Globusz^® Publishing 

Miután pofon vágta Vajnai Teréz megerőszakolóját, Elek úr olyan kategóriába került, melyről azt sem tudta, hogy létezik. Elek úr szerencsétlen lett. Üldözte a balsors, bármihez nyúlt. Ez sem sikerült, meg az sem. De ő nem kötötte össze erkölcsi alapállásának pofonban való megnyilatkoztatásával.

A csendes, igénytelen ember egyszerű mondatokkal fejezte ki magát. Amit mondott, mindig érthető volt. Akár az a bizonyos pofon.

Egyik munkahelyről a másikra helyezték, sehol sem verhetett gyökeret. Felesége legyengült a vándorélettől, belehalt a gyerekszülésbe. Nem maradt meg a gyerek sem. Szerencse — gondolta magában —, ilyen az én szerencsém. Leány lett volna. Márpedig ez nem nőknek való világ. Kijárt a kettős sírhoz, volt honnan szemlélnie az életet. Nem is érezte otthon magát máshol.

A sír évről évre szépült. Előbb fenyőfát ültetett rá, azt ellopták. Hadd legyen a tolvajnak is karácsonya — gondolta szelíden. Aztán puha nyuszifülekkel próbálkozott, de ebbe belefészkelték magukat a kóbor macskák. A gondnok figyelmeztette, hogy ne szoktasson a temetőbe állatokat. Kiirtotta a nyuszifület, és rózsát ültetett helyére.

A virágzó sírt lándzsavégű vaskerítéssel védte. Padot is csináltatott. Ott ült órákig, és beszélt halottaihoz.

Amikor a rózsabokorból rózsafa lett, kezdett susogni, válaszolgatni. Elek zsebében mindig volt egy levélke róla, vagy virágszirom. Míg ezt simogatta, úgy érezte, nem fog rajta a rossz.

Szemérmes híre kerekedett. Az asszonyok dédelgették. Emögött Vajnai Teréz gondoskodása állt, aki terhesen szabadult a Hortobágyról. Így vette el Szeremley Etele. Direkt nevet akart adni az erőszak termékének. Ritka az ilyesmi, nem is értette senki. Azt huhogták, a gyereknek disznófarka és lólába van, s minden péntek éjjel elviszi az ördög, hogy praktikákat tanuljon a pokolban. Eszes is lett András, ez tény. öccsével — Gézával — túltettek hét ördögön.

Gaz kölykök voltak a Szeremley testvérek, no de felnőtt korukra megokosodtak. Jártak pocsolyában nyakig, aminek nagy hasznát vették a különböző alakuló üléseken, ahol a tagok egymást sározták. No de, kinek jó ez? Magyarországon nincs bankárvilág, nincs iparmágnás. Az egyszem aranyembernek se elődje, se utódja. Az ősz elnökjelölt — Elek úr — feltételként szabta meg a Szeremleyek bevonását. Ők ihlették arra, hogy beszéljen a felelősségről.

A korlátlan felelősség Andrásnak a számháborúkat juttatta eszébe. Most is körülnézett a homlokokon, és olvasott rajtuk. Azt olvasta, hogy ezek az urak nem tréfálnak. Nincs humoruk üzleti ügyekben. Megszámlált tizenegy jóltáplált reformfarkast, akiknek a pénz sohasem volt elég. Amit vakoktól, munkanélküliektől és kismamáktól vettek el, azt restelkedés nélkül impotens pártok fenntartására fordították.

Az ily módon pénzelt reformpártok lehetővé tették, hogy tovább garázdálkodjanak a reformfarkasok. Minden alapot nélkülöző részvénytársaságokat volt pofájuk meghirdetni. Így működött az új mechanizmus, melynek összefüggéseit Elek úr nem ismerte föl.

Az okos Szeremley öccsére kacsintott, és tovább figyelt.

Ifjabb Szeremley homlokát bizonyára felékesítették volna az olimpiai stadionban. Gondolataival a sokkal közelebbi múltban járt. Azokra a versenyfutásokra gondolt, melyeket részvénytársasági alapossággal rendeztek gyermekkorában, mikor még nem voltak részvénytársaságok. Géza csetlett és botlott, esett és hasalt, hogy célba ne érjen időben —, mégis mindig nyert. Ugyan már, hogy futott akkor a többi?

A futóverseny olyan volt, amilyen, de tagadhatatlanul megvolt hozzá a pálya. A minimális feltétel. No de most nincsenek bányák, se szén, se urán, se titán. Se ipar, se mezőgazdaság. Most gödör van, melyből ki kell mászni a magyarnak segítség nélkül.

Géza elmélázott hazája természetén. Mindig megrendezi a versenyt, de sosem nyeri meg, mert a pályát más építi.

Míg a Szeremleyek a nemzeti vagyon kiárusításának módjáról szerzett történelmi felismeréseiket rendezték, Elek úrnak anekdotázni támadt kedve. Vén fejét jobb kezébe helyezte, annak könyökét meg az asztalra. Ebből látszik, milyen nehéz az a fej, alá kellett támasztani. Nehéz, de a sok gondolattól az, melyek egy részét megosztani kívánta jövendő részvényes társaival.

— Uraim, valamikor a Hortobágyon voltam agronómus. Ott mesélték: van egy kút, melybe beleesett egy ember. Nem vesztette el a fejét. Rájött, ha elveszi lábát a talajról, mármint a kút aljáról, s helyette a kút falához támasztja, kezével—vállával meg ugyanúgy tesz a fejénél lévő oldalon, akkor képes elindulni fölfelé. El is indult araszról araszra, csak éppen függőleges helyzetből vízszintesbe került, ami teljesen új szempont a fölfelé haladáshoz. Nem is ment tovább a dolog, mint a kút kétharmadáig.

Az alakuló ülés csupa fül. Nemcsak új ég meg új föld kell, hanem új szempont. Soha találóbbat az elmúlt negyven évről, mint a kútból fölfelé vízszintesen!

A feszült arcok kisimultak. Emberformájuk lett az embereknek. Szemükbe kíváncsiság költözött. Ehhez kellett Elek úr. A jó ember. Kiscsák Márton — az elnökjelölt felkérője — fanyarul mosolygott. Beszélj, számodra nincs tabu. Ha mégis átfut előtted a sors fekete macskája, magadra vess.

— Hiába volt előre kevesebb, mint hátra — folytatta a jövendő elnök —, emberünk nem bírta tovább erővel, és csúszni kezdett vissza. Vizes ruhája is siettette ezt. Mindene lefelé húzta. Meg akart szabadulni gönceitől. Le is rángatta egyik bocskorát, hogy aláhullajtsa, mikor a kútba lógó vödörtől új gondolata támadt. Ő azt magához fogja csalogatni. Nem lefelé dobta a bocskort, hanem fölfelé, a vödörbe. Így tett mindenével. A vödör egyre lejjebb ereszkedett, míg végre megfoghatta, és segítségével kijutott a kútból.

Az alakuló társaság tapsolt. Tetszett a megmenekülés. Főleg lemeztelenítő kockázata.

Csak a két Szeremley ült moccanatlan.

— így könnyű — vélte András. (Mármint, ha van vödör.)

— Nofene — mérgelődött Elek úr. — Minden kútnak van. (Tudniillik vödre.)

— és ha nincs? — érdeklődött Géza ártatlanul.

— Akkor az nem kút! — vágta rá Elek úr.

— Látsz vödröt, öcsém? — kérdezte András Gézától.

— Nem én, bátyám.

— Akkor nem kútból kell kimásznunk — mondta idősebb Szeremley nyugodtan.

Persze, sejtette ezt a társaság. Lelkük mélyén tudták, hogy mindez régebben kezdődött. Ami a végét illeti, nos, az úgy áll, hogy sajnos nincs vége. Olvasott bennük a két Szeremley, és András így vette át a szót.

— Volt két világháború, két forradalom egy Trianon, meg egy Holocaust. Elég ahhoz, hogy revízió alá vegyük a kincstári optimizmust. Ehhez nekem is van egy sztorim a Hortobágyról. A kitelepítések idején ide kényszerült egy fiatal lány, akinek semmi bűne nem volt. Ez a kor ilyen kor volt. Ha nem rendelkezett bűnnel valaki, akkor csináltak neki. Legprimitívebb formája az osztályidegenné bélyegzés. Ezrek estek bűnbe azáltal, hogy tulajdonba és rangba születtek. Mintha tőlük függött volna a gólya útja. Nos, most már mindegy, benne van a történelemben — emelte föl jobb kezét figyelmeztetően idősebb Szeremley.

Az alakuló ülés pisszenni sem mert. Bánták a fenegyerekek meghívását.

Csak Elek úr — akinek tiszta volt a lelkiismerete — bólogatott. Fejét még jobban megtámasztotta. Látszott, hogy még nehezebbé váltak a gondolatai. Csüngött András szavain. De juszt is Géza folytatta. Ő is tudta. (Nota Bene: a folytatást tudta.)

— A szép és tiszta fiatal lányt, aki kéjsóvár játékok tárgya lett, Vajnai Teréznek hívták. Uraim, hallják, amit mondok? Minden országnak fel kell riadnia abban a pillanatban, mikor élő emberek tárggyá válnak benne! Nem ez történt. Teréz terhes lett.

Géza az eljövendő korlátlan felelősségű elnökhöz fordult, s neki tette föl a kérdést.

— Igaz, Elek úr?

— Nem tudtam megmenteni — mondta az ősz ember.

Tudta ezt mindenki, csak azt nem tudták, hogy mindez el fog hangzani. Az őszinteségre nem lehet hazugsággal felkészülni. Lesunyták a fejüket, és hittek abban, hogy ők egy alakuló részvénytársaság. Hitték — nem először életükben —, a hit mindent megold.

— Anyánknak — Vajnai Teréznek — kárpótlást ítéltek meg a hortobágyi évekért. És ő csodálkozott. Csakugyan azt hiszik, kárpótolható az elvett ifjúság? Az elvett tisztaság? A megerőszakolt szemérem? Anyánk nemcsak a kárpótlás összegét utasította vissza, hanem annak gondolatát is — fejezte be idősebb Szeremley.

Egymásra néz a leonina societas. Egymás szeméből olvassák ki a teljes romlást.

Most kimondta valaki, hogy a humánum tagadása a társadalomtudományok atombombája. Ki meri állítani: nem találták föl? Föltalálták. Alkalmazzák, mint emberek statisztikai adatként kezelését. Ettől felrobban a normalitás. Száll a radioaktív hamu elszabadult információk formájában. Az egész ország egy nagy temető.

Elek úr elfelejtette megsimogatni zsebében a virágszirmot. Nem akart elnök lenni, szegény.

— Visszalépek — nézett felkérője, Kiscsák szeme közé. Egyetlen szavában benne volt minden.

Összenéztek a Szeremleyek, szemükkel köszöntötték Elek felszabadulását. Megértette Kiscsák Márton is, és felbőszült rabszolgája elvesztésén. Egy életen át kísérletezett Elekkel. általa látszott bátornak. Holott gyáva volt. Ez volt a titka. Csak látszatra férfi, voltaképp mások életén szívóskodó pióca. Arcának degeneráltságát agyonfinomultságnak szeretné feltüntetni. Ha akarja, ha nem, csak kukkolója a történelemnek.

A harcot mindig Elek vívta, akit előőrsként tolt maga előtt. Sosem látta meg Kiscsákban a postconquistádort, aki örökkön—örökké biztos talajra lép, és hirdeti: ő tette biztonságossá. Ennek fejében csak jogai vannak, másnak csak kötelességei. Valósággal remegett annak gondolatától, hogy Elek szabadon szunnyad el. Fogcsikorgatva támadt azokra, akiket eddig megnyerni akart.

— Ez a ti művetek, Szeremleyek! Most aztán verem lett a kút. (Igaz.) és nincsenek megfelelő emberek!

— Nem igaz — mondta nyugodtan András.

— Destruálható embereket keres? — fordult Kiscsákhoz Géza.

— Ne adjatok a számba olyan szavakat, melyeket nem mondtam!

— Valóban nem mondott olyat, amit érdemes megjegyezni — vélte András.

— Anyátok elvétette a lépést — tajtékzott Kiscsák. — A kárpótlást tudni kell hasznosítani! (Szlogen.) Van, aki semmiből sem tanul. (Szlogen.) A pénznek azóta nincs szaga, amióta feltalálták. (Hazugság.) Húzd föl a nadrágod szárát, Szeremley András, ha mered!

A részvénytársaság alakuló ülése megdermedt. A pletykának szárnyai vannak. Mindenkinek volt elképzelése a várható látványról. Csak Elek úr nem tudott semmiről, mégis megütődött az otromba felszólításon. Magánügy a nadrág. A test magántulajdon. (Habeas corpus.) Legalább ennyit tudhatna az, akinek a szemérem nem téma. Döbbenten ugrott fel, mikor András felhúzta a nadrágszárát, s ott emberi lábhoz csakugyan nem hasonlítható pata látszott, amit csak lábfejnél takart az ügyes ortopédcipő.

— Kilátszik a lóláb! — visította Kiscsák Márton magas fejhangon. — Az anyád lovakkal közösült, osztán ránk keni!

Elek úr irdatlan pofont kevert le Kiscsáknak. Az alakuló gyűlés is elhatárolta magát, s behívták a folyosón várakozó félbolond Tóth Jóskát. A két Szeremley és Elek úr épp ment, mikor az új jelölt jött. Nem hittek a szemüknek.

1995