Globusz^® Publishing 

— Uram — szólt az Atyaisten Ibsen Henrikhez —, visszaküldöm a Földre.

Az író nem válaszolt, mivel nem kérdezték. A kérdés az írók dolga, az állítás a hatalmasoké. Tudta, hogy tüstént közölnek vele mindent, kivéve a küldetés valódi célját. Azt megbízatás nélkül kell végrehajtania.

— Visszaküldöm — mosolygott nyájasan az úr —, mivel századunkban vannak még hibák, melyeket ki kell javítani, de nem javítja ki senki. önnek ez a témája: az időben ki nem javított hiba, mely következménnyé tornyosul. Erről többet akarok tudni. Utolsó műve — Ha mi, holtak feltámadunk — nem rendelkezik kellő tapasztalattal... Támadjon fel, kedves Ibsen, és írjon!

Henrik, akit égen és földön egyaránt a gondolkodás magasztos magányosának becéztek, elveszve túrt pofaszakállába, illetve ezt tette volna, ha még létezett volna szakálla. Közben ugyanis föltámadott, s nemiségét tekintve kétséget kizáróan nő volt.

— Jellemző — mondta Ilán Henriett (volt Ibsen Henrik) —, ezt az apróságot elfelejtette közölni velem a halhatatlan.

A tükör, melyben megnézte magát, nem érdekelte sokáig, sem a lakás, melyről nem tudta még, mily isteni kegy, hogy beleszületett. Kapott egy életet — melyet nem kért —, s kezdettől fogva láttatni akarta másokkal, amit látott.

Gyűjtötte az anyagot. Írt a villamoson munkahelyére menet, írt bevásárlás közben — míg sorba állt kenyérért —, írt alvás helyett, szórakozás helyett és utazás helyett. Írt, mert amíg írt: tisztán látott múltat, jelent, jövőt. Mivel egyetlen szenvedélye a tisztánlátás volt, nem tudott nem írni.

Ilán Henriett dolgozott — ami kevés embert zavart —, és elégedett volt azzal, hogy dolgozik. Ez viszont többeknek nem tetszett.

A lány nem vette észre. Elkészülve két drámával, örömmel vitte kéziratai közül egyiket a kiadóba a másikat a színházba.

Mindkét helyen visszaadták, de nem szó nélkül. A kiadó biztosította, hogy kiadják művét, ha valahol eljátszatja. A színház lelkesen bizonygatta, hogy eljátsszák a darabot, ha valahol kiadatja. S mindkét helyen aktát nyitottak személyi adatairól.

Henriett felcserélte a két művet, s újra beadta őket. Várt. Sokáig. Közben változott a kiadó dolgozóinak állománya, csak a válasz nem változott. Ha eljátsszák, kiadjuk! — így a kiadó. Ha kiadják, eljátsszuk! — így a színház. Közben szakszerűen nézegették az írónő testét, annak nem kis megelégedésére. — Legalább értenek — gondolta megértően. Mindig hatott rá, ha valaki igazán ért valamihez.

Fogta kéziratait, és másik színházhoz, másik kiadóhoz cipelte. A színház igazgatója egy pillantást sem vetett a műre, mely megrengethette volna modern színháza modern padlózatát, hanem az írónő neve után érdeklődött. Hallván azt, megsértődött. A név ismeretlen! Nála csak közismert kortársakat játszanak!!! Henriett megkockáztatta azt a kijelentést: senki sem születik közismertnek. Valahol kezdeni kell. Az igazgató sírva fakadt, és rebegett valamit arról: miért éppen őt hozzák mindig ilyen nehéz helyzetbe?! Természetesen kezdeni kell valahol, de miért éppen nála? Miért? Miért?! Henriett vigasztalni akarta, és legnagyobb együttérzése jeléül visszavette kéziratát. Szegény esendő színi direktor azonnal megnyugodott, s más színházat ajánlott.

Más színházakban, más ajkakról pontosan ugyanez hangzott el, legfeljebb a körülmények tértek el apróságokban. Egyik főrendező a sarokba térdepeltette az írónőt, míg olvasta a kéziratot — meg akart győződni az alkotói engedelmességről. Henriett térdepelt, de sorai nem. A főrendező sajnálkozva jelentette ki, neki sok mindenre tekintettel kell lennie... Míg Henriett távozott, gyorsan csinált egy körtelefont azzal a központi kérdéssel: ki ez a nő?!

A válaszokból sok minden kiderülhetett, mert a főrendező visszahívatta Henriettet a lépcsőházból, s a következő érthetetlen szöveget nyújtotta át egy szuszra:

— Maga saját maga alatt vágja a fát... Keressen barátokat! Legyen érdekesebb, mondjuk, váljon hatszor, vagy legyen perverz, tartassa ki magát, vagy tartson ki valakit! Figyeljen személyisége varázsára, s igya a kávét levesestálból, vagy hasonló!

Henriett riadtan mutatta, hogy fölösleges megőrülnie: kéziratát viszi. Elviszi. A főrendező megpaskolta a lány arcát, s lemondóan kitárta előtte az ajtót.

Majd hosszan tárgyalt a kiadóval.

Közben igenis, felbukkantak ismeretlen nevek a plakátokon. Henriett megnézte a darabokat, melyeket az ismeretlenek írtak, és megnyugodott. A színházak nem csapták be: amit látott, nem volt sem új, sem figyelmet keltő. Valóban nem kezdett senki semmi újat, minden folytatódott — az utánzás is. Befejezések, kifejezés nélkül.

És a közönség unatkozott.

És nem ment el a színházba — csak akkor, ha klasszikust adtak.

A kör bezárult. Henriett agya — sajna — tovább dolgozott. Harmadik drámájának felénél tartott, mikor hívatta a kiadó.

Belépve a híres szobába, csaknem kővé vált — a karosszékből egy kutya állt föl üdvözlésére, nem is kisméretű. Ugyanakkor a szekrény alól egy icike—picike ember mászott elő, s megnyugtatta: csak a kéziratokért mászott oda. Hasszán (a kutya) mindent odahurcol.

— A tárgyra térek. Nyáron találkoztam Dürrenmatt—tal, és lefordítottam neki az ön drámáját. Üdvözletét küldi. Sajnos, ez az üdvözlet nem színpad, melyen az ön művét lejátszanák. És ugyebár minden országnak megvan a maga hobbija. Nekünk az, hogy nincs szükségünk saját Dürrenmattra, meg Lowryra — egyik kollégám szűkebb körökben az utóbbihoz hasonlítja magácskát. Mert kegyed — nyughass, ha mondom!

Ez Hasszánnak szók, aki megkóstolta Henriett harisnyáját és bokáját. A kutya nem értette, miért rúgta meg a vendég Lowry neve hallatán. Nem ismerte Lowryt. A vendég ugyanez okból lett ideges. Az icipici barátságosan folytatta.

— ...nézzük első művét, mely Hannibálról szól. Hannibál! Gondolom, étlapon látva habozás nélkül megrendelné a sarki fűszeres, mint jó hangzású à la carte—ot! Hannibált, mint morális egzisztenciát — ha szabad mondanom, igazán halkan — nem ismeri a kedves dolgozó. Mivel ő nem Dürrenmatt. Érti — aranyosom — mi a következmény? —

Az írónő habozás nélkül válaszolt:

— Ha a fűszeres sosem hall a morális egzisztenciáról, akkor sosem ér el Dürrenmatt szintjére.

Az icipici villámgyorsan megállapította, hogy barátja nem tévedett az írónőt illetően. Ez a szerencsétlen makacsul őrzi a szavak konkrét, szó szerinti értékét, s valóságszeretetében teljesen elfogulatlan. Hisz az emberek nevelhetőségében, és feltételezi — valahol, valakik valóban tevékenykednek ennek érdekében, csak éppen őt nem engedik maguk közé. Nem ismeri föl az — igazi okot — a munkában kiteljesedő erkölcsi akarat erejét —, amiért nem engedik maguk közé. Bár a nyugodt szempárba pillantva, ebben a vélt együgyűségi hajlamban bizonytalanná vált.

— Hagyjuk Hannibált! úgy érzem, nem kell megmagyaráznom, miért nem fogunk előadni egy drámát, melynek központi hőse szerint a szabadság az emberi személyiség kiteljesedése, egy tettekbe is átvihető belső értékrend kialakításán keresztül! Nézzük a másikat, a Csereberét, ezt a hihetetlen adásvételt, ezt a szellemi szédületet arról, hogyan adják el a római praetorianusok a Római Birodalmat, a hazát néhány millió aranyért, amiért harcuk kezdetén életüket is odaadták volna. Filozofál!

Az írónő nem először találkozott az emberekre ruházott tekintély nevében kötelezőnek tartott megvetéssel. Magában hétköznapi beidegződésnek nevezte, hamis hatalomnak, s türelmesen vezette a kiadót differenciált megítélés felé, mely megkülönbözteti a moralizálást és morált, lévén az első csak egy konzervatív magatartásforma, a második viszont szükségszerű emberi jelenség.

Összefoglalta véleményét arról, hogyan pusztulhat az ember a haladó világ helytelen arányai között, ha a helyes magatartásformát létrehozó tudatot nem irányíthatja a filozófia. — és elmosolyodott.

A kiadó arcáról viszont eltűnt a mosoly, ahogy elszállt belőle a jóindulat. Megnézte az alkotó kopott ruháját, fáradt arcát, írástól bütykös ujjait; és megérintette egy másfajta értékrend ereje. átvillant agyán barátja tömör jellemzése — "arra ne is gondolj... le lehet fektetni, de nem lehet megkapni" — és előre félt az írónő hátrahagyandó kézirataitól.

— Sosem fogjuk megvenni műveit — közölte szilárdan.

— Sosem fogom eladni őket — állt fel a vendég. És ment.

új színházhoz, új remekművel. Csakhogy a színházak száma véges. Azok száma, akik alkotás helyett az alkotó személyével foglalkoznak — végtelen.

Mire belépett egy—egy szerkesztőségbe — az ajtók fele bezárult, másik fele mögött az írások sorsa eleve eldőlt. A zabolátlan igazságigénnyel készült műveket sokan olvasták, és a gondolatok — melyek legyőzhetetlenül ragyogtak Ilán Henriett műveiben — általános megalkuvástól szürkülten indultak útnak mások jól fésült és illedelmes soraiban. Mire a nagyközönség elé kerültek — a kutya (például Hasszán) sem vette észre őket.

Kivéve magát az alkotót.

A valóban saját gondolatot írója felismeri egy rakás trágya alatt is. Henriett hűségesen kísérte gondolatai útját, és szemrebbenés nélkül gratulált másoknak az ő gondolatainak felhasználásával írt műveihez, amit kivétel nélkül mindnyájan pimaszságnak tartottak. Sértette őket az eredeti mű sértetlensége. Bármennyit loptak belőle, érdekes módon, amit Henriett alkotott — ép és teljes maradt. Elhasználódott viszont lassan az írónő.

Szegénysége anakronizmusszámba ment a korban, ahol jól élt minden strici és naplopó. Ellenfelei jól tudták, hogy a hatalom támogatása nélkül az alkotó napi "bérmunkára" kényszerül, s nincs lehetősége többé sem koncentrálásra, sem szemlélődésre, de még arra sem, hogy papírra vesse, amit gazdag "külső és belső" életének neveznek. Hány ilyen sorsú alkotó menekült az altatóhoz? Hányan ugrottak örvénybe, házasságba, szerelembe? Hányan adták föl fürdőszobáért vagy világ körüli útért? Hányan váltak paranoiddá? Hány tiszta agy vált véressé az ingerlékenységtől? Vagy csökkenten bénulttá a bánattól?

Emberi számítások szerint Henriettnek csalódnia illett volna, s valamilyen formában ennek formát adni. Könyörtelenül elvárták tőle a végkifejletet, a pusztába, sivatagba, völgybe vagy hegyre vonulást. De ő nem feltűnni, hanem eltűnni akart személyiségének önkifejtésében, mert aki lát, az láttatni akar, és nem látszani.

És ez okozta pusztulását, mert szándéka nem talált viszonzásra. Akiket látásra akart tanítani — nem óhajtottak még nézni sem. Szívesebben gyönyörködtek alulról a hegycsúcsban, semhogy másszanak azért, hogy messzire vethessék pillantásukat.

Henriett egy nap visszatért az atyaistenhez, az utókorra hagyva kéziratait. Mielőtt elmerült a nemlétben, intőn szólt:

— Küldetésem korai volt. A föld az ibseni spirálból még csak az elfogultság nagy görbéjénél tart. Nem ismeri a feltámadást.