Globusz^® Publishing 

Regen Richard orgonaművész és komponista két nappal később a bécsi gyorsvonattal Budapestre érkezett, és itt Pécs felé váltotta meg a jegyét. Bécsben csak egyetlen napot töltött. Itt a régi Burg barokk homlokzatát bámulta egy keveset, aztán bement egy percre a Karl–templomba. A kóruson valaki a "Stabat mater" palestrinai átiratát próbálgatta. Közönséges kontár volt. Két hosszú hajú bécsi muzsikus sugdolódzott az oszlopok alatt.

– Ez is pályázik Bruckner helyére.

– A Hofkapelléba?

– Oda.

Tehát Bruckner meghalt. Regen azt hitte, hogy ez az Isten rendelése. Ő is pályázik. De aztán legyintett a kezével.

– Eh, nem érdemes. Megyek vissza Pécsre.

Visszament a szállodába, néhány soros levelet írt Ehrbarnak, hogy köszöni a szívességét, de ő visszalép a szerződéstől. Beteg.

"Nem megyek sehova – biztatgatta önmagát. – Mit tudom én, micsoda új, ismeretlen bajok, fáradalmak, izgalmak és csalódások érhetnének új helyzetemben."

Budapestre utazott, s itt megváltotta a jegyet Pécsig.

Benn ült újra a kocsiban, talán ugyanabban, amelyben egykor szegény kis feleségét vitte az ígéret földjére.

Elhelyezkedett a kocsi sarkában. Egyedül volt. Hátradőlt a mokettülésen, behunyta a szemét, és aludni próbált. Nem sikerült. Rágyújtott, és kinézegetett az ablakon. A vonat kifutott a házak közül, s a budai hegyeket megkerülve, sík földeken nyargalt tovább. Eszébe jutott Péterffy, aki akkor itt ült vele szemben, Clementina mellett és magyarázta: "Az életet színjátéknak kell venni, amiben öröm és fájdalom, nevetés és könny minden egy művészi gondolat szolgálatában áll. Akkor minden szép és kibékítő."

Nem, az öregúr tévedett, vagy magamagát csalta. Az életben semmi sem szép, mert mindent elborít a kielégítetlen vágyak keserű tengere. Hiába vannak örömeink, mert az örömök csak percekig tartanak, de a fájdalom, a vágy és a csalódás az örökkévaló. Lám, neki sok mindent ajándékba adott az élet, ami után az emberek őrjöngő lihegéssel rohannának; de minden életörömnek megmérgezte az ízét egyetlen megoldatlan probléma, egyetlen kielégítés nélkül maradt vágy, egyetlen tilalomfa, amely elállja a boldogság kertjét. Miért van ez így?

A vonat sebesen rohant egyik állomásról a másikra. A karnagy elbágyadt, és a szemei lecsukódtak. Egy zökkenésnél felriadt, és mintha itt látná maga előtt az öreg archivárius sárga, ráncos, mosolygós arcát, amint fogait csattogtatva keményen szónokol:

"Semmi szentimentálizmus. Csak nyílegyenesen előre! Fel a fejjel!"

Regen ijedten nézett maga körül. Hátha csakugyan ott ül az ő öreg barátja, és minden, ami az utóbbi években történt, csak álom volt a vasúti kocsi puhán ringó párnáján. De Péterffy nem volt sehol, a kocsiban egyetlen lélek sem ült a karnagyon kívül, és Regen megborzongott.

"Senkinek sem sikerül semmi. Péterffynek sem sikerült, Forelli Emmának sem, Gyömöreynek sem, még Coronini grófnő is csak egy revolverlövéssel oldotta meg a maga egyetlen problémáját."

A vonat prüszkölve, zakatolva, szuszogva indult meg az állomásokon, és folytatta egyhangú, unalmas útját Pécs felé.

"Csak a Pfaff Mártonoknak sikerül minden" – tette hozzá, és mérhetetlen keserűséget érzett.

Regen olyan erőtlennek és elhagyatottnak érezte magát, mint egy beteg gyermek.

"Miért megyek vissza Pécsre?"

Ezt kérdezgette önmagától, és nem tudott rá valami okos, kibékítő, megvigasztaló feleletet adni.

"Mert félek az élettől... – az a formula alakult ki lassan az agyában, és borzasztó pesszimizmus telepedett a lelkére. – Kérdés, hogy tudok–e még úgy orgonálni, mint akkor, amikor Rauscher bíboros meghívására Bécsben játszottam. Ezt az ember önmaga sohasem veszi észre... Hogy komponálni nincs erőm, az kétségtelen..."

Regen szinte élvezettel kínozta magát.

"Semmit sem érek már, azt hiszem. Az élet sem ér semmit. Pedig milyen szép lett volna! De hát hogyan is képzeltem azt, hogy Jenny is..."

Regen úgy érezte, hogy benne most már nem a szerelmes ember kínlódik, hanem pusztán egy gyönyörű terv kudarcát sajnálta.

"Pedig milyen szép lett volna..." – ez a gondolat majdnem oly szabályos ritmussal tért vissza a lelkébe, mint amily szabályosan zökkentek a vonat kerekei egyik sínről a másikra.

Közben szörnyű harag gyulladt ki a szívében a sors nyomorult, ostoba és kegyetlen rendelései ellen.

"Miért kell annak úgy lenni, hogy az ember belebonyolódik egy rögeszmébe, és tehetetlenül vergődve elpusztul abban? Mi az oka annak, hogy elvesztettem minden bátorságomat az élettel szemben? Miért kell egy negyvenkét éves embernek, aki alkotni, örülni, győzni, ragyogni, élni, élni tudna még – megrokkanni, tehetetlenné válni, megöregedni, megöregedni egy szánalmas, ostoba és bűnös illúzióban? Miért kell egy Regen Richardnak falusi kántorrá süllyedni, nyomorult nyárspolgárrá aljasodni, az életet megutálni és kisvárosban elevenen eltemetkezni, amikor annyi gyönyörűség, nagyság, diadalmas energia reszket a levegőben, annyi kéj, kielégülés, isteni öröm hívogat olyan közelségből, hogy csak a jobb kezét kell érte kinyújtania?... Úgy kell lenni, hogy ő maga a hibás."

Regen Richard alig vette észre, hogy vonaton ül, amely émelyítően hintázó sebességgel iramlik el szántóföldek, erdők, kavicsbányák és piros lámpás őrházak mellett. A karmester mozdulatlanul ült helyén, csak a vonat rohanó kanyargása billentette néha oldalra a testét.

"Bizonyos, hogy én vagyok az oka. De ha én magam vagyok, akkor... – gondolta hirtelen némi reménykedéssel – ...akkor csak rajtam áll, hogy új irányt adjak az életemnek, ha akarom."

Ebbe a gyenge kis vigasztalásba hirtelen belekapaszkodott.

"Péterffy is azt mondta, hogy az életnek nincsen kezdete és nincs vége. Az élet egy végtelenbe nyúló egyenes vonal, amelynek minden egyes pontja lehet kezdet, egy új élet kezdete, új pályák, új ambíciók kapuja... mindig elképzelhetjük, hogy most léptünk az életbe, és akkor örökké fogunk élni."

Regen némi kis megkönnyebbülést érzett, hogy ez a megváltó gondolat eszébe jutott. Mert, igaz is, tulajdonképpen nem történt semmi. Néhány évet átkísérletezett, elvesztegetett, mondjuk, elpocsékolt. De mi az, az élet egész tartamához képest? A szituáció most körülbelül ugyanaz, mint amikor szegény kis Clementinával tette meg ezt az utat. Vegyük úgy, mintha most vonulna be Pécsre. Igen, most is úgy fogadják majd, mint akit ajándékba kaptak az Istentől. Már bizonyára lemondtak róla Pécsett, s a meglepetés, az öröm, a hála, a rajongás tömjénfüstje még dúsabban árad most feléje, hogy visszaajándékozza magát nekik.

Regen percről percre nagyobb nyugalmat érzett. A vonat pedig egykedvűen zakatolt, a mozdony egyenletesen lökte magából a gőzt és füstöt, a kerekek kattogva szelték a kilométereket. Éppen úgy, mint akkor, amikor a szegény beteg asszony, ott, Péterffy mellett élesen felsikoltott:

"Richard, én meghalok."

A vonat eszeveszettül rohant, a kinyílott ajtón jéghideg légáramlat süvített be.

Regennek nem jutott eszébe, hogy itt, Pécs előtt néhány állomással, a boldogtalan asszony mily dermedt irtózattal bújt a keblére. Ő a maga lelkét gyógyítgatta most, és elhatározta, hogy mindent újra kezd, helyrehoz, amit eddig elrontott, és megnyitja az új, boldog élet zsilipjeit.

"Most aztán igazán kezembe veszem a sorsomat – fogadkozott magában lelkesen. – Bayreuthot fogok csinálni ebből a nyomorult kis fészekből. Miért ne? Egy szép, csendes, áhítatos kis város, egy domb lábainál, papok, szobrászok és festők között, ahol az utcákon mindig friss víz csörgedezik, ahol minden arc a dóm felé tekint, és mindenki leveszi a kalapját, amikor este megszólalnak a harangok.

Nagyszerű lesz – ujjongott Regen fáradt, agyonkínzott, újra és újra kiterjeszkedő, szegény, naiv lelke –, Istenem... tulajdonképpen boldognak kell magamat tartanom, hogy volt erőm visszadobni Ehrbarnak a szerződésemet. Igen, visszamenni Pécsre, új Bayreuthot csinálni, élni, mint Wagner, egy elrejtett, sugárzó zenebarlangban, ahonnan a lelkem szétárad az egész földre, s az ujjaim hegyéből kiáradó dallamokért hadd jöjjenek el hozzám magános és megszentelt ligetembe, a szent és gőgös elhagyatottság isteni tisztaságába, egyedülvalóságom hideg márványtemplomába, ahonnan minden tisztátalan földi szenvedélyt kiűzött az Isten kegyetlen korbácsa..."

...Így érkezett másodszor Pécsre Regen Richard, a dóm öreg karmestere.