|
|
|
A presszó nappal lila. Most vörös. Izzik, mint egy Van Gogh festmény. Fárasztó hely. Ha nézem, se látok mást, csak a színeit.
A nő két duplát rendel. Hangsúlytalan, sőt, figyelmetlen határozottsággal beszél. Kontya hófehér, arca sima, keze óriási. Bütykösen és súlyosan lapul a márványra. Igyekszem másra figyelni.
A lámpák körül világosabb a fal, fakóbb. Ferde sugarak tobzódnak, lihegnek, tülekednek a semmibe. Mint az ember. Északról Délre igyekszünk, lentről fölfelé. Mintha a távolság nagyságot jelentene, mintha helyünk változtatásával megváltoztathatnánk önmagunkat.
Milyen nagyszerű lenne néha megszólalni: "Vezess új utakra Lucifer!" ... "Mutasd a menyországot Beatrice!" ... "Mesélj Seherezádé!" ...
Miről álmodunk mi a XX. században? Oppenheimerről, aki megtagadta az atombomba továbbfejlesztését. Leonovról, aki sétált az űrben. Pirulákról, melyekből kettőt lenyelve száz évig élnek unokáink. általános szellemi fejlettségről, mikor az intellektuel nem számít "új arisztokratának". Korról, mikor az ellátás utoléri az igényt.
— Nem zavarom?
— Dehogy...! — Az idegen kávéstól áttelepedett hozzám. Elémtolja a kihűlt feketét, s újabb kettőt kér. A csészék láthatatlanok roppant ujjai közt, mintha markából inná a sűrű löttyöt. Ahogy arca elé emeli kezét, feje körül foszforeszkálva vibrál a levegő. Súlyos kontya megbillen, tarkóján feszül a bőr, a húzódó hajszálak pici pöttyöket szórnak a ferde sugarak elé. Sokszor láttam ilyet nagyanyám fésülködő szertartásain. De az öregasszony más, mint a nagyanyám. Valószínűtlenebb. Nehézkes sárga keze teszi azzá.
— Vár valakit?
Ezt én is kérdezhetném — gondoltam magamban. — Sőt, ezzel szórakoztam volna órák hosszat, ha nem ül az asztalomhoz. Életévé dögönyöztem volna az egész világirodalmat.
Ha elegáns öregúr telepszik mellé esernyővel, szemében régi láng hamujával: mosolygok, fizetek, és sóhajtok: Oh, Balzac!
Ha hűlni hagyva feketéjét szótlanul távozik, s a pincértől tudom meg, hogy napról—napra így várja halott kedvesét: könnyezek, fizetek és sóhajtok: Oh, Krúdy!
Ha barátnő érkezvén csicsergésük felveri az egész presszót, miután megismertem a fél város titkait, elégedetten fizetek és sóhajtok: Oh, Karinthy!
De az ismeretlen mellém ült, megszólalt, és válaszomra vár.
Mi a teendő olyankor, ha az ember figyelőből figyeltté, állítmányból alannyá változik? Védekezik. Azaz: beszél, mint minden fölösleges ember. Kedvesen szidja a kávét, de megköszöni a vendéglátást, és hálás a szórakoztatásért, mert halálosan unatkozott.
Az öregasszony figyelmesen hallgatott. Olyan érzésem támadt, hogy kicsit lenéz, kicsit mulat rajtam, s többet tud rólam, mint én saját magamról. Aztán a két roppant kéz felemelkedett, s néhány pillanatig közelről láttam repedéseit, viaszsárga színét, ijesztő bütykeit. A márványlap elkékült árnyékától, mikor összesöpörte a csészéket. Az öblítőhöz ment, s csörömpölve leszórta kezének tartalmát. állva, sietség nélkül fizetett.
— Menjen moziba! — szólt vissza köszönés helyett. De az sem lepte meg, hogy mellette indulok útnak. Kimért takarékos léptekkel járt, s rövid idő alatt hihetetlen messze jutottunk. Régen eltűnt a Van Gogh presszó lilavörös fala, mögöttünk volt a város is. Valami bekötőút félén mentünk, azaz rohantunk távoli, apró fények felé. Sejtettem, hogy hamarosan meg kell állnom. Ez az út nem az én utam, s most csak hurcoltatom magam, mint a bogáncs. Az ismeretlen szembefordult velem, s fürkészve mosolygott. Számba nyomott egy cigarettát, s ő is rágyújtott. Egyre valószínűtlenebbé vált minden. Az öregasszony felemelte a kezét. Mereven tartotta az ég felé, hirtelen úgy tetszett, hogy csak a csontjait látom, zölden, penészes remegéssel, mint régi halottakét.
— Ez a kéz mindent elmond magának. Tovább nem jöhet úgysem. Forduljon vissza, s menjen moziba... Nem jó a fegyvergyár körül lebzselni. A maga arca egyébként is olyan, mint bánat a kirakatban... Jóéjszakát!
A presszó nappal lila. Most vörös. Izzik, mint egy Van Gogh festmény. Fárasztó hely. Ha nézem, se látok mást, csak a színeit.
A pincér apró kártyákat nyújt felém. Otromba betűk ágálnak a papíron:
SENKI SEM PÓTOLHATATLAN
Alább:
Vigyázz a küszöbre
Mikor valaki vagy:
Folyton megváltozni
úgysem hagy az agy.
Egyszer csak felébredsz,
S bármit is teszel:
Attól a reggeltől
Ugyanaz leszel...
Védekezőn hátrálok, s tiltakozom a kártyák ellen. "Tessék elfogadni, mosolyog a pincér, nálunk ez jár a vendégnek, ha többet fogyaszt egy kávénál."
 |  |  |
|
|
|