Globusz^® Publishing 

Gyömörey Zsigmond archeológus volt, s a pécsi dóm restaurálása idején a püspöki könyvtárban búvárkodott. Egész napja az őskeresztény építészet, a tipológiai szobrászat és a bizánci zománc–képírás misztériumai között telt el. Reggel már nyolc órakor beült a régi egyházi írók, metafizikus bölcselők és kánonjogi notabilitások közé. Ott ült, hajladozott, görnyedt és mászkált közöttük, mint alázatos udvaronc a tudományok és művészetek fejedelmei előtt, egész délig, akkor a szemináriumba rohant ebédelni, ott a jóízű és jámbor papi anekdotákon tiszteletteljesen nevetett, és szaladt vissza a könyvtárba öreg fóliánsok, inkunábulák, kéziratok és sárga, penészes kottalapok hallgatag és komor erdejébe. A kottalapokat különösen szerette Gyömörey, mert nagyon szívesen gordonkázott, és könyvet szeretett volna írni a pécsi egyházi zene történetéről. Ez oknál fogva nagyon érdekelték a tizennyolcadik század püspökei, Nesselbrod Ferenc Vilmos, Thurn Antal, Berényi Zsigmond, akik mind grófok, azonkívül finom muzsikális amatőrök, könyvgyűjtők és szellemes rokokó alakok voltak, és sokat jártak a bécsi udvarba nemcsak lojalitásból, hanem azért is, hogy megismerkedjenek Mária Terézia udvarhölgyeivel és az olasz muzsikával. Ezek a papi fejedelmek Pécsett is szerveztek zenekarokat, amelyek nagymiséken és püspöki ebédeken felváltva muzsikáltak. Ha e két alkalomra szóló repertoárjukat a karmesterek véletlenül összecserélték, abból semmi baj nem származott, sőt észre sem vette senki, oly szépen és cifrán játszottak az olasz, német és cseh muzsikusok. Ezeken az ebédeken – akárcsak a miséken – a kanonok urak túlvilági örömöket élveztek, de nem felejtkeztek meg a test gyönyörűségeiről sem, és pompás fogásokban éppúgy nem volt hiány, mint mennyei áhítatban. – A barokk–rokokó zene tette ezt, amely olaszos melizmáival sokszor valóságos operaházzá avatta a templomot s a püspök ebédlőjét, s a vallásos áhítat felhőiből minduntalan a földre rángatta le a benyomásokra fogékony abbékat és prelátusokat.

Sokat foglalkozott az ifjú tudós Lickl György karmesterrel is, aki a negyvenes évek elején halt meg Pécsett, s Bartalics Mihály szobrász, mikor a régi dóm tizenkét apostolát faragta, az Istenben boldogult derék regens chorinak is készített szobrot a felsősétatéren.

A dóm partitúragyűjteménye ott hevert a püspöki könyvtárban, s Gyömörey áhítatos buzgalommal rendezgette e sárga papírokat, mialatt éhes és fogékony elméje rég elmúlt dallamokon s rég porladozó énekesnők emlékein legelészett.

Mert Gyömörey szívében a régi művészek kultusza közepette szép, színes álmok virágoztak ki, s ha a püspöki könyvtár nagytermében öreg karosszéken elszenderedett, a fóliánsok és partitúrák poros szekrényeiből angyalarcú, vidám leánykák keltek ki, és klasszikus táncot lejtettek körülötte. A tánc Botticelli, Giotto és Cimabue korára emlékeztetett, s oly élénken és erőteljesen rajzolódott az ifjú tudós álmodó fantáziájába, hogy le tudta volna írni a koreográfiáját, ha egyáltalán értett volna valamit e nehéz és titokzatos tudományhoz. A táncot halk zene kísérte, pengő hangszer zizzenő, cirpelő, zúgó, zümmögő muzsikája... Amikor Gyömörey felébredt, tücsök és éhes szürke egérke cincogását ismerte fel a légies zenében, és egészen elkedvetlenedett. Így eszményíti néha a legbanálisabb dolgokat izzó vérmérsékletünk és az ifjúság fantáziája. A kis szürke egér eközben rátalált egy ízletes pergamen tekercsre, és vidám lakomát csapott Pál apostolnak a korinthusiakhoz intézett szentenciáiból Hofbauer müncheni nyomdász kiadásában.

Gyömörey Zsigmond este hat órakor búcsút mondott a könyvtárnak, a grófi püspöknek, Lickl karmesternek és szent Pál tanításain rágódó szürke kis cimborájának. Sietve hazament, szépen megborotválkozott, és fekete zsakettet öltött, amelyben kitűnt, hogy az archeológus így is egészen csinos és rokonszenves ifjú. Nagyon vékony és magas termetén elegánsan feszült a fekete kabát, és sápadt arcából kivillogó koromfekete szeme értelmesen és kedélyesen nézett bele a körülötte forgó világba. Ilyenkor elment a kávéházba, fél óráig biliárdozott, majd elolvasta a napilapokat. Aztán sétált egy keveset, a korzón megnézegette az asszonyokat, és erkölcsfilozófiai elmélkedésekbe merült. A művészettörténetet és az erkölcsi élet törvényeit egy szerves összefüggésben levezetni: ez kedvenc eszméje volt Gyömöreynek, aki elhatározta, hogy erről ír egy könyvet, ha ideje megengedi.

Egyáltalán tévedés volna azt hinni, hogy Gyömöreynek nem volt érzéke az élet reális szépségei iránt. De nem mert túlságosan belemerülni sem a szerelem, sem a játék, sem a nyilvános szereplés szenvedélyébe, mert előbb három szép könyvet szándékozott megírni. A könyvek címében is megállapodott. I. A pécsi egyházzene története. II. Az ötödik századbeli pécsi sírkamra szimbólumainak megfejtése, kapcsolatban a tipológiai őskeresztény művészet fejlődéstörténetével. III. Művészet és erkölcs, illetőleg az erkölcsi fogalmak individuális történeti pszichológiája.

Ezzel akart rendbe jönni Gyömörey, mielőtt belenézne az élet apró gyönyörűségeibe. Gazdag fiatalember volt, és ráért a maga tudományos ábrándozásaira annyi évet elpocsékolni, amennyit csak akar. Ha erre ráun – gondolta –, elmegy haza gazdálkodni, vagy magántanári képesítését fogja aprópénzre felváltani. Huszonhat éves volt Gyömörey, s a Klimó utca ötödik számú házban albérletben lakott egy Barnabás nevű bányamérnöknél.

Este a régi török őrtorony romjaihoz ragasztott kocsmában vacsoráit az archeológus ifjú festők és építészek, muzsikusok és karkáplánok társaságában, akik mind a dómból, illetőleg Dulánszky püspökből éltek. A sarokban Pfaff Márton pörköltet evett, és számtalan korsó sörrel oltogatta szomját. A pécsi sört megitta ugyan a pedellus, de gyalázatosan lebecsülte a bajor gyártmányokkal szemben. Pfaff itt kvesztornak hívatta magát, de szívesen vette, ha számláját földijei, a gavallér piktorok titokban kifizették. Hangos és vidám volt ez a társaság, és többnyire komoly művészeti kérdéseket tárgyalt, amiket a Zsolnay fajanszgyár mintázói, fiatal szobrászok és festők révedezve és kellemes reminiszcenciák közepette hallgattak, s boldogan énekelték honfitársaikkal a német diákdalokat.

Gyömörey lassan szürcsölte a sört, míg a többiek végtelen hosszú kortyokat szívtak magukba csizma alakú üvegedényből. Ebbe a kis kocsmába, amelynek levegője állandóan vastag és rossz illatú volt a dohány füstjétől, a pörkölt, borjúhús, sör, bor és kávé párolgó gőzétől, rendesen ellátogatott Gyömörey derék házigazdája, Barnabás bányamérnök is, és csendes örömmel, dús alsó ajakát a bámulattól söröspohara szélén felejtve, órák hosszat hallgatta a művészek beszélgetését.

Barnabás úr rá–rápislogott az archeológusra, hamisan behunyta a fél szemét, s összecsucsorította a száját, mintha mondaná: Ó, mily kedves, bolondos és boldog gyerekek vagytok ti, fiatal csirkefogók. De nem mondta. Ivogatott és sóhajtozott. Fizetett és felemelkedett. De meggondolta és maradt. Nem tudott elválni tőlük, a boldog és bolondos csirkefogóktól.

Barnabás úr mint mérnök, némi kollegialitást tartott a művészekkel, és Gyömöreynek is hamarosan bizalmas barátja lett. Otthon, a Klimó utca ötödik számú házban, gyakran behívta magához, s a kertre nyíló ebédlőben – Gyömörey hónapos szobájának tőszomszédságában – óboros palackot bontatott tiszteletére.

Kedves, kicsit együgyű, de angyali módon jó és egyenes ember volt Barnabás, és rajongva szerette két gyermekét. A feleségét is szerette volna, ha lett volna hozzá bátorsága. Szép, magas, izmos asszony volt Barnabásné, termetének egyetlen hibája, aránytalanul nagy és duzzadt keble volt, amelyen folyton reszkettek és hullámzottak ruhája fodrai, mint erős, zömök teherhordó gályán a vitorlák. Impozáns és életerős volt ez az asszony, mint az amazonok, akik férfiakkal megvívott harcban félelmetesek és kegyetlenek, vérszomjasak és diadalmasok voltak, és az általuk elejtett holttesteken egyetlen könnyet sem ejtettek. Barnabásné is bizonyára győzedelmesen megküzdött volna az argonautákkal, s ha néhány ezer évvel ezelőtt születik, éppolyan híres és félelmetes lesz a hírneve, mint ama Penthesyleiáé, akit a trójai háborúban csak Achilleus nyila tudott leteríteni.

Csak abban különbözött mitológiai elődeitől Barnabásné, hogy kegyetlen dühöngései alatt folyvást nagy és forró könnyek omlottak szeméből, s azt mondotta magáról, hogy a legszánandóbb és legszerencsétlenebb mártír, aki valaha valamely zsarnok férj igájában vonaglott. Ilyenkor keble fel és alá járt, kezei alig tudták lefogni dobogó szívét, szája sírásra görbült, mint egy gyermeké, és szeméből patakzott a könny... ó, Istenem.

Egyetlen ember sem akadt azonban a városban, aki tartósan ellágyult volna Barnabásné könnyei láttára. Mindenki tudta, mit szenved mellette a szegény, bátortalan nézésű, mindig bús Barnabás, aki állandóan olyanokat sóhajtott, hogy azzal egy kisebb vitorlást teljes rakományával képes lett volna elindítani.

Maga Gyömörey is félt és reszketett Barnabásnétól, aki mindig gyanúsított, sértegetett és átkozódott, s eközben mindig sírt és panaszkodott. Néha, amikor Barnabás úr elkeseredésében tanácsot kért az ifjú tudóstól, mint fékezhetné meg e nőstény szörnyeteget, Gyömörey együtt könnyezett boldogtalan barátjával. Tanácsot adni nem tudott, de az esetet bekapcsolta erkölcsfilozófiai és történetpszichológiai tanulmányaiba, és a következőket írta jegyzőkönyvébe:

"Taine mondja: a látható jelenségek alatt a láthatatlan embert kell keresni az ő biológiai és lelki életével, idegrendszerével, táplálkozásával, származásával, környezetének jó vagy rossz hatásaival. Lássuk, ez alapon hogy tudnánk magyarázatát adni Barnabásné asszony jellemének. Ez a hölgy állandóan izgatott és dühös. Akkor is, amikor főz, hímez, varr vagy vasal. Otthon és az utcán egyaránt olyan, mint egy Eumenida, akit a nagy gonosztevők és a családi élet ellen vétők üldözésére szült Gaia, a föld istennője. Ez a szép, erős, fiatal és életrevaló asszony délutánonként lefüggönyözött ablak mögül lesi, hogy szomszédasszonyait mikor látogatja meg az udvarlója, melyik leány sétál katonatiszttel vagy bársonykabátos német építőművésszel, s szinte kéjes szenvedéllyel kutatja, hogy melyik férj csalja meg a feleségét, melyiknek vannak váltói, ki játszik hazárdjátékot, s ki issza le magát az éjjeli kávéházakban. Barnabásné mindezt pontosan számon tartja, mindenkit ismer, mindenki titkát tudja, és mindenki után kinyújtja bosszuló karjait. Barnabásné maga a végzet, a büntető sors, egy személyben Alektó, Megaira és Tisiphone, akik a bűnösöket veszett vadászkutyák módjára rohanták meg, és kiszívták utolsó csepp vérüket. Az emberek reszketnek e hatalmas és folyton bosszúra szomjas asszonytól, s hogy a kisváros erkölcsei annyira amennyire normális színvonalon maradnak, az egyenesen Barnabásné éber figyelmének, gúnyos megjegyzéseinek, véres célzásainak és gyilkos, névtelen leveleinek köszönhető. Emellett derék, gondos, szorgalmas anya Barnabásné, és hitvesi hűsége olyan szilárd, mint a székesegyház Árpádkori alapépítménye. Vannak tehát nők, akik nagy mellük, folyton arcukba szökő vérük és fekete szemöldökeik dacára is abszolút erkölcsösek, akikre nyugodtan lehet bízni egy város, vagy ha akarod, egy egész ország erkölcsi felügyeletét. Nincs tehát igaza Taine–nek, hogy a bűn és erény éppen úgy termékek, mint a vitriol vagy a cukor. Az erkölcs, íme, abszolút és minden külső behatástól független Ding an sich, nagy és ellenállhatatlan emberi princípium, amely Barnabásné testét választotta szent lakóhelyének, mint eresz alján meleg, puha pihékkel kibélelt fészkét a fecske. Aggasztó ugyan, hogy e fényes erkölcsi megrendíthetetlenség oly sok kellemetlen tulajdonság társaságában jelentkezik, de valószínű, hogy e zordság és kíméletlenség alapjában véve csak a mi bűnös szemünkben tűnik fel oly visszataszítónak."

Így vélekedett Barnabásnéról Gyömörey, s nézeteit a szegény és ijedt férj előtt sem titkolta. Barnabás tágra nyílt szemmel bámult, s kijelentette, hogy Gyömörey Zsigmond rendkívül tanult és értelmes ember, de sajnos, nélkülözi a házasélet szomorú, reális tapasztalatait.

Gyömörey néhány hétre nyaralni ment a dalmáciai tengerpartokra. Amikor visszatért, Barnabásék házában gyakran látott valakit, aki feketekávéra és esti teázásokra pontosan beállított. Ez Reichner Guszti volt, állás nélkül lézengő gazdatiszt, öles, vállas, robusztus alak, rövid nadrágban, vastag gyapjúharisnyában és hegymászó cipőben. Piros arcán nagy, kifent bajusza hetykén meredt kétfelé, s a hangja olyan volt, mint az orgona, melyet túlságosan fújtat a harangozó. Keze hatalmas és bütykös, karjai duzzadtak és rendkívül hosszúak voltak, s kétségbe esett az ember, ha arra gondolt, hogy Guszti úr egyszer túlságos izgalomba jön, megölel egy asszonyt, s a boldogtalan teremtés ott hal meg a szerelmes férfi karjai között. De Gyömörey is elismerte, hogy az óriás gazdatiszt gyönyörűen tud fütyülni, s az éjjeli baglyot, a kuvikot és a szűkölő vadat remekül utánozza. Ajkával egyszerre egész zenekart imitált. Sírt a prímhegedű, harsogott a kürt, pengett a cimbalom, nyafogott a klarinét, és mélyen dörmögött a basszbőgő, ha Guszti bácsi rázendített kedvenc produkciójára. Maga Barnabásné asszony is mosolygott ilyenkor, és odaszólt az urának:

– Reichner úr nagyon mulatságos ember, nem olyan ványadt, sóhajtozó, beteg túzok, mint maga.

Mindnyájan örültek, hogy valami végre a szigorú családanyának is tetszik, s Gyömörey is biztatta a férjet, hogy mentül gyakrabban hívja vendégül a zseniális gazdatisztet.

Gyömöreyt eközben régiségtani és pszichológiai tanulmányai annyira elfoglalták, hogy hetekig nem beszélt Barnabásokkal. Egyszer egy esős, langyos, őszi estén a törökfalhoz ragasztott kocsmában Barnabást víg társalgás és nevetgélés között találta. Barnabás nagy csizma sört hozatott, és ujjongva mesélte Gyömöreynek:

– Nagyszerű ember ön, fiatal barátom. Köszönöm önnek, hogy oly gyönyörű előadásokat tartott nekem az asszonyi erkölcsről, lelket öntött belém, és türelemre intett feleségemmel szemben. Az asszony határozottan jó útra tért. Enyhe, szelíd és kellemes. Kezdi belátni, hogy a békesség kedvéért egy és más koncessziót kell tennünk egymás szokásainak. A múltkor azt mondta, hogy jó volna, ha pepita nadrágot és sötétszürke zsakettot csináltatnék magamnak, mert alapjában véve jó termetű ember vagyok, ha kissé kihúzom magamat. Nos?

Gyömörey szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Barnabás úr pedig lelkendezve folytatta:

– Tegnapelőtt este lefekvés előtt kacérul rám mosolygott az asszony, és megkérdezte tőlem: Barnabás, igaz–e, hogy formás lábam van, s kerek, keskeny s szelíden párnázott a bokám?

Barnabás úr Gyömöreyt magával vitte vacsorára. Az asszony világos pongyolában várt az urára, mosolygott, és duzzadó kebelén szelíden ringott egy piros rózsa. Most látszott csak, hogy Barnabásné határozottan szép asszony, és különös melegséggel csillog a szeme.

– Reichner urat is meghívtam vacsorára, ha nincs ellene kifogásod, kis Barnabáskám – nevetett az urára, s előzékenyen elvette kezéből a kalapot, botot és az esti újságot.

– Bravó – lelkesedett Barnabás –, ma alaposan megbrúgóztatjuk a fiút.

Az este kitűnő hangulatban telt el. Reichner Guszti sikamlós tréfákat mesélt, aminek hallatára Gyömörey ijedten nézett a ház asszonyára. Nem csodálkozott volna, ha mint egy bosszúálló Erynnis, Barnabásné felkapja a kenyérvágó kést, és szíven szúrja a vakmerő tréfálkozót. De nem így történt. Az asszony egész a melléig elpirult, lesütötte szemét, és halkan nevetett.

– Jóízű ember maga, Reichner – jegyezte meg kacagva –, hol tanulta ezt a sok csintalanságot?

Reichner azután elmesélte, hogy tegnap este véletlenül az ablaka alatt ment el a városi jegyző felesége, egy kövérkés, szőke menyecske, s mellette egy honvédhuszár tiszt lépegetett. Az asszony pityergett, és szemrehányásokat tett a katonának: miért is ismertelek meg téged, Istenem. Értik? Ismertelek!

Guszti úgy nevetett, hogy az ablakok megrezzentek, de Barnabásné felcsattant:

– Kinek mi köze hozzá? Elég baj az szegény asszonykának.

Gyömörey Zsigmond hosszú idő óta most először látta Barnabásnét haragosnak és felháborodottnak.

A házaspár életében minden téren örvendetes javulás állott be. A férj lassanként úr lett a saját házában. Járt–kelt, tett–vett, ahogy és amikor akart. Megszabta az étkezés, a séta, a borozgatás és a látogatások rendjét. Akkor ment sörözni, amikor jónak látta, egyedül járt a színházba, jól szabott ruhájában és pepita nadrágjában délcegen és öntudatosan lépegetett, mint az olyan ember, akinek otthon rendben van a szénája, és egyébként is könnyen elbánik a nőkkel. Nagy előadásokat tartott a házasélet intim titkairól, és egyszer, két csizma sör között, Gyömörey füléhez hajolva, megsúgta:

– Hej, hat hónap múlva keresztelő lesz a háznál!

Hat hónap múlva! Ezt Barnabás oly hetykén és gőgösen mondta, hogy Gyömörey megdöbbent. Ez a Barnabás alaposan megváltozott. Folyton hangosan beszél, és néha valósággal zsarnokoskodik a feleségén. Az asszony pedig mindig csendes és derült, s ha otthon, délután öt órakor kiült a virágoskert padjára, Gyömörey határozottan elámult lágy és nemes formáinak plasztikus szépségén. "Most olyan volt, mint egyike a barna szemű, lágy testű Nereidáknak, akik vígan és édesen játszanak a tritonokkal és delfinekkel. Most olyan volt, mint Thetis, Achilleus édesanyja" – gondolta a tudós.

Ilyenkor szokott beállítani a házba Reichner Gusztáv úr, aki rendesen megkérdezte:

– Hát Barnabás?

– A klubban van. A kocsmában van. Értekezleten van. Barnabás nincs itthon, szegényke.

Barnabás majdnem sohasem volt otthon, mindig lányok után szaladgált, vagy szeretőjénél, egy nyugalmazott ezredes fiatal és rossz feleségénél ült. De Barnabásné, bár sejtette a dolgot, a legcsekélyebb szemrehányást sem tette könnyelmű és léha férjének. Bizonyára tudta, hogy hiába is tenné, mert Barnabás erőszakos, durva és kegyetlen ember, aki nem enged beleszólást az ő kis játékaiba.

Gyömörey nem állhatta meg, hogy a különös esetet el ne mondja Szilvássy kanonoknak, amint egyszer az abbé a püspöki könyvtárban meglátogatta.

A kanonok jóízűen nevetett.

– Fiatal barátom, én úgy látom, hogy Barnabásné asszonyt rávezették az élet értelmére. Reichner Gusztáv úr elég közönséges és brutális fickó, de ehhez jobban ért, mint ön.

A gazdatiszt egyszer csak állást kapott Szlavóniában, és elhagyta Barnabásékat.

Pár nappal később, szép őszi este, vacsora után Barnabás és felesége künn üldögéltek a virágoskertben, csendesen és elgondolkozva. Barnabás egyszer csak bosszúsan megszólalt:

– Sajnálom ezt a Gusztit. Kitűnő házibolondja volt a családnak.

– Ne gondolj rá – nyugtatta meg az asszony –, már kezdett a terhemre lenni. Az utóbbi időben néha udvarolgatni akart.

És az asszony kacéran, pirulva, szerelmesen hajtotta fejét az ura vállára.

Gyömörey tanúja volt e jelenetnek. Szájában keserűen összefutott a nyál, bement a szobájába, és beírta a jegyzőkönyvébe:

"Belátom, hogy Taine–nek mégis igaza van. A bűn és az erény csakugyan termékek, mint a vitriol és a cukor."