Globusz^® Publishing 

Regen leült a zongorához, és megütött néhány akkordot. Ha a zongora fölé hajolva régi melódiákat variált, ha Bach vagy Händel–ötleteket dús szövésű rögtönzésekkel kiszínezett, továbbépített, bonyolult hangszereléssel aláfestett, mindig elsüllyedt körülötte a világ, s a művész lelke magában és boldogan úszkált a hanghullámokon. Regen most – lelkének viharzó egzaltációjában – néhány hatalmas motívumot talált, amelyekre azt hitte, rá tudja építeni Sodoma pusztulásáról és Lót meneküléséről szóló kantatéját. Ebből a tragédiából Regen hatalmas opust tervezett, Bach Sebestyén modorában, de modern hangfestéssel, nagyszerű kórusokkal, recitativókkal, duettekkel. Lelkében egész tisztán kidolgozva zengett a mű minden részlete. Néha úgy érezte, hogy csak bele kell nyúlnia a saját életébe, s abból készen veszi ki a Kantate viharos erejét, forró érzékiségét, Sodoma összeomlását és Lót bűnös drámai katasztrófáját. Regen Richard élete és művészi tervei az utóbbi időben szinte beteges módon termékenyítették meg egymást. Mintha a Sodoma pusztulása tulajdonképpen a maga lelkében végbement erkölcsi tragédia töredelmes meggyónása lett volna. A buja és döhösen tomboló férfikor fülledt ereje, nagysága, becsvágya és büszkesége omlik össze a sors tiszta és kegyetlen igazságszolgáltatása alatt. Egy ember panaszkodása amiatt, hogy legszebb erőfeszítései belefúlnak egy érzéki rögeszmébe, amelybe sem elmerülni, sem abból kimenekülni nem tud.

"Ülök a boldogság, a gyönyör, az élet partjain, künn, a hevítő napon, és egyetlen ág sem hajlik felém, hogy árnyékot adjon égő homlokom fölé. A vérem összesűrűsödik és elpárolog ereimből. Nyelvem kicserepesedik, és elepedek egy korty vízért. Lábam alatt csergedez a hűs patak, s nekem nem szabad ínyemet annak vizével megnedvesíteni."

Így kezdődik a Kantate szólója, amelyet Lót énekel, amikor Sodoma városából menekül, s egy görcsös olajfa kiszáradt törzsén, özvegyen, két szép leánya mellett búsan üldögél.

Regen megütött néhány akkordot, de rögtön abbahagyta. A szobában üldögélő Szilvássy kanonokhoz fordult, aki az estét nála töltötte, és Coronini grófnőről kérdezősködött. Regen Sodoma pusztulására és Lót történetére terelte a beszélgetést, mire az abbé hirtelen fölkiáltott:

– Tudja–e, karnagy úr, hogy a Genesis I. könyvének 19. része micsoda nagy mestereket inspirált annak illusztrálására, ami Lót és két virágzó leánya között történt Sodoma elpusztulása után?

Regen karnagy mindenre kíváncsi volt, ami témájával összefüggött.

– Tehát – magyarázta a pap –, az Úr elhatározta, hogy Sodoma és Gomorra városait elpusztítja, mivelhogy az ő kiáltásuk megsokasodott és a bűnük fölöttébb megnehezedett. Sodoma városában éldegélt Lót, aki feleségével és két leányával a Jordán partján ütötte föl nemzetsége sátorát, és az Úr két angyalt küldött hozzá esti félsötétben, mikor Lót éppen a város kapujában üldögélt. Az angyalok bemenének az ő házába, ő pedig szerze nékik vendégséget és pogácsát is sütött és evének. Lefekvésük előtt a város férfiai körülvették a házat és látni akarták Lót vendégeit. Lót kiment hozzájuk az ajtó elé, és bezárta maga után az ajtót. És monda: "Kérlek, atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot az én vendégeimmel, íme, van énnekem két leányom, akik még nem ismertek férfit, kihozom azokat tihozzátok, és tegyetek velük, amint nektek tetszik, csak vendégeimet ne bántsátok, akik az én hajlékom árnyéka alá jöttek." Sodoma férfiai erre rárohantak Lótra, és be akarták törni az ajtót. Lót vendégei, az Úr két angyala, azonban vaksággal verték meg Sodoma férfiait, annyira, hogy elfáradának azok az ajtó keresésében. És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az angyalok Lótot, mondván: "Kelj föl, vedd a te feleségedet és jelenlévő két lányodat, hogy el ne vessz a városnak bűne miatt."

– Így volt? – kérdezte tűnődve Regen.

– Így volt – felelte szárazon a pap, és folytatta:

– Sodoma bűnét és bűnhődését ismerjük. Gyönyörű dolog lesz ezt a kettőt a zene érzéki nyelvével kifejezni. A szerelem dühöngése és a tűzeső romboló fergetege... Az emberek egymás karjaiból tépik ki az asszonyokat és leányokat, részegek a kéjtől és a szőlő levétől, kábultak az evés, a pompa, a jólét gőgös örömeiben. És egyszerre megolvad a föld, és kénköves források nyílnak ki a házak alatt. Lángba borulnak az őrlőmalmok és az olajprések. Sistereg az olvadó szurok, a láva, és végigfolyik a város földjén. A Siddim völgye az ókorban ugyanis tele volt szurokforrásokkal, amelyek már egyszer tönkreperzselték a várost, amikor Khedorlaomer király megtámadta Sodoma és Gomorra királyait. Hát ez kitűnő téma, karnagy úr, s előre boldog vagyok, hogy mily szép és rettenetes lesz az őrjöngő földi boldogság és az őrjöngő istenítélet: a rézfúvók és a dobok morajában.

Az abbé egy ideig Regen meghatott arcát vizsgálgatta. Aztán, mintha jó tréfa jutott volna eszébe, kedélyesen fölkiáltott:

– Voltaképpen érthetetlen az a nagy kegyetlenség, amellyel az Úr Sodoma könnyelmű erkölcseit megbüntette. Hiszen Ábrahám, Izsák, Jákob sem voltak aszkéták, és feleségeiket szívesen engedték át más férfiú kívánságának, ha nemzetségi érdekeik úgy kívánták. Ábrahám és Sára például feddhetetlen és jó hírnevű bibliai személyek, de Egyiptomban maga Ábrahám játszotta asszonyát a Fáraó kezére, azt füllentvén, hogy Sára nem a felesége, hanem a húga. S miután Sára asszony jó ideig a Fáraó első udvarhölgye volt, egyenesen bibliai nyugalommal vette vissza magához Ábrahám, új hazát alapítván Kánaánban. Ezt az elfogulatlan nagylelkűséget Sára hamarosan visszaadta férjének. Rábeszélte, hogy szolgáló leányát, Hágárt, avassa föl szeretőjének. És Hágár fiat szült Ábrahámnak és Ismael lett az újszülött neve. Ezek a bibliai erkölcsök szokássá lettek Ábrahám családjában. Izsák is letagadta, hogy Rebeka az ő felesége, és átengedte Abimeleknek. Jákob esete még csodálatosabb. Rákhel és Lea nővérek voltak, és mind a ketten házasságban éltek Jákobbal. Rákhel eközben Bilha nevű szolgálóleányára hívta föl férje figyelmét, és így jött a világra Dán és Naftali. A másik feleség, Lea sem maradt hátra a gyengédségben. Ő is fölajánlotta férjének komornáját, Zilpát. Ebből a kalandból származott Gád és Aser. Mindezt Mózestól tudjuk, aki szent és igaz próféta vala, és nem játszik vala az ő szavaival.

Regen nem tudott mulatni az abbé cinikus beszédén. Őt inkább Lót érdekelte.

– Mi történt Lóttal és leányaival?

– Igen. Lót és leányai. Az Úr tehát elpusztította Sodomát, és Lót felesége sóbálvánnyá lett, minthogy nem tudta érdeklődését, kíváncsiságát, részvétét és sajnálkozását a Bűnhődés nagy eszméjének alárendelni. Mindannyiunkkal megtörténik, hogy ifjúkori bűneinkkel szemben nem tudunk a kemény fölháborodás s a zord ítélet álláspontjára helyezkedni. Néha megsajnáljuk a bűnt, és hajlandók vagyunk azt puszta szerencsétlenségnek tekinteni és elsiratni. Lót felesége visszanézett, és szeméből kipottyant egy könny. Hogyne! Hiszen szomszédai és vele együtt fonogató barátnői égtek a tűzben. Visszaemlékezett a vidám lakomákra, és lánglisztből sütött kalácsok szaga csiklandozta orrát, s fülét réztányérok és fuvolák zaja ütötte meg. Hátranézett, és szívében kétkedés támadt: nem túlságos nagy–e a büntetés azokhoz az örömökhöz képest, amelyek arra okot szolgáltattak? Mert olyan nagy nem volt az ő vétkük: annyira boldogok nem voltak. A sodomai asszonyok is kínszenvedéssel szülték gyermekeiket, s őket is meggyötörte az öregség sorvadása, a lázak emésztő forrósága és gyermekük hirtelen halála, ők is sírva s ha tüske vérezte meg a lábukat és sebei elmérgesedtek, ők is ordítottak a fájdalomtól, ők is véreztek idegen fegyverek öldöklő dühétől, vadállatok karmai között... ez a sok szenvedés vajon magában véve is nem elég bűnhődés–e azért a néhány önfeledt, részeg óráért, amiket halotti torok, szerencsés szülések, a gyermek elválasztása, leányok férjhez adása alkalmával a sorstól kicsikartak? Így gondolkozott Lót felesége, és meg kellett neki halnia.

Szilvássy kanonok arca mindjobban elborult, és úgy látszott, mintha egész meggyőződéssel beszélne. Ámbár ezt nála sohasem lehetett biztosan tudni.

– Lót és leányai tehát magukra maradtak, s a szomszéd város kapujában, egy forrás mellett, körtefa árnyékában leheveredtek. Ez a hely Hebron városa és a bibliai Czoar falva között, hepehupás dombon, egy kis földteknőben lehetett. Este volt. A távolból oda látszott Sodoma tájáról a füstfelhő, amint elpusztult házak felett, holttestek nehéz párájában lassan kígyózott az ég felé. Ezen a helyen most egy kis mohamedán falu van, amelyet Beni Na’imnak neveznek a bennszülöttek. Este volt. Nehéz, füstös, kormos, meleg volt a levegő. Czoar városába a három vándor nem mer vala betérni. A kapuk zárva vannak. Czoar lakosai tisztátalanoknak tartják őket, s rettegnek, hogy befogadván, magukra idézik az átkot, amely a sodomaiakat sújtotta. Egy erős, izmos, daliás férfiú és két szép, kövérkés fiatal leány várja a hajnalt, hogy megnyíljanak a kapuk, és ők bekérezkedjenek az idegen városba... A többit tudja, ugye?

Regen hirtelen rosszul érezte magát. Lót és leányai! Este... Egy erős, koros férfiú, és mellette az ifjúság, a báj, az érintetlenség, a szomorú számkivetettség, a fájdalom, a bús és rettenetes vágy... Regen szinte rémülve látta, hogy a Kantate vezérmotívuma mennyire azonos az ő saját életével. A tegnapi nap erős impressziói amúgy is túlságosan megrázták a lelkét. A grófnő beszéde szívének sok titkos zsilipjét megnyitotta, s e zsilipekből most dúsan és ellenállhatatlanul ömlik a szenvedések árja. Egy pillanatra úgy érezte, hogy ma meg kell történnie a nagy leszámolásnak. A Jennyvel szemben kialakult helyzetet tisztázni kell, mert különben belefúl abba a problémába, amelybe lassan, észrevétlenül, de feltartózhatatlanul süllyed lefelé. Világosan érezte, hogy ez az emésztő küzdelem, ez a vak vergődés az ő művészi halálát jelenti. Itt egy brutális megoldásra van szükség, egy rettenetes és öldöklő vágyat kell vagy kiirtani, vagy kielégíteni. Vagy – vagy... Alig tudott az abbé szavaira figyelni.

Szilvássy kanonok úgy tett, mintha mit sem venne észre Regen vívódásából. Élvezettel, szinte testi gyönyörűséggel magyarázta Lót esetét.

– Egyedül voltak... Körülöttük nagy, meleg, esti csend... A patak vize bizalmas csacsogással ugrált kavicsról kavicsra. A fákon álmos fővel gubbasztottak a madarak, a fűben megcsillant egy gyík cifra háta. A messzeségből erős robajok hallatszottak oda: egy–egy ház, cédrusfa oszlopokon nyugvó nehéz tető zuhant alá Sodoma városában. Mögöttük a pusztulás, előttük az új haza kapuja zárva. Az emberek szíve is bezárva, csak a gyanúja, irigysége és kandi leselkedő szeme volt nyitva. A leányok elbúsultak. Citerának, dalnak, táncnak örökre vége. Vége az egész világnak. Vége mindennek, amiért érdemes magunkat tisztán, üdén, érintetlenül tartogatni elkövetkezendő, boldog nászra... Meleg éjszaka volt.

– Borzasztó – suttogta Regen, és egész testében összerázkódott.

Az abbé előrehajolt, és égő arccal kérdezte:

– Ismeri karnagy úr Rembrandt festményét Lótról és leányairól? A mester 1681–ben festette, s képét I. G. van Vliet marta rézbe. Egy nagy tömlő bor is volt a menekülőkkel, s azt megitta az apa. A leányok is megrészegedtek Lót mámorától.

Regen kínos émelygést érzett a gyomrában. Az abbé könyörtelenül folytatta:

– Az érdekes témát már Leydeni Lukács is megrajzolta 1530–ban. S. Samredan 1597–ből hagyott hasonló tárgyú képet. Ezen az öreg Lót mámorosan ül az olajfa árnyakában, és egyik leányát az ölében tartja. Annibale Caracci is megfestette ezt a jelenetet, s a róla készült fametszet a "Bibles moralisés"–be is felvétetett, és a Bibliothéque nationale–ban látható. Meg kell említenem Crispin de Passe rézkarcát is – egyelőre többről nem tudok beszámolni.

Regen szemei előtt szégyenletes érzéki képek jelentek meg, s az öreg Lót arcában a magáéra ösmert.

Éjfélre járt az idő, és Szilvássy kanonok kiszívta a csibukját. Elégedett és vidám volt, és melegen rázogatta Regen kezét.

– Jó éjszakát, barátom. Álmodjék szépet a grófnőről. De ajánlom, hogy húsz esztendővel fiatalabbnak lássa őt, mint tegnap. Például a brüsszeli emlékezetes jelenetet álmodja végig, amikor megjósolták neki, hogy egész életében boldog lesz, és akkor hal meg, amikor akar. Hogy ragyoghatott a szeme ezen az éjszakán!... Jó éjszakát, barátom, kellemes, nyugodt édes pihenést!

Az abbé magára hagyta Regent, aki szinte élettelenül hullott le régi barokk fotelja puha párnáira.

Regen hosszú ideig fájdalmas gyönyörűséggel, arcát kezébe temetve, meggörnyedt háttal gubbasztott a széken. Annyira elgyengült, és vágyai úgy elhatalmasodtak idegein, hogy csak a tehetetlenség hatalmas energiája mentette meg attól, hogy berohanjon a szomszéd szobába, ahol Jenny aludt.

Olyan nagy volt a csend, hogy szinte azt képzelte, mintha hallaná Jenny lélegzését.

Regen hirtelen fölkapta a fejét, összeráncolta a homlokát, és merően a gázcsillárba nézett, amelyről hat kékesen lobogó lepkeláng hintett enyhe világosságot.

"Jennyt feleségül veszem."

Egyszerre tele lett ezzel a gondolattal, és majdnem hangosan megismételte:

"Feleségül veszem Jennyt."

Oly természetesnek és ellenállhatatlannak tűnt fel ez az ötlet, hogy felugrott, két lépést tett az ajtó felé, amely mögött mostohaleánya aludt.

"Megkérdezem: akar–e a feleségem lenni!"

A második lépés után megállott. Mintha a padlón heverő perzsaszőnyeg egy arabeszkjében megbotlott volna. Megtántorodott. Eszébe jutott valami. Visszalépett, és újra leült. Jenny mégiscsak az ő feleségének gyermeke. Ki tudja, nincs–e erkölcsi akadálya az ilyen házasságnak? Az egyház biztosan tiltja, hogy apa és mostohaleánya...

Regen kissé megborzadt. Mit szól a püspök, a káptalan, a város? Bizonyára mindenki azt hinné, és ez a legborzasztóbb, hogy ők már amúgy is régóta úgy élnek, mint férj és feleség... s most talán csak a szükség... a bekövetkezendő szégyentől való félelem...

Regen nem merte tovább gondolni. Egy pillanatra úgy érezte, hogy lemond a házasságról. Csakugyan, a botrány óriási volna, Jennyt mindenki romlott teremtésnek gondolná... mindkettőjük helyzete lehetetlenné válnék... menekülniök kellene.

Ebbe a gondolatba hirtelen belekapaszkodott. Ez nem is volna a legrosszabb. Egyszerűen itthagy mindent, visszamegy Németországba, vagy művészi körútra indul. De feleségül veszi Jennyt. Jó, hogy ez eszébe jutott.

Újra felállott, és megindult az ajtó felé. De aztán meggondolta. Csak nem megy az ágyához?... Vár holnapig. Holnap, hűvös, tiszta, világos reggel, tisztes formák között, megkéri a kezét.

Így gondolta Regen, de olyan forróság ömlött el a testén, hogy alig tudta magát megfékezni.

"Pedig mégis most kellene. Holnap már újra tépelődő és gyáva leszek. Holnap reggel nagymisére kell mennem, a hideg márványoszlopok, a templom tiszta hangulata lehűti a fantáziámat. Látni fogom Szilvássy gúnyos, cinikus arcát. A sekrestye ajtajában megszólal a csengő éles, kijózanító hangja. Öreg emberek lehajtott fővel, állva imádkoznak. A püspök komoly, méltóságteljes, ünnepélyes mozdulatai. A kóruson hideg légáramlat fúj keresztül..."

Regen borzasztóan viaskodott önmagával. A gázláng kékesen imbolygó fényességébe bámult, és megfájdult a szeme.

Holnap már késő. Most kellene bemenni hozzá. Ujjának egy gyengéd érintésével felkeltené. Leborulva a lábai elé, megvallaná, hogy szereti. A fejük egymás felé hajolna. Átölelné remegő, forró, habfehér testét... Istenem...

E pillanatban Regen elsápadt, homlokán kiütött a verejték, lélegzete elakadt, mintha valaki a nyeldeklőjére ütött volna. Egy szenvedő, sovány kis arcocska furakodott közéjük, s Regen majdnem felkiáltott:

"Clementina!"

Tisztán és érzékletesen látta megholt feleségét, aki leányát védi ellene. A jó, derék, önfeláldozó, tiszta férj ellen védi, akinek a haldokló asszony annyi bizalommal súgta oda utolsó óráján:

"Richard, légy apja az én leányomnak!"

Regen úgy érezte, hogy szentségtörés az, amit el akar követni. Meggyalázása egy anya emlékének, a feleség hitének és egy gyanútlan gyermek tisztaságának.

"Lót" – ez a szó jutott Regen eszébe, s agyában hangosan keltek föl Szilvássy kanonok szavai. Egyedül voltak... Nagy meleg, esti csend... Lót az egyik leányát ölében tartotta... Regen megvetést és utálatot érzett maga iránt.

Hosszú ideig fel és alá járkált a szobában. A vére kissé lehűlt. Valami csodálatos és megfejthetetlen kielégülést érzett, és hirtelen eszébe jutott egy hatalmas fúga, amelyet a készülő kantatéba lehetne illeszteni. A másik percben már elfelejtette a hangzatokat. Amikor le akarta jegyezni, gondolatai újra visszaugrottak Jenny ágyához. Egyszerre nagy vérhullám ömlött át az agyán.

"Hátha nem is szeret engem?"

Eddig még nem is gondolt erre. De...

Regen arca kissé felvidult. Jenny nem is búsult túlságosan a szegény Gyömörey után. Pedig a menyasszonya volt. Ellenben mindig lágy pirosság önti el az arcát, ha füle hallatára dicsérik mostohaapja emberi és művészi nagyságát. Szeme mindig oly lázas elragadtatással nézi őt. Pfaff Márton néha ízléstelen célzásokat tett az ő kalandjaira, s olyankor Jenny homloka haragosan összeráncolódott... Féltékenység volt ez? Vagy csak a tiszta lelkű gyermek ösztönszerű borzadása a léhaságtól és bűntől?

Regen semmit sem tudott, de annyira szerelmes volt Jennybe, hogy el sem tudta képzelni másképp, mint hogy Jenny is szereti őt.

Regennek eszébe jutott a grófnő. Milyen bátor, erős és nagyszerű volt az az asszony. Eszébe jutott Forelli Emma... Mi az emberek gyönyörűsége és jóltevője vagyunk. Mi nem kérünk az emberektől semmit, de magunkat, az egész életünket, a bennünk levő minden értéket nekik adjuk. Mi külön bolyongunk az élet magányos terein. Nekünk jogunk volna ahhoz, hogy a magunk örömeit ott keressük, ahol találjuk. Szép a maga mostohaleánya?... Hogy szép–e? Regen Richard úgy érezte, ujjongani, sírni és jajveszékelni kell, ha Jenny szépségére gondol. Ezt a szépséget ott érezte a szeme előtt csodálatos fehér lángban égni, ragyogni, tündökölni. Itt van előtte, és csak ki kell nyújtani érette a kezét. E pillanatban a kicsinyes polgári konvenciókat, a leánykérést, a vőlegényeskedést, a házassági ceremóniákat, a látogatók ünnepélyes szerencsekívánatait oly ostobának, unalmasnak, végevárhatatlannak és magához méltatlannak találta, hogy elszégyellte magát.

"Házasság! Én megfojtom magamban Clementina emlékét, lábammal taposom a kegyelet, az erkölcsi élet törvényeit s a püspök, a papok, a szomszédok, a hivatalnokok és a kereskedők véleményétől teszem függővé boldogságomat!? Nem. Nem veszem feleségül Jennyt. Nincs szükségem az emberekre, a házassági formákra, s nem veszem kezembe a vándorbotot, nem leszek impresszáriók, hangversenytermek, orgonakereskedők, színházi vállalkozók rabszolgája. Negyvenkét éves vagyok, nem kezdek új életet, nem kell hír, dicsőség, vagyon... itt jól vagyok, csendes, megelégedett, boldog magányban elbújhatok... egyedül... Jennyvel."

Regen csodálatos elszántságot érzett magában. Mindent, amit eddig lehetetlenségnek látott, most oly közelfekvőnek, egyszerűnek és elérhetőnek talált, mint a gyermekek, a részegek és az őrültek.

"Egyedül vagyok ezen a világon, s az egyetlen eleven teremtés, aki érdekel, aki után vágyakozom, akit szeretek, itt van mellettem ötlépésnyire. Micsoda isteni vagy emberi hatalom tilthat el engem ettől az egyetlen vágytól, ettől az egyetlen szerelemtől, a boldogságnak ettől az egyetlen lehetőségétől? Jenny az enyém lesz. Nem lesz a feleségem, de az enyém lesz. Ki fog róla tudni? ő tovább is a gyermek szerepét játssza a házban... de titokban az enyém lesz."

– Még ma! – kiáltotta hangosan, fájdalmasan Regen, öntudatlanul, de félelmetes, hatalmas férfijajjal.

– Jenny! – ordította eszeveszett őrjöngéssel, és karjait kinyújtva, lázas szemekkel nézett az ajtóra, amelynek barna lapján ott látott lerajzolódni egy hófehér, meztelenségben sugárzó alakot, a legszebbet és legtökéletesebbet, amilyent csak a negyvenkét esztendős ember fantáziája tud megálmodni.

E pillanatban gyorsan kinyílt az ajtó, s fehér, habos ingében, kibomlott hajának aranyos sátora alatt megjelent Jenny. A leány alakja átrajzolódott a könnyű éji ruhán, s Regen szemtől szembe látta előbbi vízióját.

Jenny arca a rémülettől halavány volt, a szája remegett, és kétségbeesve tekintett Regenre.

– Mi bajod van, apám? – sikoltott gyermekes ijedtséggel, s a maga meztelenségével nem törődve, odarohant a zokogó Regenhez.

– Az Istenért, apám... apám!

Regen tétovázva, ijedten, gyáván nézett a leányra.

– Apám, orvosért küldök.

Regen üveges szemekkel bámulta Jennyt, aki félelmében sikoltozni kezdett.

– Apám, én félek... te rosszul vagy.

Jenny oly egyszerű, naiv és gyermekes volt, olyan ijedt és szepegő, hogy Regen megsajnálta. Szeretett volna valami kibékítőt, valami jóságosat mondani, de bármint erőlködött, egyetlen hangot nem tudott kipréselni a torkán. Megdermedten, fájdalmas vonaglásban, üveges szemekkel, folyton csak nézte, nézte a leányt.

Jenny szinte őrjöngve kiabált:

– Segítség... Kádi néni... segítség!

Az egyszerű parasztnév különös ridegséggel hangzott Regen fülébe... Kádi néni... Ez a becsületes, együgyű, majdnem komikus név, mintha villanyos ütéssel érintette volna az idegeit. Érezte, hogy visszanyeri beszélőképességét. Meg akarta szólítani a leányt, hogy visszaküldje a szobájába. Először csak a kezével tudott inteni, hogy nincs semmi baja. Aztán kinyílt a szája, hogy kimondja a nevét. Kissé erőlködött, s aztán maga is megdöbbent a hangjától, ahogy rekedten, izgatottan és félhangosan kijött a torkán...

– Clementina.

Az anya nevét mondta ki a leányáé helyett. Regen azt hitte, hogy e pillanatban csodát tett kedvéért az Isten.

Jenny megkönnyebbülten nézett az apjára.

– Mamáról beszélsz?

Regen most már öntudatosan akarva, megismételte:

– Clementina.

Érezte, hogy ez a név újra visszaadja férfias erejét és elhatározásának tisztaságát. Felemelkedett székéből, mosolyogni próbált, odalépett a leányához, és megsimogatta Jenny fejét.

– Bocsáss meg, hogy megijesztettelek... Elaludtam, és ijesztő álmom volt. Azt álmodtam, hogy valami nagy vétket akarok elkövetni. Most már, hála Isten, semmi bajom.

Jenny boldogan sírt, és megcsókolta Regent. Regen gyengéden eltolta magától.

– Eredj, leányom, a szobádba. Jó éjszakát.

Jenny csodálkozva és félénken nézett Regenre. Most vette észre, hogy Regen Richard szép, sápadt arcán csurognak a könnyek. A keze jéghideg, a szája széle reszket, s a szeme oly furcsán néz, olyan megdöbbentően és idegenül, mintha nem is az apja, hanem egy egészen más, idegen ember állna előtte. Jenny ebben a pillanatban olyat érzett, amilyent még soha. Érezte, hogy nő, s félni kezdett Regentől. Szeretett volna valamit mondani, de egyetlen igaz és tiszta szót nem talált. Egyszerre végignézett magán, s borzasztó szégyenérzet lepte meg. Egyik kezével a mellét takarta be, a másikkal az arcát. Kivánszorgott a szobából. Az ajtóban hallatlan erőlködéssel ezt az egyetlen szót tudta kimondani:

– Clementina...

Regen másnap visszaküldte Jennyt Regensburgba, a Cecília–nővérek nevelőintézetébe.

A vonat délben indult. Az állomáson csak Péterffy György jelent meg, arcán vonaglottak a ráncok, fogsora jobban vacogott, mint valaha, és világossárga kesztyűs kezében nagy virágbokrétát szorongatott.