|
|
|
A herceg körülnézett. Bár mint mindig, most is mélyen aludt, ébredése első pillanatában tudta már, hol van. Tetszett neki a vidéki fogadó gondozott szobája, az oszlopos ágy habos gyolcsfüggönye, lába előtt a keresztöltéssel hímzett szőnyeg. Mint kitűnő megfigyelőnek, a valóság részletei élesen rajzolódtak eszméletébe. Minden környezet és esemény gyorsan hatott rá. Hamar felismerte a helyzetet, azonnal határozott. Döntésre készült most is. A hajdú, aki a folyosón várakozott ura hívó szavára, belépett, kinyitotta az ablakot záró két vastáblát. A háború ugyan nem jutott el idáig, a betyárok azonban nem fogytak ki a Duna-parti erdőkből, a Bakonyból is jöttek a dunántúliak, mert Földvár gazdag város, kikötőjében, a postakocsiállomáson gyakran megfordul gazdag úr, portékával megrakott kereskedő, akinek az erszényét érdemes megnézni. Az Arany Gúnárban vastáblák védték az ablakot, ezeket nem fogja a pisztoly golyó. A fogadós vigyázott a vendégeire.
- Milyen az idő?
- Havazik, kegyelmes uram. Azt mondják, a postakocsi késik. Több gyorsparaszt elakadt a hóban. - A hajdú zsinóros magyar ruhát viselt, a gazdája is magyarul beszélt. Arisztokrata körökben ez rendhagyó.
- Hát nem tették szántalpra a kocsikasokat? - A herceg, aki épp erdélyi birtokairól tért vissza Bécsbe, értett az alföldi utazáshoz is.
- Tették, kegyelmes uram, de a hó olyan magas, hogy a ló hasáig ér.
- Sebaj - legyintett a herceg -, várunk egy-két napot. Jó hely ez az Arany Gúnár.
A hajdú szeme megcsillant. Kemény, fekete bajuszát megpödörte. Bertóthy tudta, mit jelent a bajuszpödrés.
- Szép lányok vannak a konyhán?
- Van köztük, instálom, kettő nagyon szemrevaló. Aztán meg malacokat is öltek. Kegyelmes uram nem hallotta hajnalban a visításukat? Már forgatják a pecsenyét nyárson. Fáin kocsma ez, szíves engedelmével.
A herceg nevetett.
- Szép lányok! Malacok a nyárson... Maradunk.
Kopogtak, a hajdú kitárta az ajtót, hogy beléphessen a szép lányok közül az első. Hatalmas kancsókban forró vizet hozott. A hajdú gavallérosan elvette a lánytól, s a mosdóasztalhoz vitte a nehéz edényeket. Drága majolika, virágokkal és madarakkal díszes mosdókészlet hirdette Benczi Menyus bőkezű ízlését. A herceg elégedetten szemlélte a tisztaság efféle helyen ritka eszközeit, ahogy gyönyörködve nézte a fiatal lányt is, nemcsak csinossága fogta meg, hanem az is, hogy piros csizmát visel, kecses bő szoknyát, habos ingvállat és hímzett mellénykét. A külföldi hotelek formaruhás szobalányai után üde látvány a nemzeti viselet. Magyar levegője van ennek a háznak. Barátságos, ódon és mégis ápolt. A herceg élvezte a külföld változatosságát, de fajtáját szerette. Magyarnak lenni ebben az időben csaknem olyan nehéz volt, mint történelmünknek előző háromszáz keserves esztendején át. A hercegnek tetszett a peckes fogadós is, magyar módra öntudatos, és ez nagy dolog, amikor az országban oly kevesen vallják magyarnak magukat. A nemesség, hogy kiváltságait úgy-ahogy menthesse, meghódolt az osztrák uralomnak, az arisztokraták maguk sem tudják, mifélék! Franciául beszélnek, az osztrák udvarban vagy közelében élnek. Az értelmiség latinul értekezik, a mesteremberek nagyobb része német ajkú, cseh vagy horvát. Itt, ebben a magyar „hotelben” a sok külföldi barangolás után a herceg végre otthonosan magyarnak érezte magát.
A piros csizmás lány kikopogott a szobából, könnyű rozmaringszag maradt utána. Ezzel szokták illatosítani a zsebkendőket és az ingvállakat. Bertóthy még emlékezett gyerekkorából a módosabb parasztházak ablakában megbúvó zöldes, szerény virágra - apja szabadjára hagyta, akkoriban sokat játszott és verekedett parasztlurkókkal. Az emlékek elringatták. Néhány napot engedélyezett itt magának a nehéz út előtt. Egyik erdélyi birtokáról Ferenc császár fölhívatta az udvarba. No igen, ismét rosszul áll őfelsége szénája, újabb adók, újoncszedés. Készülni kell a háborúra. Bonaparte a spanyol kudarc után könnyű diadalt keres. Az osztrák ármádiát nem nagy művészet legyőzni.
A hajdú kikészítette ura reggeli köntösét, lábára húzta a bársonypapucsokat, odahozta az ágyhoz a kisebb mosdótálat, hogy a kegyelmes úr megmossa a kezét. Szívesen tette. A herceg barátságos volt, közvetlen, szolgálatait megköszönte, érdeklődött személyes ügyeiről. Évtizedes meghitt kapcsolat volt köztük; mindig, Bécsben is, anyanyelvükön beszélgettek.
- Hozhatom a reggelit?
A herceg egy pillanatig tűnődött. Szerette maga mellett ezt a mokány magyar legényt, jólesett ránézni, figyelte az ügyességét, amint a nagy tálcán az edényeket, ételeket elrendezi. Azt tartotta, a napnak jól kell kezdődnie, és miután az élet elég cudar még egy herceg számára is, kellemes, ha reggel becsületes embert tud maga mellett. De most mást akart. Amint felébredt, erre gondolt. Erre készült.
- Balázs, most ne fáradozzál ezzel. Eridj, nézz körül a konyhában, talán ott találod ezt a szép hajadont. - Felnézett a legényre, az szégyenlősen nevetett. - Hogy hívják?
- Piroska - szinte lehelte a nevet.
- Kedves név - dicsérte meg a herceg -, pipacsra gondol az ember, ugye?
A legény kissé töprengett.
- Hát, ha nem untatom, kegyelmes uram, én úgy vélekedtem, hogy megnézem a szülőanyját. Jó azt látni, milyen a leány anyja, milyen a természete, meg hogy korán öregszik-e. Mert a lánya is olyan lesz.
- Van eszed, Balázs, óvatos vagy. Szóltál már ennek a lánynak?
- Szólni nem szóltam, kegyelmes uram, csak szemügyre vettem. Aztán szólok, ha láttam az anyját.
- Ha jól sejtem, szívesen nézed még egy kicsit. Menj hát le a konyhába, a reggelimet meg hozza fel az a pincér, aki tegnap engem meg a gróf urat kiszolgált az ebédnél.
Balázs kérdően nézett a gazdájára.
- Nem tudod, melyik? Az a fehér harisnyás, fehér kötős, szőke, bodros pincér. Az jöjjön.
Balázs kiment, a herceg az ablakhoz állt, nézte a hóesést. Fehéren borongott odakint a világ, némelyik zsúptető olyan hasas lett, mint a búbos kemence. Az ablakon túl csak a szomszédos házakig lehetett látni. A herceg halkan dúdolgatott, mint mindig, ha erősen foglalkoztatta egy gondolat.
A reggeli hamar megjelent, vele a szőke, bodros pincér és kísérete, a két csinos lány meg a kis kukta, aki az ünnepélyesség kedvéért vezette e menetet. A pirítóst hozta. A felvonulás mulattatta a herceget, bár nem kedvelte a ceremóniát, de tűrnie kellett, hogy az Arany Gúnárban rangjához illően megadják a módját. Amíg a nyalka pincér és a takaros lányok elrendezték a reggelizőasztalt, a herceg hallgatott, majd szólt, hogy a kíséret mehet, csak a fiatalember maradjon bent. A pincér kínálásra készülve állt az asztal mellett, arcán a mesterséghez tartozó udvarias mosoly. Amint becsukódott az ajtó a többiek mögött, a herceg leült az asztalhoz, teát kért. Laci a bűvész könnyedségével öntötte a csészébe az aranyszínű italt. Várakozóan tekintett a vendégre. A herceg franciául köszönte meg a szolgálatot. A pincér franciául válaszolta a kötelező udvariassági formulát.
- Ön tehát ért ezen a nyelven? - A kérdés a jól kilőtt nyíl biztonságával pattant. A herceg azt várta, a pincér megdöbben, de a jóképű fiú nyugodt maradt. Gyorsan pergő párbeszéd indult meg.
- Jól beszél franciául. Hol született?
- Itt, Dunaföldvárott, kegyelmes uram.
- Ez... hogy is mondjam csak... véletlenül történt?
- Nem hinném. Erre mifelénk az emberek nem szoktak csak úgy véletlenül megszületni. Nyilván nekem is komoly szándékomban állt...
- Gascogne-i humora van. A szülei idevalók?
- A legnagyobb mértékben.
- Miért tanult meg franciául?
- Jól kidolgozott, árnyalatokban gazdag nyelv, kegyelmes úr, érdekelt, könnyen megjegyeztem. A latin után különösen könnyen.
- Tehát latinul is tud?
- No, csak annyit, amennyi a kollégiumban szükséges.
- Melyikben?
- A debreceniben.
- Az neves intézet, ott jól tanítanak.
- Igyekeztem, kegyelmes uram.
- Ha kollégiumot végzett, miért dolgozik itt?
A pincér szeme ragyogott a visszafojtott jókedvtől.
- Szeretem ezt a mesterséget.
- De az ön tudásával más foglalkozást is választhatott volna. Tegnap hallottam: jól beszél németül.
- Ez múlhatatlanul szükséges, kegyelmes uram. Annak, aki hazánkban urakat szolgál ki, tudnia kell németül.
A mondat kissé keményen hangzott, megérintette a herceget. Elgondolkozva vizsgálta a fiatalembert.
- Hát persze, igaza van - bólintott, lassú kortyokban iszogatta a teát, de nem evett semmit.
A pincér elébe tette a nagy ezüsttálat, amelyen hideg pulykasült, sonka, vadpecsenye kínálkozott.
- Húst nem parancsol, kegyelmes uram?
A herceg szembenézett vele.
- Majd később. Szeretnék valamit megbeszélni önnel.
Laci fölkapta a fejét. Sokat tapasztalt már itt a vendégfogadóban, a vendég uraknak olykor különös kívánságaik vannak. Könnyű hajlandóságú menyecske, muzsikus cigányok, más efféle. Megesik, hogy a vendég hölgyek is meglepetést okoznak a magafajta csinos fiúnak.
- Parancsoljon velem, kegyelmes úr.
- Parancsról szó sincs. Kérem, foglaljon helyet.
A herceg feszülten figyelte a pincért. Ha most leül, elárulta magát.
A pincér állva maradt.
- Nem tehetem meg, kegyelmes uram. A személyzet nem ülhet le a vendég jelenlétében. Ez szabály, sőt törvény. Vétenék a mesterségem becsülete ellen.
- Nos, akkor én is felállok.
A herceg felállt. Óvatos kölyök, a próba nem sikerült, azt várta, hogy a sima, társasági hangra a legény elárulja magát, és úriember módjára elfogadja a kínálást. Módfelett fegyelmezett! Vagy csakugyan pincér?
- Ön tehetséges ember, kitűnően végzi a dolgát, és az, hogy négy nyelvet beszél, számomra sokat jelent. Szeretném, ha szolgálatomba állna. Az év egy részét itt, a dunántúli birtokomon töltöm, Erdélybe is sokszor hazaszólít a kötelesség. Sokat utazom, továbbá túl a birodalom határán, kellemesnek tartanám, ha egy ilyen fiatalember lenne a segítségem. Van kedve ehhez?
- Ha alaposan meggondolhatom, valószínűleg van...
A válasz megfontolt csavarossága tetszett a hercegnek.
- Világot látna. Bár ez a hotel igazán kitűnő, de azért a külföld nagyvárosaiban tanulhatna még egyet-mást. Nemcsak én nyernék vele, önnek is használna a velem való kapcsolat.
- Hálás köszönet, kegyelmes úr. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy rám gondolt. Engedje meg azonban, hogy előbb beszéljek az édesapámmal. Az ő beleegyezése nélkül nem hagyhatom el ezt a helyet.
- Mikor beszélhet atyjaurával?
- Azonnal.
- Hogyan? Itt lakik a városban?
Megint a felvillanó mosoly, amelynek kedves szemtelensége mulattatta a herceget.
- Közelebb, kegyelmes herceg. Itt a házban. Az Arany Gúnár az apám tulajdona.
A herceg felnevetett.
- Ez mulatságos! - A feszültség felengedett. - Ön itt dolgozik, fiatal gazda létére szolga módra?
- Én a szolgálatot munkának tekintem, kegyelmes úr. Szórakoztat, az emberek érdekesek, amellett büszke, vagyok arra, hogy jól csinálom a dolgomat, így az Arany Gúnárt megilleti az aranyos címer.
A herceg kezet nyújtott Lacinak.
- Nos, most már igazán üljön le, fiatal barátom, beszélgessünk.
- Ha megengedi, leveszem a mesterségem jelvényét, mert az arra emlékeztet, hogy pincér vagyok. - Laci fürgén lekanyarította magáról a fehér kötényt, gondosan összehajtotta. Nagyon csinos volt, tiszta, sötét kabátjában, a nyakát körülfogó fehér muszlinkendővel, bodros, szőke hajával. A jellegzetes fehér harisnya és rövid pincérnadrág nem látszott, az asztal eltakarta.
- Szóval van kedve jómódú fiatalember létére ahhoz, hogy a szolgálatomba álljon?
Laci vígan bólintott.
- Van bizony, kegyelmes uram. Jó dolog tapasztalni, nézelődni, utazni, világot látni. - Kék szeme mosolygó fénnyel világított a hercegre. - Kegyelmes úr bizonyára nem lesz olyan nehéz gazda, mint az édesapám.
- Apjaura szigorú?
- Velem is, mint mindenkivel, akit megfizet. Nem akar elkényeztetni, afféle bibliai atya, bármennyire fáj neki, mégis folyvást dorgálja egyetlen gyermekét. A pedagógiai szent célért elviseli a fájdalmat.
A herceg nevetett.
- Ne tessék azt hinni, hogy nem szeretem őt. Édesapám maga is kispincérként kezdte, és szótlanul tűrte a meg nem érdemelt nyakleveseket. A mesterségben a verés hagyománya örökkévaló. Tehát ha annak idején ellátták a baját, hogy jó pincér legyen, ő sem sértheti meg gazdaként a hagyományt.
- Tehát ezért akar világgá menni?
Laci megrázta a fejét.
- Szó sincs róla, kegyelmes uram, ezek régi dolgok. Én már felszabadultam. A céhbe tartozom, ha nem vagyok megelégedve a gazdával, panaszt teszek a céh fejénél. Mellesleg: édesapám a céh feje.
Mind a ketten nevettek.
- Azért szeretnék világgá menni, amiről már előbb beszéltem. Az pedig, hogy a kegyelmes herceg engem kiszemelt, olyan csoda, amilyen csak a mesében van. Ennek nem tudok ellenállni.
Bertóthy hercegnek tetszett a fiú őszintesége. Magával ragadta a közvetlensége. Gyakran bántotta, hogy a mélyen alatta álló emberek félnek tőle, vagy gyanakvóvá, ügyetlenné, tartózkodóvá válnak. Kínozta a rangja és a gazdagsága ilyenkor, bár egyáltalán nem ejtette kétségbe, hogy gazdagnak és hercegnek született. A szőke pincér már az ebédnél feltűnt neki: biztosan, könnyen mozgott, nem esett nehezére az, amit csinált, tapintattal irányította az alárendelt személyzetet, értelmes volt, halk, gyors, és látszott rajta, nem azt élvezi, amit csinál, hanem azt, hogy remekül csinálja. Most kiderült, hogy a fiú a gazdag Benczi Menyus egyszem gyermeke! Hiszen ennek a hotelier-nek az egész Dunántúlon híre van! Szétfoszlott hát az a feltevése is, hogy a délceg szőke pincér valamelyik kémhálózat ügynöke. Neki csakugyan nagy szüksége lenne egy több nyelven beszélő, értelmes és tevékeny magyar titkárra - osztrák személyzetében egyre kevésbé bízhat meg.
- Szíves engedelmével, kegyelmes uram, szólok apámuramnak.
- Egy pillanatra még. - Bertóthy felemelte a kezét. Kutatva nézett a vonzó, fiatal arcba. - Azt szeretném tudni, nem tartja-e vissza valamilyen érzelmi kötelék.
- Leányra gondol, kegyelmes herceg?
- Magától értetődik.
Laci megrázta a fejét.
- Ha van valaki, akit nehéz itt hagyni, az az édesanyám. - Legyintett. - Leányt mindenütt talál az ember.
- Úgy látom, nem sokra becsüli az ifjúság érzelmeit.
- Szerelem, leányok?... Ma ez nem bonyolult kérdés. Más a lényeges.
- Az ön számára például mi?
- Az én ábrándjaim szót sem érdemelnek...
A fiatal arc merev lett. Egy más ember állt a herceg előtt. De ez az új valaki gyorsan eltűnt. Laci könnyelműen vállat vont.
A hercegnek tetszett a fiú udvarias máza alól előtűnő hetykeség, de viselkedésében érzett valami titkot. Ezt azonban - úgy találta - most nem időszerű feszegetni.
- Tehát előbb az édesanyjával beszél?
Laci szeme felragyogott. Helyes, hagyjuk a veszélyes területet.
- Igen, őt kérdezem meg, mielőtt apámnak szólnék.
Bertóthy levetette a háziköntöst, a kabátja után nyúlt. A papucsot cipőre cserélte ki. Laci érdeklődve nézte, hogy mindezt maga csinálja, holott úgy hallotta, az ilyen nagyurakat az inas öltözteti.
- Ha nem zavarom - szólt Bertóthy, mialatt nyaka köré csavarta a kínzóan hosszú muszlin nyakkendőt -, elkísérném az édesanyjához.
Laci segített megkötni hátul a nyakravalót. Könnyű, ügyes kezével még az irgalmatlan magas gallért is megigazította a herceg nyakán.
- Nagy megtiszteltetés az édesanyám számára.
Laci elöl haladt, hogy mutassa az utat a hercegnek. Hosszú, fehérre meszelt, kongó folyosón mentek végig, míg végre a fiú kopogott egy vastag tölgyfa ajtón.
- Kihívom édesanyámat, hogy illően üdvözölhesse kegyelmes uramat. Ilyenkor a kamrában foglalatoskodik.
- Bemegyek magam is. Engem szórakoztat az ilyen alföldi kamra. Mennyi mindent tud összegyűjteni téli időre a jó háziasszony?
- Csakhogy ez nem éléstár, kegyelmes uram. Itt a lepedőket tartjuk meg az abroszokat. - Büszkén pillantott a hercegre. - Földvár vidéki városka, de az Arany Gúnárban gondosan váltjuk az ágyneműt meg az asztalkendőket.
Bertóthy enyhe mosolyt nyomott el, már megkedvelte a fiút, tetszett neki ez a kis hencegés.
A kamra valóban tágas, nagy szekrények sorakoztak a fal mellett, az egyiknek az ajtaja tárva, a polcokon piros mintás hímzéscsík, afölött egymásra zsúfolva katonás rendben lepedők, párnahajak, dunnahuzatok. Másik polcon szép sorjában a törülközők. Háttal feléjük magas, karcsú asszony rakosgatott a szekrényekben.
- Édesanyám!
Bencziné megfordult. Laci nagyon hasonlított hozzá. Szőke volt ő is, kék szemű, fiatal vagy fiatalos, nehéz elhinni, hogy a fia már ilyen nagyra nőtt.
- A kegyelmes herceg...
A csinos pincér úgy mutatta be az édesanyját, mint egy világfi. Egy ilyen vidéki fiú, aki a meglehetősen nyers és darabos Debrecenben tanult, hol szerezte ezt a finom manírt? Az édesanyja sem jött zavarba. Vajon megszokta, hogy már reggel hercegekkel találkozzék, vagy a vendégfogadóban vált ilyen nyugodttá és közvetlenné? Kissé meghajlította a térdét, kellemes arcán szelíd figyelemmel tekintett a hercegre.
- Asszonyom - kezdte a herceg -, azért jöttem, hogy elraboljam a fiát.
Azonnal elmondta, mi a szándéka, milyen feladatra szánja Lacit, és hogy boldog lenne, ha nem okozna fájdalmat az anyának a fia távozása. Bencziné nem fakadt könnyekre, amint azt a herceg várta, nem kezdett sápítozni, hogy megszakad a szíve, ha a fiát elviszik tőle. Nem rendezett - a kor patetikus divatja szerint - megrázó jelenetet.
- Laci régóta szeretne világot látni. Nagy megtiszteltetés számunkra, ha ezt a kegyelmes úr szolgálatában teheti.
Már a Bencziné kis nappalijában ültek, ahová áttessékelte a herceget. Csinos szoba volt ez, az ablakban, bár kinn hullt a hó, fukszia virágzott. Ezt a furcsa, kétszínű virágot piros burkából felkunkorodó lila szirmokkal mintha nem a természet alkotta volna, hanem valami játékos kedvű festő: mulatságos színfoltot dobott a fehér reggelbe. Az ablak előtt dobogó, azon csipketerítős asztalka. A cserépkályha előtt kényelmes karosszék, a legújabb módi; zöld huzatát fehér, kerek gombocskák szegélyezték. A meszelt falon ovális keretben árnyképek. Nagy almárium, amelyet Bencziné kinyitott, hogy a herceget, aki már a karosszékben pihent, maga készítette diópálinkával kínálja. Bertóthyt meglepte, milyen öntudatosan viselkedik a fogadós felesége, a kötelező udvariasságon kívül nem érezteti, mennyire meg van illetődve ilyen nagyúr társaságában. Mert nem is volt. Az apja mellett megtanulta becsülni a jóságot, elismerni a személyiséget, az emberi értéket, egyéb iránt nem érzett tiszteletet. A herceg azonban jó hatást tett rá. Az aggodalom, amely már régóta kísérte, hogy elveszti a fiát, most feloldódott. Úgy vélte, ezzel a közismerten jóakaratú emberrel útnak eresztheti Lacit, ha már egyszer el kell engednie. Tudta már régóta, Laci a nagyapja természetét örökölte, zsarnokság vagy ostobaság lett volna meggátolni. Ha kirándulni akar a világba, menjen hát. Ha átéli azt, amit az életnek hisz, és megismeri az embereket, túljut ezen a kis körön, az élet szélesen gyűrűző nagy körein átküzdve és átértékelve magát, vissza fog térni hozzá.
- Én nem foszthatom meg, kegyelmes uram, a fiamat a szerencséjétől, mert nagy szerencse az, hogy ön választotta őt. Hátravan azonban még az uram. A családfő engedelme nélkül a fiú nem kelhet útra.
Laci felállt, hogy idehívja az édesapját. Bertóthy a vállára tette a kezét.
- Ha nincs kifogásuk, szeretném magam felkeresni Benczi urat. Gondolom, úgy illik.
Laci édesanyja nem tartott velük. Leült az ablak előtt, nézte a virágokat, de szinte nem is tudta, mit lát. A lila és piros szirmok már távoli városok kupolái vagy háztetői lettek, és az odakünn sűrűn hulló hó az a fal lett, az az eszmei fal, az a távolság, amely közé és a fia közé kerül. Nem szabad sírni... A gyerek elmegy, ég tudja, hova jut... Kint a világban háború pusztít, és ott is, ahová még nem ért el a háború, a fényes nagyvárosokban sok minden más pusztít: szenvedélyek, indulatok, csábító, veszélyes vágyak. Idegen, ismeretlen tulajdonságokkal telített emberek - akik majd ismerősei, barátai, talán szerelmei lesznek a fiának várakoznak rá, és elveszik tőle. Mégis: nem lehet önző, a férfiak szeretnek fölkerekedni. Édesapja is világgá ment, bár nagyon keserves, igencsak veszélyes utat tett meg ott kint, bár nem hagyott otthon sem apát, sem anyát, mert árva volt, otthonra vágyakozva tért vissza a nagyvilágból, és meg is teremtette magának az otthonát. Később neki bevallotta, minden vad és szép kaland között végül csak erre vágyott. Felsóhajtott. Laci is visszajön majd. De mikor?
Szívére tette a kezét: erősen dobogott. Erről persze nem beszél senkinek, Lacit nem keserítheti meg azzal, hogy fáj őt elveszíteni. Az ura pedig nem szereti hallgatni az asszonyok siránkozását. Jó ember, derék ember, de kemény ember.
Kis, recsegő zaj támadt a falon, Bencziné felnézett. Büszkesége - édesapja hozta legutolsó útjáról Bécsből -, az óra, zöld házikójának kis ajtaja pattant fel, és kiugrott belőle a kakukk, kilencet kiáltott, majd meghajtotta bohókás fejecskéjét, és eltűnt börtönében. Mint az érzések, itt a szíve táján. Nyugtalanság, félelem, sóvár gyöngédség. Fölkelt a helyéről, visszament a fehérneműs kamrába. A nagy, fehérre súrolt asztalra készítette a vízzel meghintett, szépen összehajtogatott mosott ruhát, majd fölemelte a nehéz mángorlófát, hogy nekiálljon a munkának, kisimítsa a vásznakat a vasalás előtt.
Benczi Menyus nem azzal a nyugalommal fogadta a herceget, mint a felesége. A herceg magában megállapította, hogy Laci édesanyja úgy viselkedett, mint egy társaságbeli hölgy. A férje egészen más, nem is nagyon illik hozzá. A fogadóst a kis irodájában találták, ez a konyha mellett volt. Itt szokott ő számlát írni, pénzt számolni, üzletet kötni és enni. Nagyon szeretett enni. Gyerekkorában nemcsak származása, hanem jó étvágya is vonzotta a vendéglősi pályára. Most is elsőnek kóstolt meg minden ritka ételt, gyakran villásreggelizett, uzsonnázott, előebédelt és elővacsorázott ebben a kis szobában, iratai között jó nagy tálakból, amelyekbe sok minden fért. Most éppen a nyárson sült malacot kóstolta meg. Elvégre ez a kötelessége, vendégei érdekében teszi. Amikor a herceg belépett, a ropogós bőrű hatalmas falat majd a torkán akadt.
- Csak nincs valami hiba, kegyelmes uram? - ugrott talpra.
- Nincs, nincs - szólt a herceg -, csak később se legyen, ha elmondom, hogy mit szeretnék.
Benczi Menyus a herceg mögött meglátta a fia mosolygó ábrázatát, és azonnal megharagudott.
- Hát te mit keresel itt?! - kiáltott rá.
- Azonnal megtudja, Benczi uram - nyugtatta meg a herceg. Már le is ült, maga húzva elő egy széket az asztal mellől, a fogadós és a malacpecsenye közelében.
Menyus mindenáron a földszinti nagy szálába akarta vezetni a herceget, de az kitűnően érezte magát itt, a kis szobában, amelyet megtöltött a konyhaszag, és jellegzetessé tett Menyus egyénisége. Sok minden volt itt, ami elárulta Laci apjának kedvteléseit. Egy asztalon, a fal mellett módfelett rosszul kitömött túzokkakas díszelgett. Ez a fogadós vadászzsákmánya volt egykor. (Kóbor legátus tömte ki, aki elmenekült valamelyik faluból, mert belesült a pünkösdi prédikációba. Akkor itt ragadt, és azóta is mint Menyus írnoka és hajcsára működött. Minden kellemetlen és szívtelennek látszó cselekedetet Menyus ezzel az írnokával, Dömötörrel végeztetett el. Ő jó ember, haragudjanak az írnokra.) Három pár csizma, pompásan kifényesítve, kaptafázva sorakozott a kályha mellett. Menyus kényes volt a lábbelire, váltogatta a csizmákat, utálta a sarat, csak tisztában járt. A falon ezüst kengyelpár függött a szögön, emlék a régi szép időkből, amikor Menyus még lovagolt. Ma már nyögtek alatta a lovak. A puskája szépen faragott fegyverállványon pihent ugyancsak régóta, Menyus valamikor naphosszat vadászott a Duna-parti nádasokban, most a fegyver nyugdíjba ment. Menyus csak olyankor kapta fel, ha gyanús mozgást hallott a fogadó körül, de mire elöl megtöltötte volna a fegyvert, lefojtva a puskaport és a golyót, bízvást felkoncolhatták volna az egész házat. Különben az is elég, ha nagyot kiált a rablók ijesztésére. Erős, zengő, amellett fenyegető hangja van. A férfias passziókat bizonyító eszközök mellett a herceg végül egy kalendáriumot fedezett fel a fogadós asztalán, a hússal telt tányér mellett. No, végre egy könyv. .. Hogyan lehet ilyen embernek Laci a fia?
Miután előadta, miért kereste föl az Arany Gúnár gazdáját tiszteletre méltó barlangjában, és látta, hogy ez büszkeséggel telik meg, néhány kérdést tett fel.
- Benczi uram fogadója tökéletes a maga nemében. Ön ismer engem, tudja, hogy sokfelé jártam, de sem Franciaországban, sem Angliában ilyen vidéki fogadót nem találtam. Gondolom, a fia is az apja nyomdokait követi. Mégis: miért taníttatta Laci fiát, Benczi uram, kollégiumban? Hiszen a mesterségére idehaza tökéletesen kiképezte. Szüksége volt a bölcseletre meg a többféle nyelvre?
Benczi uram a levegőbe csapott. Kevélyen pillantott a vendégére.
- Dehogy volt, dehogy volt, kegyelmes herceg. Ha holnap bezárnám a fogadómat, akkor sem kellene Lacinak még csak a kezét sem felemelnie, élete végéig gond nélkül élhetne. Arra meg éppenséggel nincs szüksége, de meg nem is hagynám, hogy pennával keresse a kenyerét, mint holmi kiszikkadt iskolamester vagy nyomorúságos írnok.
- Öregapám is írnok volt - szólt közbe Laci -, a halasi tanácsban dolgozott. Onnan, jó messziről, költözött ide nem messze, hogy öregségére a közelünkben éljen. Senki sem adott neki ingyen még csak egy tallért sem. A maga erejéből szerezte a tanyáját, építette fel a házát. És micsoda házat!
A herceget meglepte a fiatalember éles hangja. Benczi Menyus alatt nyikordult a szék, dühösen mozdult meg. „Ez nem lesz jó - vélte a herceg -, ne bőszítsük fel!”
- Benczi uram mégis taníttatta a fiát...
- Nem én, hanem az öregapja! Azt akarta, hogy mindenféle külhoni nyelvet fújjon. - Elmosolyodott. - Ezt jól is tette, mert itt a fogadóban hasznát veszem. - Büszkén nézett a fiára, mint egy értékes tárgyra, amelyet ő vásárolt. - Beszél ez még latinul is, érti a magyar urak nyelvét.
A herceg egy szemvillanással az ajtó felé intett, Menyus nem látta, de Laci értette: „Menj, bízd rám!”
Laci betette maga mögött az ajtót, örült, hogy ilyen gyors kapcsolat támadt kettőjük közt.
A herceg el is intézte, amit akart. Elkábította Benczi uramat. Hosszan magyarázta, hogy a fiának, de még inkább az Arany Gúnárnak nagy haszna lesz abból, ha Laci tanulmányútra indul. A herceg kellemes tárgyalófél volt, eleget gyakorolta a meggyőzés művészetét, máshol, a legfelsőbb régiókban is. Részletesen kitért Benczi Menyus érdemeire, megosztotta vele gondjait, közölte elragadtatását - igen, az elragadtatását -, és nem a megelégedését, bár annak is örült volna a fogadós. Menyusnak, akármilyen büszke volt a művére, és akármilyen nagyra tartotta önmagát, hízelgett a magas elismerés. Tudta, a herceg óriási vagyon gazdája. A pénz - Menyus ezt rég megtanulta -: hatalom. A hatalom pedig a szabadsággal egyenlő. Akinek pénze van, bárhonnan jött, bárhol született, szabad ember. Ez a jobbágyok országában mindent jelent. Az sem mindennapi eset, hogy ez a herceg, aki úgy jár ki és be a Hofburgba meg Schönbrunnba, mint az Arany Gúnárba a földvári szolgabíró, most itt üldögél vele a konyha melletti kis szobában, és sokkal jobbízűen lehet beszélgetni vele, mint történetesen épp ezzel a földvári szolgabíróval. A herceg, mintha ez már rég eldöntött ügy lenne, átsiklott Laci távozásán. A fegyvert nézegette a falon, alkalmat adott Menyusnak, hogy felidézze egykori hőstettét, a túzokvadászatot, a hagyományos ónos esőben. A herceg a részleteket firtatta, a vadász hogyan álcázta magát, mert a túzok különösen óvatos madár. Az, aki hallgatni tudja a másikat, gyorsan és könnyen rokonszenvessé válik. Élénken figyelt az Arany Gúnár kivirulásának történetére is, majd olyan kellemes diskurzusba bonyolódtak, hogy Menyus rátért családi kapcsolatai taglalására is. Ez különösen jólesett neki, mert nem is büszke, hanem valósággal dölyfös ember volt és módfelett zárkózott. Ha azt kérdezték tőle: „Hogy van?”, azt sem szívesen árulta el. De hát néha mégis átszakadnak a gátak, különösen akkor, ha egy herceg érdeklődik. Közben nyakalták a diópálinkát is, s a herceg kijelentette, hogy ilyen jót még nem ivott (csak épp félórája ugyanezt az emeleten, Bencziné szobájában).
- Én ezt nemigen szoktam hánytorgatni, kegyelmes herceg - Benczi mellőzte az uram megszólítást -, de hát magam is nemesember vagyok - hüvelykével nyugat felé bökött -, az én családom régebbi, mint azé az Esterházyé, aki porcukorral szórta be az utat Terézia anyánk előtt, hogy szánkóval vihesse a kastélyába.
- Kötve hiszem, hogy effélével elbűvölte volna a császárnőt. Takarékos józan asszony volt. Ez csak amolyan mendemonda, amint az is, miszerint Grassalkovich són szánkóztatta meg Mária Teréziát...
- Mégis azért kapta Esterházy a hercegséget!
A herceg nem vitatkozott. Ha Menyus így tudja, legyen így.
- No, mondom, az én családom a honfoglalók közül való, de hát apáink elszegényedtek, és nekem a kezem munkájával kellett felverekedni magam. De visszaszereztem a Benczi név régi fényét! A feleségem parasztlány.
Hegyes pillantást vetett a hercegre: mit szól ehhez a kijelentéshez?
Alaposan meglepődött, de nem mutatta. Benczinét inkább egy protestáns tiszteletes vagy egy városi professzor lányának nézte volna, amilyen finom, öntudatos, mégis szerény.
- Bizony, parasztlány volt, annak az embernek a lánya, akire Laci olyan büszke. Mert Laci híres öregapja: paraszt. Csakhogy szabad paraszt! A halasiak IV. Béla óta szabadok. Azért van olyan nagy fene önérzetük. A baj csak az, hogy a mostani császárok fütyülnek IV. Bélára. A tatárjárás óta így van ez: ha a királyok nyakig esnek a bajba, fűt-fát ígérnek a népnek. De ha kikecmeregnek, ki emlékszik már arra? Ők aztán nem...
A herceg bólintott, így van ez a tatárjárás óta. I. Ferenc is fűt-fát ígér majd a népnek, ha Napóleon megindul. De hagyjuk a politikát.
- Büszke lehet a feleségére, Benczi uram. Igen szép asszony és tiszteletre méltó.
A második jelző megnyugtatta Menyust, mert rendkívül féltékeny volt mindarra, ami az övé; a feleségére, a fiára, a lovaira, az egész Arany Gúnárra, szóval mindarra, amit gazdag portáján a vastag vert fal körülfogott.
- Aranykeze van, de meg is becsülöm! - bólintott magabiztosan. Még azt is elmesélte, hogyan kérte meg az egykori parasztból lett írnok lányát, és ez az érzelmes hőstett úgy elérzékenyítette, észre sem vette, már meg is állapodott Bertóthyval: ha megszűnik a nagy hóesés, magával viszi Lacit. Csak a tudata mélyén suhant át valami halvány bánkódás, de az tüstént lecsillapult. Kinézett az ablakon. Február van. Régóta studírozta az időjárást, ismerte szeszélyeit. Ha itt a Duna mentén, nyugaton a hegyekkel, a hátuk mögött síksággal, az Alföld küszöbén elkezd dorbézolni az eső vagy a hó, nem hagyja abba egy hétig. A magyar medencében keservesen változik meg az idő, de ha mégis, akkor megállapodik, és a változásból állandóság lesz. Legalább egy hétig még itt marad vele a fia. Némán gyönyörködhetik benne. Milyen ügyes, milyen erős, milyen szép! És hangosan korholhatja, mert dicséret nemigen hagyja el a száját. Hogyne, hogy elkapassa!
Délután Laci kiment öregapjához, hogy elbúcsúzzék tőle.
Eddig hiába várta, holott az öreg legény megígérte, bejön Földvárra, meglágyítani apámuram szívét. Igaz, esett a hó, de öregapja még ma is jó lovas. Ugyan miért nem jön? Menyus meggyőzésére már nincs szükség, de az Arany Gúnárban ünnepet jelent, ha Kapor Ferenc uram megjelenik. Hangoskodhatott Menyus az írnokok meg a tanítók ellen, tudta azonban ő jól, hogy nem ér fel az apósáig. Az apósa a semmiből ugyanúgy megalkotta a maga kis világát, mint ő az örökségéből. Azt a kis tanyát, azt a jól termő földet, a meleg tó mellett a télen is viruló kertet. Szépek a jószágai, fekete foltos holland fejős tehenek meg két jó ló. A disznóhizlaláshoz is ért, bizony, akárhogy is vesszük, tud az öreg mindent, amit egy gazdának kell. Meg aztán nincs még egy ilyen világlátott ember messze környéken. Mi mindenben járatos! A sok könyve! Annyi még a papnak sincs! Még hírlap is jár neki, a komáromi hajó hozza minden héten a német újságot. Menyus ebben a világban idegen volt, és az apósa - bár sohasem hivatkozott arra a másik világra - tiszteletet, bizonyos titkolt megilletődést keltett benne. Laci egy napig várta öregapját, de hogy nem jött, kivágtatott hozzá a pusztára.
A hó még mindig esett.
Sűrű, apró pelyhekben hullt, elszántan, csillogva, végevárhatatlanul. Ahogy Ifiasszonnyal elhagyták a várost, letértek az országútról, óriási fehér semmivé vált körülöttük minden. A távoli tanyaházak eltűntek a hideg sűrűségben, a fákat belepte a hó, ágaik alig rajzolódtak elő, a kis ligetek, csalitok, a fűzfás, nyárfás parti erdőcskék patyolat batyuknak tetszettek. Szerencsére Ifiasszony ismerte az utat, mert a csapás hó alatt lapult. Most még füst iránt sem mehettek, amely oly kedvesen szokott bodrozni a pusztai ház kéményéből. Ifiasszony gyakran hátranézett, rányerített Lacira. Várta a barátságos szavakat, a vidám sörénycibálást.
Laci elgondolkozott. Nincs már szükség nagyapja közbenjárására. Valahogyan megismétlődött az öreg legény ifjúkorában történt csoda. Ő azonban szerencsésebb Öregapánál, hisz a kezdet kezdetén jelentkezett a herceg. Öregapa semmi esetre sem győzte volna le ilyen gyorsan az ellenállást. Furcsa - tűnődött -, hogy a herceg ennyire ragaszkodik hozzá! Ilyen nagy úr körül egész sereg szolgálattevő forgolódik, gazdatisztje, ispánja, tiszttartója lehet éppen elég. Miért nem azok közül választott? Mért éppen őt? Hiszen más is tud franciául és németül. A nagyvárosok vendégfogadóiban talált volna hozzá hasonló ügyes pincért. Vállat vont. Minek ezen töprengeni? Őt választotta, és nem mást. Így történt, hámba kell fogni a csodát. A herceg tetszett neki, olyan nagy úr, akinek nincs arra szüksége, hogy éreztesse fensőbbségét a közrendűekkel. Maga módján már szerette is a herceget, és kicsit sajnálta. Jól fogja szolgálni, nem kétséges, de nem sokáig, csak addig marad vele, amíg kijut a nagyvilágba. Ez valójában nem szép. Hálátlanság. De a nagy cél, amely hívja őt, amely világít és melegít, feloldozza a hálátlanság bűnéből.
Ifiasszony felnyerített. Ismerős nyihogás felelt rá. Öregapa lovai ismerték Ifiasszonyt, azok köszöntötték.
Laci fölriadt. Most vette észre, hogy már a pusztai házhoz értek. Az ablakok világítottak. Leugrott a lóról, bevitte az istállóba, lecsutakolta róla a havat, meg se kötötte, mert Ifiasszony okos volt és szelíd. Futott be a házba - furcsa, hogy Öregapa nem vette észre az érkezésüket.
A pitvarból benyitott a nagy szobába. Itt két gyertya égett. Öregapát nem látta sehol. Laci óvatosan megkoppantotta a betegszoba ajtaját. Várta, hogy kinyíljon, de hogy ott bent semmi sem mozdult, kiment a konyhába.
Öregapa és Annuska néni a konyhaasztalnál ültek. Csak a léptek zajára tekintettek föl. Annuska megtörölte a szemét, ülve maradt, Öregapa lassan kászolódott föl a székről.
- De jó, édes fiam, hogy eljöttél!
Öregapa különösen zárkózottnak látszott, Laci átölelte, de most nem csókolta meg, nem mert tréfálkozni vele.
- Nagy hírt hozok, édes Öregapám! - Sietve, szinte lihegve, hogy egyik szava a másikba botlott, újságolta el a nagy csodát.
Az öregember arca felderült. Majd gondosan érdeklődött minden részlet felől.
- Onnan ismételj meg mindent, édes fiam, ahogy a herceg megszólított.
Laci engedelmeskedett. Öregapa szokása szerint megfogta a karját, bevitte a nagy szobába. Laci az asztal felé indult, ahol a két gyertya égett, de az öregember intett: ne oda. Maga mellé ültette a heverőre.
- Jól van, fiam. Hallottam egyet-mást Bertóthy hercegről, derék ember. Ember - ismételte meg - és magyar. Nagyon fogsz hiányozni nekem, ha elmész. De hát nem maradsz ott örökké...
Laci hosszan beszélt a terveiről, mi mindent akar látni, milyen tájakat bejárni, kit megismerni. Öregapa tűnődve hallgatta. Laci megint érezte, hogy öregapja tudja, ő nem mond el mindent. És ez megint fájt.
- Napóleon katonája jobban van-e már? - kérdezte, hogy feloldja a fojtott hangulatot.
Öregapa lassan felemelte a fejét.
- Nem sokkal azután, hogy elmentél, meghalt. Itt temettük el Annuskával a meleg tó mellett. Máshol mindenütt fagyos a föld, nem tudtam a sírt megásni - tört mozdulattal a két gyertyára mutatott -, ezeket itt őérte égetem. Tudod, nemigen hiszek én semmiben, de azért mégis...
Laci szíve vadul megdobbant. Ismét egy fiatal élet... Még egy, annyi százezer után.
 |  |  |
|
|
|