|
|
|
András most is megállt a Romkertnél. Vékony alakja naponta felbukkant az Országalma felől, ha esett, ha fújt. Ruhája az évszakok hidegét—melegét követte. Tőle bízvást felkophatott a reklámipar álla.
Janka attól félt, a lányoké is. Hetek óta egyszerre értek a romokhoz. Kemény munka volt, eredmény semmi. A fiatalember furcsán nyaklott fejjel belemeredt a levegőbe. Vajon mit látott, mit hallott?
— Add vissza a biciklimet!
A kiáltás öcsitől származott. A nyakigláb kamasz dühös volt. Kirántotta nővére kezéből jogos tulajdonát, de még nem ült föl rá. Felmérte a terepet, kiszúrta Andrást, és Janka szemébe vigyorgott.
— Kár a strapáért. Ez a gorsiumi őrült.
Öcsi elégedetten távozott. Nemcsak a kerékpárt szerezte vissza, hanem alapvető információval szolgált. Janka most már tudta, hogy az ácsorgó — doktor Jodots András régész, Gorsium—szakértő.
— Hallod? — fordult hozzá a fiatalember.
— Mit?
— Sírnak az árpádházi királyok.
Janka nyomban elfelejtette Székesfehérvárt. A jelent is. Követni akarta a régészt. Azt a csodát akarta, amit a másik birtokol.
— Valamit hallok, — próbálkozott bizonytalanul.
— Sírást? — követelte mohón a régész.
— Zokogást, — állította pimaszul Janka.
Bevetette elmélyedt tekintetét, amit napok óta gyakorolt. úgy nézett maga köré, ahogy a régésztől látta, de annak kutató pillantásától rögtön abbahagyta.
— Nem ennénk inkább fagylaltot?
András felnevetett.
Hetekig nyalogatták a fagylaltot, egyiket a másik után. A hőség kibírhatatlanná fajult. Janka várakozása is. Eszeveszett csókokat csókoltak. Feléje sem néztek a Romkertnek. András az övé volt, illetve — megkérte a kezét.
Janka habozott. Nem azért, mert öccse jelentőségteljesen húzogatta tenyerét a homloka előtt, mikor András nem látta. Inkább azért, mert a régész soha nem hívta Gorsiumba. Kérnie kellett.
András szemébe visszatért mindaz, amire Janka vágyott.
— Ma éjszaka! — döntött hirtelen. — Lovon, mint a Birodalom utasai, akik hét úton közlekedtek Gorsium felé.
Nekik be kellett érniük azzal az egyel, ami Tácon át vezetett.
Janka egyetlen délután akart megismerni mindent. Villák és díszkutak fotóin merengett. Ingerült lett, mikor oldalakon át egy—egy lépcső korának meghatározását kellett olvasnia. Szellemileg kimerült, gyomra háborgott — jelezve a felbomlott egyensúlyt.
A feszültség tovább nőtt, amikor András két lóval állt elő. Janka soha életében nem ült lovon. Repülőn igen. Nem számolt az élő természet hatásával. úgy gondolta, annyival egyszerűbb, amennyivel régibb.
A combjai közt poroszkáló középkorú paci békésen haladt a hőségtől száraz mezőn. Gabonaföldek egyforma végtelenje.
A Hold kék derengésbe vonta a hatalmas várost.
A gorsiumi kocsmárosok pannon bort mértek a katonáknak, belső szobákba tessékelték a drágakő—kereskedőket. A kofák szaporán kínálták az árút, a cselédek fonott kosarai egyre teltek. A gorsiumi szép, halott asszonyok kiléptek a fürdőből arra a lépcsőre, melynek adatait András leírta.
Janka lova nagyot nyerített. Vidám, harsogó hang volt, mintha az állat is látná a gorsiumi lelkeket. A lány szeméből kihullt egy könnycsepp.
— Nem akarom! — kiáltotta.
Két kis öklével a ló nyakát püfölte. András lefogta.
— Mit nem akarsz? — kérdezte furcsán, halkan.
— Nem akarom, hogy ez a ló meghaljon! — sikoltotta Janka, és eszelősen átkarolta lova nyakát.
Sírt, mintha csakugyan azért az egy lóért tombolna.
András hagyta. Tudta, hogy az esküvőből nem lesz semmi. A lányból sem. Nincs ereje a csodák elviseléséhez.
Elnézett lova feje fölött a holdfényben nyüzsgő város felé. Szeme megakadt egy aranyláncon, apró tigriseknek formázták. Az egyiknek hiányzott a farka, de egészében véve pompás nászajándék.
Megveregette lova izmos nyakát, és szilaj vágtában indult alkudni.
 |  |  |
|
|
|