Globusz^® Publishing 

Regen csak egyetlen napig maradt Bécsben. Meglátogatta az Ehrbar–terem igazgatóját, s megkötötte vele az alkut ötven fellépésre. Bécs, München, Drezda... Párizs, Brüsszel, London, esetleg Szentpétervár... aztán Amerika. Ötven fellépés, ötvenezer forint honorárium. Ehrbar nagyszerű kilátásokkal kecsegtette Regent. Azt mondta, hogy Brucknert kivéve, hozzá fogható orgonista nincsen a világon. Regen boldog volt, sebtében átolvasta a szerződést, mosolyogva aláírta, és sietett tovább Regensburgba. Arról, hogy valamelyes szálak, kötelességek, vagy emlékek egy dunántúli magyar városkához is fűzik, tökéletesen elfeledkezett.

Ez Regensburgban sem jutott eszébe. Annyira tele volt jó és egészséges reménykedéssel, önbizalommal, testi és lelki nyugalommal, hogy semmit sem vett észre, csak ami a saját kedélyéből áradt ki. A dómot pompás hangversenyteremnek nézte, amely neki elismerést, büszke örömet és sok pénzt jelent. A Salvatorkapelle oszlopos csarnokában megivott egy pohár sört, s az asztalok körül tipegő kék ruhás leányoktól afelől kérdezősködött, hogy volt–e valamelyikük Amerikában. A kőhidat büszkén és gyermekes örömmel köszöntötte. Megállott az öreg Brückenmännchen előtt, és újra és újra kibetűzte az ósdi felírást: "Eilf hundert drisig fünf im Jahr"...

"Rengeteg idő. Ezerszázharmincöt... s az öreg kőhíd ma is áll, s mint egy nyugodt, lusta, álmos, rengeteg százlábú, átfekszik a Duna ezüstös szalagján. Kár, hogy az ember nem él olyan sokáig, mint az öreg Brückenmännchen."

Regen e pillanatban boldog volt, s nevetgélni tudott volna annak a puszta konstatálásán, hogy él. Mindent gyönyörűnek, meghatónak és elragadónak talált. És mindenben önmagát látta. A Duna az ő orgonafantáziáit susogta a híd alatt, a fellegek az ő útját vetették az égre Brüsszel és Párizs felé... a levegőben az ő muzsikás, boldog lelke úszott, a harangok, amelyek esti litániára hívták az embereket, az ő újjászületését ünnepelték, s mint örvendező, naiv gyermek, vidáman és önfeledten dörzsölte a kezét és imádkozott és fütyörészett és sóhajtozott.

"Nagyszerű dolog élni... egyedül, büszkén, bátran, idegenül és szabadon, mint egy csavargó..."

Hogy mindez miért nem jutott eszébe előbb? Hogy miért kínlódott, vergődött az önmaga kezével ácsolt szűk és piszkos ketrecben, önmaga által felállított kicsinyes és kínos problémák között?

Ez jutott Regen eszébe, amint a hídon áthaladva a Cecília–nevelőintézet nagy, öreg barna klastroma felé iparkodott.

Csodálatos, hogy milyen csúnyán el tudjuk mi, emberek rontani az életet, amely magában véve olyan szép és nyugodt és derűs, mint egy gyermek alvása... Látunk egy kívánatos és elérhetetlen ifjú nőt, és fantáziánkat nekieresztjük, megkorbácsoljuk, és eszeveszett iramban a lehetetlenség felé hajszoljuk. Miért? Miért nem keresgéljük jó érzésünk apró motívumait a kezünk ügyébe eső közelségben? Dicsőség, nagyság végtelenéről ábrándozunk, fellegekbe nyúló nagy piramisok ormára meresztjük tekintetünket, s elepedünk a végcél felé való sóvárgásban, ahelyett hogy lassan, higgadtan, bölcsen lépegetnénk a magasságba vezető lépcsőkön. Ó, milyen elhibázott életprogram. Mily beteg és perverz állapot folyton nagyot akarni és semmit sem próbálni. Milyen gyászos és nyomorult végzet önmagunk verejtékező rabszolgája lenni, mikor az élet hídja legörnyed előttünk, csak merni és cselekedni kell valamit.

Esteledett. Nagy pihéjű márciusi hó lustán kóvályogva ereszkedett a városra. Barátságos és bizalmas homály mindent egyforma szürke, bágyadt tónusba merített alá. Most mennek a fiatal lányok találkára, és a kapuk alatt reszkető, apró kis szívek dobognak és ijedt, felületes kis csókok csattannak el. Néhány lámpa gyúl ki, s a padlásszoba ablakát gondosan lefüggönyözi egy fehér kéz. Az utcasarkon kocsiba száll egy hölgy, és izgatottan hebegi:

– Allee... Predigtsäule...

Vajon ki várja őt a hársfák alatt?

Regenben olyan tisztán, szenvedélytelenül és lehiggadtan pihent a lélek, hogy mosolyogni tudott e balgaságon. Milyen jó, hogy ő túl van mindezeken.

A Stadtamhof utcáin néhány ember erősen és csodálkozva rábámészkodott.

– Jó estét, Herr Regen – köszöntötte egy fiatal pap, akit néhány esztendővel ezelőtt a régi hangjegyek olvasására tanított.

Regen megbillentette a kalapját, s továbbsietett. Irtózott attól, hogy most valaki elcsípi és unalmas kérdezősködésekkel gyötri. A kis utcák görbén kikönyöklő házaikkal nem okoztak neki semmi örömöt, egyetlen emléket sem hívtak életre a lelkében, nem vette észre az apró borpincéket, a közkutakat, a templomokhoz ragasztott sekrestyéket, és a sörözés után hazaballagó polgárok elől ijedten menekült. Csak a jövőt látta és a jövőben önmagát.

– Elbúcsúzom Jennytől – dörmögte magában, és esze nagy, új, szikrázó szenzációkon járt, amikre most kötötte meg az élet–halál szerződést. "Nagyszerű lesz – gondolta –, mindennap új helyen, új dicsőségben fürödni meg, és kéjesen kifáradni a hódolatban... Bécs, Párizs, London... Amerika... hej, miért nem siettem jobban, ki tudja, hol állanék most a nagyság égbe vezető lajtorjáján... Csak elbúcsúzom Jennytől, ennyivel tartozom neki és szegény Clementinának... megmondom neki, hogy egy esztendőre elszerződtem... egy esztendeig nem látjuk egymást... egy esztendeig viselje türelemmel a Cecília–nővérek ájtatos zsarnokságát... aztán..."

Regen megakadt egy kissé. Egy esztendő. Aztán? Valószínűleg úgy lesz, hogy aztán letelepedik valahol, és Jennynek újra otthont teremt... "Hopp – ötlött az eszébe –, ez ugyan már egyszer megtörtént, s akkor nem jól végződött."

Regen hangosan nevetett. Most már nem kell attól félni, hogy a dolgok megismétlődnek.

"Új ember vagyok" – gondolta gőgösen, és botjával erőteljesen kopogott az apró kőkockákon. Jennyre már alig is emlékszik. Csodálatos, de nem tudja maga elé képzelni sem arcát, sem alakját, sem a hangját... Csodálatos. E pillanatban tisztán látja mindazokat a nőket, akiket valaha ismert. Látja Barbot–né vörös haját, Forelli Emma ártatlan sovány kis arcát, Barossné miniatűr formából összerótt pikáns kis alakját, még régi, legénykori szerelmeiből is felbukkan előtte egy arc, egy mosoly, egy kacér pillantás – de Jenny egyéniségét nem tudja magában rekonstruálni.

"Hála Isten" – gondolta megkönnyebbülten, s frissen, vidáman és szaporán szedegette lábait a zárda irányában.

– Wittmann Jenny kisasszony itthon van? – kérdezte könnyedén a portástól.

Öt percig váratták az intézet fogadószobájában. Regen ezalatt a falon függő szentképeket nézegette. Aztán kibámult a fehér függönyös ablakon, s a verebek csipogását hallgatta. A kert fáin mintha a világ minden verebe összesereglett volna. A csipogás, száz és ezer verébtorokból egy szakadatlanul vibráló, folytonos melódiában olvadt össze, amely a maga végtelen monotonságával majdnem a csend benyomását tette. Regen komoly és férfias méltósággal gondolt a találkozásra.

Az ajtó megnyílt, és belépett a szobába Jenny.

A leány megnőtt és nyúlánkabbá lett. Sima fekete ruhája szorosan feszült a testéhez, s haja lesimulva omlott a nyakába. Bőre vakítóbb és fehérebb volt, mint valaha, kissé megsoványodott arcában megnőttek a szemei, s a tekintete még gondolkozóbb, révedezőbb és titokteljesebb lett. Ragyogó volt, egyszerű, szép és szédítő. Sima, ötlettelen, sőt primitív ruhájában Jenny végzetes szépsége olyan csodálatos és erős hangsúlyt kapott, hogy Regen megzavarodott. Most egyszerre érezte a művész, hogy ez a tüneményes jelenség egyenesen a saját szívéből lépett ki. Azért nem tudta ő elképzelni, mert túlságosan magában hordta Jenny egyéniségét. Mintha hirtelen visszasüllyedt volna borzasztó mélységekbe, amelyekből azt hitte, hogy felküzdötte magát. Egyszerre rájött, hogy csak egyetlenegy csoda van a világon, amelyre eláll a szeme, szája és elakad a lélegzete. Borzasztóan megbánta, hogy idejött. Egyetlen pillanat alatt futott át a lelkén ez a hangulat... az alatt, amíg Jenny ráismert, elsikoltotta magát, és a karjai közé futott.

A leány összecsókolta Regen arcát, száját és szemét. Megsimogatta, ölelgette, leültette a székre, és az ölébe telepedett. Kedves, egyszerű, szép szavakat csacsogott, és sírt és nevetett.

– Apám, apám, de jó, hogy eljöttél értem.

Regent ájuldozó rosszullét fogta el. Az ölében ülő leány fűzőtlen testének minden vonalát érezte, a haja illata elöntötte az agyát, meleg, puha szájának csókját úgy szívta magába, hogy megijesztette vele Jennyt. A leány kissé elhúzódott tőle, s Regen anélkül hogy tudta volna, mit mond, rekedt, hörgő, halk hangon nyögte:

– Jennykém, légy a feleségem.

Aztán elhallgatott. Ijedten, eszelősen nézett a leány arcába, s kétségbeesetten zúgott a fülébe a saját szavainak visszhangja. Egy pillanatig halálos, megmerevedett csend borult a szobára. A verebek is elhallgattak, csak Regen szíve kopácsolt, s egy ismeretlen, rekedt, idegen és félelmetes hang zúgott a fülébe:

"Jennykém, légy a feleségem."

A leány felemelkedett, visszahúzódott, szemöldökét rémülten magasra húzta, és könyörögve, elalélva, szégyentől és rémülettől fáradtan susogta:

– Apám, én nem értelek téged.

Mind a ketten sírtak.

Lenn az utcán kissé visszatért Regen öntudata. Az öreg híd felé tartott. A hídon apró gázlámpákat lobogtatott a szél, s a kékes–sárgás lángok reszketve, félénken pislogtak üvegkalitkáikban. Úgy hunyorgatták ijedt szemüket, mint szégyenlős kis leányok, ha valaki szerelmet vall nekik. Gyáva, reszketeg, ijedt kis lángocskák.

Regen nekitámaszkodott az öreg híd kőkorlátjának, és a hetykén lovagló Brückenmännchenre bámult. Anélkül, hogy látta volna. E pillanatban egy apró, kövérkés ember tipegett el mellette a hídon. Úgy szedegette a lábait, mintha acélrugókon táncolnának a csontjai. Meleg, bundás télikabátjában orráig beburkolózva, vidám utcai dalt dudorászott, mint a megelégedettség és jólét kigömbölyödött, piros és gondtalan szatírja. Regen nyomban megismerte. Pfaff Márton volt, a nyugalomba vonult pedellus. A tőkepénzes, tekintélyes, boldog Pfaff Márton, aki most bizonyára rendes asztaltársaságához siet, enyhe, békés alkoholmámorban, a jól elintézett élet kellemes reminiszcenciáiban, a meleg és bőséges vérkeringés kéjes lustaságában, öreges derültséggel megpihenni.

Regen irigyen és keserűséggel nézett a vígan guruló hústömeg után.

"Bennem van a hiba" – gondolta gyáván és ijedten, s elhatározta, hogy az első vonattal visszautazik Bécsbe, jelentkezik Ehrbarnál, és megkezdi a turnét.

Nagy pihéjű márciusi hó kóválygott Regen feje fölött, s vastagon beezüstözte a magánosan álldogáló embert, aki a Brückenmännchent bámulta semmit sem látó, könnyes szemével.