Globusz^® Publishing 

Jenny már tizenhat esztendős volt, s ha beült a páholyába, minden színházi látcső feléje fordult, s az emberek szinte meghökkenve kérdezték:

– Ki ez?

Az asszonyok, akik általában bizonyos önkínzó mártírgyönyörűséggel vizsgálják nemük egy–egy rendkívüli szépségpéldányát, jó ideig elfelejtettek féltékenyek lenni. Gyenge szédületet éreztek, és vallásos áhítattal nézték a csodálatos teremtést, akiben minden tökéletesség legmagasabb egyesülését látták, s öntudatlanul meghódoltak előtte.

– Ezen a ponton már megszűnt minden versengés – állapította meg Salome, aki Jenny mellett az ő János prófétáját kereste.

Ha étterembe lépett be Jenny, az emberek kiejtették kezükből a kést és a villát, s a pincérek elfelejtették, hogy mit rendeltek az uraságok. Ha néha megjelent az esti korzón, az emberek körülötte tolongtak, mint egy feltűnő kép előtt valamely tárlat megnyitásán.

Fiatal legények első szerelme ő volt, és öreg urak, akik már régen lezárták az érzéki hevülések és a szentimentális kedélyhullámzások könyvét, bánatosan utánafordultak, és eszükbe jutott, hogy jó volna még e könyvben néhányat lapozgatni. Fiatal papok komolykodva, zord arccal haladtak el mellette, lesütötték szemeiket, és társuknak megdöbbentő ostobaságokat mondtak.

Jenny csak tizenhat esztendős volt, de a természet sietett őt oly pompássá és éretté fejleszteni, hogy mindenkiben a húsz–huszonnégy éves, ragyogó és impozáns dáma benyomását keltette.

Regen is tudta ezt, és kedve tellett abban, hogy Jenny elbűvölő varázsát nagyszerű öltöztetéssel, drága prémekkel és selymekkel mesterségesen is túlozza. Párizsból hozatta a ruháit, és Jenny mindig tüneményes látványosság volt az öltözködés szakértőinek szemében is, ha valahol mutatkozott. Legendákat meséltek kalapjairól, csincsilla bundáiról, eszményien kicsi cipőiről, azokról a parányi párizsi műremekekről, amelyeket lehetetlen volt meghatottság és irigység nélkül szemlélni.

Ha Gyömörey, az archivárus klasszikus analógiákkal magasztalta Jenny szépségeit, Szilvássy kanonok az újabb kor történelméből keresgélt ki hasonlatokat.

– Láttam Drezdában Van Dyck Danaéját, Münchenben az antverpeni polgármester feleségét és Henriette angol királynőt, s csak hozzájuk tudnám hasonlítani e tüneményes jelenséget. Istenem, miért nem él most egy Van Dyck, hogy megörökítené e leányka báját és szépségének klasszicitását! Pierre Mignard Mancini Máriája tett rám hasonló elbűvölő hatást Berlinben, ahol e csodálatos asszony előtt halkan meggyóntam minden bűnömet, és megfogadtam, hogy nem nézek többé asszony szemébe. A fogadalmat nem tartottam meg, de most érzem, hogy Mancini Mária feloldozott hűtlenségem súlyos következményei alól. Ami a testét, végtagjainak nemes hajlékonyságát, előkelő vékonyságát és tömöttségét, mozdulatainak kerekdedségét és eleganciáját illeti, én klasszikus példák helyett inkább Boucher Dianáját merném az urak emlékezetébe hozni. Emlékeznek a Louvre e bűvös érzékiségű képére? Ha Wittmann Jennyt látom, ó, uraim, mindig hevesen ver a szívem, meggondolván, hogy mily közel vagyok e megfoghatatlan szépséghez, és mily messzire kényszerít attól korom, hivatásom és az az ördöngös helyzet, hogy a leányka egyáltalán nem akar tudni a létezésemről.

Jenny szépsége nem lehetett sokáig rokonszenves. Egyszer mindenki elismerte, hogy összehasonlíthatatlan és utolérhetetlen, de minden új embertől mindig ugyanazt hallani: ez végre idegessé és türelmetlenné tette a kedélyeket. Folyton fejlődő női egyénisége mindennap új szenzációkat hozott a megjelenésében, és szépségét nem lehetett megszokni, mint egy klasszikus portrét vagy a köztereken felállított márványszobrokat. Eleven, rózsás arcának buja és titokzatos kifejezése volt, mintha egy spanyol típust fehérbe és szőkébe transzponálnának. Az arca kissé keskeny, homloka rövid, egyenes, szemöldökei majdnem összeérők, az orra ideges, vékony fehérségében majdnem áttetsző, s rózsaszínű bőrére fekete szempillái hosszú árnyékot vontak. Ajaka túlságosan piros volt, s ha kissé összeszorította, szemét összevonta, s kutatva nézett a messzeségbe, mintha tengernyi vágy, ígéret és epedés vibrálna bársonyos bőre alatt. Az embereket állandóan izgatta, s bennük oktalan és hiú reményeket keltett éppen azzal, hogy soha senkire rá nem nézett, sohasem mosolygott, és keskeny, hosszú vágású szeme mindig tétován nézett maga körül.

Arcának kifejezése mindig kissé komor, elgondolkozó vagy szenvedő volt.

– Ez az elkínzott és buja fantázia kifejezése – állapította meg egy életművész, aki lassan–lassan egész elméletet épített erre a megfigyelésére.

– Ki tudja, mennyi titok lappanghat az összeszorított ajkai mögött – gondolta egy másik, és sietett ötletét széles körben elterjeszteni.

Az bizonyos, hogy Jenny egyéniségét sok és izgalmas titokzatosság vette körül. Sehova nem járt, a ház művészbarátain kívül senkivel sem érintkezett, barátnői nem voltak, s ha az utcán, jégpályán, séta közben, koncerten vagy színházban valakivel összehozta a véletlen, Jenny tartózkodó, kevés szavú, sőt annyira rideg volt, hogy ezt némelyek ostobaságnak, mások fennhéjázásnak vették.

Az általános csodálat és rajongás hamarosan ellenszenvvé és idegenkedéssé változott az emberekben. A leányos anyákat idegessé tette Jenny független és önálló élete, s közülük nem egy úgy találta, hogy Regen túlságosan fiatal és Jenny túlságosan kifejlett ahhoz, hogy apa és leánya szerepét játszhassák. Sokan itt keresték Jenny zárkózottságának, különös komolyságának és tétova, messze néző, töprengő tekintetének a magyarázatát.

Amikor Regen Rauscher bíboros meghívására Bécsbe utazott, és Jenny magára maradt a Klimó utca harmadik számú házban, bizonyos körökben elérkezettnek látták az időt, hogy Jenny egyéniségét kipuhatolják, és végre tisztázzák a helyzetet. Fogadások történtek, hogy a magára hagyott leány két héten belül gróf Schlieppen huszártábornoknak vagy Baross főispáni titkárnak, esetleg az ekvitációs iskola valamelyik főhadnagyának a szeretője lesz.

Pfaff Márton, a szerelmi ügyek hivatásos intézője számtalan, nagyszerű ajánlatot kapott. Virágot, levelet, üzenetet akartak rá bízni, de Pfaff komolyan ráncba szedte homlokát, és jóakaratú tanácsokat osztogatott.

– Az nem nekünk való csemege, uraim. Maradjunk mi csak kis színésznők, varróleányok és trafikosnék mellett. Uraim, nem lehet horoggal harcsát, léppel saskeselyűt fogni. Maradjunk mi meg a kis pisztrángoknál, és sohase kérdezzünk olyat, amire előre nem tudjuk a választ. Ceterum censeo... tudok egy gyönyörű kis teremtést... kis pisztrángocskát... ha úgy parancsolják.

Minél megközelíthetetlenebb volt Jenny, annál több gyanúsítás és gyűlölködés irányult feléje. Sem apja, sem anyja, sem valamirevaló szolid, idős, erkölcsös hölgy a házban... ez nem lehet rendes és tisztességes dolog. E botrányos állapoton mindenki haragra lobban a városban, kivéve Barnabás mérnök feleségét, aki ezúttal egy takarékpénztári főkönyvelőnek volt a szeretője.

Jenny minderről semmit sem tudott, s az egyetlen férfiú, aki érdekelte, Gyömörey Zsigmond volt, a régiségbúvár. Az ifjú tudós hetenként egyszer–kétszer meglátogatta Jennyt, s másfél óráig némán, öntudatlanul, lázas szemekkel bámult a leány fehér, bársonyos arcába.

– Csodálatos, hogy magával nem tudok beszélgetni – hebegte a fiú.

– Mert semmi mondanivalója sincs a számomra – nevetett a leány, és leült a zongorához, hogy zavarát elpalástolja.

"Ebben a kisleányban egy reneszánsz kori hetéra teste és egy prerefaelita szűz ártatlansága egyesült" – gondolta Gyömörey, és elhatározta, hogy hazautazik, engedelmet kér az édesanyjától, és feleségül veszi Witmann Jennyt, Regen Richard karnagy mostohaleányát.

"Mához egy évre meglesz az esküvő, ha szeret" – ábrándozott Gyömörey, aki püspöki jószágkormányzó fia volt, és náluk, a családban, régi levelek és naplók, esketési és születési feljegyzések tanúsága szerint néhány évszázad óta ilyen egyszerűen intézik el a szerelmi problémákat.

Az archeológus este nyolc órakor elköszönt. Jennynek mélyen, elfogulatlanul és becsületesen a szemébe nézett, és boldogan ment a bástya omladékaihoz ragasztott kis kocsmába, hogy megvacsorázzék, vacsora alatt tisztek toppantak a helyiségbe, nagy zajjal, félig berúgottan, és lovaglóostorukkal erősen rácsaptak az asztalra.

– Bort!

A tisztek ittak, nevetgéltek, megcsipkedték a pincérleány mellét, cigányt hozattak, és közben Witmann Jennyt emlegették. Egy tiszthelyettes pezsgőt rendelt, töltött és felkiáltott:

– Jennyke egészségére!

Koccintottak, és megállapodtak abban, hogy Regen Jenny a legszebb leány a világon. Egy vörös hajú és kedves arcú hadnagy, dadogva a részegségtől, fogadást ajánlott.

– Húsz üveg Pommeryt, hogy két héten belül eljön a lakásomra.

– Negyvenet ellene – ordított a tiszthelyettes, aki elpirult arra a gondolatra, hogy a neki szent és imádott hölgy elmenjen egy durva és utálatos hadnagynak – Reich von Reichenau kamarásnak – a lakására.

– Tartom! – kacagott a hadnagy, s Gyömörey a másik asztalnál úgy érezte, hogy el kell ájulnia.

A hadnagy dühösen kiabálta:

– Majd megmutatom én, hogy kell az ilyen komédiás leánnyal elbánni!

– Komédiás leány – suttogta ijedten a zászlós, és szeretett volna nekiugrani a hadnagynak. De bizonyára félt szentimentálisnak és gyermekesnek mutatkozni, inkább ivott tehát, és eltorzult, krétafehér, petyhüdt szájaszéle reszketve, öntudatlanul ismételgette:

– Komédiás leány.

Gyömörey megsokallta a dolgot. Egy pillanatig küzdött magában, de elhatározta, hogy nem növeli a botrányt. Fölkelt, vette a kalapját és felöltőjét, és eltávozott. Hazament, és engedelmet kért a házasságra. Aztán lefeküdt, de nem tudott elaludni. Felkelt, szivarra gyújtott, és újra elolvasta anyjának írt levelét. Körüljárt a szobában, s rendezgetni kezdte könyveit, ruháit, régi írásait. "Miért?" – gondolta aztán, és amit kiszedett a fiókokból, egy csomóba összenyalábolta, és a szekrénybe dobta. Egyszerre úgy érezte, hogy fullasztja a szoba levegője.

Kiment az utcára. Éjfél volt. A Mecsek hegység tömör, zöldesbarna testével mintha nekitámaszkodnék a sötétkék, csillagtalan égboltozatnak. Az utca néptelen volt, szomorú és csendes. Néha egy–egy udvarban elvakkantotta magát a kutya.

"Milyen szépen alusznak ott benn az emberek" – gondolta Gyömörey, és Regenék háza felé pillantott.

"Ő is alszik."

Aztán nekivágott a lejtős útnak. Lement a kórház elé, amelynek egy–egy ablakából halavány világosság szűrődött át.

"Nagy beteg lehet ott."

A saroképület folytatásában volt az elmegyógyintézet. Onnan egyetlen hang sem hallatszott az utcára.

"Az őrültek is alusznak."

A kórház előtt a közös kút – Sandervár – vízcsapjából vékony, unalmas, szinte bús locsogással csurgott a víz. Láncon függő pléhkanna imbolygott a víz sima tükrén. A kórházzal szemben a Magyar Király Szálloda ablakai világítottak. Benn húzta a cigány, az ajtó néha kinyílt, és részeg vendég botorkált ki az útra. Egy szerelmespár surrant ki a kapun, és gyorsan átszaladt azon a néhány lépésnyi területen, amelyet a sarkon lobogó gyámoltalan, lepke alakú kis gázláng bevilágított. Kártyások döngették az asztalt, s lárma, veszekedés hallatszott ki, ha a szél kinyitotta az ablakot. Hideg, áprilisi éjszaka volt.

Gyömörey végigment a Ferenciek utcáján, amely a Fő térre vezetett. Az éjjeliőr lámpással és alabárddal, bő, birkabőrös vasutasköpenyben egy házhoz támaszkodott és aludt. A kispiacon rendőr cirkált, és szivart kért az ifjú archeológustól. Hálából a fülébe súgta, hogy a Vadember Szállodába új szobaleány érkezett az este.

– Egészen friss – csettintett nyelvével a rendőr, és csodálkozott, hogy a fiatalúr nem iramodik azonnal a Vadember felé.

Gyömörey a Fő téren sokáig lézengett. A kaszinó erkélyén néhány lump pezsgőzött. Megismerte Barnabás mérnök, Baross főispáni titkár és a törvényszéki elnök hangját.

– Gyönyörű teremtés – hangzott ki a zűrzavarból, és Gyömörey ijedten futott a kaszinó környékéről, nehogy meghallja Witmann Jenny nevét.

A várostemplom régi kupolája vaskosan és sötéten meredt eléje. Jobbra egy piszkos zugszálloda, cigányok, hamiskártyások és facér szobaleányok tanyája, bent bizonyára Amtmann bácsi magyarázza a liberalizmus és a demokratikus kormányforma előnyeit. Balról a ciszterciták rendháza, így állott szemben az égi és földi szerelem. Minerva és Venus vulgivaga szentélye. Gyömörey fiatal korában cisztercita szeretett volna lenni. Most ellágyulva gondolt a fehérpap boldog kis szobájára, amelyben Mária–kép és feszület alatt csendesen pihen és álmodik az egyház tudós szolgája.

Felsietett a Fő téren, és megállott az előtt az utca előtt, ahol a püspöki könyvtárt őrizte egy terebélyes mannafa. Eszébe jutott egy régi kéziratos kóta, amelyet nagy halom selejtezett füzet közül ásott ki tegnap. Mennyire örült a sárga rongynak – talán Cavaliere 1590–ből származó "Pastoralé"–jának volt kis töredéke az a néhány taktus, amely alatt még számok jelezték a basso continuót. Most nem érdekelte őt Cavaliere.

Innen a kanonokok kertjei előtt a székesegyház felé ballagott. A dóm előtt megállott, s botjára támaszkodva, sokáig nézegette az állványok közül titokzatosan átsötétlő falakat.

"Milyen szép!"

Úgy érezte, hogy ez kissé megnyugtatja. A templom körül csönd volt, a szél elállott, és csak az állványok között muzsikáló tücskök cirpelése árulta el, hogy eleven lény van kívüle a világon.

"Régen rájöttem arra, hogy a templomok szebbek, amikor súlyos tömegüket még állványok veszik körül. Egyáltalában minden szebb, amikor készül, mint amikor kész. Az asszonyok is szebbek, ha fátyol takarja el arcukat. A milánói dóm is szebb volt, amikor még Leonardo da Vinci járt az állványain."

Hajnalfelé járt az idő, s még jobban besötétedett. A dóm olyan volt, mintha az állványok kecses, fehér kőpillérek volnának, finom, szubtilis, csipkés, tűhegyes oszlopocskákkal, gótikus faragásokkal, vékony szobrokkal és pillérekkel.

Aztán ezt is megunta. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen semmi köze sincs ezekhez a dolgokhoz. Ő nem építész, nem művész, tudományos ismeretei is felületesek, primitívek, dilettáns nívójúak. Le kellene mennie Rómába, ha valamit komolyan akarna csinálni. Róma, az igen. De Pécs? Ezzel az egyetlen, félszeg, kezdetleges román bazilikával, amit most bizonyára elrontanak a stíluskeresés unalmas és üres jelszavával?...

Érezte, hogy egész élete hiábavaló és céltalan volt. Fázott. Unta a Bazilikát, a régi kótákat, a püspöki udvar szertartásos és kínos nagyképűsködését, s a maga eddigi álmait gyerekesnek és rajongását esztelennek találta.

"Igaza volt az apámnak, szegénynek – gondolta –, aki csak a földet, a lovat, a vadászatot, a kocsikázást szerette. Nekem is otthon kellett volna maradnom."

Jennyre, a tisztekre, a sértő megjegyzésekre nem mert gondolni. Összegombolta kabátját, és hazafelé indult. Egy szűk utcán, a felsősétatér végén, balra vágott, aztán a Klimó utcán lefelé lépkedett. Szerette volna, ha egy élőlénnyel találkozik, például Pfaff pedelussal vagy Amtmann bácsival, hogy emberi hangot, vidám nevetést vagy ostoba nagyképűsködést halljon. Egyszerre egy magas, felgyűrt gallérjába egészen fülig beburkolózott alakot pillantott meg az utca alsó végén. Barnabás mérnök volt, aki most jött haza a kaszinóból. Gyömörey megfordult, és egy kapu alatt megleste, míg a mérnök eltűnt a házban. Boldog volt, hogy az nem vette észre.

Fél óráig sétált a lakása előtt, és amikor kulcsát a kapuba akarta illeszteni, majdnem felkiáltott a dühtől és fájdalomtól.

"Ha feleségül akarom venni, nem hagyhatom megtorlás nélkül Reich hadnagy arcátlanságát."

Gyömörey visszarántotta a kulcsot, és jó ideig meredten nézte a szomszéd ház kiugró párkányát. A Jennyék házát.

Az archeológus fáradt volt és ideges, és úgy érezte, hogy nem tudja elviselni a türelmetlenség és bizonytalanság kínját. Nem félt a holnapi naptól, de szerette volna már tudni, hogyan dől el a sorsa.

"Milyen nagyvonalúnak, magasztosnak, eszményinek gondoltam az életemet, s most ilyen kicsinyes és esztelen epizódok állják el az utamat."

Megnézte az óráját. Fél öt.

"Istenem, sohasem lesz reggel. De ha talán alszom" – és lefeküdt, hogy elaludjék. Hogy minél hamarabb holnap legyen. Hogy elmozdítsa útjából az apró, piszkos követ, amelyet a sors a lába elé dobott.

Óriási erőfeszítéssel kényszeríteni akarta magát, hogy ne gondoljon Jennyre. Maga elé idézte édesanyja szelíd, szép, hófehér matrónaarcát. De a komoly, öreg dáma képén átvilágított egy ragyogó szempár bársonyos tekintete sötét, baljóslatú, titokzatos szemöldök alól. Erőnek erejével kiásta emlékeiből gyermekkorának romantikus jeleneteit, a falusi malom nagy, barna, csuromvizes kerekét, a molnár leányának együgyű meséit, és a rövid szoknyás, lenhajú kis parasztlány csincsilla bundás, párizsi cipős, nagyvilági hölggyé varázsolódott át, amint lustán és mégis délcegen ringó lépteivel kilép a templom előcsarnokából. Bármire gondolt, minden tele volt Jennyvel, az ő hófehér–rózsás arcával, aranyos hajával, titokzatos, keresgélő, unott, bágyadt, elgondolkodó és gőgös szemepillantásával, és Gyömörey kénytelen–kelletlen megadta magát és belenyugodott, hogy ezen a kerek világon semmi jelentékeny, szép és érdemes dolog nincsen más, csak az az egyetlen csók, amivel Jenny az ő életének tartozik.

Gyömörey izgatottan forgolódott az ágyában, és végleg lemondott arról, hogy másra is gondoljon, mint erre az egyetlen, megmérhetetlen és beláthatatlan misztikumra. Jenny csókja! Úr Isten, mi lenne akkor, ha egyszer, amikor hozzá megy látogatóba, Jenny leül a kályha mellé, karját a fotel puha bársonyára fekteti, ahogy szokta, lábát keresztbe teszi, hogy selyemharisnyájának komoly, sima, feszes, csillogó feketesége kétujjnyira a posztócipő fölött kitündöklik... egész tisztán látta most a leányt a koromfekete csend éjszakájában... látta, ahogy könnyű krepdesin ruháján átrajzolódik csípőjének, derekának, mellének és karjainak lágy, párnapuha és mégis szabatosan elhatárolódó vonala... a nyaka hófehér, teli, gömbölyű, a fülei, mint kis remekművű filigrán márványkagylók, a füle mögött, a haja alatt oly átlátszó, opálos, igazgyöngyragyogású és finom a bőre, mint egy hároméves gyermeké... a gyönyörűség, amelyet ez az érzéki vízió okozott, oly tűrhetetlen volt, hogy Gyömörey felugrott az ágyából, és fejét öklére hajtva irtózatos erővel küszködött, hogy ne gondoljon arra a félelmetesen szép és megrázó pillanatra amikor Jenny kitárja a karjait, behunyja a szemét, és halkan megnyílik az ajka: "Jöjjön, csókoljon meg!..."

Ott ült Gyömörey az ágya szélén, és úgy érezte, hogy ha most kinyújtaná a kezét, elérné Jennyt, és magához vonhatná az ő gyönyörű meleg testét. Nem mert megmoccanni. Ott ült mozdulatlanul, kínlódó, fájó, lángoló testtel, és arra a csókra gondolt...

"Jenny csókja. Ez volna a legnagyobb jó, a legteljesebb elégtétel, a legfényesebb diadal, a legnagyszerűbb öröm az élet minden ígéretének beteljesülése" – gondolta Gyömörey most már kissé lehiggadva, szinte tudományos objektivitással méregetve azt az értéket, amelyet Jenny szerelme egy férfiemberre nézve jelentene. "De hát Jenny? Vajon ő, a titokzatos fehér homloka alatt gondolt–e már a szerelem érzéki gyönyörűségeire? Vágyott–e már arra, hogy valaki megölelje és... szent Isten... álmodott–e már férfiról, aki őrjöngve szívja piros, meleg, duzzadó száját..."

Gyömörey e pillanatban kis keserűséget érzett a szájában... "Bizonyos, hogy Jenny is ember, s már neki is voltak vágyai... erre még gondolni is elviselhetetlen... sőt ki tudja? – marcangolta a maga lelkét a fiatal archeológus –, ki tudja?... hiszen minden kislánynak vannak kalandjai, apró kis csókjai, együgyű, enyhe, pillanatnyi kis szerelmei, ki biztosíthatja őt arról, hogy Jenny még sohasem csókolt senkit?..."

Ekkor eszébe jutott, hogy Jennyről mindenki gonosz, szemérmetlen, titokzatos vagy ravasz mosolygással, nyílt és kárörvendő gyanúsítással beszél... fogadjunk, hogy két hét múlva a lakásomon lesz... Gyömörey megborzongott, és szinte dühös lemondással dobta magát újra az ágyába, hogy most már nem gondol többé semmire, és alszik. Holnap majd elintézi ügyét a hadnaggyal, Jennynek küld egy rózsacsokrot és elutazik. A féltékenység egyetlen gyenge lehelete elég volt ahhoz, hogy érzéki vívódásaiban kimerült lelkét lehűtse és dühre ingerelje. Fal felé fordult, erősen lehunyta a szemét, és aludni próbált. Nem tudott. Újra megjelent előtte a leány, és nem tudott tőle szabadulni. "Jól van – gondolta –, ne erőlködjünk, lássuk csak, hogy áll tulajdonképpen ez a dolog. Az emberek nemhiába beszélnek. Mit tudom én, mi történik itt a szomszédságban? Jenny túlságos sokat van egyedül... és túlságos sokat van kettesben Regennel."

Regen! Ez a név most hirtelenül lecsapott a lelkére, mint egy borzasztóan éles, lángoló, gyújtó villámlás. Regen!

Gyömörey, mint egy meggalvanizált kis állat, egész testében megrándult és összezsugorodott. Rettenetes fájdalom rázta meg, hideglelős borzalom hasított a szívébe, és megvonaglott a takaró alatt.

– Verje meg az Isten ezt az egész őrült helyzetet! – nyögte keservesen, és borzasztó kegyetlenséggel kezdte kirajzolgatni magának Regen és Jenny szerelmi viszonyait. Pokoli gyönyörűséggel kínozta magát a fantáziájával, és verejtékes buzgalommal eszelt ki rémesebbnél rémesebb képeket Jenny romlottságából, így aludt el, és egy fél óráig nem tudott magáról semmit. Amikor felébredt, ijedten nyúlt az órája után.

"Még utóbb átaludtam az egész napot" – gondolta kétségbeesve, pedig mindössze hetet mutatott az óra.

Reggel nyolc órakor levelet küldött Reich hadnagynak, és elégtételt kért a menyasszonyán esett bántalomért.

A segédek pisztolypárbajban állapodtak meg. Déli tizenkét órakor Reich hadnagy főbe lőtte Gyömöreyt.

Az archeológus meghalt.

Az egész város künn volt a temetőben, a tó mellett, ahonnan vidám verkliszó, katonák és cselédleányok csiklandós kacagása szűrődött át a mogyoróbokrokon. A temető kápolnájában tartotta Szilvássy kanonok a rekviemet, s a holttestet hazavitték a családi sírboltba.

Két hétig mindenki a tragédiáról beszélt. Az asszonyoknak elment a kedvük a szerelmeskedéstől, és mindenki dicsérte az ifjú szép képzettségét és lovagias jellemét. Két hétig mindenkinek fülében csengett a Gyömörey édesanyjának ájult sikoltása a rekviemen. Barnabás mérnök feketében járt, mintha fiát vagy öccsét gyászolná, komor volt és szótalan. Nem ment a kaszinóba, s legújabb szerelmét, a sápadt arcú trafikosnőt napokig nem látta.

De két hét múlva minden a régi kerékvágásba zökkent. Az emberek elfelejtették Gyömöreyt, csak Pfaff, a pedellus magyarázta a jogászoknak:

– Látják, urak, a szerelem. Egy öl fát egy krajcárért...

De Pfaffnak is más dolga akadt, és senki sem veheti rossz néven, ha a jogászok többet törődtek a tragédia eleven hősnőjével, Witmann Jennyvel, mint a szerelem fiatal halottjával, az archeológussal.

A piac ezután is lármás és tarka–barka volt reggelenkint, a veterán zenekar éppoly lelkesen fújta a Radetzky–indulót, és Deutsch kapitány könnybe lábadt szemmel fogadta a hadastyánok üdvözlését. A törvényszéki elnök minden szombaton találkozott nyomdászleány szeretőjével, Éltető Péter, a műgyűjtő, hosszú szárú pipájával minden este kiült a háza elé, hogy a járókelők mit szólnak az ő pompás ízléséhez; a külvárosi polgárok ezután is szidták a kormányt, s Baross főispáni titkár, az utolérhetetlen dandy lelkesen, odaadóan és ellenállhatatlanul köszönt a korzón ismerőseinek. Amtmann bácsi a tiszaeszlári perről és a rituális vérvádról, a nyíregyházai tárgyalásról és a magyar büntető perrendtartásról írt terjedelmes tanulmányt, s a vásárokon Mailáth országbíró gyilkosairól, Spangáról és társairól daloltak historiás énekeket. A nap reggelenkint felkelt, délben elérte a zenitet, este lenyugodott, és Rácz Guszti cigányprímás hajnaltájt részegen itta a tejet a parasztasszonyok korsójából. Ha esett az eső, az emberek házaikba menekültek, a Sandervárak körül apró cselédleányok panaszkodtak hűtelen szeretőikre, ha kisütött a nap, a sétatéren vidáman udvaroltak a székesegyház művészei a húszesztendős leányoknak.

Szilvássy kanonok és Péterffy György minden este meglátogatták Jennyt, aki úgy érezte, mintha egy nagy, sűrű bozontos erdőben eltévedt volna, s most nincs, ki a rengetegből kivezesse. Regen Richard Bécsben volt, látogatóban Forelli Emmánál.