Glóbusz^® Könyvkiadó 

Ahogy távolodott az Orczy—háztól, úgy gyúlt föl benne valami nyugtalanság, mikor a városháza sarkához ért, már megint úgy lángolt az arca, mintha tűz mellett járna. Nagyon megalázottnak, kicsinek, csacsinak érezte magát, iszonyúan szégyellte magát: ilyen butaságot, az öklét harapdálta: hogy nem csókolt kezet... és hogy eljött... és hogy az a sárga hajú... Most mind őróla beszélnek... elmondják a sárgának, hogy ő úgy köszönt be az ajtón, hogy: Orczy... az ajtófélfához támaszkodva és: Orczy! — és megmondta azt is, hogy megverték...

Azzal mentette süllyedező, léket kapott önérzetét, hogy a barátját böcsmölte: de henceg! az ő szobája! nekik megvan Petőfi!... Ez valami külön jót adott neki: hogy a barátja Petőfivel úgy dicsekedett, hogy az a legnagyobb, hogy az megvan nekik, meg hogy minden költeménye, mintha őnekik nem volna...

De ez mind csak olyan marakodás volt magában, s ettől nem múlt el az arcáról a pirosság: azok most róla beszélnek, és Orczy most őt kicsúfolja a lány előtt, mert Orczy nagyon tud nevettetni, az énektanárt is igen jól kifigurázza, hogy fehér kesztyűben hogy üti a taktust: kévem, kévem...

Elkezdett rohanni, maga se tudta, merre, csak futott: most őrajta nevetnek, hogy elfutott a lyányok elől, és hogy neki nincs kunyica vagy mi az ördöge, amit Orczy mondott.

Még nagyon hamar volt, csak négy óra, hát az öregúrhoz nem mehetett: milyen szépen ott lehetne még háromnegyed óráig: Orczy most felvilágosítja... és mikor ránézett, olyan szürke szeme van... de minek olyan nagy...

Újra elkezdett rohanni, s egész idő alatt, ha a kislány eszébe jutott, mindjárt rohant, mint a bolond, csak mikor a lélegzete is elfúlt, akkor ocsúdott fel annyira, hogy újra ki tudott valami épkézláb gondolat verődni benne.

— Hát te hova szaladsz? — kiáltott rá Láng.

Ő borzasztóan zavarba jött, még két lépést futott, aztán megállt, de minek van itt Láng?

— Gyéres tanár úrhoz kell futni — mondta.

— Gyéres?

— Gyéres.

Egymás szemébe néztek, ez a Láng mindig úgy nézett, mintha pofon akarná ütni, de ő most úgy visszanézett!...

Láng intett végre, hogy érti, jól van. Látszott rajta, hogy végigvizslatja ruháját, cipőjét, kalapját, meg szeretné kérdezni, hogy minek, de aztán nem firtatja, mert ez a Láng igen rossz tanuló volt, és nem szeretett a tanárokról beszélni.

Intett neki a szeme vágásával, hogy jól van, és elváltak, Láng is ment, meg ő is továbbment.

De mit akar ez a Láng, ő evvel még sohase beszélt, soha, de soha egy árva szót se: és éppen ma... Meg kellett volna kérdezni tőle, hogy mér verte meg Orczyt. Hű, hogy pofozkodtak... az Orczy szépen kikapott, hiába mondja most az édesanyja előtt, így csalni egy édesanyát, hogy kicsi a rakás, szegény jó édesanyja, kis szőke, mit tudja az, hogy a fia hogy pofozkodott Lánggal, elhisz neki mindent, mert az édesanyát nagyon könnyű megcsalni...

Tele lett könnyel a szeme, és kivette a zsebkendőjét, és a templom mellett volt éppen, hamar beszaladt a kertbe, és egy szomorúfa mellett egy vaslóca volt, és ott erősen elkezdett zokogni.

Sokáig sírt, csak úgy ömlött a könnye. Leült a padra, háttal a kollégiumnak, hogy valaki meg ne ismerje, és olyan jól kisírta, olyan kedvére kisírta magát, hogy puha lett, mint a vaj. Már régen szüksége volt erre a sírásra, annyi baja volt, de nincs itt hol sírni, vagy magában lenni az embernek, mindig rábámulnak: közben az óra kétszer is ütött, már érezte, hogy háromnegyed lesz mindjárt...

Még mindig iszonyú hosszúnak tetszett neki az idő, megtörülgette a szemét megnyálazott zsebkendőjével, s elindult csendesen.

Hideg is volt, megfázott, sötét lett, a lámpákat meggyújtották, s a vékony gázlángocskák, mint lepkék libegtek az utcai lámpákban.

Mikor az öregúrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy a foga vacogott, s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgyhogy megint sírva fakadt.

— Nono, nono — mondta az öregúr — mi az, mi az!

— Semmi.

Ha semmi, akkor az öregúr ugyan nem kérdezett tovább semmit.

Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:

— Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál...

Az öregúr hallgatott.

— És ott... ott...

— Megbántották?

— Nem kérem, csak én... Hát azok igen nagyurak...

— Nagyurak!? Kik azok?

— Azért jók... nagyon jók voltak, csak hát én... Orczyék, a színház mellett, elnök...

Az öregúr hosszú csönd után csöndesen szólott:

— Hát a maga apja?... Mi a maga apja?

— Ács.

— No... — Az öregúr egyet gondolkodott s hozzátette: — Ajjó mesterség...

Ennek megörült. Mer jó.

— Van házuk?

— Egy kicsike.

— Tehenük is?

— Az nincs.

— Disznó se?

— Van egy kis malacunk.

Az öregúr hallgatott.

— És hány testvéred van? — kérdezte egyszerre tegezve.

A kisfiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öregúr komolyan vette, mint egy felnőttet, s mindig magázta.

— Öt.

— Öt?... Fiúk, lányok?

— Öten vagyunk fiúk.

— Az szép!... Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet fordítani az országot.

Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szája íze szerint mondták volna, de mért tegezi!... Hogy meri tegezni!... Már ezután így fogja? Akkor nem jön ide többet...

— Mikor még nem ebbe a faluba laktunk, akkor volt nekünk nagy kőházunk, sok tehenünk, egyszer, még én kicsi voltam, egész csorda volt a szérűskertbe, édesapám kivitt, s feltett egy tinónak a hátára, s én azt mondtam: dennó ne... Akkor még tüzes gépünk is volt, de az felrobbant, s akkor elköltöztünk egy más faluba s az édesapám ács lett...

Ezt ki kellett mondania, úgy érezte, hogy ezt meg kell mondania...

— Én vagyok a legnagyobb az öt testvérem közt, de van egy nagybátyám, aki most Pozsonyban tanár... az édesanyám testvére... azt is édesapám taníttatta ki.

Hosszú csönd volt, szeretett volna még beszélni, de röstellt.

Végre megszólalt az öregúr:

— No, olvassa csak tovább.

A kisdiák elmosolyodott, s boldogan kalimpált a kis szíve: már megint magázza az öreg. "Megtanítottalak — mondta magában —, hogy nem vagyok csak olyan, akit tegezhetnek..." Már látta, hogy ha helyt akar állani az emberek közt, nem szabad soha többet kimondani senki előtt, hogy az apja ács... Milyen szerencse, hogy Orczy mamája ki nem kérdezte, mert annak is elmondta volna... Pedig ő olyan büszke volt eddig rá, hogy az apja ács: a faluban ők mindenkivel jóba voltak, az urakkal, s uras nadrágban járt ő az iskolába is, a papékkal, tanítóékkel úgy beszél az édesapja, hogy: "No, tiszteletes úr!... No, tanító úr!..." Így beszél mindenkivel... Még a szolgabírónak is azt mondja, hogy: "No, tekintetes úr, hogy vág a bajusz?"... meg hogy: "Vesse le má azt a macskanadrágot, nincs most sár!"... De az nem igaz, hogy kőház, ezt az osztályba hallotta a kállósemlyéni Vargától, hogy nekik kőházuk van, s nagyon imponált neki. Az ő házuk se volt akármilyen, de nem kőház...

No, nem baj: mit kell ennek a vak embernek tudni, hogy vályogház vagy milyen ház: kőház!

Gyorsan olvasta az újságot, s most aztán frissen és bátran olvasott, és egész hat óráig meg sem állott, úgy haladt, mint egy kis kövidaráló.

Mikor az óra ütni kezdett, azt mondta az öregúr:

— Haggyunk holnapra is.

De ő úgy érezte, hogy ma az ő hibájából kevesebbet olvasott, mint lehetett volna, s azt felelte:

— Kérem szépen, én... elolvasnám még...

— Nojsze, még elkísik a konviktusbúl — mondta az öreg.

— Nem, Pósalaky úr kérem, csak negyed hétkor csengetnek.

— Akkor szalaggyík, má öt percet kístünk.

— Nem, Pósalaky úr kérem, csak fél percet.

De az öregnek nem volt kedve hallgatni, nyugtalanul mozdult ültében.

— Az íccaka má megint valami bolondot álmodnék tülle, mint a múlt íccaka.

— Mit tetszett álmodni?

Az öreg fejcsóválva, derűsen mosolyogva nyugodott vissza.

— Azt álmodtam, hogy egy nagy macska megfogott, oszt én egy kis fíreg vótam a szájába, egér, oszt átúszott a vízen, osztán akkor egy nagy felleg lett belűle, úgy níztem utána. Aztán meg túrós derelyét ettem, oszt láttam a Hortobágyot bevetve borsóval vígestelen—vígig, oszt én egy nagy ökör vótam, oszt ott kellett hagyni a derelyét, oszt legelni a borsót, aztat meg én sose állhattam ki íletembe, a borsót, hát ijet álmottam, oszt nem felejtettem el reggelre... mer megnyomta a gyomrom.

A kisfiú jóízűen nevetett.

— Má a takarítónénak is elmondtam — nevetett az öregúr is —, a meg megfejtette, hogy aszongya: macska: 85, felleg: 73, túrós derelye: 39, ökör: 45... No, valami kimaradt: az ám, a víz... 22... Rossz szám; fuccs! — de rossz is vízzel álmodni, mert halált jelent a családba.

A gyerek nevetett, de hang nélkül:

— Számja van mindennek?

— Igen, a kislutrira.

Ja, a kislutri! Már hallott a kislutriról, otthon a parasztok mindig azt szokták mondani: kijött a lutrid.

— Nízze csak, mondok egyet — szólt az öreg —, tegyük meg. Isten neki, legfeljebb oda lesz egy hatos. Ott van az asztal sarkán egy ezüst hatos, írja le ezeket a számokat, hónap mennyen el a nagytrafikba, osztán tegye meg lutrira. Ha nyerünk, fele a magáé. Hadd legyünk gazdag emberek. Hogy is mondta maga: nagyurak! Nagyurak!

Göcögve nevetett hozzá, hogy a hasa remegett.

A kisfiúnak tetszett, s ceruzát vett elő, leírta a számokat. Az öreg újra lediktálta, de a víz megint kimaradt.

— Má e nem fog kijönni — mondta hozzá —, hogy e mindig kiesik, ki akar maradni a sorbul.

— Ezt a hatost, Pósalaky úr?

— Haggya csak azt a hatost, az reggelire van kitéve kávéra, itt van egy bankó forint e. Ha lúd, legyík kövér.

Odaadott egy forintot, s a kisdiák eltette.

Az öregúr, míg a gyerek a kabátját felvette, hosszabb csönd után jóakarattal megszólalt:

— Azír: nem nagyurak! Debrecenben nem ember, akinek kődökit nem a Basahalmán belül vágták el... Há van nekik!... Elnök!... Azír, hogy a Tisza—szabályozásnak ű az elnökje?...

A kisdiák lesütötte a fejét, már megint Orczyékra kellett emlékezni, és ez újra fekete szégyenbe sodorta.

Mikor a kollégiumhoz ért, csak akkor gondolt a kis csomagra, amit a hóna alatt szorongatott.

Hamar kibontotta a sötét folyosón: kalács volt benne meg sütemény...

Ha ezt most beviszi a coetusba...

Ijedten nekiállt, és gyorsan megette az egészet a Hatvani professzor sírkövénél, mert arra senki se járt, s akkor csengettek a konviktushoz, vacsorára.

Be sem ment a coetusba, hanem a másik lépcsőn le.

Borsó volt virslivel. Nevetett, mikor kitálalták.

— Te mit nevetsz? — kérdezte Sándor Mihály, aki mellette ült.

— Az egész Hortobágy be vót vetve borsóval.

— Mi?

— Semmi.

— Az nem sok — viccelt Sándor Mihály.

— Hónap megteszem a lutriba — szólt merészen Misi.

Sándor Mihály rábámult.

— Mit?

— Itt van egy forint, hónap megteszem a lutrin.

— Csak jár a pofája összevissza — szólt a többiekhez Sándor Mihály, mert már irigykedtek a kisdiákra a többiek, hogy pénzt keres, mikor még a nagyok se keresnek.

Ez elvörösödött.

— Nekem ezt hónap muszáj megtenni.

— Kinek?

— Az öregúrnak!

— A lutriba?

— Hát.

— Akkor beszélj magyarul.

Hozzáfogtak enni. Most először gondolta, hogy nagyon sovány ez a borsó. De a virsli ízlett, ami tetejére volt téve. A brúgó, az nem ízlett, mert savanyú volt, meg penészes ízű. El kellett mondani a lutrit, de már nem szívesen tette.

— Mér olyan penészes ez a kenyér? — mondta Sándor Mihálynak, hogy kibékítse.

— Dohos!... Mindig dohos, mert dohos lisztből sütik.

Este nem volt kedve tanulni. Nézett a könyvbe, s mindig a szürke szeműt látta, ha behunyta a szemét, mindig rábámult az a szürke szem.

A feje is fájt a sírástól, s a meleg szobában úgy elálmosodott, hogy nem bírta nyitva tartani a szemét.

Hogy felfrissüljön, kiment a folyosóra. Az volt a szokása, hogy ha el akart bújni mások elől, mindig a félreeső helyre ment, annak öt rekesze volt, s magas deszkafala. Ott úgy magában volt, mintha nem is lett volna Debrecenben. Furcsa, erős szag volt ott, rózsaszínű karbollal volt bekenve minden sarok, annak szúrós, kellemetlen szaga volt, de mégis magában az ember is jobban érzi magát, mint a coetusban... Addig—addig üldögélt, míg egyszer dörömbölni kezdtek a deszkaajtón...

— Mi az? — mondta ijedten.

— Tán elaludtál odabe?

— Hogyisne.

— Nyilas elaludt odabe.

Csakugyan elaludt, s most nagyon meg volt rémülve, hogy ezután ezzel fogják csúfolni...

Szökve ment be a szobába, s leült az asztal mellé, a könyve, füzete mind ott volt, kinyitva, de oly iszonyúan álmos volt, hogy sírni tudott volna kínjában.

Megváltás volt, mikor csengették a kilenc órát. Egy perc alatt levetkezett, úgy hányta le magáról a ruhát, azt se tudta, hogy húzta le, kabátot, mellényt egyszerre, s egy pillanat múlva a takaró alatt volt.

Szédült, repült vele az ágy, s a szürke szemet látta, ahogy rámered, nem lehetett elbújni előle, de nem is akart: jólesett belenézni, úgy szembenézett vele, a kisujja megmozdult, most úgy meg tudta volna markolni a sárga haját... aztán aludt. Furcsákat álmodott, a Tisza—parti kertjükben futkározott a szürke szeművel, és úgy játszott vele, csupa lucsok volt, mikor felébredt. Már egyszer első elemista korában álmodott így egy Zsuzsikával, de arról se mert beszélni senkinek.

Napokig tartott ez a furcsa bódultsága.

Hétfőn Orczy igen figyelmes volt hozzá, ő várta is, hogy azt fogja mondani, hogy a lányok sajnálják, az édes mama sajnálta, hogy ő úgy elszökött, de azt nem mondta egy szóval sem. Szerette volna megkérdezni tőle, kik voltak azok a lányok, a "kunyicok", de nem mert még célzást se tenni rá, még mit gondolna?...

Tízpercben Orczy elment s vett két kiflit.

Az egyiket ette, a másikat odahozta neki: — Nesze.

Ő meg volt sértve, hogy csak úgy evés közben löki oda neki, s azt mondta: — Nem kell.

— Mér?

— Nem vagyok éhes.

Orczy vállat rántott, s megette maga a másik kiflit is.

Ezzel el volt intézve köztük a dolog, többet nem jött szóba.

— Vótál náluk? — kérdezte Gimesi latinórán.

Ő elvörösödött, s intett, hogy igen.

Gimesi kíváncsian nézett rá, látszott, hogy szeretne hallani valamit, de ő nem mondott semmit. Csak azt súgta óra végén:

— Gyéres tanár úr mondta, hogy muszáj elmenni.

— Ő? — kérdezte Gimesi nagy szemet meresztve, s a tanárra nézett.

— Igen — mondta vörösen Misi.

Többet nem beszéltek róla, de ő adósának nézte magát, és kedden iskolai ünnepély volt egy alapító emlékére, aki tízezer forintot hagyott a konviktusra, s délután nem volt tanítás; azt mondta Gimesinek:

— Délután elmehetek hozzátok?

— Persze.

Ebéd után elment. Már régen nem volt ott. A nagymamának szépen kezet csókolt. Gimesi festékkel festett madarakat az óriási nagy ablak mellett, s egész délután pingáltak.

— Orczyéknál szobrot lehet csinálni — mondta.

— Szobrot?

— Viaszból.

És megmagyarázta, hogy. Ilyet Gimesi is szeretett volna. Azt mondta, ír az anyjának, hogy küldjön neki.

Még az anyjáról sohasem hallott egy szót sem; ezek egészen úgy éltek itt, mintha csak ketten volnának az egész világon. Valóságos meglepetés volt, hogy ilyen könnyen mondta ki Gimesi az anyját.

De ő nem merte kérdezni, csak azt gondolta, hogy milyen más fiú ez a Gimesi, mennyivel jobb fiú, s ő ennek az igazi barátja! Ezt úgy szereti, kisebb is nála, meg gyengébb is, ha igazán verekednének; meg a leckét se tudja jobban; meg hátrább is van eggyel, és az anyja is biztosan nem olyan szőke tündér, hanem egy rendes, komoly, barna asszony... Szóval szerette volna megcsókolni Gimesit, mint a testvérét, s azt mondani neki, hogy: mi barátok vagyunk.

— Jó volt Orczyéknál? — kérdezte Gimesi, s új festéket csinált a tuscsészébe.

— Hát... az olyan hencegő... Nem hencegő, de hát... — Nem tudott mit mondani, csak fintorgatta a száját.

Gimesi olyan vékony bőrű fiú volt, a szeme egészen ferde volt, apró fekete szeme, s nem is volt neki sem szemöldöke, sem szempillája, csak nagyon kicsi és szép kis szája volt, s olyan kicsike, mint egy kislány, de azért nagyon fiús és bátor gyerek volt. Nem volt olyan szép gyerek, mint Orczy, mert az náluk nagyobb volt, az sem volt kövér, de szőke volt és bársonyruhás, és aranyos volt a haja, de az orra hegyes, kicsit pisze: olyan volt, mint egy finom, jószagú, sarjadzó virág. Ők Gimesivel ketten, sovány kis szegény testecskék voltak hozzá képest, kivált ő, tudta, hogy ő nagyon sovány és sárga bőrű s fekete szemöldökű, vastag hangú, nagy szájú, nagy fogú; nem mert nevetni, mert a fogai sárgák voltak; Gimesinek a fogai vékonyak voltak és hosszúak, Orczyé pedig olyan volt, mint a gyöngy. Azt mondják, mindennap mossa, de azt ő nem tudta elképzelni, hogy lehet mosni a fogat. Szappannal a mosdóvízbe? — hisz az utálatos.

— Orczynak megint a fejébe szállott... — mondta.

— Mi?

Szeretett volna rosszat mondani róla, hogy pályázott és nyert. De minek mondjon rosszat, hisz Orczy mindig jó volt hozzá, sőt ő érezte azt, hogy Orczy tudja, hogy nem érdemli az elsőséget, és azért is olyan figyelmes. És ő nem is tudta, mi ellene a kifogása, csak szerette volna, ha ő abban is különb volna nála, hogy neki volna még szebb ruhája, szobája, könyve, meg kunyicák, lányrokonok, szürke szemű, sárga hajú...

— Sok ronda lány jött hozzájuk — mondta hirtelen, mert félt, hogy kitalálja Gimesi az igazat.

— Ne beszélj! — szólt Gimesi, s az ecset megállott a kezében. — Lányok?

— Igen.

— Kislányok? Olyan, mint én?

— Igen.

— Sok?

— Sok, sok.

— Mennyi, harminc?

Hangosan, csiklandósan felkacagtak:

— Nem; harminc nem volt, de sok vót.

— Barátom! — mondta Gimesi.

— De én eljöttem.

— Eljöttél?

— El.

— Mikor a lyányok jöttek?

— Igen.

— De marha vagy!

Nevetett rajta, hízelgett neki.

— Te nem jöttél volna el?

— Majd meszet ettem!

Gimesi mindig ilyen jókat tudott mondani.

— Hát mit csináltál volna ott?

Gimesi megint felegyenesedett a festékről, s hosszan nézett az arcába, úgy nevetett. Isten tudja, mit gondolt, csak nevetett.

— Hát megbokszoltam vóna űket!

Misi hangosan kacagott:

— Igen, ahogy te szoktál, fejjel.

— Fejjel hát!

S Gimesi kijött az asztal mellől, és körülfutott a szobában, ahogy az iskolában szokott, a fejét előre tartva, aztán jól nekiment Misinek, fejjel.

Ez kacagott és hanyatt bukott, úgy, hogy leesett a földre, de még ott is kacagott.

Akkor Gimesi lehajolt hozzá, s elkezdte dögönyözni.

— Röhögsz, röhögsz?... — s gyúrta, mint a tésztát.

Ő hangosan nevetett, s hagyta magát, mert egész elgyengült a nevetéstől.

Akkor bejött a nagymama:

— Mi van itt?... Mit csináltok ti itt?

Gimesi abbahagyta a birkózást, s futott tovább festeni.

Nyilas is feltápászkodott restelkedve a földről.

— Ezt én nem szeretem! az ilyen játékot! — mondta komolyan a nagymama. — Lajoska ilyenhez nincs szokva!

Gimesi lesütötte a fejét, Nyilas elsápadt, azután lassan elvörösödött. Úgy tűnt fel, mintha a nagymama őt tenné felelőssé, hogy ő elrontja az unokáját.

A nagymama nagyon szigorú lett, s haragosan tett—vett a szobában.

— Többet én ilyet ne tapasztaljak... — mondta — megértettétek?

Gimesi egészen a tuscsészébe sütötte le a fejét, s az arca éle gyengén ki volt pirulva.

Nyilas sötétvörös lett, s szinte reszketett a megszégyenüléstől.

— Úrifiúk ilyet nem tesznek — szólt egyre szigorúbban a nagymama. — Úrifiúk, ha vendégségbe elmennek, jól viselik magukat.

Gimesi csodálkozva nézett fel a nagyanyjára. Merészen mondta:

— Sz' én löktem fel!

— Annál nagyobb szégyen; szégyelld magad! Eleget magyarázom neked. Nem vagy már olyan kisbaba, tudnod kell, hogy mivel tartozol a nevednek. Az ilyen hancúrozó sehonnaikból semmi se lesz. Olyan akasztófáravaló akarsz lenni, mint... az a jóféle?... Nézze meg az ember...

Ezzel a kis öregasszony, akinek az arca ráncos volt, amilyen ráncosságot sose látott még senki, és sárga az öregségtől, és az orra nagy volt s fekete pontokkal tele, kiment.

Egy darabig csendben voltak. Nyilas nagyon meg volt sértve. Utóvégre semmiség volt az egész... s ő nem érdemelte ezt... Gimesi egy papagájt festett, s azt mondta dümmögve:

— Már a lábába száradt az esze, nem érdemes meghallgatni.

Ezen a kisdiák még jobban megijedt, neki is volt nagyanyja, de ő sohasem mert volna ilyen megjegyzést tenni rá... Neki az szent volt, amit az édes nagyanyám mondott, s akármilyen igazságtalan lett volna is, mégis szótlanul viselte volna el.

— Hallgass — mondta csendesítve, ijedten.

— De igen, megmondom én neki is — és Gimesi olyan mérges lett, mint a paprika, a szeme nedves lett s izzott, és pattogtatta a szókat, úgyhogy szinte elfulladt a lélegzete. — Én már nem vagyok olyan kis taknyos, még mikor elsőbe jártam, akkor szidhatott ok nélkül, de már tudom, hogy honnan fúj a szél!

Nyilas valami családi titkot sejtett az életük mögött, s rettegett, hogy Gimesi most haragjában ki fogja mondani, azért kétségbeesett elszántsággal el akarta terelni a dologról a figyelmét!

— Nézd csak: reskontó.

Gimesi nedves szemeivel zavarodottan nézett a kis cédulára, amit elébe tartott.

— Mi az? — kérdezte mogorván dünnyögve.

— Lutri.

Gimesi nagyot nézett.

— Micsoda? — s a szája is nyitva maradt.

— Lutriba megtettem ezt az öt számot.

Gimesi átmenet nélkül elkezdett kacagni, hátratartotta a fejét, s a két tenyerét a hasára tette, s hang nélkül sokáig görcsösen hahotázott.

— Lutrira tettél?

— Igen.

— Barátom... nahát, ilyet még nem kacagtam, mióta kétágú vagyok... te lutrira tettél?

Ő is nevetett úgy, hogy köhögött utána, fuldoklott a nevetéstől, most egyszerre neki is nagyon furcsa lett, hogy ő lutrira tett.

— És fogsz nyerni?

— Nem tudom.

— És ha nyersz tíz forintot, mit veszel rajta?

— Mit?... Hát... veszek egy penecilust.

— Penecilust?... Milyet?

— Milyet! Gyöngyháznyelűt, olyat, hogy hal alakja lesz... — s a Böszörményi késére gondolt, ott a szemetesláda mögött.

— Barátom, ha nekem tíz forintom volna!

— Mit vennél?

— Ötöt elküldenék belőle anyámnak.

A kis Nyilas lángvörös lett: hát ő nem gondol az édesanyjára?

— Ötöt meg elcukrászdáznék — mondta Gimesi.

Nyilas nem tudott szóhoz jutni, de ezt nem, ezt nem tenné. Cukrászda: mire az, a múltkor, mikor Orczyéktól kijött, a cukrászda ablakában ébredt eszméletre, de azért eszébe sem jutott, hogy vegyen egy darabot. Mire az: színházra igen.

— Ha nyerek, annak csak a fele lesz az enyém, mert felét az öregúrnak kell adni — mondta.

— Annak a vén totyakosnak? — szólt Gimesi.

— Nem totyakos — szólt megsértődve Nyilas.

— Jól van, no, mán én csak úgy hívom az öreget mind: öreg, hát totyakos — és Gimesi hangosan nevetett, mert még mindig nem fért a fejébe, hogy valaki lutrira pénzt tegyen. — Ő adta rá a pénzt?

— Igen.

— Egy hatost?

— Nem.

— Kettőt?

— Nem.

— Többet?

— Egy forintot!

— Egy forintot! — mondta elhűlve Gimesi. — Baráték, egy forint még nyereségnek is elég vóna! — s elkezdett újra nevetni. — Nekem még nem vót egy forintom, amit én elkőthettem vóna, mer az én kezembe a nagymama nem ad két krajcárt se, hogy azt arra kőthessem, amire akarom.

— Nekem van huszonhat krajcárom.

— Huszonhat?

— Vagyis huszonegy, mert a szállítólevélre kétszer adtam öt—öt pízt, levélre meg kettőt.

— Ha nékem húsz pízem volna, akkor vennék rajta hat darab krémest, neked egyet, Orczynak egyet, Tannenbaumnak egyet, nagymamának egyet, kettőt megennék magam.

Soká nevettek rajta.

— Orczy nyert egy Magyar Történelmi Albumot.

— Nyerte?

— Igen megírta a vakációt, hogy Nyári gyönyörűségek, és azt Forgó bácsinál kinyomtatták a Kis Lapban és azért.

— Kinyomtatták?

— Igen.

— Amit Orczy írt?

— Igen.

Gimesi megint rákezdett a hangtalan kacagásra, de most már csak úgy csuklott a végén.

— A helyesírási hibákat is kinyomtatták? — mondta.

— Azt kijavította a bátyja — mondta Nyilas.

— A bátyja, az a hosszú?

— Igen... Az írta a dolgozatot... Ő írta, de a bátyja beleírt, meg kijavította...

Gimesi gyanakodva nézett Nyilasra.

— Te tudsz — szólt.

— Mit? — vörösödött el Nyilas, mert megérezte, hogy rosszat tett, hogy ezt elmondta.

— Jól tudsz rákenni.

Nyilas hallgatott.

— Kíváncsi vagyok — szólt Gimesi a fejével intve —, hogy ha elmégy mitőlünk, akkor miránk mit fogsz mondani.

A kis Nyilas rákvörös lett, aztán a vér egészen leszállt a szívére.

Leült szédülve a székre, s csak nézett kétségbeesve Gimesire.

Ennek feltűnt a némasága s rémült arca.

— Énfelőlem mondhatsz — szólt, s megrántotta a vállát.

Nyilas kiáltani, ordítani szerette volna, hogy: "Én nem! Rólad én nem mondanék rosszat, ha darabokra vágnának is, mert téged szeretlek."

De azután csak ennyit mondott:

— Azt hiszed rólam?

A csönd nagyon kínos lett.

Sokáig ült az asztal mellett, s Gimesi is zavartan festegetett.

— Hát honnan tudod te ezt? — mondta az orra alatt dünnyögve.

Nyilas elnézett az ablakra. Az ablakból le lehetett látni jól az utcára, mert az ablak alja a lábuk alatt volt.

Szerette volna dacosan azt mondani, hogy: maga találta ki, csak úgy mondja! De nem volt képes hazudni, így sem, úgy sem.

— Te tanáltad ki?

Megrázta a fejét, hogy nem.

— Hát beszélj, ne bosszants! Ne mérgesíts, mert mingyán hasba bokszollak, mint az elébb.

Nyilas lehajtotta a fejét az asztalra, és zokogásban tört ki.

— Azért is én kaptam ki.

Gimesi ideges lett, tipett—topott, az ecsettel babrált, a szájába vette, s a szájaszéle vörös lett a kármintól.

— De nagy marha vagy — mondta, s a szeme izzani kezdett.

— Mikor mondtam én terólad rosszat? Hát te tudnál énrólam mondani?

— Hát Orczyékról is mondtál.

— Mert nekem oda muszáj volt elmenni, mert Gyéres tanár úr parancsolta, és az ő szüleinek is megmondta, hogy nekem muszáj oda elmenni, mert azok engem csak látni akartak, hogy kinevessenek, és kalácsot dugtak a zsebembe, mint egy kisbabának, és... azért jöttem el, mert én nem megyek oda többet soha!

Gimesi megdöbbenve nézte, éppen úgy, mint az előbb a nagyanyját, s újra hozzáfogott festeni.

— Hát csak bőgjél, én nem bánom, ha bőgsz — mondta.

Akkor letette az ecsetet, s úgy maszatosan odament a korsóhoz, töltött egy pohár vizet, odahozta Nyilasnak.

— Nesze, igyál.

Nyilas meg volt döbbenve: ennyi jóságot még senkitől sem várt, s nem is tapasztalt.

Ivott.

— Mosd meg a szemed, no, mer ha bejön nagymama, mindjárt felfal.

Nyilas megmártotta az ujját a vízben, s a szemét megtörölte a nedvességgel.

Akkor ránézett kicsit a barátjára, s meglátta a száját.

Veressel be volt festve az álláig, ahogy lenyalta a festékes ecsetet, erre kitört rajta a kacagás.

— Te, mosdjál meg — mondta neki.

— Minek?

— Nézd meg a szádat.

Gimesi a tükörhöz ment s belenézett.

— Ónnye, de jó pofa vagyok!

Azzal visszament az asztalhoz, s a másik csészéből zöldre festette a másik szájaszélét.

— Most már jól nézek ki, mi?

És pojácásan ugrálni kezdett, s mindketten soká nevettek.

Hamar észre tért, hogy erősen sötétedik, s neki menni kell felolvasni.

Másnap az iskolában Gimesivel összenevettek, mert magyarórán kiosztották a dolgozatokat, s Orczy kettest kapott.

Orczy meg volt sértve, s dobálta a füzetet, mintha nem őt illetné.

Már ebben az időben sokat beszéltek az intőről. Ő voltaképp nem érdeklődött iránta, de az A osztályban szokás szerint ezt is hamarább adták ki, s egy délben azzal jöttek haza, hogy Böszörményi kapott két tárgyból.

Kicsit kárörömmel gondolt rá, nem bánta, hogy intőt kapott, úgy kell neki, haragudott rá a bicska miatt. Egészen furcsán sosem jutott eszébe, amiket Böszörményi vétett őellene, nem is tudta már, mi volt, sok apróság, de ahányszor meglátta, mindig eszébe jutott a kés a szemétláda mögött, s emiatt nem tudott vele beszélni, sem barátkozni, se megbocsátani neki. Pedig mióta ő pénzkereső volt, s annak még mindig nem érkezett csomagja, sem pénze, azóta egyre jobban járogatott utána, szívesen megvendégeltette volna magát lent a kofánál, dacára annak, hogy ő csak B osztályos volt, s az A—beliek még harminc év múlva is úgy beszéltek a B—istákkal, hogy: "Hogy lehetett B—be járni?"

Azután aznap délután kiosztották náluk is. A helybelieknek átadták, hogy vigyék haza, s írassák alá szüleikkel, a vidékiekét csak felolvasták, s hivatalból küldték el.

Néhány percig bizony szívszorulása volt, eddig nem gondolt rá, hogy ő is kaphat valaha intőt, hogy jó lesz vigyázni, mert szekundára áll, de tudja isten, mikor olyanoknak a nevét is hallotta, akik elsőben jó tanulók voltak, akkor a szívébe nyilallott, s eszébe jutott, hogy mennyi mulasztása van: ma sem érti a supinum—tőt...

Hálaistennek kimaradt a neve...

Három—négy nap múlva azonban latinórán valami nyugtalanítót vett észre.

Gyéres tanár úr, szokása szerint, ahányszor elment Orczy mellett, mindig megcirógatta, de most azonfelül rá is többször ránézett.

Mindig sértette őt, hogy a tanár úr kivételez Orczyval, de mióta ő maga meggyőződött felőle, hogy bejáratos Orczyékhoz, azóta azon csodálkozik, hogy ennyire tartózkodó. Valami sértőt talált abban, hogy a tanár igyekszik ugyanolyan hangon beszélni Orczyval, mint a többi fiúval. Otthon persze Bébucinak szólítja: akkor itt miért mondja Orczynak?

Ő úgy érezte, hogy kétféle viszony két ember közt nem lehet: ha én valakivel jól vagyok, akkor azzal mindig egyforma jóba kell lenni. Hát ha véletlenül debreceni tanár volna az ő Géza bátyja, s az őt tanítaná, akkor az itt Nyilasnak szólítaná őt?

Azt akarta, hogy: igenis, a tanár úr legyen jóba Orczyval, nem úgy, mint az egészen idegenekkel, de akkor ővele is, mert ő is volt már Orczyéknál... És legyen Gimesivel is, aki neki olyan jó testvére, s K. Sántával is, aki legjobb tanuló. Tannenbaumnál megállott, az kivételes dolog, náluk otthon falun, aki zsidó, nem számított a többiek közé, de a kollégiumban az másképp van, és Tannenbaum még okosabb is náluk mindnyájuknál.

Efféléken tűnődött, mikor óra végén így szólt a tanár úr:

— Nyilas.

Rémülten állott fel, mert egy csöppet sem figyelt, nem tudta, miről van szó a felelésben.

— Gyere be óra után a tanári szobába!

Minthogy nem szólt tovább semmit, kis várás után leült. Az osztály összesúgott. Mindenki suttogott, s ránéztek. Most talán először vette észre az osztályt. Eddig csak ezzel a két fiúval volt csupán valami vonatkozásban, meg becsületből a következő kettővel, hárommal, s úgy járt iskolába, mintha csak ők öten volnának itt. A padja ott is volt mindjárt az ajtó mellett, ahogy bejött, mindjárt leült, az osztályt olyan kevéssé figyelte meg, mint a réten a füveket s bokrokat.

Mikor csengettek, szoruló szívvel, kalap és kabát nélkül rohant a tanár után, s nagyon sokáig kellett várnia az előszobában.

Az intők jártak az eszében s a szíve úgy szorult, majd elájult: talán már értesítették is az édesapját... Szekundára áll... oh, istenem... Most az első padból is leteszik... talán valahová hátra... S nem fog Orczy mellett ülni, és Gimesivel sem barátkozhat többet... mert nem azért hívták meg Orczyékhoz, mert ő jó fiú, mert olyan, amilyen, hanem a bizonyítványa miatt, s a Gimesi nagyanyja sohasem engedné meg, hogy a fia rosszabb tanulóval barátkozzék...

Valami rettenetes igazságtalanságot érzett ebben: az élet legnagyobb kegyetlensége viharzott le benne: saját magát elválasztva látta a második helytől. Mindaz, amit eddig kapott, az nem neki szólott, hanem annak a helynek, ahol ül az osztályban. Mindegy, hogy ki ül ott. Akié az a bizonyítvány, az kapja meg az ingyenes bentlakást, az ingyenes konviktust, az ösztöndíjat, a szobafőnök különös figyelmét, a tanárok érdeklődését, a Nagy úr megbecsülését; az kapta meg a felolvasómunkát, és ebben a percben kétségbeesett sikoly volt a szívében: görcsösen kapaszkodott ahhoz a helyhez.

Szédülgetett, ahogy ott állott az előszobában, s halvány volt az arca, és a szíve iszonyúan vert, s amint a tanári szoba ajtaját nyitották, mindig meglátta Gyéres tanár urat, aki szivarozva állt vagy sétált odabenn, elegáns világos ruhájában, s kissé előrehajolva, figyelmesen beszélgetett, és nem jött ki őhozzá.

Persze, mit érdemel a tönkrement s lecsúszott diák, akinek intő jár.

Báthori tanár úr jött be testhezálló, barna zsakettben, s rászólott:

— Te kit vársz?

Ijedten felnézett a rideg hangra, a szája mozogni kezdett, de hangot nem adott.

— Gyéres tanár urat — rebegte végre.

Báthori tanár úr nem szólt semmit, bement a tanári szobába.

A tanár erélyes hangja egy kicsit magához térítette, mert már az ájulás környékezte, de most az édesapja jutott eszébe, aki bizony nem ijedne meg még a nagyobb veszedelemtől sem. Hát, ha intő, legyen intő; dac támadt fel benne: ha ő az utolsó, legyen a legutolsó. Az is mindegy. Ő akkor is csak annyit tud vagy nem tud, mint most, akármilyen kalkulust adnak, s ha elveszik tőle a stipendiumot, akkor hazamegy, és kapálni fog a répaföldön...

Nagyot, mélyet, keserveset lélegzett, mert tavaly is elájult egyszer, mikor odakint kapált; igaz, hogy az az ájulás egy kicsit nem volt tiszta, mert csak elszédült, s boldog volt, hogy el tudott szédülni, s hogy csakugyan minden vér lefutott az arcáról, s izzadság verte ki az egész testét: láthatták, hogy nem ő csinálta, s muszáj őt beküldeni Debrecenbe a kollégiumba, mert otthon nem lesz belőle semmi.

Gyéres tanár úr most kijött a tanáriból, szivar volt az ujja közt, s megállott előtte, egészen vidáman, és csaknem feléje hajolt:

— Te, kis Nyilas...

A szivart a szájába vette, s egyet szippantott. Nagyon jószagú volt a ruhája, a szivarja, a kis Nyilas felemelte rá a szemét, s igyekezett olyan szolgálatkészen figyelni, ahogy csak tudott.

— Mondjad csak, elvállalnád te egy gyereknek a tanítását?

Nem felelt rá, megfordult vele a világ, s azt hitte, most rögtön felrepül. Mint a köd, foszlott le róla minden aggodalom, s egyenesen, mereven állott s hallgatott.

Intett aztán, hogy elvállalná.

— Minden szerdán és szombaton délután kellene latint és számtant tanulni azzal a haszontalan kis Doroghy gyerekkel.

— Igenis.

— Nálam volt a nénje, szegények, igen jó család, nagy família, és ez a kis béka elszórakozza az időt, nem képes figyelni...

— Igenis.

A tanár megállott, s az igazgatói iroda ajtajára nézett, ott valaki kijött.

— Hát akkor jól van, beszéld meg vele, és eredj el hozzájuk ma délután.

— Igenis.

— Igen... Két forintot fognak fizetni egy hónapra.

Ezzel hátat fordított, s visszament a tanáriba.

A kisdiák pedig futva ment el a vizsgálat helyéről, a félelmes helyről, remegő lábain.

Az osztályban kíváncsian várták, még akkor is alig bírta összeszedni magát, csakhamar leült a helyére a padba.

— No, mi az? — kérdezte Gimesi.

— Azt mondta a tanár úr, hogy nekem muszáj tanítani Doroghyt.

A hátulsó padból odatámaszkodott hozzájuk Barta, s odajött Tannenbaum is.

— Tanítani fogsz?

— Igen, megparancsolta a tanár úr.

— És mit fizetnek? — kérdezte Tannenbaum.

— Két forintot.

— Két forintot?

— Igen.

— Barátom — mondta Gimesi —, meg fogsz gazdagodni, öt forintot keresel egy hónapba!

Tannenbaum komolyan mondta:

— Annyiért nem lehet tanítani, két forintért.

— Mindennap? — kérdezte hátulról Varga János.

— Csak kétszer egy héten, szerdán és szombaton délután.

— Akkor elég — mondta Varga.

Misi ránézett erre a Vargára, ez volt az a kállósemlyéni tiszta ruhás kisfiú, aki azt mondta, hogy kőházuk van, ez mindig üzletet szokott csinálni: gombot cserélt üveggolyóért, meg csokoládét tollért.

Tannenbaum ránézett Vargára, s azt mondta:

— Akkor is kevés. Mert ha kétszer megy is el egy héten, de lényeges, hogy meg fogja tanítani, s mi az, két forint? Most, mikor egy festék öt krajcár?

Varga erre azt felelte:

— Ez nagyon rendes fizetés, én ismerek egy ötödikest, az szintén két forintot kap heti két óráért, pedig ötödikes.

— No de ő nem két órát fog adni, hanem két délutánt.

— Csak két órát adhat — mondta Varga hevesen —, mert öt órakor már felolvasnia kell, tehát ha elmegy az ebéd után, odaér két órakor, ott lesz négyig, tovább nem, mert el kell neki jönni.

— Akkor is négy óra — mondta Tannenbaum.

— Igaz! — mondta Barta Imre, a legerősebb az osztályban. — Tannenbaumnak igaza van! — és a kezét ökölbe fogta.

Ekkor még vagy hárman beleszólottak, Orczy már télikabátban volt, mert most énekóra lesz, és ő nem jár énekre, mert, katolikus; könnyedén azt mondta, hogy:

— Én részemről azt hiszem, hogyha én két forintot tudnék keresni a magam erejéből, akkor az apától kapnék jutalmul egy százforintos kancát — s hangosan nevetett, s elment.

Hangosan kacagott, de kedvesen, úgyhogy senki se vette neki rossz néven, ő nem tehet róla, hogy olyan gazdagok.

Csak Misi hallgatott fáradtan s kimerülten, ő nem tudott ebből megítélni semmit. Ő nem tudta, hogy kevés—e vagy sok, nem tudta, van—e rá ideje vagy nincs, képes—e rá vagy nem; ő csak azt tudta, hogy borzasztóan fáradt, s legjobb volna lefeküdni, mert elszédül itt még ezen az órán.

Bejött Csoknyai tanár úr, az énektanár, felállottak, s hamar helyre futott mindenki, mert négy pad minden diákja odacsődült a vitába.

Mikor leültek, Misi hátrafordult, s Doroghy Sándort kereste, még őrá nem is gondolt. Ismerte egy kicsit, csaknem az utolsó padban ült, de nem látta, sehogy se találta meg.

— Te, melyik az a Doroghy?

Gimesi hátrafordult:

— Az a mulya?

Mikor a tanár úr hátat fordított neki, felállott félig, s úgy kereste meg a szemével.

— Ott ül az ablaknál, utolsó előtti padba, az a mulya!

Most már ő is ráismert. Ez egyszer nagyon furcsán felelt földrajzból. Azt kérdezték tőle, hogy csak egy kérdésre feleljen legalább jól, hogy hol van Konstantinápoly. S arra azt felelte, hogy Afrikában.

De most olyan rendes, helyes kisfiúnak tűnt fel előtte, kivált, hogy az ablakban ült.

— Ez nem mulya.

— Mulya — mondta csendesen, vagdalkozó módján Gimesi —, amék ott ül, az nekem mind mulya.

A tanár úr elvégeztette a feleltetést, s most újat kezdett tanítani. Az énektanár nagyon furcsa ember volt, az összes tanárok közt a legfurcsább. Ez olyan furcsa volt, mintha nem is tanár lett volna, hanem vendég. Nagyon udvarias volt, mindig azt mondta: kérem szépen, kérem szépen, és egy kicsit mintha selypített volna: kévem szépen...

Ő ebből az egy tárgyból egyáltalán semmit sem értett. Nem bírta megfigyelni azt, hogy mi az a kotta. Egyet jól tudott: violinkulcsot senki sem tudott szebben írni, mint ő; két—három gyakorlatot is el tudott dalolni, éppen úgy, mint a nótát: É, f, é, d, — f, é, d, c! — d, d, g, f, — é, é, d, c, — tam, f, é, d, c... Az a tam nagyon tetszett neki benne, csak nem tudta, mit jelent.

— Csöndet kérek, csöndet kérek, csöndet kéééveeeek!... — mondta a kis kövér, vöröses Csoknyai tanár úr, s leintette az ő vitájukat.

Aztán hozzáfogott beszélni a skáláról vagy miről... Nem volt szégyen nem érteni, mert az osztályban senki sem értette. Orczy persze nevetett rajtuk, mikor panaszkodtak, hogy így butaság, úgy butaság, mert Orczy zongorázni is tudott, hát neki bliktri volt az egész kotta.

Még legjobb az volt, mikor az egyházi énekeket énekelték, a zsoltárokat. Ezekből Misi is sokat tudott, sokkal többet, mint a többiek, mert ők otthon a falusi iskolában egyebet se tettek, csak mindig énekeltek.

Tudta azt, hogy neki "nincs hallása", s ez az édesanyjának igen nagy szomorúság volt, mert ő, szegényke, gyönyörűen dalolt, az édesapja meg pláne első énekes volt a faluban, akárhová ment, mindig a templomba ment vasárnap, s úgy vezette az éneket, szinte hasított.

Ő a szárazmalomban tanult meg egy kicsit dalolni. A Droftiék malmában hajtotta a lovakat, az egy nagy szalmafedelű szárazmalom volt, s egy kölcsönkért lóval őrölték a búzájukat, s ő hajtott egy kis ostorral, ott ülve a rendkívül nagy vízszintes keréken. Egyedül volt a malomban egész délután, s az egyhangú malomzúgásban hozzáfogott dalolni, s egyszerre csak, maga sem tudja hogy, megtalálta a dallamot. Álmodozva ült a kerék hosszú küllőjén, s tetszett neki, hogy a ló oly szelíden ballag körbe—körbe. Fent a verebek csiripoltak, ő pedig azt dalolta, hogy:

Hullámzó Balaton tetején
csolnakázik egy halászlegény,
hálóját a szerencse,
őt pedig a kedvese
elhagyta, el a szegényt.

Valahogy, csak úgy véletlenül rányitott a dallamára. Ez olyan boldoggá tette, hogy aztán késő, sötét estig, míg csak meg nem állították a malmot, s ki nem fogták a lovat, folyton ezt dalolta.

Abban az időben épített az édesapja egy új csűrt az udvaron. Mikor a szarufák fel voltak rakva, s be is volt lécezve, az egy nagyon szép nyári este volt, ő felmászott oda a magasba, s elkezdte dalolni, hogy:

Háromszínű, háromszínű a nemzeti lobogó,
mind a három, mind a három becsülettel ragyogó,
mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!
Mind a három mutatja, hogy magyar vagy,
ha magyar vagy, tedd magadat szabadnak!

Az édesanyja csak hallgatta, hallgatta; egyszer kijött a házból, felnézett, s összecsapta a kezét:

— Hisz ez a gyerek tud dalolni! — s lehívta, hogy összevissza csókolja.

De azért valami nagyszerűen bizony ma sem tudott, különösen ezeket a fél, meg nyolcad, tizenhatod kottákat abszolúte nem bírta felfogni, pedig az énekhangpróbán nagy büszkeségére bevette a tanár úr a karba altnak, ő tudott legmélyebbre énekelni az osztályban. Ott azonban hatvanan fújták a kórust, s ő is elsegített egy—egy hangot valahogy a többi közt. Szegény Csoknyai tanár úr nagyon járt volna a kedvébe, hogy olyan jeles volt a bizonyítványa, de azért még a legnagyobb jóakarat mellett sem tudott vele egyebet csinálni, egyest adhatott, de hallást nem.

Csak óra vége felé jutott eszébe, hogy ő ma el se mehet Doroghyékhoz, mert konviktusba kell menni, azután meg már kevés idő van, s két órakor iskola, ötkor ő megint felolvasni megy, azután vacsora, azután már nem szabad kimenni a kollégiumból...

Tizenkettőkor kiáltott Doroghynak, mert látta, hogy hamarabb elmegy, mint ő:

— Doroghy!

— Doroghy, Doroghy! — kiáltott Varga is.

Így egész iskolai tanács gyűlt megint össze, néhány télikabátos felpakolt fiú együtt állapította meg, hogy csak szerdán délután fog elmenni hozzájuk.

A kis Doroghy lángvörös volt, s zavarban volt, s alig mert Misihez szólani.

Misi is nagy zavarban volt, furcsán érezte magát, nem tudta, hogy fog ő megtanítani valakit valamire.

Igaz, az elemiben mindig ő volt a leckéztető. Egyszer a tanító úrtól ki is kapott, a tanító úr nagyon mérges ember volt, s kivette a dézsából a dézsahordó rudat, s azzal vágott végig a fején, mert nem tudott felelni Drofti Károly, akit a keze alá adott. Akkor az ő feje feldagadt akkorára, mint egy dinnye; az édesanyja nagyon ingerült lett, véletlenül éppen ott volt a faluban a doktor, s az édesanyja mindjárt elküldött érte.

A kis öccse ment el, a testvére, aki már szintén iskolás volt s az iskola előtt kellett elmennie a községházára. A tanító úr pedig véletlenül kint állt, s úgy látszik, megbánt valamit, s megszólította figyelmeskedésből a gyereket, hogy hova megy. Ez pedig egyszerűen megmondta, hogy megy az orvosért, mert a Misi feje akkorára dagadt, mint egy dinnye.

— Hm, de nagy tudós az a ti anyátok! — mondta a tanító mérgesen, azzal fogta a gyereket, nem eresztette tovább, hanem eljött ő maga a beteghez.

Misi még most is emlékszik, hogy megrémült, mikor belépett az öccsével a tanító úr, nem azért, mintha félt volna tőle, hogy újra kikap, hanem éppen azért, mert restellte, hogy a tanító megtudja, hogy ellene áskálódnak...

A tanító úr aztán leült náluk, elbeszélgetett, s nem hívattak orvost, hanem azóta igen jó barátságban vannak a szüleivel, mert megismerték egymást, hogy az ő édesanyja, ha ácsmesterné is, de paplány. S a tanító úr is elmondta, hogy neki papnak kellene lenni, de szerelemből megházasodott, azért lett csak tanító.

Némi aggódással gondolt rá a kis Misi, hogy vajon most is megkapja—e a dézsarudat azért, mert tanít valakit...