkalmazottak jobban tudják. Szeretnék itt Bécsben elhelyezkedni.
-Hol?
- Szívesen lennék pincér egy nagy vendégfogadóban. Úgy nevezik ezt a mi mesterségünkben: „Elmegy az ember becsületet tanulni.” A herceg úr pártfogását kérem, ajánljon be egy jó bécsi házba becsületet tanulni.
A herceg feszülten figyelte Lacit: a kedves, világos bőrű arc, a tiszta kék szempár őszintén fordult felé. Mégis felködlött benne a gyanú. Ez a kölyök az élet sűrűjében kívánja folytatni a mesterségét? No jó, hát elhelyezi az Arany Griffben. Ez híres vendégfogadó, és Buttinger úr a gazda. Szorgalmasan tájékoztatja vendégeiről a rendőrséget. Ez a fogadósok állampolgári kötelessége II. József óta. Ha Laci netán mégiscsak Fouché ügynöke, Buttinger, akinek megvan a szakismerete, ellenőrizheti. Buttinger császárhű férfiú, a birodalom üdvét mindenek fölébe helyezi. A lánya a Hofburgban szolgál, az egyik főhercegnő komornája. Ha Laci valóban az, aminek hébe-hóba gyanítja, Buttinger úr leleplezheti. Ha pedig téved, aminek nagyon örülne, nem tett mást, mint teljesítette Laci kívánságát.
Mielőtt nekivágott volna a hosszú, kétes útnak, elvitte Lacit az Arany Griffbe. Régebben gyakran lakott ebben a fogadóban. Kényelmes volt és mulatságos. A nagy birodalom minden tájáról érkeztek ide utasok, többnyire olyanok, akik az udvarral, a kormányzó hatóságokkal álltak kapcsolatban. A fogadó éttermében Bécs számtalan neves embere megfordult.
Buttinger úr megtiszteltetésnek tekintette, hogy a herceg nála helyezi el pártfogoltját. Jóképű, gömbölyded, középkorú férfi volt, alakja emlékeztette Lacit az édesapjára, mert túlságosan jól táplált, és a tartása módfelett önérzetes. De amíg Menyuson komor büszkeség honolt, addig Buttinger úr arcán hívogatott és vigasztalt a bécsi derű. Az élet szép - sugallta a rózsaszín, kétszeresen tokás buttingeri címerpajzs -, még akkor is, ha Bonaparte ismét megnyomorgatja Bécset. Buttinger úr gyorsan pergő kérdéseket intézett Lacihoz. Megtudta, hogy Laci nemcsak a herceg pártfogoltja, hanem a dunaföldvári Arany Gúnár tulajdonosának a fia; ettől még jobb kedvre derült. Neki lánya van, és ez a csinos fickó gazdag ember gyereke. Laci nem fizet azért, hogy nála becsületet tanul, de ő sem fizet azért, hogy a fiú nála dolgozik.
A megállapodás után visszahajtottak a palotába. Laci csodálkozott, hogy a herceg még mindig törődik vele. Felküldte a szobájába, szedje össze a dolgait. Másnap, amikor ő elmegy Bécsből, leteszi Lacit a vendégfogadónál. Ez a szinte családias gondoskodás jólesett.
A herceg nem a nagy rokokó hintóval kelt útra, kis, könnyű szánba fogták be a lovakat, egészen jellegtelen jármű volt ez, ernyős, amilyenen a fiatalurak szoktak furikázni. Ugyan hová megy a herceg? Meg kellene kérdeznie, de csak reggel volt hozzá mersze. Az egyedüllét fenyegette, a szíve összeszorult, ahogy a kis keresztutcából kifordult a szán a Hofburg, a nagy, csúnya, sárga épület kerítése mellett.
- Hová megy ily sietve, herceg úr? Úgy tudtam, hetekig Bécsben lesz dolga.
A herceg nem nézett a fiúra.
- Északra megyek, fiam. - Majd kis szünet után: - Egy birtokot veszek fent a Szepességben.
- Még egy birtokot, herceg úr?
- Sokallod? Miért ne? Erdős hegy-völgyek, szeretek vadászni, farkas meg medve lőhető ott.
- Furcsa. Sohasem hittem volna, hogy a herceg úr szeret vadászni.
A herceg nem válaszolt. Jól hiszi, utál vadászni.
„Mért nem mondod meg, hová mész?” - kérdezte némán Laci, tegezve a herceget, mert neki sem öreg, sem nagyméltóságú nem volt. Amióta mellette van, mintha csak a barátja lenne. Nem is a barátja, az unokaöccse. Az a nagyvonalú nemtörődömség, ami az arisztokrata előszobában a sok csizmából és az ég tudja, milyen messzi tájról származott drága párducbőrből integetett felé, az az egyszerűség, ahogy a herceg az élettel és a rangjával szemben áll, meghódította a fiút. Fájt neki, hogy a herceg hazudik. Tudta, hogy nem mond igazat.
„És te mit titkolsz előttem? - gondolta a herceg, akit megérintett a fiúból áradó nyugtalanság. - Miért nem vagy őszinte? Bennem bízhatsz, segíthetnék rajtad, megmenthetnélek. Meghat a fiatalságod és a titkod, amelyet rejtegetsz.”
Nagyon gyorsan az Arany Griffhez értek. Laci, ha igazi pincér, munkát kereső, a belvárosból gyalog jött volna idáig, a táskáját is maga cipelte volna. De ezt Balázs vitte utána. Úgy állított be új munkahelyére, mint egy nemes úrfi. A herceg nem szállt ki a szánból, csak kihajolt, talán azért, hogy az elébük siető Buttinger úr lássa. Ez is megtámogatta Laci helyzetét. A búcsú azonban gyorsan lezajlott, a herceg megrázta Laci kezét, s elkapta a magáét, mert undorodott attól a szokástól, hogy neki, férfi létére, a nála alacsonyabb rendűek kezet csókolnak. Bár Laci amúgy sem tette volna.
Ismét megeredt a hó, sűrű, apró pelyhekben hullt, fehér függönye mögött eltűnt a zöld szán. A herceg kiemelte őt Földvárról, és áthozta Bécsbe. Sorsa intézőjéből már mit sem látott. Csak a lovak csengői visszhangoztak a szűk utcában. Finom, távolodó muzsika. Laci sokáig nézett a hóesésbe. Egyedül van, teljesen egyedül, és azt a súlyt hordja magában, azt a nagy titkot.
Buttinger úr integetett az Arany Griff kapujában. Gyorsan felszaladt a lépcsőn. Most ismét valami más kezdődik.
 |  |  |
|
|
|