Globusz^® Publishing 

Amikor Regen Richard hazaérkezett, elhatározta, hogy leányát visszaküldi Regensburgba Szent Cecília szerzetesnőihez. Péterffy helyeselte. Elmagyarázta, hogy Jenny helyzete a városban tarthatatlan. Sem anyja, sem apja nincs, a leány túlságosan szép, művészkörnyezetben él, egyedül sétál az utcán, idegen, sőt külföldi – ezt a kisvárosi társadalom nem bírja el. Gyömörey halála végleg aláásta a helyzetét. Egy egyszerű kis tragédia, a véletlen egy ostoba játéka, amelyben senki sem hibás, még a szegény, korlátolt, fiatalosan szeles, részegségében öntudatlan Reich hadnagy sem, hirtelen szétrobbant a város fölött, és maga után fojtó, nehéz, mérges illatú gázt hagyott, amelynek minden gyűlöletessége és gyalázata sajátságosan az eset legpasszívabb hőse, Jenny feje fölé csapódott le. Az embereknek minden bajért okozniok kell valakit. Az elkeseredés és bosszúvágy eleinte tétován kering az áldozat fölött, aztán a legesztelenebb logikával rácsap valakire, rendesen arra, aki a legvédtelenebb.

Regen Richard szinte kétségbeesve nézte az öreg archiváriust, Péterffy pedig folytatta:

– Jenny különben sem való Pécsre. Az emberek úgy nézik az ilyen leányt, mint szabad prédát a vadorzók. A kisvárosi erkölcs a rokoni érzések, a régóta kifejlett családi összeköttetések, a kölcsönös szülői érdekek s az egymás előtt való szégyenkezés alapján áll, s mindenki, aki ezen kívülesik, kívülesik a törvényen, a tiszteleten és az erkölcsön is. Az idegen leánnyal szemben nem kötelez semmi. Fölötte nem őrködik az összeköttetések, a rokonság, a nagynénik, az unokabátyák, a sógorok bosszuló karja. Neki semmi sem, vele szemben mindenkinek minden szabad.

Regen érezte, hogy az öregúrnak igaza van. És azt is sejtette, hogy a kisváros évszázados tradíciói, az összeházasodásból származó szolidaritás, az erkölcsök fölött gyakorolt kizárólagossági jog csakugyan nagyobb hatalom mindennél.

Szilvássy kanonok a maga Hunger und Liebe elméletébe illesztene az esetet.

– A kisvárosi társadalom mélyén éppen annyi kalandorösztön, hedonisztikus sóvárgás, bujasági vágy lappang, mint Párizs hegyein vagy Hamburg kikötőnegyedében. Péterffy barátommal egy véleményen vagyunk. Az emberek mindenhol mindig egyformák. Csakhogy Péterffy úgy látja, hogy az emberek mindenütt egyformán jók – én azt tartom, hogy mindenütt egyformán rosszak. Az a sok bűnös, dühös kéjvágy, erkölcstelenség felé gravitáló, tisztaságromboló ösztön, ami a vidéki emberekben az egymás ellenőrzése, a szűk és börtönszerű elhelyezkedés, a minden titkot leleplező házi detektívszervezet, a homályos forrásokból táplálkozó szeméremérzet és a tradíciók vaskényszere alatt visszaszorul, az szétömlik a véredényekben, meglapul a tudat alatt, és mind felszabadul, kidagad, gátat szakítva szétárad, és harsogva hömpölyög a szabad mezők irányában: védtelen emberek, idegen asszonyok, árvaleányok és szerencsétlenül járt hajadonok felé. A város ilyenekkel szemben tombolja ki az érzékiségét, ami a maga zárt körű, intim társadalmában visszafojtva felgyülemlett és összesűrűsödött.

– Jennyt visszaküldöm Regensburgba – jelentette ki a karnagy.

– Vissza – hagyta helyben a kanonok –, s nemsokára ön is követni fogja őt.

– Ugyan? – kérdezte Péterffy elképedve –, csak nem akarja azt mondani, hogy a karnagy úr nem tudja nélkülözni a kisasszonyt?

– Nem mondtam. De ahhoz, hogy megváljék tőlünk, ez nem is szükséges. Majd meglátja, hogy nemsokára őt is kikezdi a kisváros.

– Ez a Szilvássy–féle pesszimizmus – jegyezte meg Péterffy, és legyintett a kezével.

A kanonok azonban ünnepélyesen felemelte a hangját:

– Uraim, a kisváros először minden idegent istenít, mint a vadak a partra szálló fehér embereket. Elveszik színes gyöngyeit, megbámulják teste és lelke szép ruháját, meghallgatják és élvezik zengő, színes és misztikus beszédét, leborulnak tudománya és művészete előtt, s ha kell, megválasztják törzsfőnöknek, vezérnek, királynak, vagy mit tudom én, istennek. Legszebb leányaikat neki hordják, legkövérebb kecskegödölyéiket neki sütik meg, palotát vagy oltárt építenek neki, s testőrzőjévé lesz az egész falu, s jaj annak a szomszéd törzsnek, amely bántani merészelné halványukat. De aztán lassankint észreveszik, hogy a jövevény is ember, ő is éhes, ha néhány órán át nem evett, neki is forrósága van, ha elrontotta a gyomrát, ő is oly módon szereti az asszonyokat, mint maguk a bennszülöttek, csakúgy elfárad a munkában, kimelegszik a gyönyörűségben, megbotlik a kőben, megrészegedik a bortól, mint ők, s egyszerre csak azt mondják: elég. És minél nagyobbra dagasztották hírnevét, annál fenségesebbé és kívánatosabbá tették az ellene való fellázadást, és minél kövérebbre hizlalták az idegen prófétát, annál nagyobb kéjjel eszik meg. A kis város kannibálfalu: meghizlalnak valakit, hogy annál ízletesebb lakomát csapjanak a húsából. Ezért fog ön egyszer megszaladni a mostani imádói elől.

– Azt nem! – csattant fel Regen –, én nem félek a kannibáloktól.

– Akkor megeszik – válaszolt nyugodtan az abbé, lassan felkelt karosszékéből és selyemreverendáját magasra emelve, lakkcipős lábait óvatosan szedegette a lépcsőkön, ahogy eltávozott.

A karnagy Jenny előtt is kijelentette:

– Hazaküldelek Regensburgba.

Jenny sírt, hogy most nyáron az összes leányok vakációra mennek, a Cecília–egyesület háza üres marad, s az apácák minden idegessége, türelmetlen, komor szeszélye az ő vállára fog nehezedni. Könyörgött Regennek, hogy tartsa még itt szeptemberig, akkor nem bánja, újra bevonul a szürke falak közé, a Duna partjára rózsafüzért imádkozni s a pogány gyermekek számára harisnyákat kötni.

Regen mindenre azt felelte:

– Vissza kell menned Regensburgba.

A napok teltek. Jenny bánatosan, szepegve csomagoltatott, de a készülődés nehezen és lassan ment, mintha láthatatlan szellemek éjjel mindig visszarakták volna fehérneműit a szekrényekbe. Közben néhányszor eszébe jutott neki Gyömörey. Jenny szívéből gyászolta fiatal barátját. Amióta meghalt, vőlegényének tartotta a fiatal tudóst, de még mindig nem tudta, mit kell érezni akkor, ha az ember szerelmes. Annyira fiatal, ép és egészséges volt a lelke, s az érzései oly felületesek, hogy szinte kissé büszke volt arra az érdekes helyzetre, amelybe őt Gyömörey halála sodorta. Komoly és gyászoló kis menyasszony gyanánt viselkedett, s ha valaki kimondta Gyömörey nevét, illendőnek tartotta szomorú és szenvedő arccal sóhajtani. E pillanatban azonban sokkal több félelmet érzett a Cecília–apácákkal szemben, semhogy el tudott volna merülni abban a fájdalmas gondolatban, hogy miatta egy szépen virágzó fiatal élet semmisült meg nemrég.

Regen nem sürgette Jenny távozását. Túlságosan elfoglalták a saját álmai, s maga is kényelmetlennek találta, hogy az életében beálló gyökeres változást siettesse. Bécsi útjának túl erős impressziói és végtelenségig felcsigázott önbizalma szüntelenül arra izgatták, hogy megtalálja a teret az érvényesülésre. Körülnézett azonban, és keveset vett észre abból, ami nagy terveinek alapjául szolgálhatott volna. A püspök néha túl hangosnak találta a zenés miséket, és csodálkozását fejezte ki azon, hogy egy olyan klasszikus hagyományokon nevelkedett Palestrina–művész, mint Regen, megengedi a zenekar barokkos túlkapásait. A püspöki udvarban legfőbb zenei tanácsadó gyanánt Várady kanonok szerepelt, aki a tiszta gregoriánus stílust szerette volna bevonultatni az újonnan épült székesegyházba. Ebédek alatt Várady kanonok hangos előadásokat tartott az egyházi zene reformjáról.

– Ezek a részeges koralisták kocsmát csinálnak az Isten házából, és fogalmuk sincs az egyházi zene rendeltetéséről.

– Bízzuk Regenre a dolgot – mondta egykedvűen Szilvássy kanonok. – Regen nagy művész, büszkék lehetünk arra, hogy közöttünk él.

– Nem arról van szó, hogy művész–e Regen, vagy sem. Az egyházi zenéről van szó. A templom nem operaház. Itt nincs szükség zenei szenzációkra, orkesztrális viharokra, mennydörgésre és égiháborúra, csellók, nagybőgők, rézfúvók és dobok őrjöngő polifóniájára. Nekünk a Sixtusi kápolna mennyei stílusa kell, egyszerű melódiák, vallásos áhítat, égi emelkedettség, angyali báj... nem pedig fennhéjázó hivalkodás, színházi trükkök és érzéki hatások kergetése.

A püspök asztalánál sokan helyeselték Várady kanonok felfogását. Őexcellenciája maga is azon a nézeten volt, hogy mindennél fontosabb a stílus. A román stílű dómban inkább helyénvaló volna Gergely pápa egyházi stílusa. Modern zene nem való a templom történelmi hangulatába.

Szilvássy kanonoknak más véleménye volt a stílus kérdésében.

– Nem szabad túlságba vinnünk a stíluskérdést – mondta higgadtan, de rendületlen biztonsággal. – A stílust nem a formákban, hanem a lényegben kell keresnünk. Temérdek bűnt követtek el már a történelmi rekonstrukció jelszava alatt. Nem szabad megengednünk, hogy az egyház eleven anakronizmussá váljék a modern emberek szemében. A modern lélekhez modern stílusban kell beszélni.

Szilvássy kanonok halk megjegyzései e tiszteletre méltó és méltóságteljes társaságban úgy hangzottak, mint egy forradalmi kiáltvány harsogó programja. Az egyetlen ember, aki Szilvássy abbé vakmerőségén nem háborodott fel, az Őexcellenciája volt, a püspök. Várady apát azonban kemény leckét adott az abbénak.

– Gergely pápa stílusa minden idők minden emberének szól. Első Napóleon császár a koronázási ünnepély fényének emelésére óriási vegyes kart szervezett a legragyogóbb orkesztrummal, háromszáz énekessel és nyolcvan hárfaművésszel. E grandiózus kar szereplése után belépett a terembe VII. Pius pápa a Sixtusi kápolna harminc énekesével, s mikor ezek angyali harmóniában, égi fenséggel és egyszerűséggel énekelni kezdték a "Tu es Petrus"–t, Napóleon óriási zenekarának minden rafinált hatása megsemmisült, s a császári udvar a mennyek birodalmában érezte magát.

– Azt is rá lehet bízni Regenre – jegyezte meg egyszerűen Szilvássy.

– De túlnőtt a pécsi dóm méretein – felelt gúnyosan Várady, s úgy látszott, hogy a többség neki ad igazat.

Ezekről a beszélgetésekről Regen Richard is értesült, s némely tekintetben igazat adott az aggodalmaskodóknak.

– Nem tudom – mondotta –, hogy túlnőttem–e a pécsi dóm méretein, de terveim és vágyaim sokkal nagyobbak, semhogy azokat a pécsi viszonyokra rá tudnám építeni.

Regen Richard szelleme messze járt a legnagyszerűbb alkotások honában, kész, nagy zenekar, hatalmas, műértő közönség, roppant anyagi lehetőségek, eleven, forró lelkesedés után sóvárgott, és nem tudta, hol helyezze el azt az alapkövet, amelyre álmainak kolosszális palotáját felépíti. Néha úgy gondolta, hogy egészen visszavonul a nyilvános élet apró kötelességei és gondjai elől. Nem tanít, nem dirigál, kilép a püspök szolgálatából, és csak komponál. A másik pillanatban megrémült a terv merészségén. Ez esetben elveszítené az eleven zenével való intim, mindennapi érintkezését, és túlságosan megrendítené anyagi egzisztenciájának alapját is. Pedig a jólét, a kényelem, a bőség, a pompa közvetlen testi és lelki gyönyörűségeit már nem tudná nélkülözni. Igaz, néha–néha elmenne hangversenyezni, járná a világot, mint virtuóz társai, színházba, hangversenyterembe és templomba vonszolná őt az impresszáriója, mint Forelli Emmát... Regennek tetszett az a gondolat, hogy világjárással, emberek hódolatával, dicsőséggel és pénzzel még úgyis tartozik neki a sors.

– Vissza Bécsbe! – lelkesedett Regen, és egészen elfelejtette, hogy amikor rajta ült a bámulat és siker aranyos diadalszekerén, egy csendes, idillikus kis Bayreuthról ábrándozott, ahol megcsinálja élete nagy művét, és az egyházi zene Wagnerje lesz.

– Jenny visszamegy Regensburgba, én pedig itthagyom ezt a szennyes, ostoba kis fészket – töprengett magában Regen, és átkiáltott leánya szobájába:

– Jenny, mikor indulsz?

Jenny besietett. A leányka sohasem volt olyan szép, mint most. Könnyű nyári krepdesin ruháján testének körvonalai szédítő szabatossággal rajzolódtak át. Olyan volt, mint aminőnek az utolsó éjszaka víziójában látta őt Gyömörey. Arca ragyogott az ifjúságtól és az átvirrasztott könnyes éjszakától. Nagy, sátoros haja fénylett és szikrázott, mint az arany, szemöldöke és hosszú pillája sohasem látszott olyan feketének, mint most. Tétován mélybe néző szeme tágra nyílt, és tekintetéből majdnem delíriumos igézet áradt.

– Hová, apám?

– Regensburgba.

Jenny kitárta a karjait, és kezét összekulcsolta a feje fölött. Ezáltal melle kidomborodott, és teste – mint fiatal, ruganyos párducé – kihúzódott. Szemét az égnek fordította:

– Istenem, újra az apácák.

Regen érdeklődve és szeretettel nézegette a leányt. Talán most vette észre először, hogy Jenny már egészen kifejlődött nő, s a legszebb azok közül, akiket valaha közelről látott.

Jenny úgy nyújtózkodott előtte, mint egy délceg és önfeledt fiatal nimfa.

Regennek hirtelen megvillant az eszében, hogy ez a leány nagyon boldoggá teszi majd azt, akinek odaadja a szívét.

A művész az utolsó esztendőben a szerelem oly intenzív impressziói között élt, lelkét, testét annyira átfűtötte, idegzetét úgy teleitatta az állandóan körülötte röpködő érzéki örömök gondolata, hogy most szinte csodálkozott azon a hideg, atyáskodó, érzékfölötti tisztaságon, amely Jennyvel szemben megmaradt a lelkében.

"Ha Forelli Emma ilyen szép lett volna!"

Ez jutott Regen eszébe, és érezte, hogy Jenny elutazását maga sem kívánja oly hevesen, mint eddig. Gyönyörködve és tétova, kusza hangulatban nézegette a leánykát, aki ebből az ellágyulásból valami szánakozást magyarázott ki, és boldogan vetette magát Regen keblére.

– Adj nekem még két hetet, papa!

Regen kibontakozott a leány karjaiból, és meghökkenve a saját lelkében fölcsillanó hangulattól, komolyan és szinte szomorúan szólt:

– Talán.

Két hét múlva Jenny összepakolt, és sírva járta végig kedves virágait. A sötétvörös krimzonrózsák már lepergették szirmaikat, és este hűvös szél járta át a kertet, ahol annyit hímezgetett, hallgatva Péterffy bácsi vidám történeteit a magyar gárdistaéletből.

Regen Richard betegeskedett. Lázas volt. Türelmetlen, ideges, szeszélyes kedvében öregségről, unalomról és fáradtságról panaszkodott. Rendkívüli ételekről és különös, nagy, szédítő szerelmekről ábrándozott. Péterffyt megkérdezte, hogy nem ment–e át ő is valami nagy lelki válságon negyvenesztendős korában. Szilvássy kanonokkal összeveszett, amiért ő minden társadalmi történelmi és kulturális mozzanatot erővel a Hunger und Liebe princípiumára épített. Szeptember közepe volt. A kertben édes szőlőfürtök lógtak a lugason. Szép, sárga rózsák most bontogatták puha, húsos, illatos másodvirágzásban a szirmaikat. Jenny sápadt volt és álmatlan. Öreg cselédjük folyton sírdogált, és rossz jeleket látott álmában. Magyarázgatta, hogy szeptemberben nem jó utazni. Kádi néninek hívták az öreg szakácsnét, aki mindig papoknál szolgált, és művésze volt a konyhának, de mindig rosszakat álmodott és szüntelenül jósolt. Jenny nem Kádi néninek, hanem Kasszandra néninek hívta a fogatlan, barna bőrű, ráncos nyakú asszonyt, és minduntalan a nyakába borult neki búcsúzásul. A szobalány sokat emlegette Gyömöreyt, és megvallotta, hogy ő is szerelmes volt a fiatal tudósba. A rózsák már lehullatták szirmaikat, és az utazás napját szeptember huszadikára tűzték ki. Két nappal azelőtt búcsúestély volt Regenéknél. Ott volt Péterffy György, Szilvássy kanonok, Gundy Miklós szentszéki ülnök, Zoller, a gordonkás, a kamaranégyes tagjai, és Regen Richard már éjfélkor nem bírta a szivarfüstöt, a sok beszédet, az emberek jókedvét és a zenét. Másnap Jenny fölpróbálta utazókosztümjét és sapkáját. Regen elé állott, hogy búcsúzzék.

– Hát holnap reggel megyek – dadogott megrémülve a saját szíve dobogásától.

Regen Richard egy darabig merően nézte a falon függő Wagner–arcképet. Aztán szemét lesütve, kezét végigvonta forró homlokán, és vibráló, rekedt hangon megszólalt.

– Nem sürgős. Egyelőre maradsz.