Globusz^® Publishing 

Mióta teherhordó Szinbád felesége lett, Zubeida gyakran elfáradt. Apja házában többet álmodott, mint élt. Babonás tisztelet vette körül, mivel a Káf hegyén született. Ezt állította Fatime, s ő sosem hazudott. Anyja valószínűtlen teremtésként élt Zubeida emlékeiben. Legjobban erejére emlékezett: játszva elvégezte, ami alatt tíz szolga meggörnyedt. Ráadásul nevetett hozzá, szép fogai harapták a levegőt. Fátyolt nem viselt. Musztafa sosem ellenkezett feleségével, hosszú szakállát simogatva gyönyörködött benne. Nem ismert nőt Fatimén kívül. Sosem hangoztatta ezt, de mindenki tudta róla. Mikor majdnem öregen egyik útjáról feleséggel tért haza, a bagdadiak összemosolyogtak: mindenkit utolér végzete! Fatime tetszett nekik, különösen szép volt, idegen és kíváncsi. De nemcsak meséltetett magának, hanem ő is mesélt lélegzetelállító történeteket, melyekből a bagdadiak annyit értettek meg, hogy Fatime nem Allah leánya. Nem lepődtek meg tehát, mikor ideje érkezvén elhagyta a várost, és gyermekét szemük elől rejtve szülte. Dicsértessék Allah, ki gyönyörűnek teremtette Zubeidát.

Kicsi volt még, mikor anyja egy napon belepillantva ezüsttükrébe nagyot kiáltott és összecsuklott. A gyermek fölvette a tükröt, s ő is belenézett, de nem saját arcát látta, hanem a Káf sugárzó csúcsát. A Káf kéken ragyogott. Ameddig fénye ért úgy tűnt: a földtől nyeri az ég kék színét. Kupolaalakú ormán felhők ültek, melyen hatalmas madarak árnyéka látszott, kiknek iszonyú röptét égi moraj kísérte. Zubeida akkor is hallani vélte ezt a morajt, mikor Musztafa kézenfogta és elvezette a halottól.

Musztafa a temetés után még hallgatagabb lett. Szemével most leányát kísérte, s hagyta, hogy körülvegyék a mesemondók, akik távoli országokról meséltek, melyeket sosem láthatott, csoda—gyümölcsökről, melyeket sosem ehetett. A fogékony lélek egyre érzékenyebb lett az őt körülvevő hétköznapok iránt, a keményebb tréfák megsebezték, a fűszeresebb ételek ingerelték. Emberek közül csak az érdekelte, aki szépen beszélt szépet. Így szerette meg a teherhordó fiút, aki mások után cipelve kosarakat színültig földi jóval, ezt mondogatta:

Keserves életem örömtelen, sötét,
Míg mások élvezik szelíd árny hűvösét,
Minden kis porcikám izzadt kínban feszül,
Vállamra e teher mindjobban nehezül.

Zubeida mindig teherhordó Szinbáddal hozatta haza, amit a bazárban vásárolt, s hallgatta őt. Apjának is elmondta szavait, és Musztafa bólintott rájuk. Hanem egy nap, mikor a teherhordótól ezt idézte:

Pedig mind ugyanúgy egy cseppből eredünk,
Egyenlő embersors a földi életünk,
és mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog...

Musztafa nem bólintott. Töprengve simított egyet hófehér szakállán, majd így szólt: "Nem egészen így van ez Zubeida. Nem gazdagság és szegénység az elválasztó, hamar eltűnhet ez a határ. Hanem az  e r e d e t  egy cseppjében hibázik valami." Apja ekkor már annyira öreg volt, hogy ennyi szó kimerítette. Lefeküdt aludni, s nem ébredt föl többé.

A lány anyja mellé temettette apját, síremléket emelt föléjük, mely sok pénzt felemésztett. Kifizette azokat az összegeket is, melyeket barátok és ismerősök kértek, mondván: Musztafa ennyivel és ennyivel tartozott nekem. Csakhamar nem maradt egyebe, mint a szülői ház, de az nem adott enni. Mikor Zubeida az éhesek közé kezdett számítani, az emberek nem ismerték meg, és nem meséltek neki. Csak egy ember nézett rá változatlan szeretettel, teherhordó Szinbád, akinek éppúgy kellett volna a pénz, mint a lánynak, de éppúgy nem értett megszerzéséhez. A két árva mégis jobban vágyott egymásra, mint aranyakra, és nagyon boldogok voltak nászéjszakájukon.

Teherhordónak azonban a felesége is teherhordó, és Zubeida gyakran elfáradt. A szegénység, mint valami rém, a kimerülés szürke fátyolával borította be szívét és agyát. A gyönyörű Zubeida lelke egyre kisebb lánggal égett, lelkében nem jelent meg semmi kép. Hiába nézett önmagába, nem látott semmit, csak valami fájó tengerkék lüktetést, mely pusztította és feszítette, annyira gyötörte, hogy Zubeida úgy gondolta: meg is öregítette már. Elővette az ezüsttükröt, hogy megnézze magát, de a tükörből Fatime nézett vissza rá. Egészen apró volt, és mutatott neki a távolban valamit. Zubeida megdörzsölte a tükröt, hogy jobban lásson. Ekkor hatalmas ifrit jelent meg előtte, s fürkészve nézte őt, a tükör azonban leesett, s az ifrit eltűnt.

..... Két időegységet tartózkodtak a bolygón, mikor Káf összehívta az ifriteket. Elfordult a műszerfaltól, s az ablakon keresztül figyelte a rakétatestbe suhanó apró gépek árnyékát. Arra gondolt, hogy a bolygólakók nyelvén ifrit árnyékot jelent, valami anyagtalan mindenhatót. Káf nagyon szeretett volna a nekik tulajdonított végtelen erők birtokában lenni. Nagyot sóhajtott, s belépett a központi terembe. Kezet fogott munkatársaival, s bekapcsolta a szórögzítő automatát.

Dzsin — mint mindig — elsőnek jelentkezett. A geológus különböző kőzetmintákat és érceket tartott a kezében.

— A szárazföld kemény, hideg és változatos. Lézernél erősebb hatás nem kell az áthatoláshoz. A bolygólakók megkülönböztetik az ásványokat, ezt a gyémántnak nevezett szénszármazékot a legnagyobb értékként kezelik. Továbbá aranyat, ezüstöt, zafírt, rubint kívántak tőlem, ha érintkezésbe léptek a valóságvezetők.

Az ifritek kézről kézre adták Dzsin mintadarabjait, s halkan nevettek. Szinte valamennyiüknek volt személyes tapasztalata a bolygólakók különös értékrendjéről. Ebbe ütközött a nyelvész épp úgy, mint a mérnökök.

— Iferit? — kérdezte Káf. Egyedül ő nem mosolygott, s ez a többieknek is eszébe juttatta helyzetüket.

— Semmi — legyintett Dzsin —, még származékos formában sem. Közelebb kell mennem a magmatikus központhoz.

Káf elgondolkozott arról a veszélyről, amit a tömör felszínnél is sűrűbb közegbe való behatolást jelent.

— Használhatók a bolygólakók? — kérdezte végül.

Maar és Id egyszerre kacagott fel. Könnyű testük szinte hullámot vetett a jókedvtől. A parancsnok azonban most sem nevetett, s magában arra gondolt, hogy eddig valamennyi útján egy párt alkotott a biológus és pszichológus. úgy látszik, a magasabbrendű életformák testi és lelki vizsgálata ikertudomány. Maar bekapcsolta a videot, s mind figyelmesen nézték a képeket, mintha új dolgot látnának, holott csak az űrhajóból tapodtat sem mozduló Káf számára voltak ismeretlenek.

Első tekercs: Erdő mélyén áll Szezám, a legprimitívebb robot. Maar ügyesen barlangnak álcázza. Emberek jönnek, és Maar sugallja a kódot: "Szezám, tárulj!" A sziklafal — illetve az ajtó — kinyílik. A bolygólakók bemennek, az ajtó helyrecsúszik. Maar kezében halálos pánikot jelez a valóságvezető, a pszichológus óvakodik mutatkozni, csak sugallja a kódot, amit a bolygólakók végre felfognak. Egy darabig próbálgatják, majd idehordanak minden kavicsot, ami csillog. Abszolút érzéketlenek Szezám technikája iránt. Titoknak nevezik a kódot, s aki megsejti, megölik. De van olyan is, aki azért pusztul el, mert az egyetlen szót sem képes megjegyezni. Végül egy Ali Baba nevű bolygólakó keríti hatalmába a barlangot, kiüríti, s amint elhordta értékeit, elfelejti. A robot technikája mindvégig legkisebb érdeklődést sem kelt.

Második tekercs: Id olymódon ad energiatöltetet egy ócska lámpának, hogy a bolygólakók meglássák a ladin erejét. A lámpát biztonsági okokból földfelszín alá helyezi, s többször elmondja a bolygólakó előtt az energia nevét, hogy ez a ladin. Maar egy antigraviton gyűrűt ad a bolygólakónak, hogy könnyen megközelíthesse a lámpást. A kutatók távozása után a két bolygólakó hosszasan tanácskozik, majd egyikük átutazza csaknem a fél földet, s némi huzavona után egy Aladdin nevű egyénre bízza a gyűrűt és a lámpást. Az ifritek figyelme Aladdinra terelődik. Hátha ez a bolygólakó végre valami fej? Ha a gyűrűt forgatja, Maar áll rendelkezésére, ha a lámpát dörzsöli, akkor Id. A kísérleti alany nem tudja megkülönböztetni őket, mindkettőt "máridnak" nevezi, s pincérnek, bányásznak, építőnek, szállítónak használja. Mindez van a bolygólakók között is, de Aladdinnak azonnal kell minden, s ez a minden mily kevés!

Az ifritek vidámsága nem ismer határt, mikor a videon feltűnik Id, tenyerén egy parányi palotával, amit ide—oda hurcoltatnak vele. Csak Káf nem látja, hol itt a mulatság. Számára egyetlen tény világos mindebből: a bolygólakók technikai analfabéták, segítségükre számítani lehetetlen. Az már csak aggasztó ráadás, hogy Id hangsúlyozza: a bolygólakók szinte null—életűek, két időegység alatt négy generációjuk halt ki. S mivel oly súlyosan tapadnak a földhöz, mint a kövek, melyekbe szerelmesek, elvesznek mind a vízben, mind a levegőben, de nem tudnak élni egyik nélkül sem. Pusztítja őket a tűz, a hő, a jég, a hó. A lebegést nem ismerik. Ha némi magasságból leesnek, eltörnek és megjavíthatatlanok.

Erről már Rukh beszél. A navigátor szerint repülőgépét madárnak tekintik, rácsimpaszkodnak, s kénytelen alacsonyan repülni, míg le nem rázza az esztelen potyautast. Rukh tekercseit az ifritek csöndes ámulattal nézik, meglepi őket, ha olyan értelmes élettel találkoznak, mely nem ismeri a lebegést, vagy átváltozást. Az ifritek a tőlük súlyosabb matéria szállítására használnak repülőgépet, de roppant kényelmetlennek tartják, mert lassú saját sebességükhöz képest. Navigátor, aki nemcsak rakétákhoz ért, hanem hidroplánhoz, helikopterhez, repülőhöz is, csak űrexpedícióban található. Rukh féltett kincse a parancsnoknak, s egy szó ellenvetést sem tesz az ellen, hogy a következőkben áttér a súlyos törpebolygó mellékholdjának vizsgálatára.

— Szabálytalan, de nincs mit tenni. Kevesen vagyunk — gondolja Káf —, Rukh legalább elővigyázatos.

Ami korántsem mondható el három féktelen kedvű mérnökéről. Ma és Ra tekercsei peregnek, a két óceánszakértő egymást túllicitálva rémisztgeti a tengerjáró bolygólakókat. Időnként Dzsan is beszáll, bár inkább filmezi társait, amint föl—fölbukkannak búváröltözékükben a parányi hajók mellett, s az így keletkezett "viharban" darabokra hullnak a kezdetleges járművek. Sosem fordul elő, hogy a hajótöröttek elfogadnák Ma vagy Ra segítségét. Deszkákba kapaszkodva hányódnak inkább napokig. Ezt akarta elkerülni a jólelkű Dzsan, mikor kicsinyített szilikátfejben lövette ki magát a tengeralattjáróból. Gyorsan süllyed, mikor hirtelen háló rántja magasba. A halász elképedve forgatja a szilikátot, s benne a dühödt Dzsant, de ahelyett, hogy visszadobná a vízbe: letépi a légzsilipet. Dzsan tajtékozva robban a magasba, elfelejtve: lenge testük nagysága mennyire ijesztő a bolygólakóknak. A halász reszketve figyeli az átváltozást, ujjai közt a letépett ajtóval. "Sal—amon! Sal—amon!" — kérleli Dzsan, s hogy érthetőbbé tegye mit akar, a halász szeme láttára miniatürizál, vissza a szilikátba. A bolygólakó lezárja ugyan a zsilipkamrát, de elszalad. Dzsan fásultan ül a szilikát mögött, míg Ma és Ra újramerítik.

— Tehát így sem megy — foglalja össze Káf — legyünk kicsinyek vagy nagyok, jóságosak vagy kemények velük, egyremegy. Nincs kapcsolat.

Datmára néz, utolsó munkatársára, aki meg se szólalt még. A történész az expedíció egyetlen nőtagja. Egy mondatot mond:

— Lehetséges a kapcsolat, Káf.

..... Teherhordó Szindbád szelíd, szép szavai nemcsak Zubeidát nyerték meg, szerette, aki ismerte őt. Egy nap megismerkedett tengerjáró Szindbáddal, aki hét napon keresztül hét utazását mesélte a teherhordónak, ráadásul minden mese után száz mithkál aranyat adott neki. Könnyebb napok következtek a teherhordó házában. A két hajszolt ember megpihent, s esténként Zubeida ismét mesét hallgatott, tengerjáró Szindbád kalandjait. Figyelmesen hallgatott, mert saját titkát mindenkiénél nagyobbnak érezte. Talán ez okozta, hogy a nagy kalandor meséi kiábrándították, érzékeny füle azt hallotta meg, ami más figyelmét elkerülte: a tengerjáró életfelfogását, mely szerint jobb lenn a sírban, mint szegénységben, kínban. Érdekelte—e a tengerjárót Mahradzsannak, a tenger urának szigete, vagy a tengeri mén? A Rukh—madár szikla—fészke? Az emberevő óriásszörny meséjét egyszerűen kölcsönvette a nagy vak—mesélőtől! Negyedik és ötödik meséjében gátlástalanul gyilkol, pedig akár a tenger véne, akár az élve eltemetettek meggyőzéséhez elég lett volna egy fürge ész. A hatodik és hetedik mesében nagyon úgy tűnik, mintha Szindbád régi helyekre térne vissza, nagyon is jól tudva, hol az a hegy alatt száguldó ékszerfolyó, a Királyok égövének tengeri szörnyei, s a város, ahol a lakosoknak szárnyuk nő, és nem Allah szolgái.

— Valamit tennünk kellene! — mondta hirtelen teherhordó Szindbád, mikor kicsúszott kezéből a csillogó csodavilág fonala. Izmos keze ökölbeszorult, barna teste megfeszült. Zubeida végigsimított férje keserűvonalú ajkán, magával húzta, megfürdette, s mire Bagdad fölött úrrá lett az éj, a teherhordó mélyen aludott.

Zubeida ekkor elővette ezüsttükrét, s hosszan elnézte a kék derengést, mely belőle áradt. Ismerős volt ez a fény. Kutatni kezdett emlékeiben. Tudta, hogy kéken ragyog Káf hegye, kéken hullámzott előtte az ifrit is. S a szellemnek oly erős volt a szeme, mint Fatimének. Anyja nézett mindenre fürkészve és felmérve, egyszerre okosan és kíváncsian. Igen, igen. Fatimére "kéken" emlékezett, mert egyszer csodát mutatott neki. Aludt már, mikor anyja hirtelen karjába kapta, s kivitte a lugasba.

— Ne aludj, kicsim! — susogta — Amit most látsz, máskor nem láthatod! Oda nézz, Zubeida! Látod?

Látta, hogy a Hold lassan megkettőződik. Ezüsttányérja mögött megjelenik egy másik, halványkék kupola, mely bizonytalanul remeg az égen, mintha ködből, esőből szőtte volna a tündérkirály. Zubeida lelkét szorongatni kezdte valami, sírvafakadt, s anyja csitítva—dúdolva sietett lefektetni.

Ez fájt nekem — ismerte föl Zubeida — gyerekkoromtól a lelkemben őrzöm a kék—holdat, melyhez nincs fogható. — és bátran megdörzsölte a tükröt. Kíváncsian pillantott az ifritre, mely föléje magasodott. Az ifrit meghajolt előtte és várt. Zubeida először is körüljárta vendégét, s megállapította, hogy nem áll a földön, hanem lebeg.

— Nem tudsz állni? — kérdezte tőle.

— Nem tudok — válaszolta az ifrit, s arcán átsuhant a meglepetés. Datmától először kértek olyat a földiek, amire képtelen volt.

— Tudsz ennél hatalmasabb lenni? — faggatta Zubeida ismét.

— Nem tudok — válaszolta az ifrit. Teljes alakjában mutatkozott a lány előtt, melynél valóban nem lehetett nagyobb, csak kisebb, de ez nem érdekelte Zubeidát.

— Tudsz életet adni a halottaknak? — fürkészte most.

— Nem tudok — mondta szomorúan az ifrit, s lehajtotta fejét. Nagyon jól tudta, mire gondol Zubeida, hiszen ő maga volt, aki Fatime testében keresett kapcsolatot a földiekkel, de neki is tapasztalnia kellett, hogy a halál oly súlyossá teszi a testet, mellyel megmérkőzni nem tudnak. Datma egyetlen ifrit—nap alatt élte le Musztafa feleségének huszonöt esztendejét, s most titkos büszkeséggel érezte: nem volt hiába! Lánya sorsa földi sors, de szíve és agya ifrit. Lelke megkötözhetetlen, lebegő.

— Látni akarom tengerjáró Szindbád csodáit! — parancsolta Zubeida, s az ifrit lágyan tenyerébe emelte őt. Nemcsak megmutatta, hanem meg is magyarázta a látottakat. Az ifritek várták őket, legalább olyan kíváncsiak voltak Datma lányára, mint ő rájuk. Ma és Ra beültették a tengeralattjáróba, bekalandozták a tengerfenéket. Zubeida látta az elsüllyedt hajók szétszórt kincseit, s nem kívánta meg. Látta a tengeri csikókat, szökőkutakat lövellő bálnákat, de nem tett rá nagyobb hatást, mint a jó öreg Dzsambul, apjának kétpúpú tevéje. Dzsan és Dzsin megnyitották előtte a hegyek gyomrát, ahol aranyfolyó és gyémántpatakok folytak, ám ettől nem lett gyorsabb érverése. Maar és Id repülni vitték, de Zubeida megérezte, hogy Datma tenyerén gyorsabban utazott.

— Látni szeretném, hogy ti hol éltek! — mondta az ifriteknek, s csakhamar előtűnt Aepyornis karcsú kúpja. Káf most is a vezérlőteremben tartózkodott. Sosem—mosolygó pillantása felderült, mikor meglátta Datma bátor lányát.

— Nem félsz? — kérdezte tőle, s kérdése jogos volt. A nyolc gigászi ifrit közt porszemnek tűnt a kis bolygólakó.

— Nyolcan vagytok? — kérdezte válasz helyett Zubeida, és az ifritek mosolyogtak. Beszéltek a Nagy Energia Körről, ahol millió és millió ifrit él. Beszéltek könnyű és lebegő világukról, melyből kisodródtak a fekete bolygó kiszámíthatatlan vonzása által. Beszéltek az anyagról, amit keresnek, ami nélkül nem hagyhatják el az idegen világot, mely nekik igencsak kicsi és hideg. Beszéltek kilencedik társukról, Rukhról, aki a csillagok közé indult iferitért. De Zubeida kérdésére, hogy mi az iferit, zavartan néztek össze. Hogyan magyarázzanak meg egy bonyolult atomszerkezetet, bomlási reakciókat, rádióaktív sugárzást?! Soha jobban nem érezték a távolságot, mely őket ettől a gyermekded bolygótól elválasztja.

És Zubeida tanácstalanságukból megértette, hogy az ifritek nem isteni lények, csupán idegenek. Tartoznak valahová, ahogyan ő Szindbádhoz tartozik, a keserű, szilaj teherhordóhoz, ki szelíd és szép szavakkal panaszolja, ami neki fáj. örömmel gondolt arra, hogy Szindbád bánata orvosolható, a Föld nagy és gazdag. De ki adja meg azt, ami neki kell? Ki látta a kék holdat? Teljesíthetetlen szenvedélye megsajnáltatta vele az ifriteket. Ugyanazt érzik, amit én, gondolta Zubeida. Bele fognak halni, hiszen ők sem halhatatlanok. És töprengve—vívódva beszélni kezdett nekik a hold—árnyékról, amit egyetlen egyszer látott, ami kék és remegő, mintha ködből és esőből szőtték volna. Az ifritek pedig egyre nagyobb izgalomba jöttek, míg végül Datma mondta ki: — Nem lehet más, csak iferit—hold! Pályáját ki lehet számítani, ha földi létem időegységében a mellékbolygó takarásában volt!

Káf keresni kezdte Rukh koordinátáit, míg Ma és Ra betáplálták az adatokat a központi agyba. Datma arról vitázott Maarral, hogyha földi létében tudott az iferit—holdról, akkor régebbi emléknyomának kellett lennie, s akkor lehet, hogy a mellékbolygónak mellékbolygója van, ami esetleg mozdulatlan.

Dzsin cselekedett. A geológus tenyerére emelte Zubeidát, majd Dzsanra pillantott és kisétált a belső startpályára. A mérnök már a kompban ült, mire Dzsin beszállt.

— Megkeressük a kék holdat —, mosolygott az ifrit a földi asszonyra, aki oly sokat adott nekik.

Alattuk rohamosan kisebbedett a Föld, felettük nőtt a Hold. Mikor megkerülték, kiderült, hogy nem kíséri apróbolygó. ám Rukh jelentkezett, Káf adatai alapján megtalálta az iferit—holdat. A komp tovasiklott a Nap felé, Zubeida szeme előtt táncot járt az égbolt, eltűnt a fent és lent, a csillagképek riadt magánnyal hunyorogtak a semmibe. Az iferit—hold úgy nézett Zubeidára, mint mélykék szem. Az űr barna arcából rátűző kék ragyogás átjárta lelkét, felpattantotta lelke zárait. Pontosan tudta, mit kell tennie.

Nem ment ki Dzsinnel a ködbolygóra, tudta, hogy az ifritek most szolgálatukba hajtják, elpusztítják azt. Dzsan tenyeréből nézte, amint Rukh elhelyezi a ladin—tölteteket, Dzsin előkészíti a tartály—automatákat, és a szezámok magukba zárják a széthulló kék—holdat. Dzsan, aki megsejtette a parányi lényben végbemenő érzéseket, arról beszélt neki, hogy ez nem valódi égitest, saját felderítőik szórják szét az űrben az iferit—holdakat, mert tudják, hogy kemény és idegen világok fogják körül a Nagy Energia Kört, mely az ő hullámlétüktől idegen. Amit most találtak meg, azt a Krónos legénysége hagyta itt, Pro, Met, He és Us. Az ifrit elhallgatta, hogy ami nekik nemrég volt, az földi mértékben őskort jelenthet, s minden jel arra mutat: épp Krónos utasai ismertették meg a bolygólakókat a tűzzel, szánva parányi védtelenségüket.

..... Mikor az Aepyornis utolsó villanása sem látszott már, hajnalodott. Zubeida zirbadzsét készített Szindbádnak, s a teherhordó mélykék szeme felragyogott kedvenc étele láttán. Egész nap vidáman hordozta a földi jókkal színültig telt kosarakat, este arról beszélgetett társaival, hogy igazságtalan az ő nehéz sorsuk. Szelíd és szép szavait egyre többen hallgatták, s egy nap Harun ar—Rasid kalifát elsöpörte a teherhordók lázadása. Szindbád haladt az élen, s egy zászlót emelt magasra, amin apró kék hold ragyogott.

Zubeida hímezte neki. Ez volt az egyetlen, ami emlékeztette az ifritekre.