|
|
|
Az öregasszony a Tiszakanyarban lakott, s arról elmélkedett, hogy miért élnek tovább a nők, mint a férfiak. úgy érezte, hogy érdemes gondolkoznia ezen. Senki sem zavarta.
A parányi házat kert övezte, melyet vastagabb kerítés védett, mint a kínai nagyfal. A kapu erős, és bordás homlokán ott díszeleg a címer: BEKAP—LAK.
Igen. A férjének volt humora! Ez a tábla távoltartotta a betolakodókat, s Szuli őméltóságának semmi dolga sem volt.
Érdekes, hogy Szuli még él. Túlélte a "Gazdát", ahogy jómaga túlélte a "Férjet". Az öregasszonyok és az öreg kutyák szívósságában van valami hasonlatos. összetartanak. Szuli már csak félszemére lát. Most ép szemét a napra függeszti, s morog. Fázik.
Az öregasszony becammog haskötőért, és rákötözi. A kutya ültő helyében elalszik.
Az öregasszony nem szereti a kutyát, de kegyeletből ápolja, mint férje minden hagyatékát. Emellett mosolyog magán, hogy itt él, magányosan, szinte némán és mozdulatlanul, ahelyett, hogy városba költözött volna, emberek közé.
De a Tisza nem engedi. Ez a szilaj folyó káprázatokat lehel, titkokat susog, megköt. Éjszakánként holdból futó ezüstszalag, naphegyek hordóiból szabadult aszú, mely annál részegítőbb, minél idősebb.
Az öregasszony tudja, hogy valahol élni kell, s tudja, hogy ott jó élni, ahol a táj és ember szeretik egymást. Sokat utazott. Leírta, valahogy így:
"A világ szürke. A szürke nem csúnya szín. Stockholmban, a világkiállításon láttam egy szürke leányszobát. Szürke fal, függöny, bútor —, szürke díványhuzat, szőnyegek... Egyetlen égőpiros díszpárna a sarokban... Arra gondoltam, hogy a világ szürkeségét csak az szeretheti, akinek van egy olyan lüktető piros—meleg otthona, mint az a díszpárna..."
Ezeknél a soroknál arra gondolt, hogy ablaka alatt a Tisza hullámzik, s minden éjszaka átéli a folyóvíz varázsát, melynek habjain hívogató árnyak ölelkeznek gőgös illatokkal. És így folytatta:
"Hallottam, hogy Párizs szürke. Nekem üdének és zöldnek tűnt egészen addig, míg a repülőgépről visszapillantva megláttam a párizsi temetőket. Valóban szürkének, végzetesen szürkének tűnt ekkor a város..."
És arra gondolt, hogy ezidén újra látja a tiszavirágokat. Ilyenkor a cigányok is lejönnek a vízhez. A gyerekek villogó nevetéssel szaladnak a napbahulló szitakötők után, s az öregek búcsútüzet raknak alkonyatkor. S ha él még Kocok vajda, akkor fölhangzik az ének is:
A Tisza a tarka halak folyója,
Benne úszik Attila koporsója.
Engemet is visz az ár,
Pedig nem vagyok király...
Az öregasszony vékony nyakán örökösen rezgett a kicsi fej, mintha léghuzat rázná. Cingár lábait esze ágában sem volt eltakarni, rövid ruhákban járt, s előre—hátra ingott, nem jobbra—balra, mint mások. Keze pettyes volt, mint a leopárd bőre, horgas ujjain gyémántok csillogtak. Lottyadt füleiben súlyos aranykarika lógott, hegyesorrú cipőjéről sohasem hiányzott a masni.
Ha megkérdezik, bizonnyal azt válaszolja, hogy öltözékét nem praktikusság, hanem logika uralja. Cipője a XIX. század végét, gyűrűi a századfordulót, ruhája a XX. századot idézte.
Csak a szeme volt időtlen friss és fölényes. Szeme elárulta, hogy naplójában ilyen sorok is találhatók:
"Megfigyeléseim szerint a gömb a legcsodálatosabb test. Felszínéhez viszonyítva a legnagyobb köbtartalmú tárgy, ezért a legtöbb lehetőséget — mindazon dolgok közül, amit én ismerek — ez nyújtja! így van ez az életben is: a legegyszerűbb felszín alatt nyugszanak a legnagyobb lehetőségek."
— Látod — mondta a nyugágynak (mert megszokta, hogy a tárgyaival beszélgessen) — az én vállamon az élet, én a te bordáidon pihenek, tehát tulajdonképpen az élet a te rongyaidon nyugszik...
Örült ennek a tautológiának, s csakazértis hangosan mondta. Elképzelte, hogy minden hangja ezernyi porszemmé válik — nem olyan lisztfinommá, mint a Balti tenger homokja, hanem igazi, durva, tiszahomokká —, s a szél beszórja vele a rózsákat.
Még egy kicsit üldögélt az őszi napon, aztán megállapította, hogy Szulinak igaza van: hideg az idő.
Becipelte a nyugszéket, s búcsúzóul meglocsolta a kertet. Aztán elzárta a kannát, melynek alján víz poshadt. Tisztán és feketén.
 |  |  |
|
|
|