Globusz^® Publishing 

A romot már benőtte az inda, de Tarkatzu látta a kövek testét, és hirtelen visszafogta lovát. A fehér mén felháborodva fújt. Ritkán fogták vissza őt, a Nagy Fehér Ló ivadékát —, akiért háborút folytatott a kínai császár —, de itt mindig meg kellett hőkölnie. Sörénye tövén gyöngyharmatként csillogott a gyűlölet nedve. Undort érzett a világító kövek iránt, de meg se moccant. A Fehér Ló utódait másként nevelik, mint a többit. Rajtuk vezérek száguldanak a kiismerhetetlen sztyeppén. Ha lovuk engedetlen, szívenszúrják. Tarkatzu könnyekkel szemében nézte első lova halálát, miközben Ataf száraz hangon magyarázta: ez nem kegyetlenség, hanem szükségszerűség. Akinek az állat nem engedelmeskedik — embernek sem tud parancsolni. Vezér leszel! — vetette oda keményen Tollsu — Vezér leszel! A hangja szakasztott olyan, mint Atafé. Ha háta mögött szólalt meg valamelyik, sosem tudta, hogy a táltos vagy a sámán beszél? Szél zörgött nyelvükön, ismeretlen erdők susogása, mely belé ivódott, vele és benne nőtt fel, mintha testrésze volna. Elvonta pajtásai mellől, sosem engedte teljessé válni szilaj örömét, s a rákényszerített fegyelem hideggé tette, kegyetlenné.

Tarkatzu népének rettenetes híre nőttön nőtt. Már vezérré emelése is maga volt az iszonyat: nemcsak szétverte az addig győzhetetlennek hitt Sárga Hordát, hanem a foglyokat sajátkezűleg fejezte le. A kán fejéből kupát csináltatott, és abból itta a bort apja búcsútorán. A haldokló Ogmogur szeme egyetlen villanásával küldte el a táltost, mikor bevezette hozzá vezérfiát. De szelleme ottmaradt közöttük, mindketten érezték.

— Születésed és vezérré választásod idején — mely egyben az én halálom ideje is — az összeférhetetlenek kötelessége magára hagyni a búcsúzót és érkezőt. Még egyszer leszel egyedül, Tarkatzu.

A fiú ivott a koponyaserlegből, s egy szót sem szólt. Nem hitte el magányukat, de ennél fontosabbnak tartotta, hogy az beszéljen, akinek ideje kevés.

— Kezdetnek nem rossz a tatár kán fejéből inni. Bebizonyítottad, hogy a hét törzs szövetsége erős. Egyek vagyunk ellenségeink számára heten, Fehérló Fiai. Sose felejtsd, hogy ezt az összeférhetetleneknek köszönhetjük. A táltosok hozták létre az egyezséget, és a sámánok tartják össze. Vigyázz arra, hogy mire figyelmeztetnek! ők többet tudnak nálunk. De hagyd meg szabadságukat, és sose keresd furcsaságaik okát, bármit tapasztalsz! A táltos más ember, mint én, azért táltos. A sámán pedig mindenki mástól különbözik. A táltosnak is parancsol — így tapasztaltam én és a törzsfőnök is. Nem árt nekik sem a tűz, sem a víz...

Ogmogurt heves kín rázta meg. Belemarkolt a medvebőrbe, s szörnyű fájdalmától szeme vérbeborult. Hosszú, fehér szakállán, szája csücskén vérpatak indult sovány válla felé.

— Három dolgot kell megtenned — suttogta egészen magához húzva a fiú göndör fejét, hogy annak piros ajka az ősz tincseket érintette. — Vedd feleségül Tétény lányát, Enéhet! A kende törzse legnagyobb, lánya okos és szép. Második... az igazi szarvas...

Hirtelen nagyon hideg lett körülöttük. Tarkatzu tudta, hogy apja szíve nem ver többé, de moccanatlanul ölelte még. Aztán megérezte maga mögött Atafot, felállt, és hideg pillantását a táltosra függesztette. Bal arcán halvány vörös csík száradt, mellette, szája szögletén kevés szürke por. A táltos előbb köntösével, majd ujjával letörölte a szemcséket. Vagy bőrébe dörzsölte? Arca átforrósodott és kisimult. árnyként suhant be Tollsu, kezében Numi—Táremnek, a világot alkotó mindenható istennek zöld itala, amit minden vezérnek meg kell innia, hogy megkülönböztethesse csalhatatlanul az igazat a hamistól, és ne követhessen el igazságtalanságot népével. A két főpap ekkor Ogmogur teste mellé térdelt és megvizsgálta. Tarkatzu arca mint a kő, de szívében egyre döbbentebben figyelte Ataf és Tollsu vonásain a szomorúságot, s a vele elegy iszonyt. Az összeférhetetlenek valóban érthetetlen lények, arra nevelik az emberfiát, hogy halált osszon, de ha az bekövetkezik, lelkük elborul. Elfordult tőlük a közeledőket figyelve:

A hét törzsfő hozta Unot, apja kedves fehér kancáját. A sátor bejáratánál a ló hét döfést kapott, s azonnal kimúlt. Vére csillogó sugarakban folyt gazdája testéig.

Ogmogur fia Tarkatzu vezér kilépett a sátorból, s a nagy sztyeppe legkegyetlenebb népe egyetlen diadalordításban tört ki. A hét törzsfő most Tarkatzu elé vezette a fehér mént. Oluptulma látta a halott Unot, de nem nyerített. A vezér átvette lovát, de nem ült rá, hanem lassan körbevezette kijelölt menyasszonyai előtt Enéhig. Őt emelte Oluptulma hátára, s Tétény büszke arcába örömpír szökkent. Numi—Tárem fellegeiig harsan a második éljen.

— Ess kő! — kiáltotta Tarkatzu, s behajította a halott vezér sátrába a jelképes eskü—követ. A táltos és a sámán kilépve a sátorból karjukat ég felé tárták. Ekkor a távolban feltűnt egy aranyderengésű, csodálatos szarvas. Kecses iramodással közelükbe szökkent, mintha hallgatózna. Tarkatzu rámutatott.

— Esküszöm — mondta messzecsengő hangon —, a csodaszarvas nyomán kivezetem Fehérló Fiait a hordák szorításából! Esküszöm, hogy Enéhtől származó fiaimnak megszerzem a megjövendölt mindent lebíró kardot! Esküszöm, hogy én és utódaim  h a z á t  és  f ö l d e t  adnak nektek és utódaitoknak!

Fehérló Fiai levegőbe röpítették süvegüket. Az örömujjongás dörejétől megriadva az aranyszőrű szarvas átszökkent a vezér és népe között. Tarkatzu Enéh mögé lendült, s a fehér mén megindult a szarvas nyomán. A törzsek egy emberként követték. Az utolsók derékban visszafordulva agyonnyilazták a halott vezér tanácsadó főpapjait, majd tüzet dobva az elhagyott táborhelyre hagyták komor folttá égni az egészet.

Napnyugtáig üldözték a csodálatos állatot, akkor eltűnt. Amint megszűnt a fény, mint a pára, — köd előtte, köd utána! A tábortüzek mellett elgondolkozva beszélni kezdtek a regösök a jelekről, melyek egymáshoz vezették őket. Kaplony törzsét zöld vadkan vezette, mely le tudta venni disznóbőrét, s alatta pici zöld emberke volt. Tétény törzsét beszélő saskeselyű, a ragadozó turul hozta. Azóta sem látta senki ezt a madarat. Aba törzse a nagy csíkos macska nyomán járt, ezért áldozataikat fatörzseknél helyezik el most is. Ők sosem vadásznak tigrisre. Akus törzsét — mint nevük mutatja — a nevető sólyom irányította sokáig. A törzs ég—anyát tiszteli tehát, mely küldte őt. Szalmutzész törzse kedvéért tett meg hosszú utat a tűz kígyója. A törzs tűzimádó. Jutotzaszékat a jégtenger mellől hozta nagy folyón át a szőrös—hal. A törzs Víz—anyát tiszteli, s mindmáig jobban szeretnek halászni, mint vadra menni. Ogmogur törzse előtt egy nap a földből pattant elő a Fehér Ló. Orra tüzet fújt, szárnya eget kavart, patája nem süllyedt el, ha vízre lépett. Benne egyesült a jelek összessége, s ők megértették, hogy Ogmogur törzse hivatott a vezetésre...

Amint a Hold fénye erősebb lett a tűz fényénél, aludni tértek. álmukba néha belevijjogott a pusztai keselyű, belecsobbant a féktelenül fickándozó szőrös—hal. Kilépve sátrából az első Enéhhel töltött éjszaka után, Tarkatzu szerint az, aki átnyújtotta neki az üdítő lótejet, — úgy hasonlított Tollsura, mint egyik villám a másikra. Társa pedig Ataf szélfújta, száraz hangján érdeklődött hogyléte felől. Ajkukon mosoly suhant látva, hogy a vezér döbbenetében megnémult. ...A táltos más ember, mint én... A sámán mindenki mástól különbözik... Nem árt nekik sem a tűz, sem a víz... Sem a nyílvessző — fejezte be magában a vezér apja szavait.

Az összeférhetetlenek nem látszottak észrevenni Tarkatzu zavarát. A távolba mutattak, a nap első sugaraiban sütkérező szarvasra. A hajsza folytatódott. Oluptulma vad iramot diktált, de a távolság sosem csökkent közte és a szarvas között. Egy Hold—fogyás alatt a lovak kimerültek. A vezérlovak bírták volna még, de míg Tarkatzu tétovázott — a szarvas mint a pára, — köd előtte, köd utána!

Ezen az estén történt, míg a táborkészítés folyt, a táltossal sétáló vezér viperára lépett. Ataf úgy szisszent fel, mintha ő kapta volna a csípést. Apró, csillogó tárgyat vett elő (úgy tűnt a levegőből), s kiemelte a megmart húst Tarkatzu lábából. Meglátni sem volt idő a húsnélküli csontot, Ataf a hiány helyére tett valamit, s a seb eltűnt. Mivel a táltos a történtekről egy szót se beszélt, Tarkatzu is méltatlannak érezte a szót. Tovább sétáltak és hallgattak.

Sátorába térve azonban mindent elmesélt éj—hajú asszonyának, kérdéseit és kétségeit is, melyek rég lelkében égtek. Enéhet nem kavarták föl a táltosok tettei, nem érdekelték a csodák, bár megjegyezte őket.

— Gyerekkoromban — búgta mély hangján — engem is megmentett egyszer Tollsu. Gyakran vitt sétálni a világító kövekhez, melyek nem tudom, hogyan, de mindig táborunk közelében vannak. Ott ő bement a falba, én kószáltam, lombot és virágot szedtem. Akkor — vérmedve támadott meg, közelről láttam tépőfogait. Fölém emelt karmain föld száradt és fakéregszilánk. Tudtam, hogy nincs menekvés, a hím napok óta nem juthatott táplálékhoz, ha földet és fát szaggatott. Meglegyintett a lecsapni készülő mancs okozta karvágása a levegőnek, mikor megjelent Tollsu. Messze volt tőlünk, nem segíthetett. A medve lecsapott, de hogy mire csapott le, máig nem tudom. Láttam, ahogy mancsa szétlapul a semmin, s elterült, mintha ő kapott volna halálos ütést. Tollsu se beszélt velem semmit, segített tovább gyűjteni a kék—bogyós ágakat.

Aznap éjjel keresték meg először a világító köveket, de Tarkatzu azóta ellenőrzi minden éjjel az újabb csodát. Mert fussanak bármennyit a szarvas után, táborhelyüktől mindig ugyanolyan távolságra található a különös köralakú kőfal. S mintha valóra akarna váltani minden regét, egyszer látta, amint zöld vadkan tűnik el a falban, máskor tigris.

Ettől kezdve Tarkatzu megtiltotta Fehérló Fiainak a csodaszarvas követését, bár az minden pirkadatkor földerengett előttük. Tollsu egyre veszélyesebb adatokat közölt az üldöző horda közeledéséről, szövetségeseikről, harcosaik számáról. A vezér azon töprengett: a sámán ezt éjről éjre csak úgy tudhatja meg, ha legalábbis röpül, miként a sas. De hát miért ne röpülhetne, ha egyszer halhatatlan?! Aki számára az élet nem rövid vendégség, akit sosem szólít el sem Numi—Tárem, sem Ormuzd, az mindent megtehet: jót is, rosszat is. A sámánok és táltosok azért maradnak minden jótettük ellenére összeférhetetlenek, mert ha egyáltalán képesek meghalni, annak módját csak ők ismerik. Nemcsak mások tehát, hanem  t ö b b e k  is, titokzatos dolgaik közt vajon hol húzható meg a jó és rossz mércéje?

Megkövülten észlelte, hogy noha e gondolatát nem mondta ki, a valahol mindig közelében lévő Ataf felmordul: — Ez ellen a gondolat ellen küzdünk, mióta itt vagyunk! Megmondtam, hogy nem harcolhatunk játék—automatákkal a halál ellen! — A Hang, mely végigkísérte életén, ekkor oly ijesztő véglegességgel tűnt el, hogy egy pillanatig attól tartott: ez maga a halál! Egyedül van. S ő már csak egyszer lehet egyedül...

Enéh hozta be a lótejet, holott most az egyszer nagyon várta Tollsut. ám a sámánt senki sem tudta előkeríteni. A táltos hívatta, de senki sem tudott róla semmit. Csakhamar mindnyájan tudták, ugyanez a helyzet a hét törzs valamennyi főpapjával. Az összeférhetetlenek elhagyták Fehérlófia népét.

Kaplony fia Osu megkérdezte a vezért: hová hívja össze a lófőket, de Tarkatzu nem szándékozott tanácskozni. Akus fia Előd ragyogó szemmel jelentette: újra itt a szarvas! Tarkatzu megerősítette tiltó parancsát, s látta, — a sátorból kilépve Előd dühödten földhöz vágja tülkös süvegét. Mintha értette volna jelentését, a csodaállat, mint a pára, — köd előtte, köd utána!

Amint harmadnapja sem tértek vissza az összeférhetetlenek, nyilvánvalóvá vált, hogy mindezt véletlennek nem tekinthetik. Tétény, a legidősebbik egyike volt bár, hasonlóra nem emlékezett. A lófők nyugtalanul faggatták a kendét, mit kell most csinálniuk? Csak Jutotzasz törzse élvezte visszanyert ősterületét, a vizet. Senki sem sürgette őket továbbra, hálóikat súlyossá tette a hal. A harmadik nap éjjelén váratlanul a vezér sátra elé dobbant Jutotzasz pompás másodfű csikaja, s a sátorban megjelent Jutotzasz maga. A vezér szerette ezt az északi embert, aki sárga hajával, kék szemével annyira elütött tőlük. Testét sem állatbőrrel takarta, hanem vízinövényszárból szőtt lepellel. Homlokán aranykorong ragyogott, oldalán az az új szúrófegyver, amit kardnak neveznek. Tarkatzu tüstént megfogta ezt a kardot, miként a gyerek kedvenc játékát.

— Sámánotok szerint valahol van egy kard, mely minden kardnál erősebb?! Az a kard, Jutotzasz, az hiányzik nekem!

— Tudom, vezérem — mosolygott a bajnok —, ezért jöttem! álmomból költött fel a táltosunk, s azt mondta...

— Visszajött a táltosotok? Talán Ataf is! — kiáltott izgatottan Tarkatzu.

— Csillapodjál, vezérem, mert hosszú út áll előtted! Senki sem jött vissza, csak Rajana, amíg annyit közölt velem: "Menj, és mondd meg Ogmogur fiának, hogy ma éjjel megkaphatja a mindent lebíró kardot, amire szíve vágyik, ha ugyanott jár, ahol hőkölve áll meg lova." Te érted ezt, Tarkatzu?!

— értem. Nincs is olyan messze a hely. Más üzenet nincs?

— Semmi! Az érdekes az, hogy miután ennyit mondott Rajana, mint a pára —

— éppúgy, mint szarvasunk: köd előtte, köd utána! Ezt is tudom.

— Akkor nincs más hátra, mint jó utat kívánni neked!

— Várj, Jutotzasz! Lehet, hogy nem térek vissza. Akkor te vezeted tovább a törzseket. Így akarom!

A kék szemek kardpengeként fúródtak a vezér sötét tekintetébe, de szó nem hangzott több. Jutotzasz meghajtotta aranyfényű fejét, s kilépett a sátorból.

Tarkatzu nem búcsúzott el asszonyától, mert félt, hogy Enéh vele akar menni. Amikor legmagasabbra hágott a telihold, Oluptulmát a jólismert útra engedte. A mén magától torpant vissza a világító kövek előtt, gazdája bíztatóan megveregette nyakát, s lecsúszva hátáról a fal felé indult.

— Lépj be, Fehérló Fia! — hallotta Ataf szelíd hangját, de sehol sem látta őt. Kicsi zöld emberke szólt hozzá, s hirtelen bezárta maguk mögött a falat: mintha attól tartana, a vendég bátorsága mégiscsak kevesebb a látottak elviselésénél.

A föld alatt vörös fény izzott, majd sárga, aztán zöld. Ez hosszabban tartott a többinél, aztán kezdődött elölről. Tüzet sehol sem látott, az üreg maga világított hol erősebben, hol gyengébben, aszerint, ahogy dolgoztak rajta a kicsi zöld emberkék. Tarkatzu nem lepődött meg láttukon, csak éppen nem hitte el őket. A regősök ugyan meséltek valami ilyet, de ki veszi komolyan őket? A lények teste oly csodálatosan szép volt, ami valóságban úgyis lehetetlen. Mintha zöldtörzsű nyírfából faragta volna őket valamely erdei isten, és igen, igen, testüknek hangja van, tiszta, szélfújta, susogó. Felismerte testük zúgásában a Hangot, amit visszavettek tőle, aminek Ataf vagy Tollsu hangja csak földi mása lehetett. Körben ültek mind a falak mentén, de nem a földön, hanem valamin, amin meg tudtak fordulni maguk körül. Ezt néha megtették, hogy lássák a középső hármast és Tarkatzut, aki velük beszélget. Mert Ogmogur fia beszélt, támadóan és élesen.

— Nekem ígértétek a csodakardot, de visszavettétek a Hangot, mely utat mutatott! Ha ti vagytok az összeférhetetlenek lelkei, magyarázzátok meg: miért tettétek ezt? Te Ataf hangján szóltál hozzám, te pedig Tollsu szemével nézel engem... Talán itt van valamennyi táltos és sámán? Hiszen ti át tudtok változni állattá, emberré, bár nem vagytok egyik sem! Kik vagytok ti, akik képesek vagytok repülni, miként a sas, akik távolból ölitek meg a vérmedvét, s meggyógyítjátok a vipera—marást?!

— Azért hívtunk, hogy erről beszéljünk veled. Láttuk gondolataidat, láttuk — tépelődsz, mert rájöttél, hogy a szarvas nem él, ahogy a zöld disznó vagy beszélő turul sem élt soha. Mégis mozognak és vezetnek benneteket.

— A játék—automata tehát az, ami nem él, de mozog?

A susogó—testűek összenéztek. Olyan volt az emberfia szájából ez a szó, mint a múltba ugrott jövő. Benne az egész bolygó visszássága a halált hordozó élettel, ezzel a befejezetlen kísérlettel, melyet csak őrült vághatott a kozmosz arcába dacból, keserűségből vagy lustaságból. Lüktető zafírtestük belehalványodott a félelembe, hogy talán nem ez az egyetlen befejezetlen bolygó...

— Elmondunk neked mindent, emberfia. A mi világunkat úgy hívják: Se—Tan, s ott mindenki hasonló hozzánk. Képzelj el egy hatalmas földet, ahol a zöldtestű setanok élnek és sosem halnak meg, tehát nincs mitől félniük. Van idejük az örömre, boldogságra, szépségre és tudásra, s ezért — kicsit önzőn — sokáig nem kíváncsiak más világokra. Egy napon olyasmit szerkesztenek, amivel az égre nézve messze látnak, más élőlényeket fedeznek fel, akik legnagyobb megdöbbenésükre nem örök életűek. Erről nekünk nem volt fogalmunk, emberfia. Az élet tudomásunk szerint végérvényesen és visszavonhatatlanul örök. Ti a halált az istenektől kaptátok.

— S ti, a setanok, miért nem tudjátok visszavenni?

— Mert nem mi adtuk. Nem ismerjük lényegét, és azért jöttünk hozzátok, hogy megismerjük. Közben kicsit segítettünk a népednek, mert nektek gyorsan kell élni, Tarkatzu, nagyon gyorsan, egyre gyorsabban, mert agyatok folyton és mohón tágul, míg az életidő változatlan marad. öröm— és tudásvágyatokat csak így tudjátok ellensúlyozni, az egyre fokozódó gyorsasággal. Odaadjuk hát neked a mindennél erősebb kardot, nézd!

Ataf ismét a levegőbe nyúlt, s előhúzta a kardot, mely magától vagdalkozott a levegőben, de engedelmesen simult a vezér kezébe is. Tarkatzu szemében hála csillant és büszkeség. De egy kérdésre még választ várt, s meg is kapta.

— A Hangot azonban nem adhatjuk vissza neked, mert elmegyünk, s a Hang belőlünk származik. Emlékünket vésd néped eszébe, hogy idők múltán is tudjátok azt: ha újra halljátok a Hangot, a zöldtestű setanok legyőzték azokat, akik a halált teremtették.

Másnap hajnalban Fehérlófia népe lovain várta a Nap ébredését. Tarkatzu kezében ott villogott a kard, mely utat nyitott neki azok közt, kik akadályozni akarták a szarvas utáni nagy vágtában. De ezt nem sokan merészelték, mivel hírük messzire megelőzte őket. Komor és istentelen nép ez, legvadabb a sztyeppeiek közül, valami Sátánt tisztelnek, az istenek ellenfelét. S amit látnak, nem látja senki más: csodálatos szarvasuk idegen szemek elől eltűnik, mint a pára, — köd
előtte, köd utána...
előtte, köd utána...