|
|
|
Bertóthy a barátságos és hosszú tárgyalás után átment a különszobába, hogy az ebédhez üljön. A fiatal gróf türelmetlenül várta. Egyedül, amint mondta, szörnyen unatkozik.
- Mit lehet itt tenni? - kérdezte szemrehányóan.
- Olvasni, ha nem akar ismerkedni a környezetével.
- A Liaison dengereuses-t olvastam. Ez is untatott, de még inkább bosszantott, mert a miliője is oly távol esik ettől, amibe a hóesés miatt belekényszerültem, hogy nem tudtam a cselekményre figyelni.
- Alig hiszem, hogy valamelyik francia vidéki város vendégfogadójában nem ugyanígy unatkoznék, ha fúj a misztrál, vagy esik a hó...
Pálfalvi kényesen ingatta a fejét.
- Csak nem arra óhajt utalni ezzel, hercegem, hogy Franciaország nem a nagyvilág?
Bertóthy nevetett.
- Lehet, hogy tévedek, de úgy képzelem, a nagyvilágot nem a földrajzi helyzet határozza meg. A nagyvilág ott van, ahol jelentékeny emberek gondolkoznak vagy cselekszenek, és ahol jelentékeny dolgok történnek.
- Tehát legyünk szerénytelenek - jegyezte meg a gróf -, ha mi ketten itt vagyunk Dunaföldvárott, a nagyvilág is itt van.
- Körülbelül - bólintott higgadtan a herceg.
Mulattatta a fiatal diplomata. Humorosnak találta a nagyképűségét, de nem ellenszenvesnek. A fiatalok, ha csekélyke pozícióba jutnak, megmámorosodnak tulajdon fontosságuktól. Ez nevetséges, de ugyanakkor megható. A felelős munkakörben levő férfiak hamar megtanulják, hogy helyzetük izgató újszerűsége gyorsan semmivé válik. Oly múlandó, mint maga az ifjúság. Szívesen beszélgetett a fiatal diplomatával, tanulmányozta bájos együgyűségét s azzal együtt a párizsi híreket. A herceg hiúságát már rég nem legyezgette, hogy ért a politikához, megvetette a diplomácia sokszor alantas eszközeit, mégis figyelemmel kellett kísérnie az események alakulását. Napjaink világpolitikája a majdani történelem; származása, rangja és képességei miatt nem zárkózhatik el előle.
Ezért űzi ki most kellemes téli magányából, a birtokáról I. Ferenc császár, a magyarok úgynevezett királya. Így akadt össze a földvári vendégfogadóban ezzel a Pálfalvival, aki már jelentkezett a császárnál, és a kihallgatás után rövid látogatásra szüleihez igyekezett.
A felszolgálást egy idősebb szolga végezte, a csinos lányok és a helyes kis kukta segédletével. Az ebéd éppen olyan jó volt, mint az előző napokban, csak Pálfalvi morgott, mert ez a személyzet nem találta el a gondolatát. A szőke, bodros pincér talán gondolatolvasó volt? Ezek nem tudtak sem franciául, sem németül. Tehát mégis a hercegnek lenne igaza? Ez nyugtalanította.
- Hol van az az ügyes pincér? - zsörtölődött.
De sem a lányok, sem az öreg szolga nem vigasztalhatták meg. Nem értették, mit mond, mert Pálfalvi magyar gróf volt, és csak franciául meg németül beszélt. A herceg hallgatott. Ő tudta, hogy a szőke pincér mivel foglalkozik ezekben az órákban, miért nem ér rá kiszolgálni a vendégeket. A grófnak semmi köze hozzá, Lacit ő magával viszi. Később, amikor egyedül maradt, ismét latolgatta a kérdést. Még mindig foglalkoztatta, őszinte volt-e hozzá Laci. Ő túlzott, amikor föltámadt benne a gyanú? Lehet, csak az unalom késztette a nyomozásra. Amint megismerte a fiú édesanyját, érthetővé vált előtte Laci megjelenése, szellemi fölénye.
A fiú a nagy útra készülődött. Édesanyjával együtt válogatták ki a ruháit, a szép, hímzett, habfehér ingeket, a reggeli köntöst, a földig érő hálóinget, a sok-sok pár fehér harisnyát, amelyeket az édesanya kötött. A ház asszonya hímezte selyemszállal, keresztöltéssel az ékes nadrágtartókat is, valamint az ünnepnapokra készült selyemmellényeket. Nemcsak az anyja kényeztette el, Menyus is azt akarta, ha az ő fia megjelenik Földvárott, ünnepnapokon, túltegyen még azon a bizonyos Esterházy hercegen is, a „cukros” Esterházy unokáján, akit bár csak hírből ismert, de különösen utált. Menyus többször benézett Laci szobájába, ahol a csomagolás folyt.
- Aztán szégyenben ne maradjak valahogy! Ha látod, hogy ott nem divatos a ruhád, tüstént csináltass magadnak újat! Bécsben találhatsz jó szabómestert.
Menyus a zsebére ütött, jelezve, Lacinak nem kell takarékoskodnia.
- Tanulni megy, nem cifrálkodni - szólt közbe halkan Bencziné.
- Azt sem kell ócska ködmönben. - Menyus megint a zsebére ütött, majd büszkén kiballagott a szobából. Egyenes háttal, mereven, ne lássák, hogy elkeseríti a nagy, nyitott táska, amely elnyeli a ruhákat, és a fiára tatja éhes száját. Szörnyeteg egy ilyen útitáska. Összefacsarodott a szíve. Ez az egyszem fia van, ezt engedte el. Hiába, nem tudott ellenállni a hercegnek, nem gátolhatja a fia szerencséjét.
Az apa titkolt bánata megérintette az anyát és fiát.
Szó nélkül egymás nyakába borultak. Bencziné eddig egy sóhajjal sem árulta el, szorongva gondol arra, milyen árva lesz a magányos, üres napokon a fia nélkül. De most elborította szemét a könny. Ahogy Laci az anyjára nézett, először hasított belé a fájdalom: itt kell hagynia. Miért is kel útra? A cél most távolinak rémlett, és ami ennél is rosszabb, őrültségnek. De csak néhány percre ingott meg, és amíg átölelve tartotta az anyját, érezve a ruhájából szelíden áramló fodormentaillatot, azt kívánta, bár sohase érezne mást. Az asszony könnyei melegen csurrantak az arcára, mintha langyos esőben járna.
Nem bírtak beszélni. Az elválást siettető tevékenykedéshez menekültek. Bencziné a nagy zöld posztótáska fölé hajolt, rakta belé a gondosan összehajtogatott ruhákat. Laci a szekrényből szedte ki a könyveit, zsebkendőit s azokat az iratokat, amelyek egy fiatalember rövid, szép évei alatt egybegyűlnek: levélkék, lemásolt versek, költői próbálkozások és különösen érdekes vagy fontos újságlapok. Ezeket Öregapától hozta - gyakran csente -, mert Öregapa éppen úgy megőrizte az érdekes híreket, mint Laci.
- Miért kell neked elmenni? - tört ki váratlanul az édesanyja. De hogy Laci nem felelt, csak sápadtan meredt rá, gyorsan megtörölte a szemét, és oltalmazóan a fia felé nyújtotta a kezét. - Nem ezt akartam mondani, kisfiam! Ostobaság, véletlenül csúszott ki a számon, ne haragudj. Nagyon jól tudom, miért kell elmenned.
„Dehogy tudod” - gondolta Laci.
- Miért kell neked elmenni? - ismételte meg ugyanazt a kérdést Dömötör bácsi. Szobája Lacié mellett volt; fülelt, mikor marad a fiú egyedül. Amint elsuhogott az ajtaja előtt Bencziné dohányszínű tafotaruhája, már be is ugrott Lacihoz.
Dömötör bácsi hátra vetette magát a legkényelmesebb karosszékben, és mutatóujját a pipájával meghosszabbítva, vádolóan a fiú felé bökött.
- Hát tanulni, Dömötör bácsi, világot látni. A herceg palotájában megismerem a nagy módit, aztán meg lehet, kondíciót vállalok valamelyik előkelő hotelben.
- Mi a nyavalya az a hotel? - förmedt rá Dömötör bácsi.
- Módfelett kicifrázott, több emeletes vendégfogadó, amiben nem a katekizmusból írják a számlát.
- Azt akarod mondani, hogy csalnak?
Nem mondom, hogy csalnak, de sokra tartják a szolgálatukat és az ellátást.
- Ezt akarod te megtanulni külhonban? - Dömötör bácsi morcos piros arca még morcosabbra vált. - Nem kell neked elmenni azért hazulról, apád is ilyen számlákat írat velem.
Egymásra nevettek.
Dömötör bácsi felkelt a párnás karszékből, néhány pillanatig le-föl járkált a szobában. A tisztára súrolt padló csikorgóit a lába alatt. A csizmája sarka szögekkel volt kiverve, különben sem szerette megtörölni a lábát. Ég tudja, hogyan csinálta Dömötör bácsi: ebben a hófehér időjárásban is be tudta piszkítani a házat. Megvolt hozzá a tehetsége, hogy a ruháját is megfossza makulátlanságától. A mándlija, a mellénye már délre olyan hamvas lett a pipahamutól, mint egy észak felé néző fa a mohától. Most különösen összemaszatolta magát bánatában. Szerette Lacit.
- Tudom én, Lacikám, miért mész el te - szakította meg a sétát, hogy megálljon előtte, és szúrósan a szemébe nézzen. A pipát a magasba tartotta, mintha azzal együtt esküre készülne. - Leány van emögött.
Laci elpirult. Immár harmadszor gyanúsítják meg ezzel! Efféle csacskaságért ugyan nem hagyná itt az otthonát, a szép, nagy házat, az édesanyját, a bájos kisvárost, amelyben felnőtt, és Öregapát ott kint, azon a furcsa, regényes tanyán, meg mindent. Felforrt a vére. Ez már sok. Nagyot kiáltott:
- Badarság, Dömötör bátyám!
- Nem hiszek én neked - morgott az öreg legény. Kedvelte a szívszorongató történeteket. Képzelete csapongva működött, ha nem olyan rest az írásra, mint amilyen lusta volt egykor a tanulásra, talán még regényeket is alkot. - Beleszerettél te valamelyik kisasszonyba, aki itt szállt meg a szüleivel, Pest felé igyekezve. Láttam én az ősszel, hogy a kiskőrösi tanácsnok lánya visszaintegetett neked a kocsiból.
- Azzal a békával gyanúsít? - vont vállat Laci. - Szeplős, és pöszög a náthától. Egyre az orrát törülte.
- Mert beléd szeretett, és kifolyt belőle az érzelem.
- Ilyen után még a kapuig sem mennék.
Dömötör bácsi olyan elmerülten hajtotta le a fejét, mint amikor szaktudás nélkül elvállalta a túzok kitömését. Töprengett.
- Akkor hát az a szépasszony... Tudod, kire gondolok? Az a tüzes, fekete szemű, a brigadéros felesége, aki Bécsbe ment.
Laci nem tudott olyan hevesen tiltakozni, mint az előbb. A brigadéros felesége még kísértett álmaiban. Égetett a sötét szempár tüze; érett asszony volt, tudója jónak-rossznak. A távolság, amely éveik között ásított, az ismeretlen múlt, amit az asszony magával hordott - a múlt, átitatva emlékkel, indulattal, szerelemmel -, elkábította a fiút. Jó, hogy csak egy napot töltött a fogadóban, nehéz elfelejteni.
- Gondolja, Dömötör bátyám, hogy fölmegyek Bécsbe, és ott keresem a brigadérosnét? Már rég elvitte az ura Galíciába. Hát nagy szamárnak tart. Azért hiszi, Dömötör bátyám, mert maga mindig szerelmes volt, és a legáció is azért sikerült rosszul, mert a szószék előtt állt az a szép fehércseléd. Ő felnézett, Dömötör bácsi lenézett, egyből megállt az agya, még csak olvasni sem tudta a textust.
Dömötör elbúsult.
- Nem szép, hogy ilyen kegyetlenül beszélsz velem, édes Laci fiam, gondolj csak arra...
-...hogy megvédett, amikor kiszúrtam a hólyagot édesanyám barackbefőttjén, hogy azt mondhassam, elromlott, és azért lakmároztam föl egy egész sor üveget a kamrában.
Dömötör bácsi méltatlankodva pillantott rá.
- Nem olyan ember vagyok én, aki effélére hivatkozik. Azt akartam mondani, gondolj arra, hogy amikor én belesültem a prédikációba, éppen olyan surján legény voltam, mint te most, de nem kőből volt a szívem, mint neked. Érzékeny, nemes kedélyem volt, hatott rám minden bájoló pillantás... Khm...
Krákogott, a dohányt szidta, hogy megindultságát leplezze.
- Nem a titkaidban akarok én vájkálni, Laci, csak bánatos lettem, hogy elmész tőlünk.
Hangja ellágyult, vad szemöldöke alól nevetségesen pislogott elő jámbor gyermektekintete. Laci megsajnálta Dömötör bácsit, bár mérges lett - hogyne, mióta az úti készülődés folyik, állandóan titkos epekedéssel gyanúsítják! Mit nyaggatják egyre? Miért faggatják, mi a célja? Hiszen ha megmondhatná... De Öregapán kívül senki meg nem értené. Ha pedig Öregapának megmondaná, az visszatartaná.
Mégis meg kell vigasztalni Dömötör bácsit. Az útra készített iratok között keresgélt, egy virágfüzérrel ékített papírlapot vett elő, melyen ékes rondírással sorakoztak a betűk.
- Dömötör bátyám értője a poézisnak. Nézze csak, mit kaptam egy barátomtól. Debrecenből küldte a postakocsival.
Dömötör bácsi még neheztelt. Bánatosan meredt maga elé. Nem volt szép, sem vonzó, sem okos: fiatalkorában sem kedvelték a lányok. Állandó reménytelen vágyódásban élt, és most meglett férfi létére is olyan ábrándokat táplált magában a szerelemről, mint egy diák. Az az ügyefogyott flótás volt, aki kívül rekedt a Paradicsomkerten, a nagyon magas kerítés fölött csak annyit lát, milyenek ott belül a fák. Laci odanyújtotta a verset.
- Tessék elolvasni, Csokonai költeménye.
Dömötör bácsi arca felderült. Valaha, a nyolcvanas években együtt tanult a kollégiumban Csokonaival. A vézna, vidám legény kedvence volt tanárainak, Budai Ézsaiás meg Fodor Gerzson, Kovács József dédelgették. Jól ismerték a tehetségét. Dömötör bácsi büszkén emlékezett a kollégiumi évekre, de csak azért, mert a poéta közelében lehetett.
- Nincs velem az okulárém - szólt -, olvasd fel te, Lacikám.
Lacinak elfogyott az ideje, sajnált minden percet, ami nem az édesanyja mellett múlik el, sajnálta az otthonát is, csak ma reggel ébredt rá, fáj itthagyni. Dömötör bácsi azonban az otthonához tartozott, akár a búbos kemence vagy a nagy almárium. Ez a szerelmes vers, amelyet most felolvas, nemcsak a költőnek és a szerelemnek szóló tiszteletadás. Néhány gyönyörű perc még az otthonában.
100
- Ne kínozz Lilla! újabb ostromokkal;
Felém villám szemed.
A' verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dsidákat ebbe!
Kíméld meg éltemet.
Nem látod-é? Nem-é? miként zsibongnak
Az Ámorok, miként rajmódra dongnak
Kökényszemed körül?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
Ki vesztemen örül.
Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepüle,
És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
Halld csak - mint tombol ott...
Laci hangja lágyan szólt, majd pajkossá és forróvá változott.
Elragadtatva emelte fel mindkét kezét, amikor befejezte az olvasást.
- Hallja, Dömötör bácsi, milyen tiszta muzsika! Kecses, bájos, szellemes. Látom a képet, a rajzó kis Ámorokat, Lilla csalfa szemét. És a muzsika, ami a művészi ütemben zeng, körülzsong! És a forma! Milyen mesteri, gondosan képzett, és mégis úgy hat, mintha egyetlen szenvedélyes pillanat tüze ötvözte volna össze! - Indulatosan a levegőbe csapott. - Hol van tőle Himfy! Micsoda nyekergő unalom, milyen ügyetlen, gyerekes verselés! Csokonai nemhiába tanult meg olaszul, hogy Zappit, Maffeit és Metastasiót megértse. Az olaszok tudják, mi a muzsika, a verseik is változatosan zengenek, a rímeik csengenek, és a sorok dalolnak. Tőlük tanult Csokonai, bár azt hiszem, nem is kellett tanulnia, csak igazolnia önmaga előtt, hogy ebben a században már így kell verselni. És tudja-e, hogy az első magyar költő, aki olaszul megtanult, hogy Tassót élvezhesse, Zrínyi volt? Minden tiszteletem az övé, de az a gazdag nagyúr mégiscsak könnyebben megtehette, mint Csokonai, a szegény diák: ő a nyomorúságában is akart és tudott műveltséget szerezni.
Dömötör bácsi, mintha édes bort ivott volna, megnyalta az ajkát, lassan ismételte az elhangzott sorokat. A hallása kitűnő, a dallamos vers úgy megragadt benne, mint egy nóta.
- Add csak ide, Lacikám! - A papír fölé hajolt, és újra meg újra zümmögte a strófákat.
- Szégyen, hogy mi magyarok eddig nem tudtuk könyvbe gyűjteni ezeket a remekműveket! Hol itt, hol ott bukkan föl egy-egy Csokonai-vers az ő vándorútjai nyomán. Azoknak szavalt, akik felfigyeltek a mi magyar zenénkre, és megőrizték a lemásolt költeményeket. Szétgurult drágakövek. Dömötör bátyám - ragadta meg Laci a másik kezét -, maga tanult ember, olvasta Catullust, Propertiust, Petroniust, hogy a kötelező Vergiliusról, Horatiusról meg Ovidiusról ne is beszéljek. Hát mondja, nem kell megszakadni az ember szívének, hogy itt nekünk, magyaroknak, van egy ilyen lángelménk, itt, ahol a művelt emberek nem akarnak magyarul beszélni? Négy éve halott; ki törődik vele? Ki gondol a hagyatékára? Kincsek pusztulhatnak el. Ha meggondolom,
102
hogy máshol a könyvek úgy jelennek meg, mint eső után a gomba! Franciaországban a költők évszázadok óta évjáradékot kapnak a királytól meg a főnemesektől...
Elvette Dömötör bácsitól a papírlapot, sietve visszadugta a többiek közé.
- Add ide, Lacikám, lemásolnám.
- Ne haragudjék, Dömötör bácsi, inkább majd leírom én, és elküldöm a pesti postával.
Az öreg búsan kísérte szemével a féltékenyen eltüntetett verset. Kegyetlen fiú ez a Laci... Mégis nagyon hiányzik majd neki.
Kinézett az ablakon, ő is az időjárást figyelte, mint Menyus. Meddig lesznek még együtt? Laci kis lurkó volt, amikor ő idekerült, az első leckéket ő adta neki. Hogy örült, amikor a fiúcska vékony hangján megszólalt a latin gyermekvers: Flevit lepus parvulus... a síró nyúlról eszkábált rigmuska. De hát az apróságok megnőnek, és ostobaság azon keseregni, hogy az a tökmag, aki valaha az ölében ült, és akinek a maga szerény eszközeivel feltárta az egész világmindenséget, felnőtt, háromszor olyan okos és művelt, mint ő, és elmegy a nagyvilágba, anélkül hogy elárulná, miért. A havazást vizsgálta: amíg a hó esik, addig a herceg nem indul. Immár negyedik napja szakad. Szokatlanul dús ez a február végi hóesés. Sajnos, ma gyöngült az ereje, a pelyhek kövérebbek és ritkábbak, a felhők soványodnak. Ha szél lesz, különösen ha déli szél jön, megérkezik az enyhülés: Lacitól válni kell.
A herceg is úgy látta, változik az idő: hamarosan útra kelhetnek. Pálfalvi, aki nem ment messze, mert szülei birtoka innen legfeljebb húsz mérföldre feküdt, elindult reggel.
- Nos, majd Párizsban találkozunk - mondta Bertóthy búcsúzóul.
- Tréfál, hercegem, Párizsba mi hosszú ideig nem megyünk. A tavasszal együtt jön a háború.
Másnap pirkadatkor aranyszínű fény árasztotta el a vidéket, a nap előbukkant a felhők mögül, a hóesés megállt.
A herceg tudakozódott, járhatók-e az utak. A maga kényelmes módján több tanút hallgatott ki. Benczi Menyus mint vérbeli fogadós meg akarta tartani a vendéget, valamint jó apaként nehezen vált meg a fiától, úgy vélekedett, hogy az utak még nem járhatók. Dömötör bácsi, akit a herceg elszalajtott egészen a város végéig, azzal tért vissza, hogy rettenetes hóbuckák akadályozzák az utazást. Az idősebb szolga, akit fárasztott a herceg körül végzett munka, nem látott semmi akadályt, a hó sima, mint a gyalult fa. Balázs, a herceg hajdúja, borúsan nyilatkozott. Ő még Piroska mellett kívánt maradni. A herceg kocsisa, nagyon becsületes és igazmondó férfi lévén, kijelentette, hogy soha még jobb idő nem kínálkozott februárban hosszú útra. A kegyelmes úr úgy érzi magát majd a szánban, mint a pihés ágyban.
A lovakat tehát befogták, az útitáskákat, a pincetokot, az elemózsiát, amelyet Bencziné készített, lehordták a szánba. Zárt alkotmány volt, kecses és könnyű, fekete kínai lakkal bevonva, az ablaka alatt a címer, és mindenütt, ahol csak elfért, ezüstveretek, árnyaltan festett virágok, cikornyák. A herceg az apjától örökölte ezt a rokokó szánt, és megtartotta, mert mulattatta vidám, játszi színezése. Az új divat, az empire, hideg és fenséges, amilyennek Bonaparte szeretné látni az udvarát. A rokokó módi olyan, mint a kor, amely ihlette, és hogy annak az időszaknak a hátterét is éreztesse, a virágok és cifraságok alatt ott sötétlett a komor fekete.
A fiatalok nem hajlamosak meghatottságukat elárulni, bár ezekben az években erősen divatba jöttek nyugaton a túlcsorduló érzelmek. Laci azonban magyarosan szemérmes és tartózkodó volt. Igyekezett mielőbb elmondani az istenhozzádot. A herceg természete szerint mosolygott a fellengzős hókuszpókuszon, és utált minden hamis pátoszt, tehát ő is gyorsan búcsúzott. Beburkolóztak a bundába, Balázs rájuk tukmálta a lábzsákot, becsapta a szán ajtaját, és felpattant a bakra, a kocsis mellé. Az éppen csak megemelte az ostort, a lovak már ki is száguldottak az udvarról. A csengők csilingeltek, a szántalp surrogott, ez volt minden zaj a rájuk boruló kék ég alatt, a végtelen fehér pusztán.
Laci szíve összeszorult, bár nem nézhetett hátra, hogy lássa szüleit, amint a tornácon állnak, mindketten mozdulatlanul, mellettük Dömötör bácsit, amint a pipával integet. De ez a kép látatlanul is megmaradt benne, és valami furcsa érzés hatására úgy tetszett, mintha azok lennének kicsik és gyámoltalanok, mert ott maradtak, és ő a felnőtt, ő az erős, mert elmegy.
Csak amikor a harmadik falun futottak át a pompás lovak, nézett körül a szánban Laci, és ébredt rá, hogy a herceg mellett kényelmeskedik, holott velük szemben ott a keresztülés.
- Bocsánat, uram! - Föl akart kelni. A herceg visszahúzta.
- Maradj csak itt. Remélem, nem érint kínosan, hogy tegezlek.
- Ó, kegyelmes uram...
- No, csak azért mondom, hogy ne legyen félreértés. A körülöttem levő literátus férfiakat, úgy értem, azokat, akik az írásbeli munkákat végzik, magázni szoktam. De te túlságosan fiatal vagy ehhez, aztán meg kissé a fiamnak is tudlak. Kedvelem az értelmes ifjúságot.
- Nagyon köszönöm, uram. Örülnék, ha nem csalódna bennem.
A herceg nevetett.
- Az eszedben aligha fogok csalódni - vállat vont -, van azonban egy és más, amit még tisztáznunk kell.
- Nem szívesen vallom be, hogy kíváncsi vagyok, de mégis szeretném megtudni, mi rejlik az egy és más mögött.
- Várj, amíg Bécsbe érünk.
Laci nem remélte, hogy három nap múlva Bécsben lesz.
A könnyű szánnal a simára fagyott úton egy óra alatt megtettek tíz mérföldet. Nagyobb távolság után lovat váltottak. A herceg jól megszervezte az utat, pihent jószágok vártak rájuk az útszéli fogadókban és a közbeeső városokban. Laci elámult. Most bontakozott ki előtte Bertóthy ijesztő gazdagsága. Dunaföldvártól Pozsonyig a herceg földjein száguldtak át. Óriási birtok, napokig utazhat rajta az ember! Milyen méneseket nevel ez a birtok, mennyi gulyát és nyájat? Vajon hány száz szolgálattevő cselédet kíván? Micsoda roppant jövedelmet nyújthat ez a tenger föld, számtalan jószág? Szinte megrettent. Egy nábob mellett ül, a herceg pedig közvetlen és barátságos. Lacit úgyszólván Öregapára emlékezteti. A gondolkozása is hasonló, a hanghordozása is. Öregapa sokat járt külhonban, olvassa az újságokat és az új francia meg német könyveket, nem fogadja vakon és süketen az új eszméket. Laci tudja: azt, hogy a herceggel úgy beszélgethet a weimari miniszter úrról, Schiller drámáiról vagy Bonaparte marsalljairól, mintha nem Dunaföldvárról indult volna Bécsbe, hanem Bécsből jött volna haza, Öregapának köszönheti.
Este érkeztek meg. Itt is nagy hó volt, az utcai lámpák lila árnyékot vetettek. Csak a fényfoltokat látta a havon és a mellettük elsuhanó utcákat. A herceg háza a Duna-csatorna közelében állt, homlokzata a vízre nézett, de bejárata keresztutcából nyílott. Régóta várhatták a gazdát, mert a palota előtti járdára piros szőnyeget terítettek; a portás egy fiatalembert noszogatott, aki a herceg színeit viselte a libériáján, de díszes öltözete ellenére éppen a havat söpörte le a piros szőnyegről. Oly csinosan és előkelően festett világos frakkjában, csatos cipőjében, mint egy Boucher-figura. Balázs leugrott a bakról, kinyitotta a szán ajtaját.
- Éppen ideje, kezdtem már meggémberedni - mordult fel Bertóthy.
Laci a másik oldalon hátrakerülve, kisegítette a herceget a szánból.
- Hagyd ezt, fiam, így öregnek érzem magam.
Seregnyi lakáj rohant ki a házból, leszedték a táskákat, takarókat, kabátokat. Vidáman mozogtak, látszott rajtuk, örülnek a gazdának.
Laci kissé feszengett. Meg tudja-e őrizni emberi méltóságát? Félt a pompától, a gazdagságtól, a hatalmas méretektől, mindattól, ami majd a hercegi házban fogadja. A palota csakugyan tágas volt, de nem rémített itt semmi hivalkodás. A nagy előcsarnokban éppen csak annyi gyertya égett, amennyi enyhén megvilágítja az emeletre vezető lépcsőt. Az Arany Gúnárban, ha rangos vendég érkezett, Laci apja több gyertyát gyújtott. A herceg élénken figyelte a fiút.
- No, menj csak előre, Balázs majd megmutatja a szobádat.
A magyar hajdú nekiiramodott a lépcsőknek; barátságosan intett Lacinak, kövesse. Neki is jólesett megmozgatni izmait a hosszú utazás után. A lépcsők jobbról és balról kanyarodtak fölfelé, majd a félemeleten találkoztak, erkélyszerű pihenőben. Innen egyetlen széles lépcsősor vitt fel az emeletre. Ahogy Balázs megemelte a karos gyertyatartót, a falak márványborítása fölött fölvillantak a gobelinek. Mitológiai istenek és istennők vidám mulatsága tarkállott elő a homályból.
- Szép ház lenne ez - vélekedett Laci -, ha látnám...
- A herceg úr nem állhatja a parádét. Ha valami magas vendég jön az udvarból, akkor cifrálkodunk, de különben neki elég egy szál gyertya.
- Takarékos...
- Dehogy - vigyorgott Balázs-, odaadja ő az utolsó tallérját is, ha kérik. Hányszor becsapják! Nekem kell gondolnom rá, hogy legyen pénz a bukszájában, én tartom számon, mennyi kerül bele reggel, és mi marad estére. Önmagára alig költ.
Hatalmas, boltíves csarnokba jutottak, innen ágaztak szét a folyosók. Balra fordultak. Utukat csak az a világosság mutatta, amelyet Balázs hordott magával. Itt-ott a falon földerengett egy páncélos vitéz képmása, egy krinolinos asszonyság fehér válla, egy nagy parókás férfiú büszke feje, a festmények aztán visszasüllyedtek a homályba, mint a gyorsan futó habok között a valóság tükörképe. A ház sötét volt, ismeretlen, meglehetősen hideg, Laci mégis jól érezte magát. Barátságos légkör fogadta. Balázs végre megállt egy ajtó előtt. Fehér, aranycirádás, rokokó ajtó - Laci azonnal megállapította, hogy a ház nemrégen készült, vagy nemrég tették újra rendbe. Beléptek a szobába. Nagyot dobbant a szíve. Ilyen szép szobája sosem volt eddig! Most ismét megrendítette a herceg gazdagsága és hatalma.
- Nem téved? - kérdezte Balázst. - Ez az én szobám?
- Ez hát. A herceg úr jó tréfának tartja, hogy az íródeákjait az előkelő vendégszobákban helyezi el. A barátai bosszankodnak ezért, megszólják, ő meg nevet.
Itt laknak hát az előkelő vendégek. Az ablak függönyei - vastag selyemdamaszt valamennyi - kizárták az utcai zajt, az ágy előtt rózsás hímzett szőnyeg, bár az egész padlót nagy, török szőnyeg borította. Afféle, amilyen Öregapának kicsiben van. Tükrös öltözőasztal, sok fiókkal, függönyös ágy, íróasztal, márványtartóban tucatnyi lúdtoll; zöld bőrmappa, benne papírlapok. És ami legjobban elbűvölte Lacit - ilyet eddig sem Debrecenben, sem a földvári uraságok házában nem látott -: halvány rózsaszín lábas kályha a sarokban, olyan felsőrésszel, mint egy cukortartó, porcelán virág és folyondár koronázta. Jó meleg volt a szobában.
- Majd beszólok, ha kész a vacsora.
Balázs kiment, Laci meglepődve nézte a becsukódó ajtót. Ugyan hol fog vacsorázni? Az apja büszke ember, önálló, jómódú, ők nemigen fordultak meg arisztokrata házakban. Benczi Menyusnak - mondogatta - semmi dolga grófokkal. Laci tudta, mi a rend egy parasztházban, polgári családban és a vendégfogadóban, de azt csak a francia regények nyomán képzelhette el, hogy hercegi palotában hogyan folyik az élet. „No, mindegy - gondolta -, ha a személyzet ebédlőjében kell vacsoráznom, nem sértődöm meg. Hisz még mindig nem tudom, hogy itt mint pincér vagyok-e jelen vagy mint kollégiumot végzett íródeák.” Úgy rémlett, hogy az íródeákot egyes nagyurak az asztaluk végére ültetik. Viszont arról is hallott: a táblabírák a náluk tanuló jurátusokat sem engedik az asztalukhoz. Még az is megesik, hogy azoknak kell felszolgálniuk az asztalnál. Az a lényeges, hogy megtehesse azt, amit tenni akar. Mindez csak eszköz a cél felé vivő úton.
Táskája már ott volt a szobában, elrakta a holmiját, papírjait nagy élvezettel tette be a szép bőrmappába, amelyet a herceg ezüstveretű címere díszített. Megmosdott, átöltözött, majd az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt. A ház homlokzati részében kapott szobát, a Duna-csatornára látott. A keskeny folyócskán befagyott a jég, itt-ott sárga fényt vetett a partra egy-egy ritka lámpa. Távolabb kecses vonalú kis híd vezetett át a csatorna fölött. Szánok suhantak egymás után a hídon. Laci úgy gondolta, a város szíve felé. Fényes szánok voltak, egyik-másik előtt pompás paripán lovász száguldott. „Valahol bál lehet” - vélte Laci.
Az ajtón kopogtak. Balázs jött érte, levezette a földszintre. Az ebédlő a nagy csarnokból nyílott. Hatalmas terem, meglehetősen hideg, bár akkora a kandallója, hogy a nyílásán akár egy szekér is behajthat. Tüze megvilágította az asztalt, az ezüstneműt és a porcelánt. Laci örömmel ismerte meg a középen álló ezüstvázában nyíló virágot: amarillisz, Öregapánál is most virágzik.
A herceg a kandalló előtt toporgott.
- Gyere, fiam - intett Lacinak. - Igaz, az ember csak a hátát sütheti össze, elöl majd megfagy. Bolond volt, aki a kandallót kitalálta. A ti fogadótokban a cserépkemencék sokkal többet érnek.
Asztalhoz ültek. Lacit vidám izgalom fűtötte, de nem azért, mert egy herceggel vacsorázhat. Apja fogadójában sokféle embert megismert, származásra, rangra nem sokat adott. De ez a herceg olyan ember, akivel egy asztalnál ülni nem mindennapi kaland.
- Kegyelmes uram, nem érdemlem meg ezt a megtiszteltetést.
- Lehet, hogy nem érdemled meg, de amíg nem vizsgáltam ki az érdemességedet, itt ülsz velem.
Libériás lakáj szolgálta fel a vacsorát. Fehér harisnyát, csatos lakkcipőt, halványszürke térdnadrágot viselt, ugyanolyan frakkot, rózsaszín és zöld csíkos mellényt. Fehér parókáján zöld és rózsaszín csíkos csokor. A férfiak ebben az időben már rövidre nyírták a hajukat, és csigákba göndörítették. Csak az idős urak és inasok hordtak fehér parókát, a fülük mellett jobbról-balról három fehér hajhurkával. Balázs a tálalóasztalnál állt, szigorúan figyelve a lakáj ténykedését. Osztrák volt az istenadta, ezért Balázs különösen a körmére nézett. Bertóthy intett a hajdúnak.
- Vedd le azt az izét onnan, Balázs - a virágra mutatott -, nem látom a vendéget.
A lakáj megrovóan pillantott a hercegre, Laci elismerő pillantást vetett az amarillisz után. Remek példány.
- Mi az, szeretted, hogy itt van?
- Ritkaság ilyenkor az amarillisz.
- Ehhez is értesz?
- Öregapám nagy botanikus.
- Neki is lenne amarillisze?
A herceg homlokán összevonódtak a függőleges ráncok. Laci elmagyarázta, hogy miképpen van az öregapjának üvegháza télen a virágok számára. Lelkesen beszélt, mint mindig, ha az öreg fickó került szóba.
- Meleg víz, ott az isten háta mögött? - hitetlenkedett a herceg.
- Hőforrás fakadt a földből, amilyen Budán is van a régi török fürdőkben meg Hévízen, herceg úr. Öregapám azon kesereg, hogy mennyi kincs van a mi hazánkban, alig tud róla valaki, és senki sem veszi hasznát.
- A haza... - szólt szórakozottan a herceg, maga elé nézett.
A lakáj újabb fogást hozott, a mondatot nem fejezte be.
- Érdekes ember lehet az öregapád - jegyezte meg Bertóthy. Laci úgy érezte, valami új gondolat foglalkoztatja. Az étkezés, amint az a férfivacsorákhoz illik, mandulával és portói borral fejeződött be. A herceg asztalt bontott.
- Remélem, jól alszol. Ha érdekel, nézz be a könyvtárba. Balázs megmutatja. Van ott egy-két új munka. Jó éjszakát.
Laci sem fáradt, sem álmos nem volt. A könyvtár csábította. Balázs ismét csak egy szál gyertyával végigkódorgott vele egy igen hosszú folyosón, mert a közbeeső termek - szalonok, zeneszoba - zárva voltak. A könyvtárban hideg terpeszkedett és tömény sötétség. De Lacit megragadta a hely varázsa. Mennyi könyv, mennyi századok mélységéből érkező gondolat várakozik itt! Balázs meggyújtott egy karos gyertyatartót, végre hat láng világította meg a polcokat.
Balázs lábujjhegyen követte Lacit, magasra emelve a kandelábert, hogy világítson neki, amíg bebarangolja a könyvek mámorító erdejét. Laci nem bánta volna, ha egyedül hagyja. Az olvasó ember szeret összebarátkozni a fóliánsokkal, s ehhez magányra van szüksége. Boldog, elmélyedő magányra. De Balázs megszerette Lacit. Bár idősebb volt nála, bizonyos respektussal bánt vele, elismerte a nyelvtudását, aztán meg a saját fajtájának tudta, hiszen először úgy találkozott vele, mint pincérrel. Szerette azért is, mert abból a házból jött, ahol Piroska élt. Balázs utazás közben sokat gondolt Piroskára, mindarra a bájos kellemetességére, amivel a lány külseje dicsekedett.
A szoba közepén lévő nagy olvasóasztalon óra állt, csengve ütött tízet.
- A herceg úr mikor fekszik le? - kérdezte Laci abban reménykedve, hogy Balázsnak dolga lesz a gazdája körül.
- Mindig későn. Majd kongat nekem, ha szüksége lesz rám. - Bizalmasan közel hajolt Lacihoz, még a kezét is a szája elé tette, pedig a könyvtár oly óriási, hogy aki az ajtónál hallgatóznék, még a hangos szót sem értené meg. - A kegyelmes úr holnap a császárhoz megy. Amint a selyemgatyások mondják - ez az osztrák lakájokat jelentette -, tegnap már háromszor járt itt az udvarból egy olyan málészájú, háromszögletű kalapos. Mert titkos meghívással a császár nem küld gárdistát, így aztán egész Bécs tudja, mert sehol ilyen pletykanépség nincs, hogy ha ilyen háromszögletű kalapos megy valahová, az „titokban” jön az udvarból. - Vállat vont. - Hát fura szerzet az osztrák.
- Vajon mit óhajt a császár a herceg úrtól?
- Begazolt őfölsége - ismét közel hajolt Lacihoz -, van neki kancellárja meg tanácsosa meg generálisa, de az eszét a herceg úrnál tartja. Ha nem tudja, mitévő legyen, vele tanácskozik.
- Persze - bólintott Laci -, most azért olyan sürgős, mert a havazás késleltette a herceg urat.
Balázs üdvözülten mosolygott.
- Az Isten áldja meg a havazást! Bár még mindig esne, és ott lennénk Dunaföldváron! A herceg úr szeretett ott, jól kipihente magát.
- Hát otthon, a birtokán nem pihen?
- Ugyan, ilyen jószívű és gazdag nagyurat sohasem hagynak békén...
Elhallgatott, csinos bajusza alatt összeharapta a száját.
Jó, jó... Laci derék fiú, nem kétséges, de az otthoni ügyeket mindjárt az első este nem tálalhatja ki. Ő már a herceg családjához tartozik... Sürgős munkáira hivatkozott, hogy el ne járjon a szája.
Laci leült egy faragott székbe az asztal mellé. Elgondolkozva nézett a gyertya lángjába. Tehát itt van az első állomáson. Tovább kell mennie? Vagy megállni, és várni egy újabb fordulatot? Újabb csodára? Bátran nevezheti így is, hiszen egy csoda már történt vele. Halkan nyílt az ajtó, a herceg lépett be.
- Találtál valami neked való könyvet?
- Az a baj, herceg úr, hogy túl sok nekem való könyvet találtam, nem tudom, melyiket válasszam.
- Válassz közülük bármit. A szobádba is felviheted, itt hideg van.
A herceg állt, Laci is felállt.
- Most mutasd meg, eltalálsz-e a szobádba.
A herceget érdekelte, a fiú el tud-e igazodni az idegen környezetben. Kiléptek a sötét folyosóra.
- Ez itt a zeneszoba, ez a vörös szalon, ez a sárga szalon, ez a hölgyek szalonja, a rózsaszín - sorolta a herceg, amint a zárt ajtók mellett elhaladtak.
Laci megnyugodott, jó irányba indult.
- Ezek a szobák elárvultak - vetette oda mellékesen Bertóthy. - Édesapám szerette a nagy társaságot, a mozgalmas estélyeket. Szembeszállt II. József császárral, aki polgári egyszerűséget prédikált, és foltot varratott lyukas kabátja könyökére. Apám mindenben ellenkezett evvel a tehetséges, makacs Habsburggal, már csaknem a fejét is veszélyeztette. De ő volt az erősebb, bár azonkívül, hogy opponált, nem tett semmit. Mégis ő győzött, mert a császár megfelelő időben meghalt.
A sötét folyosóból végre kibukkantak a földszinti előcsarnokba, ahol égett néhány gyertya. Itt már nem hívogatta őket a kandeláber imbolygó fénye. A herceg megállt az előcsarnok közepén.
- No, most merre?
Laci nevetett.
- Könnyű feladat, fölfelé a lépcsőn.
Megindultak egymás mellett. A herceg megállt egyet szusszanni a pihenőn, a gobelinek felé intett.
- Érdekel a görög mitológia?
- Ezek az istenek nagyon emberiek, ha tehetséges művészek alkották meg őket.
A herceg elismerően bólintott. Tetszett a válasz.
- Ókori irodalommal foglalkoztál?
- Görögül éppen csak hogy olvasni megtanultam, de a latinokban már gyönyörködni is tudok.
Fölértek az emeletre, Laci azonnal megindult a szobája felé. A herceg mosolyogva követte.
- Benézek hozzád. Kényelmes a helyed, elég meleg van?
Laci letette a karos gyertyatartót, a szelíd, sárga fényben hívogatóan otthonos volt minden. A herceg körülnézett, megérintette a kályhát, elég meleg-e. Az asztalra tévedt a tekintete. Itt feküdtek Laci papírjai.
- Verseket gyűjtesz?
- Igen. herceg úr. amelyik tetszik, azt lemásolom és elteszem. Van egynéhány szép magyar költemény itt, elég sok, bár tízszer annyi is kevés lenne. .. De hordok magammal latin verseket is...
- Mutass egyet. Melyik a legkedvesebb?
Laci keresgélt a mappában, szégyenlősen mosolygott, hogy már ilyen gyorsan berendezkedett.
- Ez - nyújtotta a herceg felé.
Bertóthy kezébe vette a lapot, pillantása végigfutott az első soron, majd elámulva emelte fel a fejét.
- Ó... ez?
Laci némán bólintott.
Animula, vagula, blandula,
hospes comesque corporis,
quae nunc abibis in loca?
Palidula, rigida, nudula,
nec ut soles dabis faces jocos?
A herceg töprengve maga elé nézett, majd a fiúra.
- Furcsa... Hogyan szeretheted ilyen fiatalon ezt a kóborló, meztelen, sápadt lélekhez intézett kérdést? Úgy tudom, Hadrianust meglett férfiként gyötörte, milyen útra indul a test távozó vendége, a lélek.
- Engem már rég meggondolkoztat, herceg úr, a könnyed kérdés a végén: nincs többé tréfa? És a bizonytalanság az ismeretlen út előtt.
Néhány pillanatig szótlanul álltak egymással szemben. A vers légköre körülfogta őket. A férfi kétszer olyan idős volt, mint a fiú, de mégis, személyiségük fajsúlya, érezték mindketten, egyenlő.
 |  |  |
|
|
|