Globusz^® Publishing 

A kisváros mindent tud. A kisvárost nem lehet megcsalni. Nem lehet előle elrejtőzni, mert a házak üvegből vannak, s e házakba mindenki benéz egy percre, megtudni, hogy mi történik odabenn. Péterffy hirtelen halála nem sok könnyet sajtolt ki a szemekből, de mindenki élvezettel és lázasan kutatta azt a hölgyet, aki a Pfaff–féle villából a tragikus estén lélekszakadva, ájuldozva, sírva elszaladt. Rövidesen rájöttek. A kisvárosiaknak felülmúlhatatlan kémszolgálatuk van. Valamikor Barnabásné volt e kémszolgálatok feje, de ő szerepet cserélt, vadászból vad lett – ellenben ambiciózus és rettenthetetlen generáció nőtt utána, s ezek az életüket is felteszik egyetlen rejtélyes eset kifürkészésére. Az epigonok mindig kisebb stílusúak, de kegyetlenebbek és vérszomjasabbak az ősöknél. Sem nő, sem férfi, sem ártatlan gyermek nem bújik ki iszonyú igazságszolgáltatásuk hálójából.

A botrány leírhatatlan volt. Barbot huszárkapitány provokálta Regent. Először pisztolyra mentek. Sebesülés nem történt. Aztán kardot fogtak, s Regen széthasított fejbőrrel, végkimerülve összerogyott a laktanya padlóján. Nagyobb baj volt, hogy a papok a párbajozó karnagyot nem engedték többet a templom kórusára.

Regen néhány barátja szelídebben fogta fel a dolgot. Azt mondták, hogy a művésznek több szabad, mint másnak. Baross titkár keményen és lovagiasan síkraszállt a karnagy becsületéért, Barnabás mérnök egyenesen irigykedett rá. Hiába. Regen elvesztette a püspöki udvarnál viselt tisztségét, s ezt maga is természetesnek találta. Végre is a püspök nem tüntethet egy botrányhős mellett, aki elcsábította más feleségét, s aki miatt egy asszony földönfutóvá, egy katonatiszt s egy ártatlan gyermek megbélyegzetté lett.

Regen azonban nem mutatott különösebb megrendülést a szerencsétlen események miatt. Csendesen vonogatta a vállát, s míg fejsebe a szobába zárta, rezignáltan magyarázta Szilvássynak:

– Úgy látszik, ez a végzet. Senkinek sem sikerül semmi. A feleségem meghalt, mielőtt új hajlékát elfoglalhatta volna. Leányom vőlegényét agyonlőtték. Szegény, öreg barátom, amikor utolsó és legnemesebb tettét szándékozott véghezvinni, hirtelen összeomlott, mint egy köteg rőzse, amelybe szikrát dob az arra robogó Véletlen lokomotívja. Körülöttem minden elpusztul.

Szilvássy kanonok szomorú tréfával felelt:

– Hej, ha szegény Péterffy élne, most vezényelné csak harsányan: fel a fejjel, előre!... És igaza volna neki – tette hozzá elborult komolysággal –, éppen ilyenkor kell talpra állani, uram.

Regen legyintett, és megrázta a fejét.

– Én már egészen elestem. Aznap estem el, amikor...

– ...Amikor a leány elment – bólintott az abbé. – És most?

– Most még kissé gondolkodom – felelte Regen, és szórakozottan szivarozott. – Hadd gondolkodjam kissé...

Szilvássy kanonok bejárta a várost, és mindenütt igyekezett Regent rehabilitálni.

– A papi talárját borítja rá, azt a szénfekete selyemtalárt, hogy elfedje vele Noé részegségét – jegyezte meg Gundy Miklós szentszéki ülnök, aki életuntan, szinte kétségbeesett embergyűlölettel bánkódott a karnagy sorsán.

Két hét múlva a hangulat megenyhült. Két hét nagy idő, s ezalatt a városban olyan dolgokat beszéltek Regenről, amely a karnagy irányában szánakozássá szelidítette a megbotránkozást.

Barnabás úr azt a hírt terjesztette, hogy Regen súlyosan beteg. Idegláza van. Néha egészen érzéketlen, máskor majdnem dühöng. A hír nem volt minden igazság híján. Regen csakugyan különös magatartást mutatott az eseményekkel szemben. Szomorú volt, szótlan, bágyadt és közönyös. De nem dühöngött. Egy ideig otthon ténfergett, aztán kimerészkedett az utcára, és tétován, botorkálva sétált a szőlőhegyek felé. Szilvássy azt tanácsolta neki, hogy menjen el. Utazzék. Lépjen fel valahol, vagy vállaljon valami szerződést. Pihenjen a tengerparton, vagy keressen összeköttetést a hangversenyirodákkal, és induljon körútra. Regen nem mutatott kedvet semmire.

– Hadd gondolkodjam egy kissé.

Ezzel utasított vissza minden jó tanácsot. Egyébként nem panaszkodott, nem kereste az embereket, de nem is futott előlük. Lassankint úgy látszott, hogy megadja magát sorsának. Újra elvállalt néhány leckeórát, el–elnézett a városi zeneiskolába is, de a dómot, amely nagyszerű pompájával már csaknem elkészült, szégyenlősen kerülte. A líceumi templomba sem járt, ahol énekesei és zenészei most már Zollner másodkarmester vezetése alatt vettek részt a nagymiséken. Egyébként azonban normális, szerény és béketűrő ember módjára viselkedett, s néhány elnéző és jóindulatú notabilitás helyeslőleg meg is jegyezte:

– Úgy látszik, megbánta tetteit, és jó útra tér Regen. Még ember lehet belőle.

Amikor felmerült a hír, hogy a pécsi dalárda külföldi körútra indul, mindenki Regenre gondolt, hogy betanítsa az énekeseket, és a külföld előtt velük reprezentáljon.

– Ha megbecsüli magát, én sem bánom – adta beleegyezését a dalárda elnöke, s Regen vállalta a megbízatást.

Nagy vegyes kart szervezett, s az énekeseket instrumentális kísérettel betanította. Mozart rekviemje volt kimagasló pontja a programnak, s maga is elcsodálkozott, hogy kis magyar vidéki városban milyen eredményeket produkálhat a mesterségesen felkorbácsolt ambíció, a művészet mámora, az egyéni hiúság, a jóravaló készség és a divatos lelkesedés. A város publikuma is örült az eredménynek, és Regennel szemben a megbocsátás és elnézés álláspontjára helyezkedett. Dulánszky püspök elvállalta a védnökséget, egy lelkes polgárasszony kivette a krajcáros egyletből utolsó ezer forintját, és a dalárdának adta. A város közönsége szép zászlót készíttetett az énekesek számára, amelyre úrihölgyek hímezték a lelkes feliratokat. A dalárda tagjait a művészi lázban mesterdalnokoknak, Hoffer Károly tenoristát Hans Sachsnak hívták a pécsiek, a könyvkereskedésben Wagner, "Meistersänger"–je után tudakozódtak. Amtmann bácsi szép ódát írt tiszteletükre, és megzenésítve, a külföldi körút költségeinek fedezésére saját kezűleg árusította. A dalosegyesület úgy határozta, hogy Salzburgba, Grazba, Ischlbe, Münchenbe, Zürichbe megy, és meg sem áll, míg Stuttgart, Regensburg és Bécs publikuma előtt be nem mutatja tudományát. Barossné zsúrjain aranyplakettre gyűjtöttek, a nemzeti kaszinó díszkardot veretett a karmesternek, a bányászok köre gyönyörű tajtékpipát vágatott Regen számára ezzel a felírással: "Glück auf!"

Közben, karácsony napján sürgöny jött a Nádasdy–kastélyból, hogy Coronini grófnő agyonlőtte magát. Másnap megjött a grófi landauer, és megállott a Klimó utca harmadik számú ház előtt. Csak Regen és Gundy Miklós szentszéki ülnök mentek a temetésre. Péterffy hiányzott. Az öregúr közöttük imbolygó hófehér lelke bizonyára számtalanszor bocsánatot kér, hogy ezúttal nem fogadhatja el egy szép és előkelő hölgy meghívását.

Gundy Miklós lelke mélyéig megrendülve könnyezte végig a temetési szertartásokat. Regen azonban egykedvűen orgonálta a "Dies irae"–t és az "Apostolok vacsorá"–ját.

A pécsi dalárda március elsején Salzburgban hangversenyzett, és Rohan herceg közbenjárására részt vett Lajos Viktor főherceg klösheimi kastélyában tartott estélyén. A főherceg Rohannét vezette a karján, Wimpffen báró főudvarmester a vegyes kar első szólistáját, Thallerné asszonyt. Az estélyen Regen Richard karnagyot úgy ünnepelték, mint a korszak egyik legnagyobb orgonistáját, és megállapították, hogy a magyarokból lehetne valamit csinálni, ha csupa Regenekkel nemesítenék meg őket. A társaságot udvari fogatok vitték Mozart szülővárosába, ahol a Mirabell–teremben óriási közönség hallgatta meg a pécsiek hangversenyét.

Regen másnap már reggel öt órakor felébredt. Lassan derengett a hajnal, s a szoba és a bútorok körvonalai apránkint bontakoztak ki a félhomályból. A karnagynak nehéz álma volt, és öntudata alig tudott átvergődni az ébrenlét állapotába. Fájt a feje. Néhány percig hánykolódott az ágyában, s ezalatt rendre szedte azokat a forró és bizarr álomképeket, amelyek az éjjel nyugtalanították. Furcsa, idegen szagot érzett, felült és körülnézett. Nem látott semmit, amivel máskor ébredni szokott. Nem látta képeit, függönyeit, nagy, csigavonalakban tekergődző, oszlopos, barokk ruhaszekrényét.

"Milyen jó néha idegen helyen lenni" – gondolta gyerekes örömmel, s bizonyos frisseséget s önállóságot érzett magában föléledni. Eszébe jutottak fiatalkori bolyongásai, régi kis szállodák homályos hálófülkéi, amelyekben mindig boldog ábrándokkal ébredt. Visszahanyatlott vánkosára, s eltűnődött azon, hogy milyen szép dolog ide–oda járni–kelni a világban, városokat megismerni, idegen emberek szívét meghódítani, tekintélyes bőrönddel a fogadó előtt megállni, reggeli után a főtéren sétát tenni, magát bámultatni, ismeretlen boltokba betérni, csodálkozó arcokba, mint naiv képeskönyvekbe, beletekinteni, kacér kislányok szemébe nevetni, apró éttermekben megebédelni, éjjel diákosan csavarogni... milyen szép volt ez húsz esztendővel ezelőtt... most úgy érzi, mintha húszésztendős volna.

Egészen kivilágosodott. Regen tekintete az asztalra esett, s megpillantotta ott a "Wiener Musikalische Zeitung" legújabb számát, amelyet a szállodás a művész iránt való figyelemből előtte való este odakészített. Kezébe vette az újságot, és szórakozottan lapozgatott. Elolvasta Jules Massenet "Herodiade"–jának diadalútját a kontinensen, Delibes Leó "Lakmé"–jának kritikáját, átfutott néhány hírt, amely Flotow haláláról, Rubinstein prágai sikereiről, a "Thurn zu Babel" hangszereléséről referált, és érdeklődéssel vette tudomásul, hogy Richter János a londoni St. James–hallban készül hangversenyezni. Még az is érdekelte, hogy Liszt Weimarban, Joachim Berlinben, Bülow a Pireneusokban töltötte a nyarat, és Berlioz Benvenuto Cellinit választotta új operája hőséül.

Regen Richard karja lehanyatlott, és kissé elábrándozott azon, hogy mégis vannak emberek, akiknek minden sikerül. Világhír, dicsőség, gazdagság, amivel bizonyára együtt jár a testi és lelki kielégedettség örömérzete... Vannak emberek, akik boldogok.

Egyszerre vége lett jó kedvének. Ő is lehetett volna valami, írt egy kantatét a szamariai asszonyról. Aztán tíz–egynéhány esztendeig semmit sem alkotott. Elfelejtették. Egyszer Bécsben orgonált. Forelli Emma. Coronini grófnő. Sodoma pusztulása és a Lót–kantate.

Lót... Regen Richard különös émelygést érzett a gyomrában. Most, hogy megszokott környezetéből kitaszítva, így, idegen helyen, idegen szagú szobában, barátiatlan, idegen formájú bútorok között magára maradt, mintha hirtelen kilépett volna önmagából. Mintha két kezével meg tudná magát ragadni, és szemtől szembe maga elé székre tudná ültetni azt a valakit, akit önmagából kiemelt. Ez a valaki az igazi Regen, a karnagy, a komponista, a művész, aki Regensburgból Pécsre származott, ki ott új Bayreuthot akart csinálni, aki új Wagnere akart lenni az egyházi zenének, igen, ez az az ember, aki belőle egy esztendővel ezelőtt hirtelen kiköltözött, s azóta ismeretlenül bolyong az egykedvű rezignáció, a csökönyös és buta nemtörődömség állott, tespedő, vastag Holt–tengerének partjain.

Regen mintha testi mivoltában látta volna magát önmaga előtt, és szégyenkezni kezdett. Az igazi Regen, aki ott ült előtte az ágy lábánál, kopott szállodai széken, durva gúnnyal a szemébe nézett, és megszólította:

– Mi lett belőled, boldogtalan ember?

A karnagy eszelős ijedtséggel összekulcsolta a kezét. Körülnézett, hogy bátorságot és biztatást kapjon valami régi, meghitt, kedves bútordarabjától, egy képtől, amely azelőtt barátságosan tekintett rá a falról... Istenem, hol vagyok... hol van az öreg Péterffy arcképe, rengeteg gallérjába temetkezett apró hegyes állával?... Regen sajnálni kezdte, hogy elhagyta jó meleg kis hálószobáját, a Klimó utcai házat, amely alatt gyengéd, barátságos susogással folyik a hegyekről leszivárgott hólé.

A másik Regen ezalatt merően nézte őt, és gorombán nekitámadott:

– Olvastad, hogy Richter János a St. James–hallban készül hangversenyezni? És te? Te pedig zongoramester lettél, asszonyok kegyence, párbajozó falusi gavallér, együgyű vén bolond, kicsapott templomi orgonista, tajtékpipás Kappelmeister, kisvárosi lump.

– Hol vagyok én? – nyögött fel a karnagy, s kimeresztette szemeit, hogy felfedezzen valami kibékítő és meghitt, jól ismert tárgyat maga körül. De csak dohos, penészes sarkokat látott, és otromba vadászképet a falon, hideg műmárvány mosdót, amelyen undorító alakú nagy korsó állott hideg vízzel... Idegen szag, nehéz, fojtó levegő, a rossz ablakon szél fújt be, az ágy minden mozdulatra recsegett, az ajtó repedésein átszüremlett a szálloda zaja, ajtócsapkodás, csoszogás, szobaleány és bérszolga feleselése, a kapus gongja, vonatról érkező omnibusz dübörgése, csengetés egyszer... kétszer... háromszor... Regen bágyadt, ájuldozó émelygést érzett a gyomrában, és szeretett volna egy szörnyűt káromkodni megnevezhetetlen életuntságában, félelmében, szégyenében és undorodásában.

Amit hónapok óta közönyösen, beteg egykedvűséggel nézett – szerelmet, halált, komédiát és tragédiát –, az most egyszerre félelmetes érzékenységgel ébredt újra a lelkében. Péterffyt látta a kályha mellett sápadtan, de egyenesen, csaknem délcegen ülve, szépen, udvariasan kiöltözve, mint aki előkelő hölgyvendéget sejt a házában, ámbár tudja, hogy nem fog vele szemtől szemben állni sohasem. Most egyszerre borzasztónak és fenségesnek látta az öregúr halálát, amely az utolsó nagy és nemes gesztust állította meg félig nekilendült mozdulatában. Azok a borzasztó percek. Az asszony félelme. A felfedeztetéstől való irtózat... Őrjöngő menekülés... Aztán, ugye, újra visszament az öreghez, hátha nem is halt meg, csak elaludt vagy elájult. Irtózat. Az öregúr már merev volt és hideg, mint a halál. Ő ordításban tört ki, összecsődítette a szomszédokat, rendőr jött, jegyzőkönyvet vett fel, egy öregasszony bizonyos fiatal hölgyet emlegetett, aki éppen most rohant el itt az utcán, roppant izgatottan, sírva. – Hátha gyilkosság történt? – kérdezte ostoba fontoskodással a rendőr.

– Biztosan az a hölgy gyilkolta meg – okoskodott a kis vörös zsidóasszony, akinél Regen gyufát vásárolt.

Ő egyetlen hangot sem mert szólani, nehogy eláruljon valamit.

A karnagy tehetetlenül vonaglott az ágyban, a fogai vacogtak, s a másik, a széken ülő Regen mereven nézte őt. A szemében kétségbeejtő szemrehányás volt és bánat.

– Látod, mindez nem történt volna, ha azon a napon erős vagy, s odaállasz Jenny elé tisztán, becsületesen, férfiasan, s megvallod neki, hogy nem tudsz nélküle élni. Ott maradhattál volna vele, vagy szöktél volna a világ túlsó felére, s ő követett volna téged. Szeretted? Akkor mitől féltél? Egy maroknyi ember együgyű gyanakodásától, szemérmetlen szemek pillantásától, irigy és ostoba szájak rágalmaitól? – kérdezte kegyetlen és szomorú árnyéka, s Regen borzadva törölgette verejtékes homlokát.

– Rongy ember vagy, Regen, gyáva nyárspolgár, együgyű falusi gavallér, párbajkomédiás, kisvárosi lump.

Regen majdnem megfúlt, oly hevesen dobogott a szíve.

– Azaz, hogy Regen erkölcsös és derék férfiú – kacagott a széken ülő rém –, s belátta, hogy nem szép dolog apának a mostohaleányával szerelmeskedni. Becsületes vidéki férfiúnak kocsmába illik járni, frivol anekdotákat hallgatni, és bámulni a Párizsból jött gavallért, aki a boulevard–ok divatjáról tart fennkölt előadásokat. És találkára kell járni, megbélyegezni egy szerencsétlen asszonyt, árvává tenni egy kis leánykát, aki azóta anyját keresi, mint egy fészekből kiesett madárfióka... És még ha szeretted volna, Regen! Csak becstelen kéjenc voltál, és gyáva, és nem mertél a férj szemébe nézni, reszkettél a pisztoly csöve előtt, behunytad a szemed, amikor a kard suhintott, s odaálltál a bosszuló, büntető tagló alá, mint egy barom, akit vágóhídra vittek.

Regen a szégyentől és haragtól felnyögött, és kiáltani szeretett volna, de a torka beragadt és kiszáradt, és nyelve a szájpadlására ragadt.

– Falusi kántor, egy tizenhat éves leány bolondja, vén kéjenc, iszákos, kártyás kisvárosi lump, agylágyult beteg barom vagy, Regen.

A karnagy felugrott, hogy öklével szétzúzza a gúnyolódót. E hirtelen, heves mozdulatra eltűnt a vízió, Regen nem látott mást, csak rongyos papírkárpitot, amelynek foszlányai szomorúan lógtak a füstös kályha fölött. Kiegyenesedett, kinyújtózkodott, és mozdulatlanul töprengett egy ideig. Aztán visszarogyott az ágyba, arcát tenyerébe temette, és sírt.

– Kisvárosi lump. Beteg barom. Úgy van... Egy esztendeje... Úristen, mi történt velem, hogy egy esztendeig így tudtam élni?!

Mintha mély, buta részegségből ébredt volna fel, óvatosan tapogatni kezdte az öntudatát.

– Mi történt, hogy élni, járni, enni, aludni, szerelmeskedni, kártyázni, éjszakázni, részeg emberekkel inni és nevetgélni tudtam kerek egy esztendeig?

Regen agyában hirtelen mindenféle naiv visszaemlékezések, rég elfelejtett olvasmányok, vasúton, kávéházban hallott mendemondák keltek ki, mint tenger fövényén, napfényben, apró ikrái a halaknak. Deutsch kapitány beszélte, hogy a custozzai csatában egy főhadnagy fejlövést kapott, amiből szerencsésen felgyógyult, kitűnően talpraállt, meghízott, járt–kelt, evett, ivott, de semmire sem reagált, sohasem haragudott, sohasem örült, tisztán mechanikus életet élt, mint egy gép, nem érzett, nem emlékezett, elvesztette minden jó és rossz szenvedélyét... az egész ezred megsiratta, olyan jókedvű, közönyös vidám élőhalott lett belőle... A porosz–francia háborúban idegrohamot kapott egy tüzér, s többé nem érezte sem az étel, sem az asszony, sem az élet ízét, olyanná lett, mint egy csecsemő, akit édesanyja etet, altat, ébreszt és tisztába tesz, amikor szükséges... Aha, gyerekkorában olvasta, hogy Livingstone megsebesített egy tigrist, amelynek gerincében megállott a golyó. A fenevad attól kezdve olyanná lett, mint egy szopós kecskegödölye, szelíd, engedelmes és bárgyú, s nem érezte, ha szöget vertek a hátába, vagy puskatussal ütötték a koponyáját.

Regen Richard erős, megrázó, férfias zokogással kisírta magát, aztán felugrott és felujjongott, hogy vége van az idegbénulásnak, s ő újra a hatalmas, félelmetes királytigris.

Boldogan nézett körül a nyomorult, hideg szállodai szoba bútorzatán, amely most ezerszer szebbnek, kedvesebbnek, bátorítóbbnak és biztatóbbnak látszott előtte, mint puha, álmos és meleg fészke a Klimó utcában. Kinyitotta az ablakot, a ragyogó kék égre szomjasan, és epedve tekintett s szeretett volna feljutni a távolban ragyogó fehér hegyekre, hogy kitárja karjait, s belenézzen a napba, mint a sas, amely a hegyek fölött kering.

Az ablakon friss márciusi szél ömlött be, dúsan, józanon, hidegen, tisztán, s Regen kinyitotta a száját, mélyen és hosszan lélegzett, s szinte ujjával tudta volna követni tüdején és szívén az életfakasztó, hűs és erős levegő áramlását. Kiegyenesedett, nyújtózkodott, lábait erőteljesen meglóbálta és mosolygott.

"Új ember vagyok."

Karját megtapogatta. Erős és izmos volt. Lába alatt mintha ruganyossá lett volna a padló. Könnyűnek, energikusnak és fiatalosnak érezte magát. Hamarosan jelentkezett gyomrában az éhség.

"Új ember vagyok" – ujjongott Regen, s szaporán öltözködni kezdett. Becsengette a pincért, teát, sonkát, vajat, tojást hozatott.

"Most, most kell valamit csinálni!" – biztatta magát, s boldogan állapította meg, hogy lelkében ellenállhatatlan és bő energiaforrás nyílt meg.

Eszébe jutott Péterffy levele: "Van valami dolga még az életben? Végezze el. Az embereket, dolgokat, Istent, világot, életet intézze el egykettőre, röviden, rögtön, s menjen feltartott fővel, csukott szívvel, nyílegyenesen előre."

Regen mosolygott. Jókedvűen és pompás étvággyal evett. Közben újra bepillantott az újságjába... A bécsi Ehrbar–teremben Berlioz hangversenyére készülnek. Bruckner, a Hofkapelle orgonistája beteg... Regen tágra meresztette a szemét. Bruckner, orgona...

Regen hangosan kurjantott. Felugrott, bőröndjébe dobálta ruháit, és lerohant a lépcsőn.

– Kocsit!

Fütyörészett, vidám melódiákat dúdolgatott, a pincéreknek fejedelmi borravalót osztogatott, fürgén, szelesen, fiatalos ugrással benntermett a kocsiban.

– A pályaudvarra!

Regen piros arccal, nevetve, ragyogó izgatottsággal nézegette az óráját, hogy nem késik–e le a bécsi vonat indulásáról.