Globusz^® Publishing 

Regen Richard azt hitte, hogy dolgát okosan és becsületesen elintézte.

"Mentem, mendegéltem, és utamban veszedelmes örvényre bukkantam. Erősen szédültem, egy pillanatban már majdnem belehullottam a mély szakadékba, de egy hatalmas erőfeszítéssel megállottam a tátongó veszedelem láttára, és józan eszem hidat vert az örvény fölött."

Így dicsekedett magamagának Regen, és önérzetesen megállapította, hogy derekasan cselekedett. Péterffy György ugyan nem tudott hasonlóképpen lelkesedni. Haragosan csattogtatta fogait.

– Persze, persze. Okos ember nem rohan a veszedelembe. Az okos ember lefekszik és alszik.

– Péterffy úr hogy cselekedett volna az én helyzetemben?

– Én? – riadt fel az öreg, és szinte megsemmisült fekete gérokkjának meg szárnyas gallérjának rengetegében.

– Én? – ordította teli tüdővel Péterffy. Kihúzta magát vakítóan fényes gallérjából, és végignézett a karnagyon. Megforgatta kezében a botot, mint aki most hosszú és kemény beszédre készül. De aztán behorpadt a melle, botját hóna alá csapta, s csak ennyit mondott:

– Hagyjon nekem békét az úr, s tegyen, amit akar.

Péterffy György fogta a kalapját, és köszönés nélkül távozott.

Regen eleinte nem tudott aludni, étvágytalan és ingerlékeny volt, napokig nem mozdult ki a házból, nem fogadott senkit, mindenkinek azt mondta, hogy beteg. Nagy számadásokat tett önmagával.

"Beteg idegzetű embernek egyedüli orvosság az unalom" – gondolta napjában többször, s egy hét múlva megállapította, hogy elég nagy adagot vett be ebből az orvosságból. Kezdett kíváncsi lenni arra, hogy mi történik künn az életben. Lassankint eszébe jutott egy–egy asszony, aki azelőtt érdekelte. Sokszor órákon át nem gondolt Jennyre. Ha az az éjszaka eszébe jutott, heves szégyenérzet fogta el. Ilyenkor összevonta a homlokát, erősen becsukta a szemét, hogy elűzze magától a kínos jelenet fel–felvillanó emlékét. A második héten a szégyenkezést bizonyos enyhe sajnálkozás váltotta fel és csodálkozás afölött, hogy annyira úrrá lett idegein egy lehetetlen és őrült szenvedély. Eszébe jutott egy regensburgi barátja, aki negyvenéves koráig szenvedélyes alkoholista volt, s egy különös és meglepő hangulatváltozás után örökre lemondott szenvedélyéről.

– Tizennégy napon keresztül nem mozdultam ki a házból – mesélte neki barátja –, s e két hét alatt lezajlott bennem az idegrendszerem forradalma. Két hét elegendő ahhoz, hogy az ember elfelejtse önmagát. Meghaljon, eltemetkezzék és feltámadjon. Agyában új képzetek borítsák el a régieket, új vágyak lobbanjanak ki a kiégett szenvedélyek hamujából.

Ilyeneken töprengett Regen, s mind erősebben kezdte hinni, hogy igaza van.

"Elveszem Jennyt, vagy a szeretőmmé teszem – okoskodott tespedő unalmában –, és azután?... Negyvenkét esztendős vagyok. Negyvenkét esztendő nem azért sok, mert negyvenegy van mögötte, hanem azért, mert tíz év múlva ötvenkettő lesz belőle. Tíz esztendő múlva ötvenkét éves leszek, Jenny pedig huszonhat... Jól tettem, hogy elküldtem Jennyt."

Ez a tengernyi bölcsesség mind kevés volt ahhoz, hogy meg tudja győzni Péterffyt. Az öreg archivárius zárkózott volt és hideg, és néha gúnyosan mosolygott Regen megállapításain.

A karnagy két hét múlva kiment az emberek közé, és újból dolga után látott. Mintha Regensburgban volna a Haberl–féle zeneiskolában. Hivatalnok embernek gondolta magát, aki a nap bizonyos óráiban kenyeret keres, s azután szabad idejében csendesen szemlélődik és pihen. De amióta Jennyt elküldte, nem találta kedvét a házában. Az esti teázások elmaradtak, Péterffy és Szilvássy kanonok mind ritkábban látogattak hozzá, mintha Jennyvel együtt eltűnt volna a ház minden szépsége és csábító varázsa. Regen is gyakran töltötte az estét idegen helyen. Zongoraleckéit szívesen tette az esti órákra, hogy ne legyen egyedül, s ne lássa Jenny hálószobáját. Sokat járt a kaszinóba, a sörházakba, a bástya mellett levő kocsmába, olyan helyekre, ahová azelőtt be sem tette a lábát.

Igényeiben és szórakozásának megválogatásában kevésbé volt finnyás, mint azelőtt. A kávéházban néha órákig biliárdozott. Egyszerre csak azt vette észre, hogy fél tucat körnek, egyletnek, társulatnak a tagja. De a szalonokba nem járt el, az asszonyokat unalmasaknak találta, és módfelett idegessé tette, hogy akaratlanul is mindenkit Jennyvel hasonlított össze. Az élete lassan új rendet vett fel. Valami szabatos, pontos és unalmas megismétlődés állott be napi elfoglaltságában és szokásaiban. Korán kelt, majdnem minden reggel elment a templomba, végighallgatta a koralisták énekét, tétován ácsorgott a dóm előtt, s eleinte otthon, később az Aranyhajó Szállodában, árvaszéki ülnökök, törvényszéki bírák és városi jegyzők törzsasztalánál költötte el ebédjét. Szótlanul hallgatta a társaság egészséges, vidám, együgyű kacagását, s néha már a politizálás is érdekelte, amelyben az urak kifogyhatatlanok voltak. Nem telt bele négy hónap, Regen egy szép napon leült kártyázni.

– Regen Richardnak vége van – jelentette ki Péterffy György archivárius, aki azt tartotta, hogy bármily hosszú az élet, egyetlen perce sincs az embernek, amelyben ráérne semmit sem csinálni.

Regen Richard azonban órákon keresztül tudott kártyázni, és igen kellemesnek és megnyugtatónak találta a kaszinói beszélgetéseket, amiken a törvényszéki elnök, Baross főispáni titkár és Barnabás úr vitték a szót. A napi események mindjobban érdekelték, és rájött, hogy egyéb dolog is van a világon, mint a zene. Már nem is nagyon érdekelte, hogy volt–e sikere Poncinelli "Giocondá"–jának, vagy sem. S ami a színházat illeti, mindössze az kapta meg a figyelmét, hogy ennek vagy annak a művésznek mennyit fizetnek esténkint. A tantièmek és fellépési díjak annyira érdekelték, hogy megirigyelte a chicagói cirkusz egy művészét, aki száz dollárt kap hetenkint azért, mert nem nőtt magasabbra kilencven centiméternél. Tripp Károly, aki kéz nélkül zongorázott, csak heti negyven dollárra vitte – olvasta élvezettel –, a lábtalan Boven Elli azonban hatvanat is megkeres.

Baross főispáni titkár emlékezett arra, hogy egy óriást látott ezelőtt tíz évvel Berlinben, s annak ötszáz márka volt a heti fizetése.

– Csodálatos – jegyezte meg a törvényszéki elnök –, hogy az óriások között jobban fizetik a férfiakat, mint a nőket. A budapesti Wulf–cirkusz négymázsás hölgye hetenkint csak ötven forintot keresett.

– Bizonyára onnan van ez – fontoskodott Barnabás –, mert több kövér nő van a világon, mint férfi.

– Viszont Myers kisasszony negyven dollárt kap a szép körszakálláért.

– Pedig az ragasztott is lehet...

Így beszélgettek délután kettőtől háromig a kaszinóban, és Regen Richardnak egyetlenegyszer sem jutott eszébe a "Lót–kantate" és Sodoma pusztulása.

Regen Richard egész rendes ember lett, de ez az átalakulás oly gyorsan történt, hogy a szalonokban s az asszonyok körében észre sem vették. Ott még mindig úgy beszéltek róla, mint aki napjait a szerelem és a művészet gyönyörűségei között felezi meg, s Pfaff Márton most is sűrűn vitte hozzá a szerelmes leveleket. Regen kezdte nem érteni a feléje szárnyaló asszonyi hódolatot. Azt az időt, amikor minden reggel érzéki ábrándok puha bágyadtságában ébredt, s első hangulata a tegnapi kaland utóíze és a mai találkozás kíváncsi előérzete volt – annyira elmúltnak és idegennek találta, hogy elcsodálkozott az asszonyokon. Mit akarnak tőle? Regen Richard templomi orgonista, karnagya a dalárdának és a székesegyházi zenekarnak, tanár a városi zeneiskolában, és látogatója a bástya alatt levő kocsma művészasztalának... negyvenkét éves, szőke ember, csendes temperamentumú, lelkiismeretes polgár, aki irtózik a csalástól, a kalandoktól és a szerelmi botrányoktól. Mit akarnak tőle az asszonyok?

Egy alkalommal azonban nem tudott ellenállni a csábításnak. Egy huszárszázados fiatal és bizarr szépségű felesége vallott szerelmet a művésznek. Regennek nemegyszer feltűnt színházban, sétatéren, templomban, esti korzón, egy nyúlánk, kacér mozdulatú, délceg járású, vörös hajú asszony, akit mindig tisztek kísértek, mint testőrszakasz egy amazonkirálynőt. Az asszony egyébként a legzárkózottabb életet élte, csak kincstári hölgyekkel érintkezett, csak katonákkal táncolt a bálokon, s csak tiszti kísérettel mutatkozott a tenisztéren. Az ura francia eredetű családból származott – Barbot–nak hívták –, kemény nézésű, de a sok kártyázástól és éjjelezéstől kissé megrokkant, koravén, cinikus gavallér volt, aki a maga dús ifjúságából túlontúl ismerte az asszonyokat. Feleségét csaknem zár alatt tartotta, nem mintha annyira szerette volna, de azért, mert jónak látta előzetes intézkedésekkel megóvni magát a féltékenység felesleges és bosszantó kellemetlenségeitől. Ez az ember önző volt és erkölcstelen, léha, gőgös és szarkasztikus, fáradt és kiábrándult, de kemény kezében úgy tartotta a feleségét, mint egy rakoncátlan és megbízhatatlan paripát. Gyanakvó volt minden pillantásra, amely a kelleténél nagyobb érdeklődéssel mérte végig az asszony érzékien szép, karcsú, tömött idomait, apró kis lábát és vékony bokáját. Valószínű, hogy erre az óvatosságra alapos oka is lehetett. Az, asszony szeme mindig tüzesen égett, és jobbra–balra forgott, mintha keresne valakit. Szeszélyes, de okos és dús fantáziájú teremtés volt Barbot–né, és energikus, katonás fellépése szédületbe ejtette a fiatal hadnagyokat.

Barbot–né valahogy meghívatta magát Barossné egy estélyére, s ott megismerkedett Regen karmesterrel. A következő héten megértették egymást, s alkalmas helyről gondolkoztak, ahol találkozhatnának.

Regen nem volt szerelmes a százados kacér kis feleségébe. Érdekes és izgató egyénisége azonban sokkal nagyobb hatással volt reá, semhogy az életnek ezt a most kínálkozó szép ajándékát vissza tudta volna utasítani.

"A kártyázást is megunja az ember" – gondolta Regen, s eleinte a külváros sötét és széles utcáin sétálgatott Barbot–néval, akiben az új és érdekes helyzet valósággal ujjongó elragadtatást idézett fel. Az asszony szenvedélyes szerelme és viharos egzaltációja Regenre sem maradt hatástalan, s a karnagy közel járt ahhoz, hogy kissé fölemelje lelkét arról a színvonalról, amelyre Jenny távozása után lesüllyedt. Voltak napok, mikor kimaradt a kaszinóból, s ilyenkor felkereste Péterffy archiváriust, s elpanaszolta öreg barátjának, hogy Barbot–néval való találkozásai mennyi veszedelemmel és a kielégítetlen vágyak mekkora fájdalmával járnak.

– A dolog kezd idegessé és türelmetlenné tenni. Jobb volna talán, ha abbahagynám.

Az öreg gavallér élénken tiltakozott.

– Nem ez a rendje a dolognak, uram. Csak előre! Szép, okos és finom hedonizmus. Ez az én véleményem.

Péterffy a szerelmi találkozások számára felajánlotta kis villáját a Zsolnay–gyár közelében.

Ez az egyetlen hely, ahol még, hála Isten, el lehet bújni az emberek elől. Ezen a kőkerítésen még Baross titkár szeme sem hatol keresztül, pedig annak az egész város üvegből van, s minden emberen átvilágít az ő kíváncsiságának lámpása. Ha úgy tetszik, uram, a bejárattól balra levő kis szalon rendelkezésére áll, csak a napot, órát és percet tudjam, amikor öreg cselédemet szabadságolom, és kutyámat bevonszolom magamhoz az íróasztal alá.

Regen és Barbot–né hetenkint egyszer találkoztak, este hat óra után, amikor már sötét volt az utcán. Barbot–né kocsin ment a találkozóra, s a ház előtt néhány száz lépésnyire kiszállott a bérkocsiból, és gyalog folytatta útját. A villa kapuja, a tornác, a balra nyíló ajtó nyitva volt, s a szerelmes asszony már ott találta a művészt a levéltáros öreg bútorokkal túltömött kis szalonjában, amelynek falát azoknak a családoknak hímzett címerei borították be, amelyekkel Péterffy rokonságban volt. A címerek között apró akvarellek, pasztellek, tollrajzok, elefántcsontra és porcelánra festett miniatűrök bújtak meg, Péterffy őseinek – prémes, dolmányos, mentés vitézeknek, magas gallérú, aranysujtásos katonáknak, selyembe és brokátba öltözött fehér mellű mágnásasszonyoknak – ódon és hangulatos képmásai. Regen Richard és Barbot–né szerelme fölött egy nagy és hagyományaira büszke családnak rég pihenő, elporladt alakjai állottak őrt, s mikor Regen tréfás kacagással figyelmeztette erre az asszonyt, Barbot–né hangosan sírt a gyönyörűségtől.

A legközelebbi találkozást egy csütörtök estére beszélték meg. Regen lelkében nem sokáig tartott az a kis emelkedettség, amelyet az asszony szerelme felidézett. Két–három találkozás után betelt Barbot–néval, s valahányszor megpillantotta az asszonyt, mindig lelkiismeret–furdalást érzett. Mire való ez a játék? Esténkint pedig, amikor a kaszinó éttermében barátai társaságában aszúborokat szürcsölt, egészen megfeledkezett arról, hogy most, ebben a pillanatban a huszárlaktanyához közel egy házban, titokteljes, boldog mosollyal, ölében pihenő kézzel, szótlanul tétovázó szemmel üldögél egy asszony, és reája gondol. Élvezettel és boldog, jóllakott lusta testtel nyújtózkodott az asztal mellett, és Baross főispáni titkár csevegését hallgatta. A kifogástalan gavallér éppen most jött haza Párizsból, és élményeit mesélte. Beszélt a színházakról, a táncos helyiségekről, néger és indus énekesnőkről, a pezsgőről és a borban fürösztött őszibarackról, s lelkendezve magasztalta a franciák eleganciáját és a párizsi szabók utolérhetetlen művészetét.

– Az elegáns emberek társasága most három, külön–külön szervezett és egymással erősen konkurráló szektára bomlik. Az első szekta a Bondiné. Ez fölötte szűk ruhát s benne feszes, angolos, viharedzett sportsmant jelent, aki kalap nélkül jár a boulevard–okon, ökölbe szorított kézzel, dagadozó izmokkal és öles lépésekkel, mintha mérföldeket akarna versenyt gyalogolni. A Poiseux éppen az ellenkezője ennek: feminin ember, sima hajjal, kis fürtöcskékkel a homlokán, a csuklóján arany karperec csörög, az ujjain drágakövek ragyognak, az inge és a zsebkendője csupa csipke, az arcára nyers húst rak, ha alszik, a szemébe atropint csöpögtet, és illatszerben fürdik.

– Pfuj – fakadt ki a törvényszéki elnök, és sáros cipőjét felrakta a szék támlájára.

Baross titkár legyintett egyet, és folytatta.

– A harmadik rend a Larbiné. Ez kurta derekú, de majdnem földig érő kabátban jár, s nadrágját kétszer feltűri, hogy csíkos selyemharisnyája érvényesüljön. Sárga Derby–kesztyű ragyog a kezén, és mindig olyan, mintha lóversenyre menne. Ez nagyon fess és elegáns gondolat – tette hozzá a titkár komoly meggyőződéssel, és Regen hosszan eltűnődött a párizsi úridivat furcsaságain.

– Hej, hej, szép dolog az, ha valakinek módjában van világot járni, és nagy dolgokkal megösmerkedni – sóhajtott Barnabás úr, a mérnök, aki most egy fiatal segédszínésznőnek tartott lakást a város alsó végén. Barnabás elhatározta, hogy olyan hosszú nadrágot csináltat, amelyiket kétszer fel lehet tűrni.

A törvényszéki elnöknek eszébe jutott, vajon az ő kis nyomdászleány szeretője nem csalja–e meg e pillanatban is, és ettől a gondolattól hirtelen elment a jó kedve.

A társaság szétoszlott, mindenki ment a maga apró örömei után, s Regen némi lusta habozás végén úgy határozott, hogy még elmegy kissé beszélgetni a bástya alatt levő bormérésbe. Itt éjfél után két óráig hallgatta a fiatal művészek vitatkozásait, s amikor hazafelé indult, az ajtóban összeütközött Barnabás mérnökkel és a lump városi jegyzővel.

Regen nem is vette észre, hogy a legsivárabb éjjeli kompánia tagjává lett. Már egész természetesnek találta, hogy ez az egyetlen lehetséges megoldása a kisvárosi magános ember életproblémájának.

Hazafelé menet eszébe jutott Jenny, kissé megrázkódott, és nagy erőfeszítéssel elűzte magától a leány emlékét. Szándékosan inkább Barbot–néra gondolt, de az asszony szerelmét most szinte elviselhetetlenül sivárnak és untatónak találta. Megnézte az óráját. Egynegyed három.

"Őrültség, hogy ilyen későn járok haza. Mikor a világon legjobb dolog aludni."

Meggyorsította lépteit, és előre boldog volt, hogy milyen jó lesz tiszta, hűvös ágyában kinyújtózkodni és csendesen aludni.

Otthon az asztalán levelet talált Péterffy archiváriustól. Regen álmosan olvasta:

"Szerda, szeptember 2.

Tisztelt Uram, hetvenhárom éves vagyok, s tegnap először történt az életemben, hogy nem tudtam aludni. Lefeküdtem, néhány lapot végignéztem az Árpád–ház genealógiájából, s észrevettem, hogy Kun László nővére, Erzsébet hercegasszony körül megoldhatatlan rejtélyek vannak. Nem tudom, érdekli–e önt az az eset, hogy a fejedelemasszony (a Nyúl–szigeti – most Margitsziget – Domonkos–rendű apácakolostor főnöknője) 1270 körül a Szerémségben járt, és fogadalmas apáca létére leánygyermeket szült. A régibb irodalom ugyan amellett kardoskodik, hogy Erzsébet 1269–ig törvényes felesége volt Milutinnak, s ebből a házasságból két leány született, de ezt újabb kutatások alapján koholmánynak kell tartani. Én úgy vélem, hogy a szép hercegnő 1287–ig csendesen éldegélt és imádkozott a margitszigeti kolostorban, s ez év végén a cseh Zavis herceghez ment nőül. Tekintélyes kútfők ezzel szemben azt állítják, hogy Zavis herceg feleségét Judithnak hívták – ó, Uram, Ön nem is képzeli, mily bajok származnak abból, ha a családok nem jegyzik fel pontosan genealógiai adataikat.

Ezen töprengve elhatároztam, hogy rendbe hozom családom genealógiai táblázatát, és megírom a még hiányzó utolsó fejezetét, azaz saját magam, Péterffy György, életrajzát. Mert, ha nem tévedek, családom hatszáz éves történetének tartozom azzal, hogy a magam részéről kerek, egész, hiánytalan és megbízható adatokkal zárjam le a Péterffyek családtörténeti levezetését.

Születtem 1812. március 3–án, megnősültem 1842. áprilisi 12–én, Ágnes leányom született 1843. november 18–án, Mária pedig 1845. január 2–án. A házasságom története – bár ez genealógiai szempontból a legcsekélyebb fontossággal sem bír – nagyon érdekes és tanulságos. Feleségem a legszebb leány volt a felvidéken, de rossz hírű, letört, gyanús forrásokból élő családból származott. Apja, Betky Ákos, gárdista korában híres szép ember volt, s egy festő valami nagy olajképben lefestette, s portréját a Ballhausban kiállította. Ott látta meg a képet Dietrich Sarolta bárónő, egy sokszoros milliomos hadiszállító leánya – lásd napóleoni háborúk és bécsi kongresszus –, s kijelentette, hogy e férfiú felesége lesz, vagy a Dunába ugrik. Az apja fölkutatta a portré modelljét, tízmillióért megvásárolta Betkyt, és Sarolta boldogan szüretelte le a legszebb férfiú oldalán a mézeshetek édes gyümölcseit. Ákos azonban nem találta elégnek a bárónő nyújtotta földi örömöket, és millióit igazi magyar bőkezűséggel pazarolta az olasz opera és a Carl–Theater színésznőire, lovakra, estélyekre és bálokra, amelyeken a bécsi kongresszus összes léhűtői részt vettek, s valamennyien gyémántokkal kirakott zsebórát, email szivartárcát és erre a célra Párizsból hozatott grande cocotte–okat kaptak Betkytől ajándékba. Apósom ily módon a tízmilliót három év alatt elköltötte, feleségét otthagyta, és visszament Gömör megyébe parasztnak. Ott újra megnősült, és egész rendes emberré lett. Csak azt nem tudta senki, hogy miből él. Valószínűleg Dietrich báróból, aki új milliókat és leányának új férjet szerzett – azt hiszem – Észak–Olaszországból. Ennek a jeles férfiúnak volt a leánya Betky Lujza, akit Bécsben ismertem meg, amint éppen eljegyzését tartotta egy német lovastiszttel. Elválasztottam őket. Megverekedtem a dragonyossal és Betky Ákossal, és összevesztem a famíliámmal. Már akkor azt tartottam, hogy céljainak megvalósításában az ember nyílegyenesen haladjon előre, és legyen önző és kegyetlen és ne féljen sem a kardtól, sem a könnyektől. Igaz, később kibékültem apósommal is, a dragonyossal is, kifizettem mind a kettejük adósságait, és feleségül vettem Lujzát, aki olyan szép volt, mint egy arkangyal, s akit a világon mindenkinél jobban szerettem. Ez a története házasságomnak.

A mézeshetek után Aszkárra, Heves megyei ősi kúriámba vittem feleségemet, s átvettem a határban fekvő hatszáz holdas földem gazdasági ügyeinek vezetését. Hogy kisded birtokom jövedelmét jobban kamatoztathassam, a kastély körül nagy rózsafaiskolát és gyümölcsöskertet létesítettem, amely híressé vált az egész országban. A rózsák királya voltam, és gyümölcseim ízét Ferdinánd király és Ferenc József is ismerte. Boraim Franciaországba is eljutottak, és rendjelet kaptam a bajor régenstől és a szász királytól. (Íróasztalom bal alsó fiókja.)

Hogy akkor miért hagytam el az ősi fészket, amelyhez hatszáz éves családtörténeti adatok fűztek? Azért. Megutáltam. Majdnem meggyűlöltem őseimet is, akiknek leszármazását, születését és halálát – merem állítani – a genealógiai tudomány legtökéletesebb módszere szerint rendbe szedtem, és a "Századok", valamint a "Turul" hasábjain ismertettem. (Ezért választottak a Történelmi Társaság igazgatósági és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává.)

Aszkárnak tehát hátat fordítottam. Feleségem született Betky Lujza ugyanis (apja Ákos, anyja Saásdy Erzsébet, született 1820. április 1.) morfinista lett, és 1850. július 3–án meghalt. Pszichológusok bizonyára azt mondják erről, hogy ezt a falusi magány, a nem neki való környezet, a vérmérsékletével és képzelőtehetségével ellentétben álló életmód tette. Lehet. Engem nem érdekel. Annyit tudok, hogy gyermekeink hálószobája a kertre nyílt, s ott aludtak Mária, Ágnes, viruló, szőke hajadonok, akiket Bécsben a Szent Szívről nevezett apácák zárdájában neveltek gyermekkorukban, s ott folyékonyan megtanultak németül, franciául és latinul, és kitűnő jártasságot szereztek kézimunkában, zenében, a különböző irodalmak ismeretében, festésben, lovaglásban és vívásban. Egy napon rájöttem, hogy a két hölgy közös hálószobájába éjjelenként bejár a kertészlegény – Orgonás Pál húszéves ifjú –, s a húga tudtával szerelmeskedik Péterffy Ágnessel. Ezt 1863 októberében tudtam meg, s két héttel később, október 28–án bizonyosságot szereztem afelől, hogy Pál (kertészlegény) korábban Péterffy Máriának is szeretője volt.

Karmester Úr! Önnek bizonyára eszébe jut e pillanatban, hogy legokosabban tettem volna, ha akkor nyomban főbe lövöm magam. Én ugyan az életnek nem tulajdonítok nagyobb értéket, mint egy régi kódexnek vagy diplomának, de akkor úgy véltem, hogy még nincs okom az életből való megfutamodásra. Jobban sajnáltam feleségemet és leányaimat, mint magamat, s ha igazságosak akarunk lenni, nem is vitatjuk, hogy ők sokkal szerencsétlenebbek, mint én. Mert én – ugyebár – még mindig Péterffy György vagyok, tiszta lelkiismeretű, ép ésszel rendelkező, egészséges ember, aki még sok örömet találhat a középkori okiratok, történeti följegyzések és családi levelezések olvasgatásában. Ők azonban – nincs kétség – végleg tönkrement, hajótörött, boldogtalan teremtések, akik életük legszebb éveiben (az egyik huszonegy, a másik leányom húszesztendős volt akkor) helyrehozhatatlan hibát követvén el, szédítő és sötét mélységbe zuhantak alá, s örökre elvesztek a boldog, becsületes, úri élet számára.

December végén, karácsony napjára elkészültem magammal és teendőimmel. Összes földi javaimat – kivéve könyvtáramat és kézirataimat – bíróilag rájuk írattam. Nekik, akik elvesztették erkölcsi egzisztenciájukat, anyagi függetlenségre nagyobb szükségük volt, mint nekem. Higgye el, Karnagy úr, ezt is önzésből tettem, a magam kényelmére, hogy ne legyen semmi közösségem velük. Ezt szükségesnek tartottam kijelenteni, nehogy félreértse jellememet, és tévedésbe essék életéveim felől. Beállottam tehát vándortanárnak; 1870. szeptember 1–ig jártam–keltem az országban, s birtokostársaimat az okszerű gyümölcstermesztésre oktattam. Ebben segítségemre jött a kiegyezés s néhány barátomnak a kormányban való elhelyezkedése. Kineveztek szőlészeti és gyümölcsészeti vándortanárnak, de ezt a mesterséget is meg kellett utálnom, minthogy minden untalan zsidónak néztek, és a szolgabírák – ismeretlen vármegyékben – megtagadták tőlem az előfogatot. Végre 1870–ben kineveztek e vármegyében levéltárnokká. Azóta az Árpád–ház genealógiáján dolgozom, de Kun László nővéreivel nem boldogulok, és Erzsébet hercegasszony volt az oka, hogy a múlt éjszaka nem aludtam, és kínos vergődésemben elhatároztam, hogy megírom a család történetének utolsó fejezetét. Előre megírom, mert eltökéltem, hogy az adatokat szó szerint beváltom tetteimmel. Az utolsó fejezet tehát így hangzik:

Péterffy György 1884. szeptember 4–én elutazott Aszkárra, kibékült rég elhagyott családjával, és leányait, valamint azok fiát visszafogadta szeretetébe s magamagának elkészítette a kamarássághoz szükséges genealógiai táblázatot. Sajnos, gyermekei és unokái – Ferenc és Lajos – már nem tarthatnak erre igényt, minthogy atyjuk, Krámer Ernő közrendi iparos családból származott. Péterffy György így elrendezvén földi dolgait, 1884 ......... meghalt, miután kibékült Istennel, családjával és önmagával, s az Árpád–házra vonatkozó kéziratait kiadatás végett átadta a Magyar Genealógiai Társaságnak.

Tisztelt Uram és barátom, sajnálom, hogy halálom pontos dátumát nem tudtam belejegyezni az okiratba. Nem tudhatom, hogy melyik nap halok meg, bár kétségtelen, hogy ebben az esztendőben befejezem életemet. Semmi reményem, hogy Coronini grófnő temetésére elmehessek, s minthogy bizonyosra veszem, hogy a csodálatos asszony beváltja szavát, s karácsony napján meghal, bizalommal kérem Önt, nevemben is tegyen koszorút a koporsójára. Önt kérem még arra is, hogy iktassa be családom történetébe halálom helyes dátumát, s rajzolja azt családfámba, az utolsó ág legalsó levelecskéjébe is.

Még egyet. Ne csodálkozzék, hogy leányaimnak megbocsátottam. Rájöttem, hogy ha mindenkire haragudnék, akik a Péterffy–címert beszennyezték, temérdek halott ősömre kellene gyűlölettel és megvetéssel gondolnom. Ellenségeim, meggyalázóim, hűtlen, becstelen, alávaló és hálátlan rokonaim száma légió. Ezeket a semmirekellő gonosztevőket ugyan nem az élő emberek között, hanem már csak a genealógiai táblázatomon kell keresgélnünk, mert némelyikük már néhány száz éve nyugszik és vezekel a föld alatt. De mit tesz az? Mi is nemsokára halottak leszünk, s mi is rászorulunk arra, hogy utódaink megbocsássanak. A Péterffyek évszázados története mutatja, hogy őseim sem különbek, sem rosszabbak nem voltak koruk hőseinél. Voltak közöttük, sajnos, hazaárulók, méregkeverők, összeesküvők és orgyilkos királyi cselédek (II. János tizenötödik század, I. Péter tizenhetedik század), pártoskodók, törökkel, némettel hamisan cimborálók, esküszegővárkapitányok (III. György, 1548–1610), szemérmetlen tolvajok, ragadozók, labancvezérek (II. András, 1650–1711), hamiskártyások, kockajátékosok, iszákosok és házasságtörők. Hát mindezeket töröljem ki a családfából, üldözzem ki emlékezetemből, kaparjam ki a történelmi okiratok lapjairól? Tagadjam ki ősömet, IV. Györgyöt, aki hat falut, tizennégy mázsa ezüstöt, két felvidéki erdőt, ezer ökröt és négy ménest prédált el (1738–1802), s miután húszéves korában elvette nagybátyja hatvanesztendős özvegyét, negyvenéves korában elköltötte egy eszeveszettül szerelmes grófkisasszony vagyonát, vénségére egy tizenhat esztendős siketnéma leánykát kerített hálójába, és ennek kétezer holdját külföldi szeretői között vad tivornyákban elprédálta. Ez a György azért jeles férfiú volt, londoni klubok tagja, híres vívó és kártyahős, és szép kort adott neki az Isten, s az aszkári családi sírboltban két márványangyal imádkozik porai fölött. Nos, ennek is megbocsátottam, s megbocsátok mindenkinek és leányaimnak is, mint a többi rossz asszonyoknak, akik családom történetét házasságtöréssel, szökéssel és paráznasággal beszennyezték. Ők is nemsokára a múlté lesznek, a sebek begyógyultak, a bűnök elévültek, a botrányokat mindenki elfelejtette, s valamennyien találkozni fogunk az aszkári temetőben, s nem lesz különbség köztünk, jók és gonoszak között.

Mélyen tisztelt Uram, ha megengedi, tekintse ezen utolsó írásomat a magáénak. Tegye el íróasztala fiókjába, s alkalomadtán lapozgassa át e papírokat. Vegyen belőle tanulságot a szerelemre és házasságra, valamint az ember változatos földi sorsára általában. Vonja le belőle azt a tanulságot, hogy az életben jó és rossz vak véletlen játéka gyanánt, őrült rendszertelenségben kavarog. Az embert este lefekvéskor kellemes gondolatok ringatják álomba, és reggel véres tragédiákra ébred. Tisztesség, nagyság, becsület és dicsőség éppen olyan üres és ártatlan fogalmak mint a csalódás, gyalázat és fájdalom. Az ember mindegyiket egyforma közönnyel nézze, ne örüljön az örömnek és ne fájjon neki a fájdalom, s az életben ne keressen más szépséget, mint pusztán azt, hogy él. Semmit se akarjon túlságosan, s ne mondjon le semmiről, csupán arról, amiről le kell mondania. Ha valahol szakadék bukkan léptei elé, kerülje meg, ha meredek hegy állja útját, forduljon vissza és sétáljon sík mezők és enyhe földhullámok felé. Vad folyóvizek partján álljon meg és varja be, míg serény, ambiciózus és munkabíró emberek hidat vernek a vízen, s Ön kényelmesen átlábolhat a hullámok fölött. Erről van szó, Uram, s hogy némi útravalót adjak a táskájába, fogadja el tőlem e tanácsokat. Ön még fiatal, még sok tennivalója van az életben, s amint megfigyeltem, minduntalan meg–meghökken, és szétnyíló szárnyait ijedten visszacsukja. Ne gondolja, Uram, hogy ami Ön körül történik, az magában véve fontos dolog. Nem. Sem az öröm, sem a bánat ne nyergelje meg Önt, és ne hajítsa fejét a sors igájába. Egy a fontos: hogy rendben legyünk önmagunkkal. Van valami dolga még az életben. Végezze el. Akar még valamit látni? Nézze meg. Vágyaival végezzen gyorsan, kívánságait elégítse ki, a vérét hűtse le, halottait sirassa el szaporán, szeretőjét szeresse, barátait szolgálja ki, ellenségeit vesse meg, az embereket, dolgokat, Istent, világot, életet intézze el egykettőre röviden, rögtön – s menjen föltartott fővel, csukott szívvel, rendbe hozott számadásokkal, nyílegyenesen előre. Föl a fejjel, Uram, legyen a maga sorsának intézője, önmagának ura, parancsolója, Istene... vegye feleségül mostohaleányát, Jennyt, ha éppen akarja.

Jó éjszakát, Uram!

Innen, az élet csúcsáról, az öregek hideg, tiszta és reménytelen szélcsöndjéből, az örömtelen és bánat nélkül való sötét mozdulatlanság kapujából szívből üdvözli és vén kezét szeretettel nyújtja Önnek barátsága és nagyrabecsülése jeléül

                                                                      Péterffy György,
                                                        e néven VI. de Aszkár et Homoszló.

U.i. Holnap este várom, holnapután elutazom."

Regen Richard lassan, tétovázva, csendesen összehajtogatta a levelet, és íróasztala fiókjába rejtette. Aztán leült, ölbe tett kézzel bámult maga elé, és Péterffy György szomorú sorsán sajnálkozott. Ez a mozdulatlanság csak néhány pillanatig tartott. Hirtelen fölugrott, az ágyához lépett, és vetkeződni kezdett.

– Bánom is én. Hagyjatok nekem békét – szólt láthatatlan ellenfeleire, és gyorsan belebújt az ágyba. Behunyta a szemét, és nagyszerű, boldog álmosságot érzett. Már csaknem elaludt, amikor eszébe jutott Péterffy György haragos és gúnyos szentenciája:

"Az okos ember lefekszik és alszik."

Regen Richard elmosolyodott, és nyomban elaludt.